Finoman esik hanyatt a nagyravágyó és túl merészet álmodó férfiú, ahogy a hasát ért szúrás kiontja vérét, s megszínezi körülötte hófehér, középkori, korhű, bő ingjét és kevésbé ízléses, inkább okker sárga mellényét. Aztán nem sokkal utána zuhan rá, térdre rogyva szeretője, vértől maszatos ruháját úgy markolva, mintha képes volna ily módon ott tartani szerelme lelkét. De az ádáz kés nem az élet megkíméléséről híres. Különösen kellemes hangzású, ahogy a gyász okozta gyötrelmek keverednek egy gyakorlott opera énekes hangszálai által adott ének hanggal. Kifejezetten érzelmesebb, mint külön külön, kicsit sem zavaró, noha átérezni ebből mit sem tudok. Az egykor hős lovag, most ádáz gyilkos képében állt tőlük távol, színészi játéka, melyek a legkisebb arcrezdüléseiben is meglátszottak, ahogy kezdte maga alá temetni tettének következményeinek súlya, igazán valóssá tette szemeiben a félelmet, bár sejteni lehetett, hogy itt véget is ér nem csak élete, de a darab is, mely már lassan 3 órán át szórakoztat. Engem biztosan. Talán manapság én vagyok az egyetlen, ki képes értékelni az igazán jó előadást, pedig mindenki más is épp olyan szívesen bújik valami álarc mögé a mindennapokban, ahogy most ezek a remek opera énekesek. Ma halott szerető, holnap egy meg nem értett tudós palánta. De nem csak én kelek fel a helyemről, hogy tiszteletet mutatva, állva tapsoljak nekik, akad még néhány hozzáértő a sorok közt, noha épp úgy kritikus szemlélő is, akik rossz megközelítéssel nézték végig, és azt hiszem látványosan bánják a kijelzőiket bámulva, hogy nem egy rövidebb mozira ugrotta be. De mennyivel értékesebb egy opera színházban posztolt kép, mint egy zsúfolt, sötét kis moziteremben rögzített fotó...
Az élmény után nincs tovább maradásom, a sofőr is vár rám odakint, majd miután visszaveszem kabátom, kimegyek, hogy e remekül zárt nap után hazamehessek. Késő volt már. De míg tartott az út, s zene nem, csupán a motor kellemes morajlása hallatszódott kívülről, kifele bámulva az esti fényeket engedtem meg pihenni vágyó lelkemnek, hogy kissé még a történet és látványa hatása alatt maradjon. Szeretek elmerülni a frissen szerzett élmények gondolatába, újra élni mind ahányszor egészen másként, más szemszögből, más körítéssel. Élőbbé tenni, vagy épp nem is igazán a történetet nézni, mint a környeztet. Az operaháznak amúgy is meg van a maga tökéletes varázsa. Misztikus energiákban gazdag, hatalmas tere, bárkit elámítva, akárhányszor belép kapuján. Ugyanakkor nem feledkezem el róla, hogy holnap is akad teendőm még. Üzletkötés címén el kell takarítanom egy önállóan dönteni nem tudó személyt és kicsit hatnom egy amúgy is korrupt újságíróra. A kártyák üzenete szerint nem árt az óvatosság, ugyanakkor nincs okom meginogni, ha próbára is tesznek. Nem mintha szoktam volna. Most viszont megjelenhet a pálcák apródja. Még félúton sem lehetünk, mikor megrezzen a telefonom a zsebemben. Elfelejtettem hangot adni rá, és kész szerencse, hogy a vastag szöveg kabát zsebében még így is megérzem a telefon rezgését, mely hamar kizökkent a relaxációs gondolatokból. Nem tippelgetek, miközben érte nyúlok, mert nincsenek "visszajáró" zaklatóim. Hogy is volnának...? A világ így is telis tele ostobákkal, senkinek sem tűnik fel, ha eltűnik egy-egy. De a kijelzőn megjelenő név, és a félig kipontozottan megjelenő szöveg azért nagyobb hatással van rám, mintha az egyik emberem írt volna. Még meg sem nyitom az üzenetet, már odaszólok a sofőrnek, hová vigyen. Újabb úticél. Nem keltünk feltűnést, de a lehetőlegrövidebb úton megyünk Willa nyaralója felé, közben elolvasom a többit is. Nem oszt meg sokat. Nem is kell, ügyes lány ő. Minél kevesebb felhasználható dolgot lehessen ellene fordítani. De a baj, az baj, pláne, ha engem keres meg. Badarságokkal nem írna rám, és alapvetően túl sok minden mással sem. Határozott, talpraesett nő, sok mindennel képes megbirkózni, így már most előzékenyen felhívom néhány emberem, hogy hová jöjjenek és mit hozzanak magukkal.
Közelítve óvatosabbak vagyunk s diszkrétek. Késő van már, ilyenkor pedig nem szokás a kocsikázás. Pláne a késői látogatás. De végül leparkolunk, kicsivel később, de majd érkezik a "takarító brigád" is. A sofőrt türelemre intem, ki tudja meddig tart majd a probléma mentesítés, ellenben jómagam hamar kiszállok, majd egyenest az ajtóhoz lépve bekopogok, s ha nem nyitna ajtót, de már nyitva lenne, benyitok. Ha zárva van, akkor sem várok hosszú perceket. Van kulcsom. Mindegyik általa használt zárhoz van kulcsom. Nem mintha kifejezetten erre neveltem volna, de nem ér nagy meglepetés, mikor a hangok, és legfőképpen az illatok irányába sétálva megtorpanok egy ponton a kihűlt testet látva. Nos, legalább tudjuk, hogy nem épp anyja lánya. Amaz most biztos csalódottan omlana össze, könnyektől áztatva arcát, hogy egy szem lánya lelkét gyilkosság mérgezi. De Willának tudnia kell hidegen állni ezekhez a dolgokhoz is. Még van mit tanulnia, de rálépett az útra, melynek vörös színe most talpát színezi. - Willa! - szólítom meg erélyesebben, először, mióta beléptem, ha esetleg még nagyon maga alatt lenne. - Mi történt? - kérdem, de a hibáztatása miatt, mint inkább, hogy védelmében később úgy formálhassam az eseményeket a külső szemlélők számára, hogy ő utána is patyolat tiszta maradjon. Egy apa dolga gyermekem biztonsága és védelme, így nem kérdéses, hogy kissé most labilis életét ismét kezembe vegyem, míg nem érzi elég erősnek magát, hogy újfent önálló legyen. De persze eszem ágában sincs egész végig dédelgetni és vigasztalni, míg az embereim dolgoznak. Meg kell tanulnia, miként cselekedjen, ha legközelebb ismét előfordulna ez az incidens. Már pedig, ha egyszer előfordult. Előfordul majd máskor is. Ám mind ettől függetlenül nem vonom meg tőle az ölelést és fejre adott puszit sem, hiszen attól még a lányom marad és szeretem.
Behind her smile is a world of pain and hurt. YOU THINK YOU KNOW HER but you really have no idea.
Könnyfátyolos szemgödrökkel bámulok a vértócsa felé, mely már egészen eléri és beborítja a csupasz lábujjaim, s vörösre festi a fehér szatén pizsamanadrágom szárát. Mindent neki adtam. Mindent. Elpocsékoltam öt teljes évet az életemből. A balerina most pokolian tombol bennem. Dühöng és csalódott. Tökéletes voltam. A legjobb. Olyan karrier küszöbén álltam, amelyről kislányként mindig is álmodoztam. De a feleségem… derékba törte. Örökre. Önzőn elragadta tőlem a jövőmet, az álmaimat. Mégis megbocsájtottam. Szemet hunytam tette felett, elrejtettem az igazságot apám elől. Balesetnek álcázva a tettlegességig fajult veszekedésünket. A szerelem elvakított.
- El akarok válni. - Érzelemmentesen súgta a szoba idilli félhomályába, miközben felém fordult az ágyban. Váratlanul ért, nem ilyen meglepetésre vágytam az negyedik házassági évfordulónkon. Smaragdzöld szemei üresek voltak, olyan érzelemmentesek, hogy a rideg tekintete fájóbb volt szavainál. Mindent neki adtam. Hogy teheti ezt velem? - Hogy mondtad? - - Te is tudod, hogy eltávolodtunk egymástól és hiába cipelsz el a szánalmas párterápiánkra, ez már menthetetlen. Találtam valakit… Szeretem. - (…) A konyhába szaladtam, a ház legtávolabbi pontjára, el a messze a szavai elől. A pultot még beborították az évfordulós vacsoránk maradékai, a rúzsnyomos kristály poharak, melynek alján még ott aranylott a néhány korty buborékját vesztett pezsgő. Pazar vacsora volt. Hónapokig terveztem. Néhány alapanyagot Európából hozattam, hogy méltó módon ünnepelhessünk és kellően lenyűgözgessem, elvégre az ízlésünk csakugyan megegyezett és szerette az exkluzív, méreg drága ételeket, minőségi italokat. A dekoráció, a fogások, a helyszín; minden tökéletes volt. Mesébe illő. Végig azt hittem, ha mindent jól csinálok az életünk is jól alakul. Nem hangzik észszerűen? Például a “balesetem” után sem hibáztattam egyszer sem. Elfogadtam, hogy többé nem tudok színpadra állni és táncolni, - még az évek múltán sem dörgöltem az orra alá, mitől fosztott meg… Pedig Sabine lökött le arról a kibaszott lépcsőről a premier előtt mindössze néhány órával. Teltházas előadás lett volna, mely után bekerülhettem volna a nagyok közé. Nem logikus feltételezés, hogy velem marad az élete végéig, ha már ekkora áldozatot hoztam érte? Két kézzel támaszkodva a márvány pulton újra és újra lejátszottam magamban a vallomását. Nem tudtam elfogadni, nem akartam elfogadni. Puszta kézzel tépte ki szívem. Egy világ omlott össze bennem.
5 évvel ezelőtt.
Émelygek az éhségtől, gyomrom pedig szüntelenül korog. Szerencse, hogy a kellemes háttérzene elnyomja. Le kell fogynom pár kilót különben nem férek bele a fellépő ruhámba. Mindössze egy zöldalma volt az egész napos táplálékom, nem is meglepő, hogy úgy szédelgek az előkelő vendégek gyűrűjében, mintha legurítottam volna éhgyomorra legalább fél üveg pezsgőt. Az előételek felé masírozok, hogy legalább a látvánnyal jól lakjak, de feltartóztatnak, s majdnem nyakon öntöm pezsgővel a szmokingos figurát. - Olyan ismerős vagy találkoztunk már valahol? - Álmodban talán. Töretlenül mosolygom, leplezve gonosz gondolatom. Mindeközben alaposan szemügyre veszem. Gesztenyebarna frissen nyírt haj, igéző szempár, melyeket finom ráncok öveznek, sármos, de nem eléggé. - Nem hinném. - - A feleségem nagy rajongód. Megcsillogtathatnád a tehetséged az egyik emeleti szobában, mit gondolsz? - - Hogy folytál volna le apád lábán. - - De nagy a szád cicám, volna tippem mi körül mutatna jó. - Fülemhez hajol, orromat megcsapja alkoholtól bűzlő lehelete. Megragadja vékony karom, még közelebb húz, ingerlően belemászik az aurámba, szája a fülcimpám karistolja, ha nem lenne tele a kezem úgy állcsúcson ütném, ám mivel jó pár tekintet ránk szegyül úrinőként viselkedem. - Fent találkozunk, ne várass meg, - feltéve, ha nem akarod, hogy az új darabban háttércosként bohóckodj a többi jelentéktelen kis balerinával… - Mázlimra egy puha női kéz karol belém. - Hát itt bujkálsz! Segítened kell bepúderozni az orrom. - Őszintén remélem, hogy nem valódi púderre gondol. A női mosdó fele tartva olyan fesztelenül cseverészik, mintha régi jó barátnők lennénk, pedig valójában nem ismerem. Csupán figyeltem, azóta, hogy belépett a bálterembe gyakorlatilag le sem tudtam róla venni a tekintetem. Megbabonázott. Lenyűgözött az old hollywood stílusa. Kacér, dallamos mosolya. Olyan színpadiasan szívta a cigarettát, hogy esküszöm szívem félre vert. Minden porcikájából árad az erő, a lehengerlő ősi női energia. Büszkén fürdött az irigykedő, magasztaló tekintetek kereszttűzében. A mi tekintetünk is óhatatlanul sokszor egymásba forrt. Titokzatos, figyelemreméltó. De van még benne más is: veszély, sötétség, mely megmagyarázhatatlanul vonz, szippant magába. Tudni akarom, ki is ő igazán azon túl, amit előad, mert szerepet játszik, mint mi mindannyian és nem is akár hogy. Be akarok látni az álarca mögé. - Néztél már tükörbe édesem? A rúzsod elkenődött. - Letöröli a szám sarkát, s lenyalja az ujjait. Egy pillanatra elgondolkozom, akkor most ki cserkész be kit? Kizárt, hogy képzelődjek, az egész gesztus erőteljesen szexuális töltetű. Főleg, hogy a mosdókagylónak présel és megcsókol. Hosszan, éhesen, erősen. Hallom az artériáim vad dobolását a fejemben. Beleszédülök a csókba. Szája puha és követelőző…
Akarom Őt. A hatalmát. A pénzét. Talán még lelkét is…
Jelen
Nem veszíthetem el. Szükségem van rá. Ő ez enyém.
- Nem kell túl dramatizálni kezeljük felnőttként a dolgot, rendben? Az élet megy tovább... Még fiatal vagy és szép. - Jól főzök és jó vagyok az ágyban. Jó feleség vagyok, okos, csinos, humoros. - Elhitetted velem, hogy megbecsülsz. Hogy boldog vagy… És hogy a házasságunk megmentése számodra is legalább olyan fontos akár csak nekem. - - Ez nem teljesen igaz. Te sem voltál maradéktalanul boldog, az a sok félre kefélés… Mindketten hibáztunk… - Elment az esze, ha azt hiszi csak úgy kihajíthat, mint valami megunt porcelán babát. - Sajnálom Willa, nem akartalak bántani. Mindig különös helyed lesz a szívemben. - Közvetlen kezelőről érkezett a hang, mely lágy volt, akár a márványra csurgatott méz, mégis azt a szánalmas érzést kellette bennem, mint az anyám szokta mikor dacos gyerekként nyugtatni próbált. - Senki. Senki nem fog úgy szeretni, mint én Sabine. -
Aztán csak megtörtént… Lenéztem a hasába fúródó konyhakésre és kirántottam... A nappali felé vezető folyosón értem utol és hátba szúrtam, míg nem mindketten a földre zuhantunk. Ki ne ismerné és fújnál fejből a házassági eskü szövegét: jóban-rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ. Na de mégis, ki gondolja ezt manapság komolyan? Én komolyan gondoltam. - Míg a halál el nem választ… hát ennyit ér az esküd? Ezen gondolkozz el, amíg itt fekszel. - Nem érkezik válasz. Néma csend honol a nyaralónk falai közt.
A vér már nem olyan meleg, tehát már egy ideje itt állhatok a gondolataimba és látványába merülve. Már rég alig ismerek magamra. Annyira akartam, hogy helyrehozzuk ezt a kurva házasságot. Kibaszottul manipulált. Megkérdőjeleztem az élet minden részletét… Csak hogy a kis hangnak a fejemben, amit végig kurvára igyekeztem elnyomni igaza volt. Nem velem volt baj, hanem a feleségemmel. Minden Sabine hibája… csak magának köszönheti. Vérmaszatos ujjaimmal írok üzenetet édes apámnak melyben csak ennyi áll:
“ A Hamptons-i nyaralónkban vagyok, ide tudnál jönni? Baj van. ”
Rá mindig számíthatok. Soha nem hagyna cserben. Soha nem hagyna el…
We are the blood of the witches you thought were dead. We carry witchcraft in our bones whilst magic still sings inside out heads. When the witch hunters imprisoned out ancestors when they tried to burn the magic away. Someone should have warned them that magic cannot be tamed. Because you cannot burn away what has always been aflame.
A strong witch needs to watch her thoughts, for she can curse without intention.
I'M MY FATHER'S DAUGHTER AND I'M NOT AFRAID OF ANYTHING.
LIKE THE MOON, SHE HAD A SIDE OF HER SO DARK,that even the stars couldn't shine on it. She had a side of her so cold, that even the sun couldn't ━ burn on it.
Kezdőlap
Finoman esik hanyatt a nagyravágyó és túl merészet álmodó férfiú, ahogy a hasát ért szúrás kiontja vérét, s megszínezi körülötte hófehér, középkori, korhű, bő ingjét és kevésbé ízléses, inkább okker sárga mellényét. Aztán nem sokkal utána zuhan rá, térdre rogyva szeretője, vértől maszatos ruháját úgy markolva, mintha képes volna ily módon ott tartani szerelme lelkét. De az ádáz kés nem az élet megkíméléséről híres. Különösen kellemes hangzású, ahogy a gyász okozta gyötrelmek keverednek egy gyakorlott opera énekes hangszálai által adott ének hanggal. Kifejezetten érzelmesebb, mint külön külön, kicsit sem zavaró, noha átérezni ebből mit sem tudok. Az egykor hős lovag, most ádáz gyilkos képében állt tőlük távol, színészi játéka, melyek a legkisebb arcrezdüléseiben is meglátszottak, ahogy kezdte maga alá temetni tettének következményeinek súlya, igazán valóssá tette szemeiben a félelmet, bár sejteni lehetett, hogy itt véget is ér nem csak élete, de a darab is, mely már lassan 3 órán át szórakoztat. Engem biztosan. Talán manapság én vagyok az egyetlen, ki képes értékelni az igazán jó előadást, pedig mindenki más is épp olyan szívesen bújik valami álarc mögé a mindennapokban, ahogy most ezek a remek opera énekesek. Ma halott szerető, holnap egy meg nem értett tudós palánta. De nem csak én kelek fel a helyemről, hogy tiszteletet mutatva, állva tapsoljak nekik, akad még néhány hozzáértő a sorok közt, noha épp úgy kritikus szemlélő is, akik rossz megközelítéssel nézték végig, és azt hiszem látványosan bánják a kijelzőiket bámulva, hogy nem egy rövidebb mozira ugrotta be. De mennyivel értékesebb egy opera színházban posztolt kép, mint egy zsúfolt, sötét kis moziteremben rögzített fotó...
Könnyfátyolos szemgödrökkel bámulok a vértócsa felé, mely már egészen eléri és beborítja a csupasz lábujjaim, s vörösre festi a fehér szatén pizsamanadrágom szárát. 
