Slow down. Calm down. Don't worry. Don't hurry. Trust the process

PAIGE & MADELAINE

Higgadtnak kell maradnom. Nem felemelnem a hangomat. Vennem két mély lélegzetet, elszámolni tízig, fogalmam sincs. Valamelyik biztosan segíteni fog, mert ahogyan végignézek az otthonos irodám káosz uralta valóján, egyre nehezebben megy a magamon való uralkodás. Nem, egyáltalán nincs rendetlenség, sőt mi több olyan katonás sorrend uralkodik a polcokon, még a bútorok elhelyezkedésén is, mint még sohasem. Evan legújabb barátnője lakberendezéssel foglalkozik, és azóta asszisztensem maga a két lábon járó őrület. Pakol, rendezkedik, szervezkedik, - egyáltalán nem az én örömömre. Én szeretem a saját elrendezésemet, amikor megtalálok mindent azon a helyen, ahova pontosan elhelyeztem. Most viszont kereshetem az iratokat, a mappáimat, de még a kedvenc tollamat is.
- Evaaaan! - hangom enyhe könyörgéssel tölti be a helyiséget, és pár másodperc múlva kopogás is csatlakozik ehhez, ami a zárt ajtó lapján történik meg.
- Kerestél? - dugja be a srác a fejét a résnyire nyílt ajtón, én pedig csípőre vágom két kezemet, és szusszanok egyet, mielőtt válaszra méltatnám.
- Nem találom a tollamat. A mappáimat. Nem. Találok. Semmit. - hangsúlyozom ki lassan az utolsó három szót, mire Evan önállósítja magát, és egyik fiókot a másik után kihúzva helyezi le íróasztalomra a kért dolgaimat.
- Tessék. Rendben vagyunk most már? - adogatja inkább kezembe a cuccaimat, ezzel is nyomatékosítva, hogy ő semmi rosszat nem művelt, és nekem kellene annak lennem, aki alaposabban körülnéz.
- Ne rendezd át az irodámat. Érthető voltam? - nézek farkasszemet vele, de csak megajándékoz azzal a csibész vigyorával, és már hátrál is az ajtó felé.
- Akkora változások nem történtek. Csak nézz körül. Meg hát nem ezért vagyok, hogy segítsek? - tárja szét a karjait, de már nincs is az irodámban. Sóhajtva egyet forgatom meg szemeimet viselkedésére reagálva, majd az ő módszere szerint haladva fogadom meg a tanácsát, és fedezem fel irodám berendezését, mintha életemben először tettem volna meg. Egyik tárgy kerül elő a másik után, és egyre lelkesebb leszek, mintha valami kutatóprogram részese lennék, és kincsvadászatra indultam volna egyszemélyes csoportommal, Evan meg a főszervező lenne. Kis idő múltán sikerül mindent a helyére raknom, és most először pillantok fel az órára, majd a naptáramra is, amin Paige Collin név szerepel, meg a tíz perc múlva elérkező időpont. Körbenézek, hogy nem hagytam ki semmit sem, majd előkeresem a róla írt jegyzeteimet, meg a noteszemet is, amit gondosan a fotelem mellé készítek, hogy a kezem ügyébe legyen. Ezután már csak a toll marad, egy gyors információ bevitel, meg a gondolataim elterelése, mert azokból jelen pillanatban van elég, és egyik sem nevezhető zavartságtól mentesnek. Azt vallottam, hogy ami itt bent történik, az mind a páciensre vonatkozik. Saját magam problémáit az ajtón kívül kell hagynom, hiszen nekem a segítségnek kell lennem, nem a lehúzó erőnek. Sosem kevertem a magánéletet a munkámmal, mert tudtam jól, hogy abból csak rosszul jönnék ki. Valahogy nincs szükségem kínos pillantásokra, percekre és semmire sem, ami mondjuk úgy akadályozna a foglalkozásomban.
Az idő rohamosan telik, és mire észbe kapok már Evan hangját hallom meg, csak most vendéggel érkezett, akit udvariasan enged be maga előtt, majd csukja is be az ajtót, hogy kettesben hagyjon minket.
- Én dr. Madelaine Riggs vagyok. Foglaljon helyet, Ms. Collin. - bemutatkozásommal együtt az üres ülőalkalmatosság felé is mutatok, én pedig egy hozzá közeli, leginkább olyan pontot keresek, ahol szembe lehetek vele, így a fotelt választom.
- Járt már korábban ilyen kezelésen? - szükségesnek érzem annak az információnak a tudását, hogy többször is megpróbálta, csak aztán visszaesett/váltott, avagy első alkalmassal van szerencsém. Mindkét esetben más a megközelítés, ezért sem mindegy honnan is kezdjük, majd hogyan haladunk tovább. Eközben egyik lábamat a másikra fektetem, a jegyzetelésre kinyitott noteszemet pedig a térdemre helyezem, a tollammal egyetemben. Innentől kezdve viszont minden figyelmemet Paige-nek szentelem, közöttük a testbeszédének is, ami bár nem mindenkinek, de mondjuk úgy, nekem sok mindent elárul.

Try ; 621;    

Slow down. Calm down. Don't worry. Don't hurry. Trust the process.

PAIGE & MADELAINE

Rossz szokásomra vall, hogyha valami probléma övezi a hétköznapjaimat, egyszerűen csak fogom magamat és a munkába temetkezek. Több pácienset vállalok, vagy ha ez nem válik be, akkor egyszerűen Evant húzom magammal mindenhova, hogy foglalja le a gondolataimat. Magam azt próbálom másnak beadagolni, hogy a problémák elől menekülés nem oldja meg magát a felmerült kellemetlenséget, én mégis előszeretettel alkalmazom a hétköznapjaimban, és ez nem feltétlenül jó. Átmeneti megoldásnak? Talán. Hosszabb távon viszont csak elmélyíti, rosszabbá teszi az adott gondot. Jelenleg viszont nincsen kapacitásom, sem életerőm megkérdőjelezni az életembe beállt változásokat, sem a hozzákapcsolódó kérdéseket feltenni. Az eltitkolt testvéremről, a hazugságokról, amik mindvégig ott voltak, csak sosem vettem észre őket. Mindezek olyan állapotot hoznak létre, ami miatt minden egyéb más eddigi tetted átgondolásra került. Valami igazság volt az egészből? A munkám a saját érdemem vagy ez is csak hazugságok okozta következményekből épül fel? Kérdések, kérdések hátán. Ezekre viszont most nincsen szükségem. A munkámra, az életem ezen kellemes, és szerethető pontjára akarok koncentrálni, semmint olyanokra, amik bizonytalanságba taszítanak.
Teszek egy megnyugtató kört a kezdeti összezavarodás után az irodám otthonos berendezései között, és megállok egy pillanatra az ablaknál. Jobb karommal átölelve magamat kémlelem a város nyüzsgését, a megállíthatatlan sodrást, ami a hétköznapok fogságában ragadt. Az állandó iramot, ami mozgásba lendít megannyi dolgot, és csak egyetlen meggondolás kellene ahhoz, hogy mindez más irányt vegyen. Régebben én is egyike voltam ennek az iramnak, mára viszont lenyugodtam. Úgy érzem révbe értem, és szükségem volt erre. A biztos pontomra, amibe kapaszkodhatok életem során.
Elmélkedésemből a kopogás zökkent vissza a jelenbe, és magam mögött hagyom az idilli képet, hogy egy rajtam kívülálló személynek teremtsem meg ezt a nyugalmat. Paige felettese telefonon keresett meg, és időpontot kért a nő érdekében. Felvázolta a történéseket, én pedig lelkesen jegyeztem fel az elhangzott információkat, amik fényében nem lesz könnyű építkeznünk. Ms. Collin munkájára számomra ismeretlen terep, és csak másodkézből jutok ilyen információkhoz. Az oroszlánrész viszont az ő érdemük, és bele sem merek gondolni milyen feladatokkal kell szembenézniük életük során, vagy ez milyen hatással van rájuk, amiket inkább mélyen eltemetnek, mintsem figyelmet tulajdonítanának neki, ami a végén olyan helyzetet szül, mint amibe Paige is belekerült. Úgy vélem ez az egyik hátulütője, amivel együtt kell élnie mind az egészségügyben, mind a bűnüldözés keretei között dolgozóknak. A magunkfajták a bajt várják. Egy balesetet, egy bűncselekményt vagy egy lelkileg összezavarodott ember vívódásait, ami a munkánkat előrelendíti. A rosszért élünk, hogy valami jót tegyünk. És ez néha kellemetlen tud lenni, ha az ember jobban belegondol.
- Ahogyan kényelmesebb. - ennyivel véleményezem az ülés visszautasítását, én magam viszont jobban szeretek a fotelem kényelméből végezni a munkámat. Látom rajta a feszélyezettséget, keverve a türelmetlenséggel és mintha enyhe megvetés is csendülne a hangjából. Mindezek feljegyzésre kerülnek, és csak kisebb hatásszünet után válok én is részévé a beszélgetés folyamának.
- Aláírom szívesen, ha eljutottunk odáig, ott viszont még nem tartunk. - véleményezem több ízben is feltett kérdését, utána viszont rátérek az okra, amiért idekerült.
- A főnöke kérésére történik mindez, és úgy gondolom azzal mindketten tisztában vagyunk, hogy amíg ezeket a maga számára kellemetlen köröket végig nem futottuk, addig nem végezheti azt, amit szeret. Sajnálom, nekem ez a munkám. - ismétlem meg kissé elferdítve a saját szavait, és még egy apró fintorra is húzódnak ajkaim.
- Paige. Távol állok én a munkájának körülményeitől, de megtenné, hogy pár szavakban összefoglalja miért is választotta ezt? - kérem meg őt, hogy egy kezdetleges témát felhozzak, de a papír aláírását későbbre hagyom. Felesleges lenne visszaküldenem hazugságokkal, és ezt ő is tudja. Az ilyen eseteket még csírájában el kell fojtani, hiszen egyik hiba követné a másikat, és így tovább. Ez halmozódik. Egyszer megúsztam? Talán másodszorra is megfogom. Ezzel csak saját magának árt, még ha most nem is látja be ezt mindezt.
- Szereti, amit csinál? - teszem még hozzá, mert ha rajtam múlik, addig nem engedem, amíg pár kérdésére nem kaptam meg a választ. Ha viszont teljesen elutasítóvá válik, ez esetben az útjára bocsájtom, de csakis az aláírt papír nélkül. A kezelés kihagyása ezzel válna egyenértékűvé, így a látszatot sem kell fenntartani.

Build It Better ; 665;    

Slow down. Calm down. Don't worry. Don't hurry. Trust the process.

PAIGE & MADELAINE

Kevésbé vagyok az előítéletek híve, mint ahogyan azt manapság szokás tapasztalni. Hiszek abban, hogy minden ember érdemel egy esélyt, mielőtt bármilyen illúziókba is ringatnánk magunkat, - teszem hozzá, hamisan. Úgy vélem lehetetlen annyira jó emberismerőnek lenni, hogy valójában az együtt eltöltött idő tartamáig azt tudjuk állítani: tényleg ismerjük az adott személyt. Mert lássuk be, egyes események olyan változásokat indíthatnak el egy ember életében, amitől teljesen más oldalát mutathatja. Talán ezért sem bocsátkozom bele felesleges vitákba saját magammal, ha arról van szó, hogy jó pár beszélgetős előtt ítéletet hozzak egy teljesen kívülálló személlyel szemben.
Csupán nagy vonalakban tudtomra hozott részleteibe veszhettem bele Paige ügyével kapcsolatban, hiszen a lényeget igyekezett a főnöke leginkább a tudtomra hozni, a körítést kihagyva ezzel. Sejtem, úgy is gondolta, hogyha javítani akarok ügynökén, akkor nincs más választásom, mint kihúzni belőle ezeket a számomra igazán lényeges szálakat, ami már Ms. Collin első belépésekor látszik, hogy nem lesz egyszerű menet.  Feszélyezett járkálással, és unott, olykor sértő reakciókkal hozza a tudtomra nemtetszését, végül a papír aláírását követeli, amit jómagam csak úgy nem nyújthatok át neki. Ha megtudnám számolni hány alkalommal kellett ugyanezt a köröket lejátszanom, hiszen nem sokan érkeznek önszántukból. Úgy tapasztalom a legtöbb páciensem külső hatások unszolására került ide, a lelkesedés csekély jelenlétével, ami végül gyökeresen megváltozott úgy az ötödik-hatodik alkalom után, amikor is apró jelét mutatták a megnyílás irányába. Emberfüggő, de valakinek könnyebben megy, valakinek nehezebben. Ha kapsz egy állandó bizonytalanságban élő személyt, aki mind ezidáig fogta és eltemette magába az összes kételyét, lelki vívódását, haragját, attól elég nehéz azt kérni, hogy most adja ki magából.
- Én teljesen megértem a felháborodását, Ms. Collins, de ha most úgy dönt, hogy elhagyja az irodát, azzal a saját maga munkáját veszélyezteti. Tényleg úgy gondolja megérné eldobni az egész karrierjét a velem töltött kellemetlen percekért cserébe? - mert valószínű így lenne. Ha mégis úgy döntenék, hogy saját szabályaimat megszegve szignóznám a kapott iratot, akkor sem segítene, sőt mi több rontana az ügynök helyzetén. Az ilyen kibukik idővel. Egy folyamat képes javulást elérni, változást a viselkedési mintákba, a munkamorálban, és minden egyéb másban. Ezek hiányában viszont a páciens ugyanazokat a tüneteket tapasztalja, környezetének tudtára hozva, hogy a szükséges kezelések kimaradtak. Ezzel az egyetlen mozdulattal legalább három ember karrierjét veszélyeztetném, köztük az enyémet is. Ezeket figyelembe véve pedig úgy vélem, nem feltétlenül kell sarokba vágni a kellemetlenségeket és esélyt sem adni nekik.
Valahol nem okoz meglepetést a haragja, ugyanakkor közbevágni sem szándékozom, hogy ezzel ne váljak a törés létrehozójává, ha már úgyis mondandója akadt. Magamban elfojtok egy mosolyt az engem illető megjegyzésére, a többit pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyom, hiszen nem azért vagyunk itt, hogy engem meg a csillivilli életemet elemezzük, ahogyan ő azt sokkal jobban kifejtette.
- Mégis itt van, ami számomra azt mutatja, hogy mégsem ismeri túl jól a problémáit. - véleményezem felvetését, mert bár ez lenne a lényeg, hogy felismerjük, majd helyrehozzuk az adott problémaforrást, mégis sokszor magunk sem tudjuk pontosan meghatározni, hogy hol is keressük őket.
Kissé érdeklődően tekintek fel Paige-re a kérdése kapcsán, végül egy apró bólintással előlegezem meg válaszomat. - Természetesen köztünk marad.
Nem szívesen akarnám, hogy azt higgye én pusztán azért próbálok segítséget nyújtani, hogy aztán világgá kürtöljem az elhangzottakat. Jobb ezeket a tévhiteket előbb eloszlatni, mint később.
- Nem emlékszem, hogy elgondolkoztam volna ezen. - a fejemet ingatom megerősítésként, de nem hagyom figyelmen kívül azokat, amiket ő most a tudtomra hozott. Melléktevékenységként tollamat forgatom, és ez egészen addig tartja életben koncentrációmat, amíg Paige közelebb nem lép, hogy a csuklómat megérintve nyerjenek még inkább bizonyítást a szavait. Megköszörülöm a torkomat, hogy a kezdeti zavaromat az iméntiekkel kapcsolatban legyőzzem, majd a nő felé irányítom kék íriszeimet.
- Örülök Paige annak, amit megosztott velem, ahogyan a lelkesedése is motiváló tud lenni a munkáját illetően, és ez példaértékű. Több értelme van elvégezni az adott feladatot, hogyha az pozitív hatással jár. Magam is ezt vallom. - kezdek bele, de egy apró sóhajnyi kizökkenés után folytatom is.
- Azt viszont még mindig nem tudtam meg, hogy mi a helyzet magával? Az igazi Paige Collinnal. Hiszen lássuk be, ezek csak szerepek, teljesen mások életei, amelyeket csak átmenetileg birtokolhat egy nagyobb cél érdekében. - osztom meg vele észrevételeimet, de itt még közel sem végeztem.
- Amire kérem, hogy meséljen egy kicsit magáról, mert eddig úgy tapasztalom, hogy mindezek csak kapaszkodók, amik távol tartják az eredeti énjétől. Van valami hobbi, amit szívesen művel, ha a szabadideje engedi? Ne skatulyázza be egyből ezt a kérdésemet, hiszen a hobbi alatt nem feltétlenül csak a hegymászást, és túrázást értem, hanem egészen apró dolgokat is. - érdeklődök tovább, közben azért figyelek a mozdulataira is, hogy a saját segítségemre legyek.  

Death Of A Bachelor ; 761;    

Slow down. Calm down. Don't worry. Don't hurry. Trust the process.

PAIGE & MADELAINE

Sokan úgy vélik érezni egyet jelent a gyengeséggel, ezért egy szerepbe bújnak, ami páncél módjára védi őket attól, hogy a külvilág megismerje igazi énjüket, elfedve ezzel azokat a nyomait minden emberi tulajdonságnak. Abba a hibába esünk, hogy úgy hisszük, ez a páncél sokáig biztonságban tarthat minket, de ennek ára van. Minél tovább és minél többször húzzuk magunkra ezt az álruhát, annál többre számítunk tőle. Először csak arra, hogy enyhítse a fájdalmat, amit érzünk egy-egy átélt trauma, kellemetlenség vagy bármilyen egyéb interakció során. Aztán már elvárjuk, hogy feledtesse el velünk a történteket, és ha ez nem válik be, arra kérjük, rejtse el érzelmeinket mások elől. De minél többet várunk el ettől a képzeletbeli védőburoktól, annál inkább nehezebb megtartania ezt a képzeletbeli funkcióját és a végén a nyomás alatt semmivé válik. Kissé őrültségnek hangzik ez így, de azzal az esettel hasonlítanám össze mikor valaki a kezét nyújtja, majd az egész karja kell. Annyira félünk az eredeti valónk felfedésétől, hogy türelmetlenül kezdünk el bízni egy olyan ábrándképben, ami csak átmeneti megoldást nyújt.
Paige haragja abból fakad, hogy megrekesztik őt a munkájának tételében. Miután tisztázom vele, hogy az elhangzottak a négy fal között maradnak, beszédesebbé válik, a bizalma viszont még mindig távoli marad. Figyelmesen követem végig a mozdulatait, a beszédstílusát, de még azt is, hogy mikor dönt úgy, megáll egy pillanatra. Mintha éppen az a pillanat a témában arra késztetné őt, hogy mozdulatlanná váljon. Arra viszont még nem jöttem rá, hogy pontosan ezek a részek érintik őt fájdalmasan vagy tartják őt biztonságban?!
Kedvem támadna valahol vitába elegyedni vele a munkájával kapcsolatos hiedelmeiben, mégsem teszem. Helyette rászánom szótlanságomat arra, hogy a hallgatást alkalmazzam helyette, és mikor ez már nem segít, magam is részesévé válok a beszélgetésnek.
- Tegyünk egy próbát, Paige! - kezemmel mutatom, hogy ne kíméljen. Annyiféle verziót hallottam már, hogy miképp babrált ki egyes emberekkel az élet vagy egészen más befolyásoló tényező, és egyik sem volt kellemes. Nem volt örömteli, pozitív vagy olyan, amiért egy ember elmosolyodna, de megtörtént. És a történtekről beszélni kell. Átérezni, újra meg újra a részesévé válni, mire úgy érezzük, hogy elég lesz. És akkor jöhet a következő lépés.
Egészen más oldaláról ismertem meg Paige szavai által a munkáját, habár ha nagyon kukacoskodó szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy csak ez az egyetlen oldal létezett számomra. Mint ahogyan azt már korábban említettem, semmi részlet nem volt nyilvános a nővel kapcsolatban, pusztán a tettek és annak olykor sarkalatos körülményei. Ezek fényében csak találgatni tudok milyen helyzetben történt az eset vagy mi válthatta ki ezt Paige-ből. Ez viszont édeskevés, mégis a páciensem által egyre többé válik az idő elteltével. Mesélni kezd a cserélődő szerepekről, és arról, hogy mindezek milyen érzésekkel tartják életben a testét, vagy látják el adrenalinnal. Azt is megemlíti milyen nagyszerű élmény más és más bőrébe bújni, de ami engem igazán érdekel, az kimarad. Ugyan már beszédesebb, azonban Paige Collin számomra még mindig ismeretlen, és az egyetlen, amit tudok róla, hogy szereti a munkáját, melyet újra és újra elismétel, csak más köntösbe bújtatva azt.
- Az már világossá vált, hogy valóban élvezi amit csinál. Mégis feltenném a kérdést, hogy ennek folytonos ismételgetésével nekem akarja bebizonyítani, hogy tényleg szereti avagy saját magának? - nem véletlenül kérdezek rá erre, mert most ezzel is célom van. Gondolom mindenki tapasztalta már azt, hogy minél többször mondunk el egy szót, annak a jelentése lassacskán idegenné válik. Arra vagyok kíváncsi, hogy Paige-nél is így zajlik ez az egész. Hiszen annál a bizonyos szónál is így kezdődik. Ismerjük, tudjuk definiálni, talán kötődni is tudunk hozzá, ha olyan eseményhez kapcsolódik, de a folytonos ismételgetés alkalmával elhalványul, és már nem érzünk semmit. Marad a tudat, hogy ismerjük, de konkrétan a hatás, ami fontos volt, elmarad.
Hobbiját leginkább azért hozom fel, mert erről az oldalról is szeretnék közelebb kerülni hozzá. Habár úgy tűnik szórakoztatóvá válik neki a helyzet, de az a fellépése, ami a viselkedését mutatja be, egyáltalán nem halványodik. Még mindig a határozott szerepbe bújva társalog velem, ami együtt jár a távolságtartással is.
- Ez egy kicsit hogy is fogalmazzam..veszélyesnek hangzik, nem? Manipulálni másokat. - ízlelgetem ezt a kifejezést, ezután viszont elsimítom azt a tincset, melyet ő az előbb megérintett, hogy zavartalanul tudjam folytatni a vele való beszélgetést. - Mindig is ilyen volt? Állandóan úgy érezte ezekhez a trükkökhöz kell folyamodnia, hogy elérje amit akar?
Ugyan nyíltan nem mondom ki egyelőre, mégis úgy érzem, ez pusztán egy védekező taktikája a külvilággal szemben. Egyik talán a sok közül.
- Ezt a kérdést én is feltehetném. - engedek meg magamnak egy halovány mosolyt, miközben eligazgatom a noteszemet. - Nemrégiben tudtam meg, hogy van egy testvérem, akit eddig nem ismertem. Mesélne nekem egy kicsit a gyerekkoráról, a családjáról? Én Philadelphia-ban éltem egy darabig. - alkalmazom rajta az adok, majd elveszek elvet, eközben sem megszakítva vele a szemkontaktust.

Death Of A Bachelor ; 786;    

Slow down. Calm down. Don't worry. Don't hurry. Trust the process.

PAIGE & MADELAINE

Mennyivel könnyebbé válna az életünk, ha nem kellene folyton folyvást elhitetnünk magunkkal, hogy rendben vagyunk, még ha közel sem érezzük úgy. Felkelni, élni tovább, majd lefeküdni. Figyelmen kívül hagyni testünk apró rezzenéseit, hogy ezeknek ellenállva érzéketlenné váljunk a valósággal szemben. Venni egy mély levegőt és engedni ezzel a kellemetlenségeket elhalványulni. Mindez azonban csak egy sebtapaszként szolgál a mélyebb vágás okozta sebre. Átmeneti megoldás, ami a végén teljes ellátást igényel és ha továbbra is ragaszkodunk a kedvezőbb feltételekhez, az újabb problémát szülhet, melyre könnyen lehet, hogy már nem lesz ennyi elég. Paige esete sokkal összetettebb, mint amelynek első nekifutásra látszik. Mert mit tudunk pontosan? Erőszakos fellépést alkalmazott egy másik féllel szemben. Ebből következtetve végigvehetjük a düh minden egyes létező fajtáját, amelybe beskatulyázhatjuk tettét, hogy ezután kifogásként elővehessük, amikor újra szükségünk van rá. Főnökének kérése annyi volt, hogy verjek értelmet az ügynökének fejébe annyira, amennyire csak tőlem kitelik. Mégis ahogyan a kezdetleges beszélgetésünk zajlik, úgy kerülnek napvilágra egyéb más információk is, melyek alaposabb odafigyelést igényelnek. Kíváncsiságom feléled vele szemben, kérdéseim pedig azt a célt szolgálják, hogy idővel megtudjam majd tettének legfőbb okát. Támadó fellépése nem feltétlenül vált ki belőlem meglepődést, hiszen senki sem rajong érte, ha az érzéseiről faggatják. Paige munkája ugyan megköveteli a határozottságot, mégis annyira a részévé vált, hogy képtelen levetkőzni azt. Sebezhetőnek mutatni magát, legyőzhetetlennek. Helyette az általa említetett álcák mögé bújik és húzódik biztonságba valódi énjének felszínre kerülése elől. Mégis úgy gondolom, hogy mindezen álcák csak újabb kifogásként működnek, melyek mások megtévesztésre szolgálnak, elrejtve mögötte a valós tartalmat. A probléma, ami elvezette páciensemet a tettéhez, sokkal mélyebben lelhető fel, ahol már nem nyújt védelmet egy a munka során magára öltött személyazonosság sem. A múlt keveredve az eltemetett érzelmekkel pont ezért trükkös dolog. Építkezik, belülről emészt fel, végül ránk nem jellemző tettekre sarkall, amikor a szervezetünk végül feladja az önámítást. Akkor kerülünk abba a helyzetbe, melybe Paige és én is vagyunk, és ez az a pont, ahol már a visszaút nincs a lehetőségeink listáján.
- Tudja jól, hogy ez nem ilyen egyszerű. - bátorkodok együttérzésemet egy sóhajjal a tudtára adni, melyet szorosan véleményem követ. - Részemről sem lenne a nehezebb út aláírni a papírokat és elengedni, de akkor nem adnám meg azt a kellő segítséget, amelyre szüksége van, ergo a munkámat sem végezném el, a magáét pedig veszélybe sodornám. Egyikünk sem nyerne. - tudom, hogy kifejtette a karrierje miatt ne fájjon a fejem, de nem feltétlenül annak megtartása aggaszt, hanem az, hogyha a probléma megoldás nélkül maradna, akkor azzal akár a saját maga vagy mások életét is veszélybe sodorhatná. Ez csak egy ösztönök vezérelte cselekedet volt, mégis tökéletes táptalajt nyújtott az elfojtott érzelmeinek. Sem ő, sem én, sem bárki más nem tudhatja, hogy a következő alkalom során mennyire lesz ez befolyásoló hatással majd a tetteire. Hiszen elég egy a fájdalmat kiváltó emlékhez köthető mondat, ember, történés, és az elménk elködösül. Paigenek szüksége van a józan gondolkozásra, bármennyire is nem látja ezt most be.
Gyanakvó pillantással méregetem őt, azonban mégsem vágok közbe válaszom hangoztatásával. Leginkább azért sem, mert nem egy és ugyanazon véleményen létezünk ezzel a konkrét témával kapcsolatban, ennek kivesézése az én életemet figyelembe véve viszont felettébb bonyolult, nem mellesleg felesleges is lenne a részemről mélyebben belemenni. Végtére is nem az én életem van terítéken, hanem az övé.
- Mindenki a maga módján keresi az örömöt. - összegzem magamban az elhangzottakat, valahol szándékosan kitérve a válaszadás elől, majd csak ezután koncentrálódok kizárólag a nő arcának vonásaira. - Játsszunk el a gondolattal. Tegyük fel más munkát végez..egy biztonságosabbat, ahol saját magát kell adnia, nem szerepekbe bújni. Megismerkedik ezzel az ismeretlennel és vonzónak találja, és az érzés kölcsönös. Elég vonzónak ahhoz, hogy gondolkozás nélkül lefeküdjön vele, tudatában annak: több is lehet ebből. Minden esetben a menekülés lenne a megoldás vagy adna egy esélyt annak, hogy valakihez kötődni kezdjen? Ahogyan említette, a tökéletesre játszik, mégis mindketten tudjuk, hogy ezt csak akkor kapja vissza, amikor újra visszaszáll a játékba, addig viszont mindez átmeneti lesz. Ragaszkodott már életében valaha annyira valakihez, hogy már a puszta létezése a személynek is örömöt csempészett a mindennapjaiba?
Kérdésem nem véletlenségből fakad. Paige eddigi viselkedéséből, szavaiból ítélve az jön le, hogy kizár minden érzelmet, ami képes lenne olyan fontosságú lenni, mely a felszínen tartja őt. Minden átmeneti, minden csak egy álca és egyik sem ő. Ezért is köszönöm meg őszinteségét a feltett kérdésemre, mely után válaszom hatására ő is megnyílik a családjának hiányával kapcsolatban. Ezen szempontokat figyelembe véve egyáltalán nem meglepő félelme a kötődés iránt, mégis ha nincs egy horgony, ami visszahúz, akkor eluralkodik rajtunk a féktelenség, amit nála is lehetett tapasztalni. Mindig kell egy biztos pont, egy kapaszkodó.
- Mégis valami kibillentette ebből az állapotából. Elmesélné pontosan mi történt? - a körülmények számomra ismeretlenek, ezért is szeretnék tisztában lenni velük.
Sarah gondolatára elfojtok egy kikívánkozó mosolyt, és egy kósza tincset igazítok fülem mögé. - Szokatlan. Fordított helyzetben maga miképp reagálna? - válok kíváncsiságom újabb főszereplőjévé, és egy sóhaj szakad fel belőlem az elhangzottak hatására. - Őszintén sajnálom a történteket, és a kérdésére válaszolva, nem volt ebben részem. - nem szeretnék feltétlenül mindig elzárkózni előle, ugyanakkor tartom a megfelelő távolságot. Paige nem egyszerű, azonban menthetetlen sem. A munkája egyszerre tartja egyben és őrli fel őt lelkileg, ami hosszútávon nem egészséges.

Hatef*ck ; 861;