We gotta get out of this place • Charlotte&Madelaine

**Madelaine Lester-Riggs** · We gotta get out of this place • Charlotte&Madelaine Kedd Jan. 23 2018, 20:24

A candle loses nothing by lightning another candle

CHARLOTTE & MADELAINE

A második kávém közepén tartok, és a telefonom képernyőjére meredek, újra meg újra frissítve e-mail fiókom tartalmát, nehogy lemaradjak egyetlen változásról sem. Pár nappal ezelőtt keresett meg Charlotte egy üzenet formájában, majd telefonszámot cseréltünk, végül ezt a könnyebb utat választottuk a kapcsolattartáshoz. Ezalatt az időintervallum alatt volt lehetőségem egy-két felszínes információnak a birtokába kerülni általa, de a beszélgetéseink hangulatának folytonos változása aggasztóvá tette számomra a további lépéseit, így magam is utánajártam Mrs. Green életútjának. Leginkább a kórházi előzményeibe mártottam bele magamat mélyebben, ahol egyik adat jött a másik után, és mire a végére értem, már tudtam, hogy nem csak légből kapott érzés volt az aggodalmam. Valahol bele sem mertem gondolni, hogy miken mehetett keresztül ez a nő, de muszáj volt. Leginkább azért is, mert szó nélkül nem hagyom őt elsétálni ezek után, de Charlotte megelőzött. Az utolsó két beszélgetésünk alatt egy terv körvonalazódott ki benne, pontosabban egy visszautasíthatatlan ajánlat. A nemleges válasz nem játszott, annak ellenére, hogy mennyire új is volt ez a helyzet számomra. Evant még azelőtti nap mozgósítottam, hogy átraktunk mindent, amit csak tudtunk. Magam sem tudtam, hogy ez a távollét milyen hosszúságot foglal majd magába, de az utolsó üzenetének végét tekintve bármennyi időt rászánnék Charlotte javulásának útjára. Jó pár telefonnal, és átszervezéssel később pakoltam össze a szükséges dolgaimat, és újra meg újra átjártam a kórházból még megkapható információk hadát. Tudtam jól, hogy ebben a pár napban egy mélyebb beszélgetésre számíthatok, és attól tartok, időközben kiderül, hogy annyira előrehaladott az esete, aminek okán muszáj leszek a szakértelmemen túlmutató problémára külső segítséget kérni.
Evan ugyan cseppet sem bátorított ebben az ötletben, megkockáztatva azt, hogy a nővel való ismeretségünk csupán pár napot foglal magába, ami alatt a hosszabb ideig kettesben lét ártó következményű is lehet, én viszont nem igazán tágítottam ettől az egésztől. Leginkább azért sem, mert tudván azokat a dolgokat, amiknek birtokában voltam, a segítség elutasítása nagy hibának bizonyulna. Így miután ellentétes véleményünknek hangot adtunk, már csak arra számíthattam, hogy én is elég leszek Charlottenak a gyógyulásban, nem még jobban hátráltatva azt.
Másnap az irodám előtti járdán szobrozok, magassarkúm pedig visszhangot vet idegesen megtett tiszteletköreim alatt. Gondterhelten túrok bele szőke tincseimbe, és kifújom a feszültségem képezte levegőt, hogy egy percre megnyugodjak annyira, ami segít átgondolni mindent. A helyszínt, a képlékeny tervemet, amivel képes leszek felszínen tartani őt. Mindeközben Evan szavai játszódnak le minduntalan a fejemben, emlékeztetve arra, mennyire a saját határaimat feszegetem ezzel a kiruccanással, hátat fordítva elveimnek, meg annak a látszatnak, amit felépítettem. Ezek a tények viszont merőben eltörpülnek az ok mellett, amiért rászánom magam erre. Soha nem tudnám megbocsájtani magamnak azt a vétséget, amit elutasításom hagyna maga után, bármilyen következmény formában. Mert lenne. Bármilyen jót is igyekszünk cselekedni, vagy az ellenkezőjét, a hátulütője mindkettőnek ott van. Csak nem minden milyen csomagolásban kapjuk vissza azt.
A percek a maguk módján rohamosan telik, szűkítve azt az időt, amit Charlotte társaságában tölthetek. Abból, amit megtudtam, ő értheti ezt csak igazán. Hamarosan egy autó tűnik fel a közelben, és a közelemben parkol le annyi időre, amíg lehetőséget nyújt, hogy beszálljak az üresen lévő ülésre.
- Charlotte? - a kérdésem nem meglepő, hiszen most találkozok vele személyesen először, ennek ellenére mégis helyet foglalok mellette.
- Összegyűjtöttem egy-két helyszínt, ami szükséges lehet a továbbiakban. - szedem is elő az információkkal megtöltött papírt, végül tekintetemet a társaságom felé futtatom, aki teljes mértékben azt a képet nyújtja, amit a telefonos beszélgetések alapján képzeletben megalkottam. Mármint az állapotát tekintve. Egyéb vonásait figyelve gyönyörű nő volt, és ez így még megterhelőbb, hogy ilyen fiatalon babrált vele ki az élet ennyire kegyetlen módon.

Blind ; 585;     

CREDIT

Vendég

maddie & lottie

Shane szavai már jóval korábban elindítottak egy folyamatot bennem, de talán ő volt az utolsó löket ahhoz, hogy egy külső ember segítségét kérjem. A szívemhez álló két férfinek fogalma sem lehetett arról, hogy mennyire elindultam a lejtőn, és hogy tulajdonképpen, amit mindketten reméltek (vagy nem, mert sejtéseim szerint mindegyiküknek meglett volna az oka rá, hogy örüljön a sírom felett), én már nem akartam. A szívátültetés azt jelentette volna, hogy miattam hal meg valaki, és nekem ez tette be az utolsó keresztet. Nem szerettem volna elfogadni, amit rám akartak erőltetni, talán az első megérzésem volt a jó? Nekem tulajdonképpen ennyi jutott? A bakancslista nem volt ostobaság, és olyan komolyan vettem az orvosom, mint a férjem szavait, hogy felkerestem egy ügyvédet, és egy közjegyzőt is. Hátborzongató vagy sem, de előkészítettem a végrendeletemet. A cégem megalapítását is nyélbe ütöttem egyetlen nap alatt. A csekk, melyet Shane-nek adtam a szülei birtokán még nem rendelkezett fedezettel, de hogy megtettem társtulajdonosnak a cégemnél, és másodlagos ügyvezetőnek neveztem ki, már visszafordíthatatlan folyamatot indított el. Ambert beavattam, ő őrizte nekem a mintát, mely a nevemet fogja viselni, ha elmegyek. Borzalmas szájízzel csináltam végig, de nem bántam meg. A laptopba mélyültem, telefonálgattam, hivatalos ügyeket intéztem egy időben, aztán felkerestem egy viszonylag kezdő pszichológust. Nem vágytam a gyógyszerek kábulatára, minek, ha a fájdalom így is eltompít? A nappalok szörnyen teltek el, Samantha lett a kezesem, és rábíztam a kutyámat is. Nem tudtam már gondját viselni. Shane és Dexter hívásait is elutasítottam, nem érdekelt a közeledő jótékonysági bál, sem a kötelező vizsgálatok sorozata. Nem jelentem meg, mikor hívtak, az erős pirulák segítettek egyre közelebb a végéhez. Két műtét egy hónapon belül…és egy meghatalmazás, hogy a barátnőm döntsön felettem, ha eljön az idő. Shane Harper és Dexter Green már nem gyakorolhatott hatalmat felettem, elérkezett az idő, hogy én irányítsak. A szív nem kell, más jobban fog örülni neki. A szüleimmel naponta beszéltem, apa biztatott, de nekik is hazudtam. Kikapcsolódásra vágytam az utolsó napjaimban, egy végtelen utazásra, ahol nem korlátolnak gépek, sem szanatóriumok, mert összezavarodtam. Madelaine Riggs lett a kapocs, ami még ehhez a világhoz kötött.
Pár napja kezdtünk el levelezni, ráijesztettem ténylegesen a fiatal doktornőre, és bár azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben a begyógyszerezés, de ez a nyavalyás szerkezet újraélesztett volna…hacsak nem annyira gyenge már a szívem…nem kapok levegőt. A kinti égboltot lesem, és sápadt arcvonásaimmal mérem végig a hófelhőket. Szerettem New Yorkot, de mostanra már megfulladtam tőle. Apró légvételekkel, és egy üveg tiszta vodkával parkolok le az út mellé, hogy kortyoljak egy keveset belőle. Új agytompítót találtam, minek tagadjam? Bódultnak lenni kellemesebb, mint józannak. Elegem lett, hogy a harcoló legyek, én pontot akartam tenni erre, de úgy elmenni, hogy tudom, melyik férfit szeretem igazán. Egy szőke nő, akinek még orvosi diplomája is van remek társaság lesz ehhez, meg a wellness részlegünk. Senki nem vonhatja meg tőlem az alkoholt. A mellkasomhoz szorítom, és a bennem dobogó izomköteghez beszélek.
- Még ezt bírd ki. Hagyj még nekem három napot, hogy rendet tegyek a fejemben. – a karórám lapjára tekintek…el fogok késni. Végül megtörlöm a számat, és visszasüllyesztem a kis üvegemet, majd előveszem a szájvizet, és öblögetek vele. A szemem alatt fekete karikák futnak végig, nem sokat alszom mostanában. Várok…a kaszásra? Mosolyra húzódnak az ajkaim, és elindulok a megbeszélt találkozó helyszínére. Az érzékeim már nem az igaziak, de odatalálok, és megállva nyitom ki az ajtót az idegen előtt.
- Ez a nevem, ha maga Madelaine. – intek, hogy szálljon be, de a papírokra már nem figyelek. Kiveszem a kezéből az egyiket, és megrázom a fejemet.
- Gondolja, hogy orvosokra vágyom? Elég lesz, ha maga turkál bennem, több emberre nem lesz szükségem. – dobom hátra, és mutatom, hogy kapcsolja be magát.
- Fél? – pillantok rá, és lezárom az autót, aztán gázt adok.
- Még soha nem vezettem gyorsan, de ha már ezek az utolsó napjaim, tegyünk meg mindent. – vonom meg a vállamat, és erősen megnyomva kanyarodok el, aztán elsuhanva, mint egy őrült élvezem a sebességet.

Music | Note | Clothes

☾ made by Artemis ☾

**Madelaine Lester-Riggs**

A candle loses nothing by lightning another candle

CHARLOTTE & MADELAINE

Sokszor megkaptam, hogy az életem teljes megéléséhez szükségem van arra, hogy felrúgjam a határaimat. Igent mondjak a kalandra, az ismeretlenre, ami majd a kilépőkártyát nyújtja felém a komfortzónám elhagyásához, de én mindig visszatáncoltam az általam meghúzott fal lebontása előtt. Valahogy a biztonság mindig kényelmesebb. Abban a közegben, és életben maradni, amit ismerünk, és amit ha szerencsések vagyunk, még szeretünk is. Az ismeretlen mindig félelmetesebbnek hatott, ami sokszor kézen fogva érkezett a bizonytalansággal, és a következményekkel, amik kihatással lehetnek egy már összetett koncepció szerint felépített életre. Megkockáztatni mindezt meggondolatlanság és gyerekes lenne, így ha azt mondták legyek önmagam kifordított mása, amivel megfelelhetek a társadalmi normáknak, általában nemet mondtam. De mi a helyzet azzal, hogyha a kérés ismerős keretek között történik? Egy ajánlás, ami a magad biztonságos burkában tartana, mégis romba döntené megannyi gondosan felállított szabályodat. A kérdés adott, a döntés pedig a tiéd, ami kétes érzéseket ébreszt benned, hiszen most az egyszer fogalmad sincsen, hogy az az élet, amit eddig olyan jól kiismertél, mit is tartogat ezek után számodra. Charlotte kérése is valahogy így érintett. Nem egy hétköznapi beszélgetést tartottunk, ahol az időjárást ecseteltük, és a világ történéseit, hanem ennél azért sokkal többet. Ugyan nem az irodám falai között történtek ezek a szóváltások, de mégis egyfajta néma segítségkérés visszhangzott minden egyes elhangzott szóban. Az ember érzi az ilyesmit. Ha nem is látja, de tudja, hogy egy hanglejtés, vagy a szótlanság is hangosabb lehet bárminél abban az esetben, hogyha megfelelően odafigyelünk rá. A munkámból kifolyólag nem egyszer találkoztam már az emberi érzelmek elrejtését szolgáló trükkökkel, amikor is mélyen belül érezzük, hogy valami nincs egészen rendben, mégis az ellenkezőjét állítjuk. Mindenkiben megvan ez a dac. Legyőzhetetlennek, folyton folyvást erősnek tűnni a külvilág számára, hogy az ne könyveljen el gyávának, még ha ez belülről is emészt fel teljesen. Charlotte esetében tudtam, hogy a segítség egy olyan alappillérje élete felépítésének, ami mostanság összetartja ezt a gyenge lábakon álló szerkezetet. Az utolsó remények szálaiba kapaszkodás, ami csak a végső pillanatban hagy cserben. Addig viszont a küzdés ott van bennünk, és amíg tehetünk valamit, hát megtesszük. Talán ez volt az az ok, amiért rábólintottam kérésére. Nem mérlegeltem mennyire meggondolatlan dolgot teszek, hiszen szüksége volt rám. Rám. Ez egy fontos tényező, hogy nem egészen más szakembert kért meg erre, hanem engem. És ha én nemleges válasszal fordulok irányába, akkor magam sem vagyok jobb egy szögnél a koporsójában. Bármennyire is abszurdan hangzik ez.
Furcsa érzésként élem meg még a tél érkeztével szokványossá vált hideg levegő érintését is. Átölelve magamat dörzsölöm karomat, hogy melegen tartson, de a járkálás most valamennyire segít. Evan még utoljára rákérdezett, hogy biztosra menjen velem kapcsolatban, ezek után viszont nem érezte szükségét további faggatózásra. Az évek során kialakult közöttünk egy kapocs. Itt nem vonzódásra kell gondolni, hanem ennél azért összetettebbre. Egyszerű srác volt, de megbízható, és hűséges. És abból a világból, ami engem körülvett, ez megbecsülendő. Ezért is adok a véleményére, fogadom meg tanácsát vagy leszek partnere egy kikapcsolódás alkalmával, mert tudom, hogy a maga módján ő is megteszi ezt értem. Egy röpke pillantást vetek a rendelőm ablaka felé, majd az útra terelődik vissza a tekintetem. A várakozás sosem tartozott kedvenc időtöltéseim közé, de szerencsére Charlotte nem hagy sokáig kint fagyoskodni. Most már nincs visszaút. Nem fordulhatok vissza vagy mondhatok nemet, mert az első lépést megtettem: beszálltam mellé.
- Személyesen. - a bemutatkozás már megtörtént, most már csak a megerősítés hiányzott. Új nekem ez a helyzet, így fogalmam sincsen hol is kezdjem, ezért az általam összeírt helyekre terelem a témát, habár ezt is kissé mintha sután tenném meg. Charlotte el is veszi az egyiket, hogy aztán megvétózza a fejemben kialakult képek összességét.
- Biztos benne? - a kérdés elővigyázatosságból történik, de valahol tudom, hogy nem szívesen válnék ünneprontóvá, hiszen én csak a szükséges haszon vagyok a történetben. Mindezek után az ajánlatom az is marad, ha nincs ínyére az ilyesmi. - Ha már van egy elképzelt végállomás, akkor vegye úgy, hogy ezek csak ötletek. - hajtogatom is össze a kezemben maradt lapokat, hogy ugyanarra a sorsra küldjem őket, ahova Charlotte is. Mégpedig a hátsó ülésre.
- Micsoda? Én? Nem félek.. - megjátszott szórakozottság csendül a hangomban, de ahogyan az autó meglendül a sebesség hatására, kezeim egyből az első kezem ügyébe akadó kapaszkodóra tapadnak.
- Talán mégis egy kicsit. - vallom be csendesen, végül ülésem kényelmébe süllyedek egy kisebb helyezkedés után. Halovány mosoly nyer teret arcom mentén szavainak utóhatására, de a kezem még mindig a biztonságos pontokat keresi a járművön belül.
- Megtudhatom esetleg, hogy hova is készülünk? - tekintek körbe félszegen az autóban, hogy felmérjem a nő környezetét, és a magával hozott dolgokat. Ugyan a féktelen viselkedését megértem, de közel sem szeretném, hogy bármilyen úton-módon veszélybe sodorja magát.

Marry The Night  ; 771;     

CREDIT

Vendég

maddie & lottie

Nem szép dolog úgy várni egy agyturkászt, hogy én kértem a segítségét, de már legurítottam egy kevés adag vodkát a torkomon. Mi lesz ebből a kirándulásból? Nem tudom, de félek, ha nem bírja megoldani a több ismeretlenes egyenletemet, akkor vége lesz a dalnak. A telefonomra siklik a pillantásom, és már nem tudom, hogy hányadik nem fogadott hívásomat engedem el. Minek hívogat Shane? Nem érti meg, hogy nem leszek ott a vizsgálaton, és a hétvégén is kikapcsolódom. Talán megérkezett a szívem? Ajaj, akkor nagyobb bajban lennék, mint általában, de ha most látnának, akkor biztosan elvennék tőlem a lehetőséget. Ingyen adom, nem akadok ki azon, ha másnak segítenek. Huszonnyolc évesen még autót vezetek, holott a kórházban lenne a helyem, de ugye, ha nem hívnak, akkor nem is megyek. Shane kis kütyüje meghosszabbította az életemet, de az életminőségem nem javul. Boldog mámorral az arcomon veszem el az üveget, és iszok bele még egyszer, de eljut a tudatomig, hogy várnak rám. Elindulok a megbeszélt helyre, néha imbolyogva kanyarodom el, de meglátom a szőkeséget. Mi a fene? Nem értettem a saját nememhez, de elég fiatal ahhoz, hogy tanácsokat adjon egy haldoklónak, nem? Az e-mailek alapján arra tippeltem volna, hogy nálam idősebb, de most már nem merem megkockáztatni. Kilököm a jobbommal az ajtót, és mikor beszáll át is esünk a gyors bemutatkozáson. Gyűlölöm, ha magázódunk. Ráérez a kedves arra, hogy itt nem ér vele el semmit, ha távolságot tart, mert az én kezemben van az irányítás, és nem az övében.
- Biztosabb csak a halál, de már az is közel jár. – mosolyodom el kényszeredetten, és hátradobom a papírokat. A spontaneitás nem az erőssége, máris jár neki a fekete pont, mert rá akar sózni egy kórházra. Nekem a lelki támasz kell, és nem a műszerek csipogása, ahol arról vitatkoznak, hogy fizikai képtelenség a két lábon való járásom is már.
- Most komolyan magázódni fog? – tekintek rá, és átfutom…az első benyomás megszületik.
- Nem szeretem, ha ezzel akar rávenni a megnyílásra. Tudom én, azt tanítják az egyetemen, hogy legyen távolságtartó, és ne teremtsen kapcsolatot a betegeivel, de mi lenne, ha erre a hétvégére úgy tekintene, mint egy haldokló utolsó kívánságára? Ha még egyszer magázódni fogunk, akkor ki is szállhat, mert nem erre van szükségem. – villannak meg a türkiz íriszeim, és nyelek egy nagyot. Az övet bekapcsolom, és rátérek a másik sarkalatos pontra.
- A-a…rossz válasz. Félelem mindig van bennünk az ismeretlen iránt. Madelaine ne hazudj nekem. – taposok bele a gázba, és vidám arcberendezéssel nézem a felvillanó piros lámpát, de könnyedén hajtok át rajta.
- Látod máris megszegtem egy szabályt. Mit kapok érte? Egy büntetőlapot, amit be kell fizetnem harminc napon belül? Lehet már holnap halott leszek. Nem érdekel. – legyintem meg a kezemet a magasban, és csak fél kézzel vezetek tovább. Cinikus a hangom, nem tagadom, hogy kételkedem benne, de Shane-nek igaza van, mert valakinek muszáj kiöntenem a lelkemet.
- A végtelenbe…elhagyjuk a várost, és megyünk, amíg bírunk. – érzem a szúrást, de csak rájátszok, és a fájdalom legkisebb jele nélkül hajtok tovább. A semmibe réved a tekintetem, és felsóhajtok. A hajamba túrva dúdolok egy régen elfeledett dal, aztán ránézek.
- Milyen őrültséget csináltál, amit megbántál? Mindenkinek van egy keresztje, vagy egy folt a múltján. Nem hinném, hogy kivétel képeznél ez alól. Na, hajrá..ez az őszinteség hétvégéje. Nem kell félni….én nem harapok. – áthajolok, és a fülébe fújok.
- Ittam…már régen nem tettem, de jól esik, mi az…inkább szárnyalok tőle. Madelaine tikk-takk. – duruzsolom a fülébe, aztán továbbállok, és megint a sztrádát nézem, és elkanyarodom egy másik sávba. Rányomok a dudára is, mert egy barom be akar előzni.
- Balfék, nem látsz a szemedtől? – muszáj lassítanom, mert fogy a levegőm, és el is sápadok.

Music |

We gotta get out of this place • Charlotte&Madelaine 1471401822

| 602

☾ made by Artemis ☾

**Madelaine Lester-Riggs**

A candle loses nothing by lightning another candle

CHARLOTTE & MADELAINE

Szeretem azt gondolni, hogy az életem úgy van rendjén, ahogyan jelenleg zajlik. Az általam szeretett munkámmal, a mindennél fontosabb kutyámmal és azzal a nyugodt, ugyanakkor elviselhető környezettel együttvéve, melyet a tulajdonomként tarthatok számon. Mindezek összessége miatt ritkán kérdőjeleztem csak meg az életemben tett döntéseimet, ami saját magammal vehető egy kalap alá. Nem vágytam ennél többre, mert úgy éreztem, hogy egy párkapcsolat vagy minden egyéb mással történő foglalkozás kibillentene ebből az egyensúlyomból és elvenné azoktól a megszokott és biztonságosnak vélt dolgoktól az időt, amit már jól ismerek. Ezen feltételek mellett ki akarna kockáztatni? Charlotte kérése viszont teljes valójában rengette meg elképzelésem alappillérjeit és szakított ki abból a világból, melynek változóit betéve tudom már. Hirtelen a naptáramhoz kellett nyúlnom, hogy átrendezzem az egészet és a megszokott emberek kezelését eltoljam. Szeretett háziállatomat másra bíznom, - természetesen egy két oldalas listával megspékelve, mely magába foglalja, hogy Jesse mit szeret, mit nem, stb. Evan lelkére kötni, hogy nem hanyagolja el az irodámban lévő növényeket, - vagy öntözi részegen alkohollal őket, - mert azt a hangulatot kölcsönzik az otthonos közegemnek, ami nyugodtsággal tölt el. Nélkülük talán verzióm legrosszabb változójává válnék, egy totális idegronccsá, amelyet nem szeretne megtapasztalni. Talán még nem is látta milyen az elviselhetetlen énemmel összefutni és ha nem harcolja ki, nem is fogja. Ezeket figyelembe véve biztosra állíthatom, hogy Charlotte olyan rendszert bolygatott fel hirtelen ötletével, amihez egykönnyen nem tudtam hozzászokni. Mindezek ellenére nem bántam meg kimondott döntésemet, habár emberi mivoltomból fakadóan órákkal később jómagam is megkérdőjeleztem a korábban biztosra állítottakat.
Charlotte a megbeszélt időponthoz képest pár perccel érkezik meg, és beszállásom után vázolom fel neki az általam összeállított listát a különböző helyekről, melyeknek az lesz a sorsuk, hogy a hátsó ülésen folytassák tovább az utazást, figyelembe sem véve őket. Első akadály megtörtént, nincs pánik csak egy mély levegő. Velem ellentétben ő sokkal szórakozottabbnak tűnik és talán a megfontoltság mellett nekem sem ártana engednem felállított szabályaimból és hagynom, hogy ez a hétvége az ő kedvére tegyen. Legelső pontban elhagyni a távolságtartó magázódást, ami nem jó pontként szerepel a képzeletbeli listán.
- A megszokás hatalma. Egészen nehéz levetkőzni ilyen rövid idő alatt, de persze, tegeződjünk csak! - beleegyezően adom tudtára a saját véleményemet, és még el is mosolyodok mellé, hogy észrevegye igyekezetemet. Félelmetes egyik pillanatról a másikra kibújni a kényelmes komfortzónádból és elhagyni a szokásaidat. Szinte meztelennek érzi magát tőle az ember.
Kérdése kíváncsiságot vált belőlem, de bárcsak visszafogtam volna ezt az érzésemet, mert ahogyan nekivágunk az útnak, úgy vágyok egy pillanatra vissza a fotelem biztonságot nyújtó karfái közé. - Látom..látom...nagyon gyors vagy. - mosolyogva és enyhe aggódással a hangomban jelzem neki mennyire büszkévé tesznek féktelenségként titulálandó tettei, de végül magam is lenyugszom, hogy a mellettünk elsuhanó tájból vegyek ki házakat vagy fát, esetleg bármi normálisat, amit még a látásommal képes vagyok érzékelni.
- Értem, a végtelenbe. - ismétlem meg a szavait ízlelgetve annak jelentését, de mégsem adom fel ennyire könnyen. - Járhattam már esetleg ott vagy képzeljem el, hogy csak megyünk és megyünk majd egyszer megállunk? - Nem, szó sincs róla, hogy kötözködni szeretnék vele, egyszerűen szeretem tudni, hogy hová tartok a céltalan bolyongás helyett. Ez viszont újra a magam által hozott szabályok egyikét képezi, így csak szusszanok egyet, végül beletörődök. - Tudod mit? Bízom benned. - teszem hozzá egyszerűen, mégis gyorsan, mert hát őszintén bizalmatlanságban tart azzal, hogy már rég feladta az egészet, és mindkettőnket megakar semmisíteni vagy még van remény? Egyszerűen túl kevés időt töltöttem el még vele, hogy felkészülhessek a következő lépésére.
Meglepetten tapasztalom, hogy feléledt kíváncsisága után nemes egyszerűséggel a fülembe fúj egyet, és bár megmosolygom ezt a fajta kilengést, mindenesetre a válaszom várat még magára egy kis időt. - Ebben igazad van. Nekem is lapul egy-két csontváz a szekrényemben. - Bárcsak ne lenne ennyire ironikus ez a kifejezés. Mielőtt azonban bármilyen mélységekig is belemennénk az én életembe, olyan információ birtokába kerülök róla, amitől a vészjelzők megszólalnak a fejemben. - Ittál?! - kérdezek vissza és kifújom a levegőt gondterheltségemben, ujjaim pedig szőke tincseim között keresik a nyugalom érzését. - Ittál. Remek. - nyugtázom magamban, hogy feldolgozzam mindezt. - Mennyit is ittál pontosan?
Szükségem van arra, hogy tudjam, kicsit kell aggódnom a testi épségünkért vagy most fújjam le az egészet úgy, ahogy van. Legyünk óvatlanok, élvezzük az utolsó perceket, de ennyire?! Véleményem kifejtése azonban elmarad, mert az egyik autós megakadályoz bármilyen kommunikációmban, a kezem pedig ismét a műszerfalra tapad.
- Charlotte..én biztos vagyok benne, hogy szárnyalsz, de innentől átveszem a vezetést. - veszem elő határozottan kedves énemet egy röpke pillanatra. - Így anélkül ihatsz, hogy figyelned kellene a vezetésre. - próbálok hatni valamennyire a lelkére, mégis megkönnyebbültség fut át rajtam, amikor beleegyezését adja az egészbe. Teljesen viszont már csak akkor nyugszom meg, mikor a kormány az én kezeim irányítása alá kerül, vele együtt pedig a vezetés is.
- Most, hogy helyet cseréltünk, talán elmondhatnád hova is készülünk pontosan. - nem ártana tudnom, hogy merre is megyünk, hiszen erre még nem kerítettünk sort. Abban viszont biztos vagyok, hogy ezek után búcsút inthetek az engedélyemnek!

Girls Just Want To Have Fun ; 822;     

CREDIT

Vendég

maddie & lottie

Az ősz beköszöntével hálaadáskor még három hónappal a zsebemben vártam a kaszást, de ugye ez nem úgy megy, mint a kvízműsorokban, ha letelik az időd már egyből megy is a kong, vagy a piros gomb jelez, nekem még akadt pár szem a homokórámban, és nem lehetett tudni, hogy az utolsó por mikor hull alá, mert ott lebegett a fejem fölött a vég, mégis úgy éreztem, hogy még van valamennyi, ami a rendelkezésemre áll. Bonyolult ez a képlet, és igazán meg sem tudom értetni a környezetemmel, csakis olyanokkal, akik tudják, hogy mit jelent a halálos betegség. Nem amiatt aggódunk, hogy a végtelen időfolyam letelik, hanem amiatt, melyet a hátunk mögött hagyunk. Fogalmam sincs, mi lesz a családommal, a meg nem ismert húgommal, a szüleimmel, akiket alig kaptam vissza néhány hete, vagy éppen a kutyámmal. Mit fog tenni Dexter, elválik, vagy özvegyként fog boldogulni, esetleg Shane sorsát fogom megváltoztatni azzal, hogy elmegyek? Nem mértem fel a károkat, sem a ki nem mondott óhajaimat. Létrehoztam a cégemet, de már nem fogom látni a felépülését, az életem művének kivirágzását. Borzalmas, hogy a nap huszonnégy órájában azon kattogok, vajon ma este láttam utoljára a naplementét? Shane és a bakancslista átmenetileg egy rövid estére elfeledtette, hogy mi is az igazi bajom, de még ő sem tudtam teljes mértékben. A fejem már szétfolyt, olyanokra vágyom, amiket nem mertem megtenni, vagy féltem attól, hogy rosszabb lesz, ha mégsem teszem meg. Itt állok a választás kapujában, és őrültségre szántam el magam. Felhívtam egy idegen nőt, hogy az útitársam legyen a végső kiruccanásom előtt. Rettegtem beszélgetni, senki nem értett meg, olyan érzés volt ez, mintha egy üvegfal választott volna el a többi élő és lélegző embertől. Nekem lelassult az idő, és már nem hónapokban gondolkodtam, hanem percekben.
Madelaine egyből kapható volt rám, vagyis fogékony, vagy mit tudom én, de nem mondott nemet, és ez volt az első pozitívum. A gyógyszerek, és a terápiás közegek nem hozzám tartoztak, az olyan nem Charlotte Green lett volna a halál előtt. Berúgni akartam, és sok csokit enni, sós ételekkel tömni a hasamat, és elpanaszolni, hogy két férfi is összetörte a szívemet…mert sejtettem, hogy Shane sem mondott totál igazat nekem. A komolytalanságból meg nekem lett elegem, és nem kívántam többé asszisztálni egyik pasinak sem ahhoz, hogy megfejtsem az érzéseiket, vagy kitaláljam, hogy éppen mi jár a fejükben. A kezdeti hangulat a kocsiban nem túl felemelő, mert magáz, meg jön a remek ötleteivel, hogy merre menjünk, de most én diktálom a feltételeket, és nem ő.
- Igen, ez rövid ismeretség, és nehéz levetkőzni a megszokottat, de mellettem muszáj lesz. Nekem nincs sok időm, éppenséggel ez pont nem szolgálhatok Madelaine. – komolyodok el egy pillanatra, de ott bujkál a mosoly a szám szegletében. A gyorsulás is kimaradt az életemből, ezért bele is taposok, élvezem, hogy nincsenek szabályok, melyek gúzsba kötnének, de a mellettem ülő félelme még csak most rajzolódik ki.
- Mi olyan hihetetlen? Nincs úti cél, csak megyünk. Nem hoztam térképet. – szórakozottan vonom meg a vállamat, és dobolgatok a kormányon, bár a vodka, és az adrenalin nem fog jót tenni hosszú távon.
- Bízol bennem? – kicsit megrekeszt ebben a nagy spontaneitásban.
- Én nem bízok magamban, de örülök, ha megteszed, mert más választásod nincs. – ez az első igazság, ha már igent mondott, akkor fel kell készülnie arra is, hogy meggondolatlan leszek, nem akarom, hogy abba a hitbe ringassa magát, hogy a megértő beteg szerepébe bújok. A féktelenségem nem ér véget, túl közvetlenül viselkedem, és a fülébe fújok, majd rátérek a titkokra. Szétszakítanak már…ki akarom engedni a fáradt gőzt.
- Milyen csontvázak? – emelkedik meg az egyik szemöldököm, ha már nem tagadja a nyilvánvalót előttem.
- Egy keveset…a vodka…látod azt az üveget a táskámban? – bökök oda a kezemmel, hátha észbe kap.
- Na azt már párszor meghúztam. Egyszer élünk, naná..és már nem sokáig. Meg fogok halni, vagy ma, vagy holnap… - fújom ki a levegőt, de majdnem belénk jönnek, de sikerül időben lefékeznem. Beleszúr a szívem, és rákönyökölök a kormányra. Ellenkezhetnék, hogy ne vegye át tőlem, de átengedem, és helyet cserélünk. Az ülésnek döntöm a fejemet, és a mellkasomat simogatom.
- Nincsenek terveim, csak menni akarok, messze New Yorktól. Nem szeretnék szívet kapni. Nem akarok élni… - sóhajtok, és az arcomra fagy a mosoly.
- Mondtam már, hogy az orvosom az ex vőlegényem, és ma már legalább nyolcszor hívott…kár, hogy van még egy férjem is. Ez fáj… - próbálok lélegezni, de kénytelen vagyok a spray-ért nyúlni. Némi kotorászás árán találom meg, és foglalom le magam egy időre vele.

Music |

| 739

☾ made by Artemis ☾

**Madelaine Lester-Riggs**

A candle loses nothing by lightning another candle

CHARLOTTE & MADELAINE

Sosem gondolkoztam el azon az eshetőségen, hogy az utolsó percek miképp uralkodnának el rajtam. Mit cselekednék? Feladnám vagy kihasználnék minden egyes lélegzetvételt? Egyszer sem fordult meg a fejemben mindezek gondolata, és most első sorból végignézni egy fiatal nő vívódását mégis arra késztet, hogy megtegyem. Értékeljem a perceimet, a jól funkcionáló szívem jelentőségteljes dobbanását, és a körülöttem lévőket. Ugyanúgy cselekednék, akárcsak ő? Világnak rohannék, meggondolatlanságba burkolózva? Jelen pillanatban nincs helyes és helytelen, ahogyan elveim sem léteznek, csak az, amit ő akar. Én csak az eszköz vagyok a cél eléréséhez, az egyetlen, akinek olyan fontosságú szerepet tulajdonít, mint senki másnak. Valahol összenyom ez a tudat, mindezek ellenére a társaságot és segítséget melyet nyújthatok számára sokkalta fontosabbnak tartom, mint a felmerült kételyeimet.
Kezdeti feszengésem első lépcsőfokát könnyebben gyűröm le, mint ahogyan azt sejteni lehetett, és tegező formában fordulok hozzá, hogy a jelenlévő távolságtartást ezzel eltöröljem. Mindazonáltal úgy gondolom szükséges, hogy a józan eszemnél maradjak és útját álljam a veszélyt súroló tevékenységeknek, hogyha a helyzet úgy hozza, hiszen mégiscsak a segítségemre számít és nem a veszély hajszolására. Sosem ment könnyen az, hogy önmagamat meghazudtoljam és elengedni az évek során kialakított személyiségemet egyik pillanatról a másikra sem tudom. Charlotte viszont elvárja ezt, így kis lépcsőfokokat megmászva kényszerítem légzésemet a pánikot keltő hevesség elkerülésére vagy gondolataimat valami pozitívabb irányvonal terelésére.
- Tudom jól. - beleegyezően taglalom az elhangzottakat, mégis ujjaim könnyedén szántják végig szőke tincseimet tanácstalanságom jeléül és egy pillanatra meg is rekednek nyugodalmat nyerve közöttük. Fejemet az ülés támlájának hajtom, tekintetem pedig olykor a körülöttünk elhaladó tájat kémleli, míg másszor társaságomat kutatja és annak minden egyes tettét teljes odafigyeléssel megspékelve.
- Minél távolabb, annál jobb. Igaz? - kérdezek vissza fejemet megtámasztva egyik kezemmel, míg másikkal lassan eresztem el az eddig kapaszkodóként szolgáló berendezését az autónak, miután képes vagyok megszokni az általa helyesnek vélt sebességet. Fura lesz szokások, úti célok és szervezettség nélkül belevágni ebbe az útba, de nem is a rendezettség lenne ennek a lényege. Neki erre szüksége van, és élete utolsó napjaiban másra sem vágyik, mint valami kevésbé megszokottra. Ebből a szempontból viszont képes vagyok megérteni hozzáállását a dolgokhoz, így ahogyan azt hangosan is kifejtem neki, bizalmat fektetek a meghozott döntéseibe és a komplikált személyiségébe.
- Bizonyos keretek között igen, kénytelen leszek. - vallom meg egy biztató mosollyal az arcomon, de valójában az elhangzottak alapján szeretnék cselekedni. Máskülönben leállíttatnám vele az autót, és visszamásznék az irodám biztonságos falai közé, hogy a rendszerint beosztott életem kényelmével dédelgessem magamat. Ezt viszont nem feltétlenül tehetem meg a körülményeinket és leginkább az állapotát tekintve, melynek utóhatásai egyre jobban elbizonytalanítanak józan ítélőképességeimtől. Valahol épp ezért akadok ki teljesen mikor bevallja, hogy nem egy és nem is két korttyal oltotta szomját az elmúlt percekben, majd ült a kormány mögé és invitált eközben egy céltalansággal megfűszerezett utazásra a végtelen ígéretével. Mély levegővétellel nyugtatom le vészjelzőként riadóztatott idegeimet és a leghiggadtabban igyekszem tudtára hozni nem helyeslő, ugyanakkor nem is leteremtő válaszomat.
- Mégsem kellene így vezetned, nem gondolod? - érdeklődök a legtermészetesebb módon, direkt figyelmen kívül hagyva a kérdéseket a saját múltammal kapcsolatban. Nem vagyunk azon a szinten, hogy kiteregessem a múlt által beszennyezett sztorimat. A következő pillanatban viszont kérdésem beigazolódni látszik, így jobb ötletnek tartom, ha helyet cserélek vele és átveszem a további vezetést az utunk folyamán, mégsem hagyom figyelmen kívül az általa elhangzottakat.
- Ez a végső döntésed? - szegezem neki a nagy kérdést, hiszen az nem kerülte el a figyelmemet mennyire hangoztatja élete végének ígéretét, melynek okainak bővebb kifejtése ugyan várat magára, azért mégis felkelti kíváncsiságomat. Ez az egészséges érdeklődés akkor mélyed el jobban, mikor megemlíti az életében lévő kapcsolatokat, így egy pillanatra felé fordítom a tekintetemet, mielőtt a röpke kihagyás után újra az útra szegezném figyelmemet. - Egy ex-vőlegény és egy férj? Nem semmi. - hümmögök egyet, és mintha egy elismerést jelző mosoly is megmutatkozna arcom mentén. - Mesélsz róluk? - válok érdeklődővé, hiszen nem csak őt, de az életében lévő embereket is szeretném közelebbről megismerni. - Tudod a magamfajta szingli nők el sem tudják képzelni milyen lehet egy férj gondolata, nemhogy kettő, még ha nem is szó szerint. - mosolyodok el magamra célozva ezzel, aki elég ritkán játszik csak el az egész elköteleződés gondolatával.

A Little Less Conversation ; 687;       

CREDIT

Vendég

maddie & lottie

Az igazság az, hogy minden dobbanással közelebb kerülök a véghez, és meggondolatlanul magammal hoztam egy olyan társat is, aki nem ismer, de belekényszerítem egy látszólagos barátságba, és megpróbálok nem úgy tekinteni rá, mint egy pszichológusra, aki képes lenne ítéletet mondani felettem. Megvannak a keresztjeim, de már nem bírom egyedül a terhet. Shane és Dexter is a lelkembe gázolt, és jó messzire akarok kerülni mindkét férfitól. Nincs kedvem küzdeni sem az egyikkel, sem a másikkal, de ami igazán tetszene, ha nem akarnának az életemről dönteni. Megérettem egy komoly döntésre, és ha ez azzal jár, hogy a halált választom az élet helyett, akkor nekik ezzel együtt kell élniük, ha már nem leszek. A bűntudat legkisebb szikrája nélkül vezetek, és hagyom figyelmen kívül a telefonom rezgését, és a temérdek hívást az exemtől. Orvos, és okos is, meg szexi…rájöhetett volna, hogy az utolsó pillanatban lépek meg előle, és nem vállalom a felelősséget. Minek döntsem nyomorba? Már nem elég, hogy azt hiszi, megmenthet? Nem bírok az azúrkék szempárba nézni, és bevallani, hogy feladtam. Nem tud maradásra bírni, elriaszt a tényekkel. Az orvosom, miközben csókolózunk, a fürdőben beszélgetünk, és olyan vágyakról kér tanúbizonyságot, mely nem fog megvalósulni. Kinek szülnék egy gyereket? Miért érdemlem azt, hogy belém tapossanak? Hát nem szerettem Dextert eléggé? Shane álláspontját megértem, pontosan ebből kifolyólag rettegek a szeme elé kerülni. Rám erőltetné az új szervet, de nem fogadnám el. Nem érdemlem meg, ezt szajkózzák hónapok óta, és elég volt. Nem hiszem el egyetlen szavukat sem, ami az épülésemet szolgálná. Természetellenesen rosszul vagyok, és az is nehezemre esik, hogy Madelaine kérdéseire koncentráljak, mert a depresszió örvény kísért meg.
- Messze…nem akarom látni őket, az áruló tekinteteket, akik elítélnek, mert nem az életet választom, hanem a halált. Minek harcoljak? Nem visz előre az új szerv. Megcsaltak, elárultak…megértem, ha nem kellek, csak ne kapaszkodjanak belém. Megmérgeznek. – rázom meg a fejemet, és a mellkasomat masszíroznám, de valaki bevág elénk, és úgy elkáromkodom magam, aztán kénytelen vagyok félreállni, és mélyeket lélegezni, mert a szívem erőteljesen szúr belé. Tessék, azt hiszem haldoklom. Ez a végző fázis.
- Igen ez. Valaki végre tiszteletben tartaná már? Iszom…ítélkezz akkor, ha nem tettél ilyet. – sóhajtok egyet, de a felkérésére helyet cserélünk, és ő ül a volán mögé. Júj, de szeretem, ha megkérdőjeleznek.
- Ez szerinted irigylésre méltó? – a háttámlának döntöm a fejemet, és lehunyom a szemhéjamat. Ó, istenem hány éves lehet, húsz, vagy még annál is fiatalabb?
- Inkább legyél szingli, mint férjezett. Bizalmatlanságot szül, és mérget növeszt a bőröm alatt a tudat, hogy még valakihez tartozom. Dexter…hatalommániás, és manipulatív…aztán, ha valami nem úgy alakul, mint szeretné, akkor már értéktelen vagy, egy semmi. A férjem megcsalt, és elfordult tőlem. Ez annyira jó Madelaine? – fúrom a kékjeimet az övébe, és a sebességmérőre lesek, de most normálisan haladunk.
- Az exem az orvosom. Lefeküdtünk…hibát követtünk el, és az lenne a legjobb, ha el sem vállalt volna. Shane…a legjobb lett volna, de elszúrtam, mert meg akartam valósítani önmagamat. Leléptem a pénzével, és elutaztam Párizsba. Elvett volna feleségül… - nevetek fel keserűen.
- Bosszút állt, gyűlöl, vagy éppen vonzódik hozzám, de már nem esik jól, hogy hiteget. Nem bízom senkiben. Keressen egy másik személyt, akinek a szívet adhatja. Két férfi…és egyik sem jött össze. Fogadd meg, hogy nem mész férjhez egyszer sem, és a magad ura leszel. Ne bízz bennük, mert összetörnek Maddie… - elszakad nálam a mécses, és könnyekben török ki.
- Nem vihetsz vissza, nem érdekelnek az éneklő madarak, a napfelkelte…csak el akarok menni, és nem képletesen az országúton. Elmúlni, és szenvedés nélkül beteljesülni. – nem látok jól, és lehunyva tartom a két szemhéjamat. A feszültség óriási bennem. Úgy döntök, hogy küldök egy sms-t Shane-nek. Vége.

Music |

| 600

☾ made by Artemis ☾

**Madelaine Lester-Riggs**

A candle loses nothing by lightning another candle

CHARLOTTE & MADELAINE

Nehéz lenne pusztán egy szóba tömöríteni Charlotte jelenlegi állapotát. Viselkedésének palettáján felfedezhetőek a szélsőséges érzelmek különböző fokozatai, legtöbbjük pedig több, mint távol áll a képzeletbeli sávunk boldogságra koncentrálódó felétől. Részben értem a hozzáállását. Olyan betegséggel kell szembenéznie, mely teljes valójából forgatta ki az életét, ezzel megkeserítve emberi kapcsolatainak szépségét, létezésének hétköznapjait. Valahol belegondolva én sem viselkednék másképp. Ha tudnám, hogy az időm végessé vált, és évek helyett napokra csökkent ez az időtartam, jómagam sem ücsörögnék otthon várakozva az elmúlás pillanatára, hanem önmagamtól eltérően viselkednék, kiélvezve ezzel minden egyes szívdobbanást, melyet még magaménak tudhatok. Kívülállóként többnyire lehetetlennek, és félelmetesnek hat belegondolni ebbe, hiszen hiába próbáljuk úgy érzékelni/látni a világot, ahogy jelenleg ő teszi, az agyunk teljesen másképp dolgozza fel ezeket az információkat, ezáltal kifordított képet tartva a szemünk elé. Ezért sem használok olyan szavakat, melyek azt sugallnák, teljesen átérzem jelenlegi csatáit, mert csak felszínesen tudnék a részese lenni élete ezen szakaszának. Együtt érzek vele? Természetesen! Ez viszont nem egy és ugyanaz az előbb leírtakkal.
Személy szerint elég nehezen bújok ki hétköznapi szerepemből vagy hazudtolom meg már berögzült viselkedésemet, elveimet. Hétköznapjaim során van bennem egy félsz, egy láthatatlan határ, melynek átlépését nem szívesen kockáztatnám meg, hiszen a túloldalán lévő dolgok számomra ismeretlennek hatnak. Az ismeretlennek meg van az a különleges szépsége, hogy hozza magával a bizalmatlant, mellyel kézen fogva még megannyi nem feltétlenül pozitív dolog jár, amelyeknek felfedezését nem lenne szerencsés minden egyes áldott nap megtapasztalni. Szükségem van a józan viselkedésre, arra, hogy ne legyek meggondolatlan mikor mások életét próbálom befolyásolni tanácsaimmal, és hallgatásommal, hiszen minden egyes tettem vagy gondolatom kihatással lesz rájuk. Felelősséggel tartozom értük, így ha rossz irányba terelem őket, azért leginkább saját magamat okolhatom, senki mást. Charlotte kérése már csak ebből a szempontból is újdonságnak számít, hiszen nemcsak az ő látásmódját kell figyelemmel követnem, hanem saját magamnak is nagyrészt ellent kell mondanom, melyeknek kettőse okozza kezdeti zavartságomat és valahol aggodalmamat is lelkesen táplálja. Már csak abból kiindulva is állíthatom ezt, hogy fogalmam sincsen merre tartunk is pontosan, melynek megkérdőjelezhetőségét neki is igyekszem több módon is kifejteni. Határozottan állíthatom, hogy feleslegesen.
- Értem, hogy miért érzed ezt helyes döntésnek, ugyanakkor azt neked is meg kell értened, hogy akik törődni akarnak veled, azok minden tiltakozásod ellenére is fognak. Ilyen ez.. - szólalok meg hallgatagságom után, mégis úgy érzem, ideje lenne félretennem ezt az énemet, és valamennyire emberibbé válni utazásunk alatt, hiszen nem feltétlenül a pszichológust várja tőlem, hanem olyat, akivel megoszthatja életének történetét.
- Félreértesz, Lottie. Hívhatlak így? - indítok egy kérdéssel, de aztán ki is fejtem mondandóm első felét. - Nem ítélkezem, csak szerettem volna biztosra menni. Az, hogy iszol pedig a te választásod, senki másé. Én nem akadályozlak meg ebben. - azt már direkt nem teszem hozzá, hogy nem feltétlenül helyeslem. Így is elég labilis módon viselkedik, nem kell még, hogy én is rátegyek egy lapáttal. - De ha a véleményemre vagy kíváncsi, jobban örülnék neki, hogyha inkább beszélnél velem helyette és mesélnél magadról meg a problémáidról, amik idáig vezettek. Hiszen ezért vagyok itt, nem? - fordulok felé egy röpke pillanatra, ezután viszont a vezetésre fókuszálok.
- Egy szóval sem mondtam. - javítom ki őt, mielőtt tévedésekbe ringatnánk magunkat. Nem ítélem el, mert nem ismerem életének körülményeit, csak a szokatlansága váltotta ki belőlem ezt a reakciót, melyet hallattam az elmúlt percben. Ugyanakkor csendben követem végig a két férfi történetét, akikkel egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan azt a nagy könyvben megírják. Alig észrevehető mosollyal nyugtázom biztatását abból a szempontból, ami a házasság ellenzését taglalja, és mielőtt bármit is mondanék, csak megelőzően bólintok egyet.
- Ilyen felhozatalnál, mint amelyet most meséltél, nem kell kétszer gondolkoznom azon, mit szeretnék. - engedek meg most már magamnak egy jobban ívelődő mosolyt, mégis a kíváncsiság újra fogságba tartja gondolataimat. - Szereted még valamelyiket? - teszem fel érdeklődően, bár valahol azt is megérteném, hogyha a válasz tagadásba fulladna. Ebből következtetve folytatom tovább beszélgetésünk menetét, mert most valami átfutott a gondolataimon.
- Charlotte? És magadért nem maradnál életbe? Értem én, hogy itt voltak ezek a férfiak, de gondolkozz tőlük eltérően. Utazhatnál, megvalósíthatnád magadat, nem kötődve senkihez sem. Ha a család a probléma, manapság több megoldás is létezik a gyerekvállalás elősegítésére. - vonok vállat egyszerűen, mert ugye a döntése biztos - ezt teljesen felfogtam - de mi van, hogyha eljátsszunk más lehetőségekkel is? Akkor is ennyire biztos lenne?

Non Believer ; 710;       

CREDIT

Vendég

maddie & lottie

Szeretném, ha ez utazás az őszinteség jegyében telne, és bár az elején elég határozott voltam, mostanra ez megváltozott, és nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet egy idegennel megosztanom a halálom nyomorúságos alakulását. Shane nem értheti, nem feltétlen miatta jöttem el, az ötlet tőle származott, de én is vágytam egy pártatlan emberre, aki fogja a kezemet, és nem az ördög vagy éppen az angyal akar a vállaimon lenni. Nincs kedvem már mérlegelni, és ha Madelaine is arra utal, hogy mennyivel jobb lenne az élet, akkor csalódni fogok benne. A kormány már így is az ő kezében van, szükségem van arra az illúzióra, hogy én irányítok, és nem egy másik embertől függ az életem. Már nem akarok könyörögni, és magyarázkodni sem. Shane meg az üzenetei felhúznak. Ki mondta, hogy várjon rám? Komolyan ez a legnagyobb baja, hogy nem vagyok ott, és elmegy műteni? Az élet múlandó, csak megállóhelyek vagyunk. Az első szöveges megjelenítésnél már összehúzta az ideg a gyomromat, és bizonyos hamis pillangókat engedett fel, de mikor már szó sem volt arról, hogy utánam jön...kiégtem. Miért hiszünk a happy endben? Miért vártam arra, hogy azt mondja szeret? Függőben maradt félmondatok, meg fenyegetések, ezek maradtak nekünk. Nem akartam hallani róla, és mesélni sem, mert fájt. Lépjünk ki egymás életéből, ennyit jelentett? Ó, Shane…ezt most kurvára rosszul kommunikáltad le, és több lehetőséged nem lesz, hogy elmondhasd, amit szerettél volna. Egy sárga rózsa legyen az ígéreted, és ne más. Magamba temetkezem, és a fejemet az ülésnek döntöm, aztán kipillantok a végtelen útra. Milyen csodálatos is ez, hogy véget ér. Nem fog fájni, a mellkasom tájékát simogatom, de már sokkal jobb, mint az előbb. Kifakadtam Madelaine-nak, hogy mit gondolok a naivitásáról, meg arról, hogy az irigységre semmi oka. Férjnél vagyok, de ennél boldogtalanabb aligha lehetnék, és az sem nyugtat meg, hogy az orvosom valahol éppen egy másik életre koncentrál. Önző vagyok, de ma a legrosszabb énem kerekedik felül. A kislány, aki retteg, és nem bírja elviselni, hogy eltűnhet a Föld színéről. Dexter, Shane…egyik sem jobb. Miután megszólal a mellettem ülő szőkeség, kénytelen vagyok rávezetni a kékjeimet.
- Mit nevezünk törődésnek? Egy erőszakos ábrándképet, ami csakis nekik tetszik? Én elfogadtam, hogy nincs tovább. Mit gondol ezek az üzenetváltások az orvosommal mire utalnak? A síromról beszélünk… - dobom át a készüléket, mert nekem már nem kell, és ha akarja, akkor megnézheti. A keresztnevemen szeretne szólítani, mikor feljebb tornázom magam, és egy újabb adag vodkát nyelek be.
- Hívhatsz, ha szeretnél….ó Maddie. – mosolyodom el bágyadtan, és a választási lehetősége most irritál.
- A vodka nem kérdez, csak megoldást kínál a felejtésre. Igen, felvettelek, mert tegnap, vagy tegnapelőtt még buta voltam, de most. Komolyan azt hiszed, hogy meg fogod váltani a világot, ugye? – döntöm a homlokomat az üvegnek, hogy hűtse le, de azért még mindig figyelemmel követem ezt az egyre érdekesebb párbeszédet, amit generálunk egymás között. Meg kell hagyni okos, de naiv is, mert abban hisz, ami szavakkal nem gyógyul. A házasságról akarom meggyőzni, hogy mennyire felesleges, ha már belemerülünk abba, hogy Dexternek és Shane-nek milyen jelleme van. Minden nőnek ez a problémája? Mi lett volna, ha egy sincs? Mindenesetre már kezdünk dűlőre jutni, és a kezdeti szimpátia feléled bennem.
- Szeretem-e valamelyiket? – hümmögve kérdezek vissza, mert eddig így ilyen nyíltan senki sem merte feltenni nekem. Tudom, hogy abszurd, de más nézőpontba kerül minden.
- Nem tudom. Férjhez mentem, mert szerelmes voltam Dexterbe, de megölte ezeket az érzéseket. Undorodik tőlem, hogyan bocsáthatnám meg, hogy az életem legnehezebb szakaszában nem volt mellettem? Shane…ő más. Nem tudom, mert kedves, és vonzódik hozzám, de attól tartok ez csak abban merül ki, hogy a szex kell neki. Egy szerencsesütivel kérte meg a kezemet…és Dex…annyira mások, és mégis. Láttam a legjobb, és a legrosszabb énüket. – fakadok sírva és az újabb érdeklődés csak kés a szívembe.
- Utaztam eleget….és tudod…én megértem ezt a gyerekvállalást is, de Madelaine…nekem már nem lehet gyerekem. Szívbetegként nem hordhatom ki, a jövőben ez talán szóba sem jöhetne. Minek álmodozzunk, ugyan már? Én hiszek a mesékben, én hittem benne, hogy Dexterrel eljutok odáig, de….nem. Shane pedig kiakadt tőle. Egyedül nem akarok. Fejezzük be, rendben? Nem azért kértelek fel, hogy felépítsünk egy B verziót. Ez van…a vég. – hallgatok el, és kikeresek a táskámból egy papírzsebkendőt.

Music |

| 600

☾ made by Artemis ☾

**Madelaine Lester-Riggs**

A candle loses nothing by lightning another candle

CHARLOTTE & MADELAINE

Minél tovább és minél jobban merülünk el ennek a témában összetettségében, annál több minden derül ki a mellettem ülőről. Tisztában vagyok azzal, hogy neki nincs szüksége arra a verzióra, amiről én naphosszakat beszélhetek neki, mint a remény jegye, hanem pont az ellenkezőjét várja el. Támogassam egy olyan elképzelésben, amit semmilyen kívülálló nem érthet meg, köztük én sem. Mindazonáltal úgy érzem, hogyha valahol mélyen elrejtve nem élne benne egyetlen szikra sem az élet irányába, akkor fel sem keresett volna, hanem egyszerűen magához vette volna a vodkáját vagy bármilyen italt, és egyedül töltötte volna el ezeket a közel sem egyszerű perceket. Ennek ellenére itt ülök vele egy kocsiba, beszélgetésre vágyik, és talán nem mondja ki, de arra is, hogy nem túl erőszakosan, de lebeszéljem erről az egészről, még ha nem is túlságosan nyíltan tenném mindezt. Szó sincs róla, hogy helyeselném az italozást az ő állapotában vagy ezt a fajta menekülést, amit ő elkövet, de nem vagyok abban a helyzetben kettőnk kapcsolatában, hogy ezt hangoztassam is felé, hiszen ezzel csak jobban elidegeníteném magamtól. Így csak felveszem az elképzeléseinek fonalát, és így vezetem tovább beszélgetésünket - az ő elképzelése szerint.
- Ők nem érthetik meg a helyzetedet, ahogyan senki más sem tudja még elképzelni sem azt, amin jelenleg keresztülmész. Te másfajta törődésre vágysz, a kívülállók viszont csak ezt nyújthatják. Elzárkózol tőlük, mert azt hiszed ártani szeretnének.. - harapom el szavaim végét, majd tovább folytatom. - Mielőtt azzal vádolnál, hogy mellettük állok, közel sincs így. Én mint kívülálló csak szeretném átlátni az egész képet. - magyarázom meg a miérteket, közben a kormányon dobolgatok ujjaimmal, de az sms-ek megnézését most fejcsóválással visszautasítom, hiszen mégiscsak én vezetek.
Kérdésének hatására valamilyen nevetésszerű reakció bukik ki belőlem, melyet tiltakozó fejingatásom követ. - Nem élek tévedésekben, Charlotte. Sosem volt a célom az, hogy megmentsem a világot, de a kezedben lévő ital sem fog a segítségedre lenni, csak még rosszabbul érzed magad majd. Ha nem lenne szükséged a társaságomra, akkor azzal az üveggel együtt töltenéd a napod ezen részét és nem velem. Szóval ha beszélgetni akarsz, hajrá, de akkor piszkosul legyünk őszinték egymással. - abszurdnak érzem még a feltételezést is, hogy a világ megmentésére pályázok avagy naivan állok a dolgokhoz. De arra, hogy bátorítsam őt az egész itt a vég elméletében, ahhoz lássuk be, nem kellek én, mert abban egyedül is tökéletesen remekel. - Tudod te is nagyon jól, hogy mi a céljuk ezzel, és azzal, hogy engem állítasz be naivnak, csak még jobban erősíted az elméletemet. - vonok vállat, hiszen egyfajta ellenzőt visel, mely során csak a saját kis beszűkült elképzelését látja, a nagyobb képet viszont egyáltalán nem. Ezt figyelembe véve viszont közel sem csodálkozom azon, ahogyan a két férfiről mesél vagy elutasítóan áll az egész véleményemhez, és újra visszatér arra a témára, ahonnan elindultunk.
- Nyilván látnod kellett mindkét énjüket ahhoz, hogy erre a döntésre juss. Viszont ahogyan én látom, még mindig túlságosan befolyásolják a tetteidet, és mintha ezzel az egész halálvággyal nekik akarnál bizonyítani, hogy mit vesztenének nélküled. - kezdek bele, és feltartom a mutatóujjamat ezzel jelezve; itt még nem végeztem.
- Csak arra gondolsz miképp árthatnál nekik vagy adhatnád vissza, amit ők adtak neked ebben az időszakban, és ez a hallottak alapján baromi kevés, még nekem is, nemhogy neked. Időt áldoztál rájuk, szeretted őket, ők pedig így köszönik meg mindezt, hogy mikor a legnagyobb szükséged lenne rájuk, hátat fordítanak és ellened dolgoznak. De basszus Lottie, az életedről beszélünk és nem holmi bosszú-hadjáratról, aminek a végén elsétálhatsz. Ebben csak te veszíthetsz, ők meg egy idő után nélküled élik tovább az életüket. - folytatom tovább a saját véleményem hangoztatását. - Saját magadra gondolsz, mert érezni akarod az elégtételt, hogy ők is ugyanúgy szenvednek, mégis magad ellen dolgozol. Most az egyszer ne utasítsd el a B tervet, hanem gondolj bele a következményekbe, amikbe ez a két férfi taszítanának. Gyerekre, családra vágysz, de azt hiszed a két félnótás nélkül ez neked nem jár. Annyi lehetőség van még, azonban elutasítasz mindent, mert Shane meg Dexter nem lennének benne a képletben. Nem tartozol nekik semmivel, az életeddel meg főleg nem. - fordulok felé egy röpke pillanatra, majd sóhajtok egyet.
- Charlotte, beszéljünk egymással őszintén. Zárd ki a két férfit a gondolataidból egy kis időre, és úgy válaszolj nekem. Ha nem lettek volna az életed részesei, és a helyzet ugyanez lenne, élnél tovább? - kérdezek rá, majd átnyújtok neked egy zsebkendőt. - Utána ígérem tiszteletben tartom a döntésedet és befejezzük. - teszem hozzá gyorsan, mielőtt végleg pontot tehetnénk ennek az egésznek a végére.

Girl On Fire ; 739;       

CREDIT

Ajánlott tartalom

» You've gotta get up and try • Paige&Madelaine
» i just gotta be with you || kaylee & dan
» I know your favourite place
» H & R - Same place, same time
» I gotta be bad | Abby & Elian |