Ha megkérdezted volna 15 évvel ezelőtt, hogy milyen emberré fogok válni, biztosan azt feleltem volna: Milyen istenséggé?!.  Nem érdekelt ki és mit gondolt rólam. Mind csak egy idegesítő porszem volt a kedvenc koronámon. Csak egy csettintésembe került bárkit eltakarítani. A Francia maffia féltett örökösének leányaként úgy éreztem bármikor megfojthatom a világot, mint egy erőtlen  cinegét, a téli hajnal. De nem voltam téli hajnal, csak egy bűvös szempár és egy szerencsétlenül szerencsés közeg áldozata. De aztán telt az idő, és olyan napokat hozott, ami feketelyukként nyelte el azt az embert aki egykoron voltam. A nehéz idők megannyi megpróbáltatást rejtve edzettek meg. Idővel rájöttem, hogy nem ők vannak értem, s nem is én értük, és még csak nem is egymásért. Az emberiség egy evolúciós vicc volt, aminek lassan a csattanójához érünk. A csattanó pedig én vagyok, ahogy lehullik az állam, miközben kitisztul a kép bennem... Egész életemben egy hülye picsa voltam.
Idővel kifordúltam önmagamból. Mármint a jó értelemben. Megtapasztaltam azt, amit bár hatalmas áron, de egészen 25 éves koromig nem tudtam. Nem hullik semmi sem a tenyeredbe, s mindenért amid van, keményen meg kell dolgoznod, hogy megtarthasd. Megtanúltam szeretni az embereket, és őszintén mosolyogni. Megtanúltam élni...

Életedben legalább egyszer biztosan találkoztál már olyan személlyel, akitől borsodzott a hátad, ahányszor megláttad. Azriel épp az a típúsu férfi, vagy kölyök volt, aki bármit megtehetett, akkor sem mert senki ellene szegülni. Kivéve engem, aki persze csak is azért tette meg, mert túlságosan beképzelt volt ahhoz, hogy ne tegye meg. De ez mindkettőnkre igaz volt. Mindkettőnket a hatalom tett azzá akik egykoron voltunk vagy még most is vagyunk. Kettőnk közül csak én változtam, ő valószínüleg megmaradt a pökhendi seggfejnek, amin nincs az az isten hogy változtasson. Elvégre ő a Francia maffia vezetője. Miért lenne bármi oka rá, hogy alulbecsülje önmagát, vagy egy pillanatra is de elgondolkodjon a viselkedésén. Bármit megtehet, és meg is tesz, ha kedve  épp úgy tartja. Sajnos eljött az a nap is, amikor a kedve épp úgy tartotta, hogy megölve apámat és fivéremet, elsöpör minden szabályt, vagy örökösödési rendszert és feleségül vesz. Persze sose szerettük egymást, s még csak egy lopott csókunk sem volt. Inkább a halál csókját kívántuk egymásnak. Azonban a családi és önös érdeke azt kívánta, hogy letaszítsa a Rousseau család nevét a jelen Taigetoszáról és a történelem minden egyes lapjának minden egyes mondatából. Ez alól én voltam a kivétel, akit bár hasonlóképp eltett volna láb alól, a kegyessének cseppnyi szikáját ajándékozta nekem házassági ajánlatának képében. Ajánlat? Eldöntötte, s vérre ment azért, hogy a család élére tőrve az alvilági törvények egy darabkáját legalább betartsa. Más oka nem volt ennek, mint a vezetői elfogadtatása. A saját esküvőmről léptem le, rideg pengét döfve Azriel borádi közé. Persze nem ment volna a Rousseau családhoz hű konyhai dolgozók nélkül, akik egy az esküvőre pékárut fuvarozó cég tulajdonosai voltak. Azon az éjszakán Azriel családtagjainak fele mérgezésben hunyt el, miközbe én az életemért menekültem. Egy hónapot töltöttem még Franciaországban, miután sikerült kimenekülnöm NewYorkba. Az USA-be való utam során ismerős szempár figyelt végig, s a megfelelő pillanatra várva kapott el a leszállást követően. Mégis sikerült kimenekülnöm a reptérről, s bár minden okmányomat és vagyonomnak nagyobb részét ott kellett hagynom, menekülésemet sokáig az utcán fojtattam. Hajléktalan étkezőkben tologattam a zöldbabot. Szebb napoknak számítottak a puccos értekezletek után megmaradt csomagolt finomságok. Angol nyelvismeretem híján nem tudtam munkát vállalni, se segítséget kérni. Éjszakákat töltöttem a hideg utcákon, mire sikerült megszereznem poggyászaimat. Féltem vissza térni a reptérre, de ha az egész eddigi életedet bőségben és gazdagságban éled, nem leszel képes könnyen lemondani róla. Végül rendbe szedtem magam és béreltem egy koszos kis szobát a kínai negyedben. Minden nap nézni, ahogy az egyre fogyatkozó vagyonodon viháncolva masíroznak a csótányok... Ez már több volt mint sok, de képtelen voltam kitőrni. Néhány hónap alatt a nyelvismeretem max egy 3 éveséhez hasonló szintre fejlődött. Ezzel max az oviba jutottam volna be, oda se gondozónőként.
Fél évvel Bronxba való érkezésemet követően jelent meg Jonah, aki nyomozóként dolgozott a Brooklyni rendőrségen, s az egyetlen olyan személy volt, akivel érdemben tudtam beszélgetni, hisz beszélte az anyanyelvemet. Mikor rám talált nem voltam magamnál. A sikátor fekete szemeteszsákjain fetrengve, véresen, sebesülten biztosan szuper első benyomást tettem rá. Végül megmentett, majd próbált kiszedni belőlem mindent. Lehet, hogy szőke vagyok, de hülye nem... Nem árultam el többet a kelleténél. Ez a maffia és nem egy elcseszett tündérmese, ahol elkergették otthonról a hercegnőt? Rossz társaságba keveredtem és elkövettem egy hibát... Azóta is azt hiszi, hogy csak egy átlagos szociális menekült vagyok. Ha rajtam múlik ez így is marad.
Idővel megismertem Senna-t, Jonah ikertestvérét, aki testvérével karöltve avatott be az angol nyelv rejtelmeibe. Egy ideig Senna kávézójában dolgoztam, majd diplomáztam rendészettudományi karon. Jonah dolgozok együtt próbaidősként, és próbálok új életet kezdeni. Azonban egy sötét füst szerű csomó folyamatosan ott gomolyog a következő sarkon.