Lemondóan sóhajtottam egyet és megingattam a fejemet, miközben figyeltem arcának rezdüléseit és az ösztönös tetteit.
- Fordított esetben, ha ugyanezt mondanám neked, akkor te megnyugodnál és nem aggódnál? – végül csak ennyit kérdeztem nemes egyszerűséggel, miközben a pillantásommal továbbra is őt fürkésztem a telefonom képernyőjén. Sejtettem, hogy mi lenne a válasza, hiszen amikor elájultam, akkor se akarta igazán elhinni, hogy jól vagyok és nem kell aggódnia. Igen, az aggódás mondhatni már ösztönös érzés, ha valaki fontos számodra és ő az, nagyon is fontos.
- Rendben. Szeretlek. – nem akartam veszekedni vele és hittem neki, hiszen sose adott okot arra, hogy kételkedjek benne, a szavaiban vagy az ígéretében.
Mosolyogva hallgattam a fiúk beszélgetését, miközben Martin nekem dőlt. Boldogságtól sugárzó arccal simogattam meg a kobakját, majd a meglepettség könnyedén kiült az arcomra, amikor kiderült a kívánsága. Meg kell hagyni, nem fél nagyot álmodni.
- Igeeeen!!! Menjünk Hawaiira, a tévében olyan szép és ott tudnánk úszni, meg búvárkodni. – aztán egy pillanatra gondolkodóba esett, mint aki hirtelen elfelejtette, hogy mit is szeretett volna mondani. Joe kérdésére felkaptam a fejemet és bólintottam.
- Miként is mondhatnék nemet két ilyen jóképű férfi meghívására? – Martin kuncogni kezdett, mosolya kiszélesedett, hiszen egyértelmű volt, hogy mind a kettőnket megnyert.
- Szeretlek apa! – puszit is dobott és még integetett is Joe-nak, aztán magunkra hagyott, amikor meghallotta, hogy a kedvenc meséje folytatódik a tévében.  
- Szóval akkor nyaralás. Talán ránk is fér, elég sok minden történt mostanában. – hangom kicsit elmerengve csendült, miközben továbbra is picit aggódva fürkésztem Joe-t. – Szeretlek és vigyázz magadra! Ha bármi van, akkor nyugodtan hívj! – nem akartam a kelleténél jobban se feltartani őt, meg a nappaliból Martin is szólongatott, mire elmosolyodtam és elpillantottam felé. Ha pedig mást már nem mondott, akkor az elköszönést követően bontottam a vonalat és aggódó szívvel visszasétáltam a kanapéhoz.

-Blue… nincs semmi bajom! – sóhajtottam, beletúrtam hajamba, majd meg is dörgöltem arcom, s mind mind önkéntelen mozdulatsor volt, s mikor feltűnt, hogy bizony nem csak szimplán csevegünk, hanem lát is, leengedtem karomat, s inkább hasonlóképpen támaszkodtam meg valahol én magam is. – Tényleg nincs baj. Oké? Ne aggódj! -mondjuk meglehet ezt egyszerű volt mondani… ne aggódj. És törvényszerűen az ember akkor kezd el aggodalmaskodni, mikor közlik vele, ne aggódjon.
-Oké. Megígérem, ha bármi nem kerek, hívni foglak. Rendben? – hangom ellágyult, aztán megérkezett a vonalhoz Martin is, kit széles mosollyal képemen fogadtam.
-Szia Kiskomám! Még nem tudom mennyi ideig kellek. Tudod, van pár bácsi, akinek segítenem kell. – magyaráztam, majd persze megígértem, hogy választhat ő programot, amit mindenképpen megvalósítunk. – Megígérem! – keresztet rajzoltam a mellkasomra. -Becsület szavamra! – s mikor sorolni kezdte, hová szeretne elmenni, elsőre felvontam szemöldököm, aztán elmosolyodtam. – Válassz időpontot, én meg megbeszélem anyáddal. Tudod, nem lesz egyszerű meggyőzni őt, de igyekezni fogok. Szépségem… neked mi a véleményed? Belefér az életedbe egy nyaralás?

- Nem zavarna és nem is várnám el, hogy az légy, de talán neked is jót tenne, ha nem egyedül lennél a négy fal között a gondolataidba bezárva. – komoran csendült a hangom, miközben továbbra is aggódtam érte. Szeretnék neki segíteni, de ismertem már annyira, ha valamit a fejébe vesz, akkor attól nagyon nehéz eltéríteni és jobb belátásra bírni. Ő pedig jelenleg úgy gondolta, hogy ez a legjobb felállás, ha mi távolmaradunk, ő pedig egyedül marad. Csüggedten és szomorúan ingattam meg a fejemet, aprót sóhajtottam is, miközben neki dőltem a konyhapultnak.
Elnevettem  magam a visszakérdezését követően, miközben továbbra is ott élt bennem a féltés irányába és a félsz se hagyott igazán magamra. Mielőtt pedig bármit is mondhattam volna megjelent Martin, mire sietve pillantottam az irányába.
- Rendben, de ígérd meg, ha bármi kétely is emészt, akkor hívni fogsz. Nem számít az időpont se. – közben kinyújtottam a kezemet a kisfiú felé, hogy jelezzem neki, hogy nyugodtan jöjjön közelebb. Ő sietve szökkent oda hozzám, miközben álmosan dörzsölte a szemeit. Odaadtam neki a telefonomat és egyből felderült, amikor meglátta az apukáját. Megsimogattam a fejét és nyomtam egy puszit rá.
- Apaaaa! – hangja örömtelin csendült és integetett is Joe-nak. – Holnap is játszák a filmet, akkor se fogsz ráérni? Veled akartam megnézni, nem vele. – kicsit szomorúan csendült a hangja és még az ajkait is lebiggyesztettem, mire csak megsimogattam őt. Érezhető volt, hogy durcás hangulatba keveredett és egyáltalán nem vette magamra a megnyilvánulását.  Aztán egy pillanatra a gondolataiba merült, amikor rájött, hogy ő válaszhat programot. – Rendben, de az alól nem lóghatsz meg! Megígéred? Bármit is kérek, teljesíteni fogod…– újra lelkesen csendült a hangja és édesen elmosolyodott, én pedig kicsit felvontam a szemöldökömet. Ha Joe megígérte, akkor hamarosan érkezett a kérés, ami egy tengerparti nyaralás volt, búvárkodással és még valamit mondott, de én picit lemaradtam, mert megdöbbentett mennyire hamar vágta rá és milyen határozottan csendült a hangja. Elmosolyodtam, majd Joe arcát fürkésztem, hogy ő vajon mit is szól ehhez.

-Igen tudom… de jelenleg nem lennék jó társaság. – tudtam, hogy most nem valami profi módon űzöm a megnyugtatás mesterségét, ám jelen helyzetben, saját magam sem sikerült még visszaterelgetnem a megfelelő kerékvágásba. Valahogy úgy gondoltam, sokkal jobb lesz nekem, ha egyedül maradok az éjszakára, és nem feszítem tovább azokat a húrokat. Arra, hogy csökönyös vagyok, inkább nem feleltem semmit, hisz nyilvánvaló tényt képezett mindkettőnk tudatában.
-Tudom Blue, és hálás vagyok érte. – aztán inkább a videót választottam, hisz kinéztem belőle, hogy képes idebumlizni csak azért, hogy megnézze minden rendben van, és nem füllentettem.
-Csak talán? – vontam fel szemöldököm, aztán meghallva fiam hangját, megdörgöltem arcomat. – Figyelj… mond neki kérlek, hogy majd legközelebb bepótoljuk a mozit… most nem lennék a legjobb társaság. Vége ennek az egésznek, és jelentkezek. – mosolyodtam el, s ha közben Martin odaért, elmosolyodtam. – Szia Pajti! Sajnálom, hogy nem jött össze ez a mozi. Tudom mennyire vártad. De majd legközelebb összehozzuk. Beszélj meg valami programot Blue-val, és megvalósítjuk! – mosolyodtam el egy kacsintással.

- Rendben, sajnálom. – bocsánatkérően csendült a hangom és aprót sóhajtottam. – Én csak aggódom érted és ne mond, hogy nem kell, mert ezt nem lehet úgy lekapcsolni, mint valami lámpát. – kicsit bosszúsan mormogtam bele a telefonba, de érezhető volt, hogy nem vagyok bosszús, inkább tanácstalan, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne tenni ebben a helyzetben. – Aham, mintha nem lett volna ma már elég adrenalin löketed. – megforgattam a szememet, de ezt ő úgyse láthatta. Csendesen hallgattam, majd megingattam szomorúan a fejemet, amikor azt mondta, hogy ő utasította vissza a lehetőséget. - Csökönyös vagy, mint egy medve, de én így is szeretlek. Csak ígérd meg, hogy nem vállalsz feleslegesnél nagyobb kockázatot. Vannak, akiknek szükségük van rád. – gyengéden csendült újra a hangom, majd amikor felvetettem neki, hogy látni szeretném, hogy biztosra vehessem, hogy jól van, akkor már készültem arra, hogy kisebb csatát kell megvívni, ezért is lepett meg, hogy rám rakta, majd egyből vissza is hívott úgy, hogy láthassam őt. A döbbenet könnyedén leolvasható volt az arcomról, majd elmosolyodtam és picit elnevettem magam, amikor elkezdett körbefordulni. – Rendben, majd talán kaphatsz puszit a bibijeidre. – persze ugrattam őt, majd sietve pillantottam fel a készülékről, mert apró léptek zaja ütötte meg a fülemet. – Blue, apával beszélsz? – Martin hangja álomittasan csendült, mire lopva Joe-ra pillantottam, hogy akar-e vele beszélni vagy nem. A válaszától függött, hogy mit is feleltem és odahívtam-e, vagy inkább sietve köszöntem el úgy, mintha mással beszélnék, hogy visszaterelgessem őt most már az ágyba.

-Mondom, nincs semmi baj. Kicsit kattog az agyam a történteken, de nem fogok marhaságot csinálni. – ígértem, s komolyan is gondoltam. Legalább is reméltem, hogy sikerrel veszem majd ezt az akadályt, és nem lesz semmi olyan cselekedetem, amit később jószerével megbánnék. – De nem történt! Kis adrenalin löket… - idegesen túrtam bele hajamba, miután elnyomtam a második szálat, aztán visszamentem a lakásba. – Nem sérültem meg, a környékbeliek is reményeim szerint jól vannak. – elhallgattam, s letelepedtem a kanapéra. – Akartak, de nem kértem. -nem mondom, hogy nem voltam cseppet kiakadva az események kereszttüzében, de azt sem, hogy annyira bepánikoljak, hogy kellene mellém valaki, mert nem kellett. Jobb szerettem az ilyesmit egymagamban intézni, és nem pedig mások által. Abban persze nem voltam biztos, hogy valakit ennek ellenére nem küldtek, hogy azért rajtam tartsa a szemét.
-Na várjál… - azzal bontottam a vonalat, majd visszahívtam, úgy, hogy most már láthassa az arcom. Nem voltam  épp a toppon, de legalább már nyugodtabbnak látszottam, mint mikor felértem a lakásba. – Nem fogom idehívni egyiküket sem. Charles-nak pihentetnie kell a lábát, Dolph meg kidolgozta magát a napokban. Nincs bajom… egyben vagyok. Mikor fedezékbe ugrottunk, kicsit megütöttem magam, lesz pár lila foltom, de nem vészes. – közben letámasztottam a telefont, s megmutogattam magam körbefordulva, hogy lássa, valóban minden rendben.

- Nem akarlak faggatni, igyekszem megérteni, hogy netalán nem beszélhetsz az ügyről, de itt vagyok, ha még is úgy éreznéd szeretnél beszélni róla vagy osztozni a terheken. – megértően csendült a hangom, még ha roppant nehéz is volt ennyire távol lenni tőle a jelenlegi helyzetben. Hallottam miként fújta kifelé a levegőt, mire megfordult a fejemben, hogy esetleg rágyújtott, de nem tettem szóvá, csak megingattam fejemet. – Sajnálom, nagyon borzalmas lehetett. – hirtelen tényleg nem tudtam mit kellene mondanom és annyira esetlennek, bénának éreztem minden szót, amit kiejtettem, hogy csak na, de ilyen helyezekre az élet nem készít fel és még mindig kicsit sokkban voltam. Amit viszont utána mondott, annak köszönhetően majdnem kiejtettem a telefont a kezemből. – Hogy mi??!! Még is hogy ne pánikoljak, amikor akár meg is hallhattál volna!!! – hangom kétségbeesetten csendült és kicsit hangosabban is, mire sietve pillantottam az alvó Martin felé, de szerencsére nem ébredt fel. Felálltam és kimentem a konyhába, hogy ne zavarjam őt. – És nem is akarnak védelmet adni? Nem küldenek oda senkit se?!- riadtan csendült a hangom és idegesen fújtam egyet. – Persze, mintha ez varázsütésre menne. Látni akarlak, hogy biztosan nincs bajod! – határozottan csendült a hangom, mert volt egy olyan érzésem, ha a nőimegérzéseim miatt nem kérdezek rá arra, hogy mit titkol el, akkor talán a lövésről se tudnék. Feszülten simítottam végig az arcomon, mély levegőt vettem és lassan kifújtam. – Nem szeretném, ha egyedül maradnál. Ha én nem mehetek oda, akkor legalább Dolph vagy Charles átmehetne hozzád. – sejtettem, hogy nemet fog rámondani, de akkor is meg kellett próbálnom. -  Mi van, ha újra próbálkoznak? – a végére elbicsaklott a hangom, mert bele se akartam gondolni, hogy mi lenne akkor, ha baja esne vagy még rosszabb történne.

-Egyelőre nem vagyok benne biztos. – megingattam a fejem, s vállat is vontam mászkálás közben, majd elcsendesedtem, s esetleg csak azt hallhatta, hogy fújtam kifelé a levegőt.-Semmit… én… nézd… a rendőrség szerint nagyobbszabású ez az egész… a pofa öngyilkos lett a gépemen Blue...- megmarkoltam a korlátot, aztán ismét szívtam egyet a cigarettából. -Haza fuvarozott a nyomozó, aki viszi az egész ügyet, és egy pofa ránk lőtt….de nehogy nekem most bepánikolj!! Nincs semmi bajom! Jól vagyok...csak kicsit fel kell dolgoznom az eseményeket. Holnap még lesz egy látogatóm… egy másik nyomozó. – magyaráztam, de már kezdtem bánni, hogy nem tettem lakatot a nyelvemre, s nem tartottam meg magamnak az egészet, s helyette inkább mindent is elmondtam neki.
-Kat-nek meg szólni fogok, amint letesszük. De nézd… most az a legjobb, hogyha megnyugszol, és nem izgatod fel magad. – magyaráztam, s eljátszottam a gondolattal, hogy egy ölelés azért jól esne. Helyette azonban elnyomtam a cigim, majd a csikket bedobtam a szemetesbe, a dobozt pedig letettem a pultra.-Nincs bajom Blue! - közben persze fel sem tűnt, hogy másképpen szólítottam.

Igyekeztem higgadnak hatni a telefonban, nem egyből hangot adni a riadalmamnak és a félelmeimnek, vagy a túlzott aggodalmamnak. Próbáltam úgy lavírozni az érzelmek tengerében, ahogy az esélyesen mindenkinek a legjobb lehet. Nem akartam azt, hogy Joe még egy ilyen helyzetben értünk is aggódjon. Most az számított, hogy ő jól legyen és ne essen baja, legalábbis még nagyobb lelkisérülés tutira ne szenvedjen el, mint amit már az eset miatt átélt.
- Biztosan vissza fogod kapni, de… - megingattam a fejemet, mert vajon tényleg ez lenne a legfontosabb ebben a helyzetben, vagy csak igyekszik menekül a történések elől? Felvontam a szemöldökömet, miközben az alvó Martinra siklott a pillantásom, mert várakozás közben elaludt a kanapén. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy most először hívott Blue-nak, ahogyan a szavai se. – Mit nem árulsz el? – aggódva csendült a hangom, majd leültem. – Úgy érzem, hogy több minden történt, mint ami a hírekből kiderült. Miért mondod azt, hogy veled nem lennénk biztonságban? – éreztem, hogy a félelem újra kezd elhatalmasodni. – Persze, holnap reggel majd hazaviszem. Szólsz neki, hogy számítson ránk, nehogy ne legyen otthon? – kezem továbbra is a pocakomon pihent, mintha csak jelenleg egyedül ez lenne képes a felszínen tartani, hogy az aggódás és a pánik tengerében ne vesszek el. – Nem kéne egyedül lenned, vagy egyedül maradnod, bármiről is legyen szó. Nem kell egyedül átvészelned. – gyengéden csendült a hangom.

Némi ideig hallgattam, lehunytam szemeim, majd szívtam egy slukkot, s bólintottam, ám hamar rájöttem, ő nem láthatja jelenleg a reakcióimat, így megszólaltam.
-Öhm… igen. Sajnálatos ügy. Kérdéses, hogy a gépet visszakapom e valamikor... -némi időre ismét elhallgatva támasztottam meg derekam a korlátnál, s haraptam alsó ajkamba, miután kivettem a cigit a számból. Rossz szokás volt, ami inkább stressz helyzetben keveredett elő, s megfogadtam már pár alkalommal leteszem, mégsem sikerült végérvényesen.- Igen. Jól vagyok. De nézd… Blue...most inkább maradj otthon. Az biztonságosabb jelenleg. Öhm… - járkálni kezdtem. – Megtennéd nekem, hogy reggel visszaviszed Martint az anyjához? Szerettem volna azt a mozi estet, de … azt hiszem ma nem fog összejönni, és sanszos hogy holnap sem...- közben előszedtem még egy szálat.

Teljesen véletlenül kaptam el a hírekben azt, amikor Joe-nál történtekről esett szó. A  félelem a pánikkal karöltve könnyedén kebelezett be és még kicsit levert a víz is. Tudom, vigyáznom kellene és nem túlzottan stresszelni, hiszen nem akartam rosszat a babának se, de nehéz akkor higgadnak és nyugodtnak maradni, amikor éppen arról beszélnek, hogy milyen szörnyűség történt. Tudtam jól, hogy Joe vezette azt a gépet, hiszen vártam rá és eleinte nem is értettem, hogy miért nem jelentkezik. Első dolgom volt hívni őt, de persze nem vette fel, én viszont nem adtam fel. Idegesen járkáltam fel-alá a nappaliban, míg végül a kanapéra rogytam feladva számtalan sms és hívást követően. Róla nem igazán esett szó, emiatt még inkább aggódtam, hogy vajon mi lehet vele. Nagyon reméltem, hogy nem esett baja.
Sietve nyúltam a telefonért, amikor megszólalt, majd egy megkönnyebbülést szimbolizáló sóhaj bukott ki ajkaim között, ahogy meghallottam a hangját és a szívem is nagyot dobbant.
- Szia. – alig hallhatóan csendült a hangom, miközben a pocakomon simítottam végig és igyekeztem zakatoló szívemet csillapítani. – Igen, mert aggódtam érted és nem szóltál, hogy megérkeztél. – próbáltam higgadtnak hatni, de aztán hamar kibukott belőlem az igazság is, hogy nem csak erről van szó. - Láttam a hírekben, hogy mi történt…. Biztos egyedül akarsz maradni? Átmehetek én is, vagy hívd át Dolph-ot. – aggódva csendült a hangom, mert úgy éreztem, hogy nem kéne magára hagyni őt. – Te jól vagy? Te is megsérültél, vagy… ? – nem is izgazán tudtam mit kérdezhetnék, mert még mindig sokkban voltam kicsit attól, amit leközöltek.

msg from Bells

Na várjál!!

A kórházba??!!

És azt mondod ne aggódjak....

Megyek!!

BEE



/március közepe/