Willa érdekes személyiség. A katonaságnál és az FBI – nál sok mindent látott és tapasztalt, megismerte a bűn fajtáit. Ugyanakkor nyitott az emberekre, igyekszik segíteni a rászorultakon, bár "nagy szívét" inkább titkolja. Gyakran szarkasztikus, gúnyos hangnemben tárgyal másokkal, ugyanakkor tud törődő és kedves is lenni, de csak azokkal, akik ezt kiérdemlik. Ha arról van szó, sutba dobja a szabályzatot, és teszi, amit tenni kell. Emberei mindig is nagyra becsülték, társai az Alfa Team – ben, elsősorban gyors gondolkodásának és terepen való képességeinek köszönhetően. Rendkívül önfejű, és kiáll amellett, amiben hisz, ez gyakran okoz nehézségeket a feletteseivel szemben, láthatóan rendkívül ingerült és dühös a kormánytisztviselőkre, akik ezt természetesnek veszik. Ennek ellenére tudtában van annak, hogy koránt sem tökéletes ember: a katonaságtól való leszerelése után súlyos alkohol és gyógyszerfüggőség alakult ki nála, amely miatt kezeltetnie is kellett magát. Négy artroszkópos térdműtét, egy elszakadt rotátor mandzsetta és egy tucat csonttörése és lőtt sebekben sincs hiánya a szolgálata alatt.

A szobában olyan csend volt, hogy a toll sercegését is tisztán lehetett hallani a papíron. Willa a kanapén ült és csak bámult maga elé. Nem nagyon érdekelte, hogy a doki miket irkált róla. Ő csak túl akarta élni, hogy aztán elhúzhassa a csíkot.
– Úgy hallottam, nem jár a veterán központba a segítő csoport foglalkozásokra – szólalt meg hirtelen a doktornő mire Willa megrezzent. Szinte már el is felejtette, hogy rajta kívül más is van a helyiségben. Majd álmosan pillantott fel rá. – És a gyógyszereket sem hajlandó szedni. Tudja jól, hogy egyik sem opcionális. – Magyarázta mire Willa nagyot sóhajtva megforgatta a szemeit.
– A bogyók eltompítanak. Csökkentik az éberséget. – Válaszolta színtelen hangon.
– Pedig talán jobb lenne és nem csak a nyugtatókat. A fájdalomcsillapítók, valamint a nyugtatók sokat segíthetnének a kényelmén. – Nézett rá komolyan.
– Doki ezt a kört már lefutottuk. Nem fogok ismét semmilyen gyógyszert szedni. – Ingatta meg a fejét.
– Mostanában nyúlt alkoholhoz? – Kérdezte tőle mire megrándult a szeme kissé.
– Nem egy éve tiszta vagyok. – Válaszolta nyugodtan, de jobb karja megfeszült az öklét hol összeszorította hol kiengedte közben meg a combját dörzsölte mintha le akart volna törölni valamit a tenyeréről.
– Gondolt rá, hogy újra az alkohol legyen a menekülés? – Jött az újabb kérdés, miközben a sarkával dobolni kezdett idegességében és a térdét szorította. Majd bólintott.
– Igen. Minden nap, de egyszer sem ittam egy kortyot sem. – Válaszolta határozottan, hisz ez volt az igazság. Mióta lejött az alkohol és gyógyszer függőségről, egyikhez sem nyúlt, bár néha a pokolba kívánt mindent és mindenkit ez végett.
– Gondolom még mindig feszélyezi, ha rákérdeznek mi volt a munkája.
– Az nem, csak az hogy ha kiderül, hogy egykor SEAL – es mesterlövész voltam, akkor azt az egy kérdés érdekli csak őket, hogy hány embert öltem meg. De azt sose kérdezik, hányat mentettem meg. – Válaszolta pont mikor megszólalt az óra ami az idő lejártát jelezte. Willa meg felpattant.
– Akkor jövő héten ismét várom. De ha van valami nyugodtan hívjon. – Pillantott a sietősen távozó nőre.
– Kösz doki, de megleszek mint mindig. – Válaszolta és kisietett. Nem szeretett a pszicho dokihoz járni, de nem volt választása.
Az 1969 – es Dodge Charger hangosan dorombolva haladt az úton és mindenki kocsit figyelte. Tükörfényes fekete fényezése már felkeltette mindenki figyelmét, de a króm díszek, és a motorháztetőből kinyúló légbeszívó is szikrázott az őszi napfényben. Majd az olasz negyedben leparkolt egy étterem előtt. Mikor kiszállt látta, hogy két kiskölyök a kocsi közelében focizott.
– Hé, Marco, Fabio! Ha a kocsin egy karcolás is lesz végetek, stim?! – Pillantott rájuk ahogy levette a napszemüvegét.
– Sì, signora. – Válaszolta a két fiú mire elmosolyodott.
– Helyes vigyázzatok a járgányra. – Majd bement az étterembe. Bent már nem voltak sokan. Az ebéd idő már lement így nyugalom volt. Kellemes otthonos kis étterem volt. Az asztalok itt – ott voltak elrendezve nem katonás sorban mint a legtöbb nívós helyen. Az asztalokon kockás abroszok voltak, a falak homok színűek és barátságos félhomály uralkodott odabent, miközben halkan olasz zene szólt. Halkan köszönt a pincéreknek, és oda lépett a pulthoz vigyázva a sarokban ücsörgő férfi észre ne vegye, majd suttyomban kifizette a számláit majd az idős férfihoz ment aki egy újságot olvasott.
– Üdv Tábornokom! – Köszönt ahogy a szék támlájára támaszkodott és a nagy szakállú férfit figyelte. Az meg kissé ijedten kapta fel a fejét.
– Willa, jó újra látni – kelt fel és átölelt a lányt végül leültek mindketten. – Mi szél hozott ide lányom? Amilyen nyúzott vagy úgy látom jó esne valami erős ital. – Kacsintott rá és az asztalon pihenő üvegre biccentett. Megnézte a címkét és látta, hogy grappa volt.
– Kösz tudod, hogy nem ihatok Tábornok, de egy jó erős kávét elfogadok – válaszolta. – Amúgy azért jöttem nincs e valami munkád a számomra. – Figyelte az asztal másik sarkán a papír halmot. A férfi meg elgondolkozott és elkezdett pakolászni a papírok között.
– Van itt valami. Egy katona. Túlságosan is élvezte a likvidálásokat, valamint magánakciókba kezdett, komplett kis népirtást hajtott végre. De mielőtt a hadbíróságra került volna lelépett. Sok helyen van szemem és fülem Will, de akárki is legyen az nagyon jól rejtőzködik – kezdte halkan közben intett a pincérnek, hogy hozzon két kávét. –  Senki sem lát és hall senkit. Olyan mint egy kísértet. – Ingatta a fejét a férfi.
– Kísértetek, szellemek, démonok, boszorkányok és ilyesmik nem léteznek. Ez is csak egy ember, akit előbb utóbb el fogok kapni és a rács mögött végzi ő is. – Figyelte komoly tekintettel a férfit. Az öreg alaposan végig mérte a nő komoly arcát és látta a smink ellenére is, hogy jókora fekete karikák voltak a szemei alatt.
– Lányom, mikor aludtál egy rendeset utoljára? Hetvennyolc éves vagyok, de még mindig jobban nézek ki mint te. – Terelte el a témát. Avery meg nagyot sóhajtva temette tenyerébe az arcát.
– Ezt a témát inkább hanyagoljuk, most jövök a dokitól. – Sóhajtott ismét nagyot ahogy hátra dőlt a széken majd a homokszínű plafon felé fordította a tekintetét.
– Még mindig vannak rémálmaid? – Aggódva figyelte, mire Willa elmosolyodott.
– Nem, csak sokat éjszakázok – rántotta meg a vállát majd vissza fordult felé. – Amellett, hogy neked melózok mint fejvadász van más melóm is. Túl keveset fizetsz Tábornok. – Tette hozzá. Bár az öreg tudta, hogy más van a háttérben nem a pénz nem firtatta a dolgot. Erővel sose lehetett kiszedni belőle semmit csak ha ő akart róla beszélni így annyiban hagyta a témát.