See first of all, I know these so-called playas wouldn't tell you this, But I'ma be real and say what's on my heart. Let's take this chance and make this love feel relevant. Didn't you know I loved you from the start, yeah?

Kaylee and Dan

Újra és újra végigpörgetem a beszélgetést; tizennégy üzenet, hét-hét mindkettőnktől. Nem sok, de ennyit se bír felfogni az agyam. Lehet, hogy Jessnek igaza van, és egyszerűen képtelen vagyok túl sok információ tárolására, és a tárhelyem már így is megtelt focistatisztikákkal. Lehet, hogy fogalmam sincs, ki volt a tizenhetedik elnökünk, vagy hogy hol van Sierra Leone, vagy hogy hogyan kell megoldani a lineáris algebra feladatokat, de azért az feltűnik, ha le akarnak koptatni. Kaylee-nek minden joga megvan arra, hogy azt mondja, nem kér többet belőlem; tudom, hogy hajlamos vagyok addig feszíteni a húrt, amíg végleg el nem szakad. (Ez történt Essie hegedűjével is amikor kicsi volt, aztán mentem anyához, mert arcon csapott a húr és vérzett.)
Csak azt nem értem, most mit csináltam.
Annyira nem vagyok hülye, tudom, hogy mikorra vezethető vissza; azután kezdte, hogy hazavittem és megcsókoltam. Lehet, hogy ennyire félreértettem, mit akar tőlem? Nem zárom ki. De én tényleg azt hittem, hogy ő is akarja, és Abel is ugyanezt mondta, meg Reagan is, és… Most nem tudom, mi van.
Elkínzott hörgéssel gördülök át a hátamról, eldobva az ölelgető párnámat a sarokba és felülök az ágyon. Lehet, hogy egyszerűen el kéne engednem? Eddig arra vártam, hogy talán majd elmúlik magától, és ha el is csesztem mindent és tényleg félreértettem, akkor majd magától visszatérnek a dolgok oda, ahol előtte voltunk. Nem mondom, hogy jól esett volna, de inkább szeretném csak és kizárólag plátói alapon az életemben, mint sehogy. De az elmúlt hónapok alatt szinte hozzám se szólt; ha mégis, csak annyit, amennyit muszáj volt. Szerintem eddig fel se tűnt igazából, hogy mennyit beszélünk. Kábé folyton, ha itthon voltunk.
Lehet, hogy ez is zavarta? Hogy mindig kérdezgetem a dolgairól, pedig semmit se értek az egész anatómia-biológia dologból. Abellel még mindig jól elbeszélgetett. Lehet, hogy emiatt. Ők tutira megértik egymást. Nem nagyon gondoltam volna, hogy majd azt kívánom, jobban hasonlítanék Goldbergre.
Lehet, hogy az olyan agyasok jönnek be Kaylee-nek, mint Ő.
Agyrém.
Háromszor is elkezdek írni neki, de néhány betű után törlöm. Mit írjak erre? Tudom, hogy nem tanul. Vagy inkább azt, hogy ha nem akarna, nem kellene. De úgy tűnik, inkább marad bent a szobája tizenöt négyzetméterén, minthogy megkockáztassa, hogy egyedül fusson össze velem. Nem ez az első, hogy csak ketten vagyunk itt a lakásban, de múltkor például két órán át dekkolt a fürdőben. Tudom, hogy fogalmam sincs, hogy működnek a nők, és nem is akarom megtudni, de biztos vagyok benne, hogy csak kerülni akart.
Nem gondoltam, hogy ősszel jobban fog tudni stresszelni valami, mint a tény, hogy valahogy megint egy évvel közelebb kerültem a diplomához, de most kezd határozottan rosszul esni a gondolat, hogy valószínűleg így ér majd minket az újabb lockdown. Vetek azért egy oldalpillantást az íróasztalomra stócol gazdasági szakkönyvekre, mielőtt úgy döntenék, hogy nem, ez sem az ő napjuk. Egyszerre egy problémával tudok megbirkózni, és az a probléma legalább érdekeljen is.
A fürdőszobánál torpanok meg. Bemehetek? Sokáig nézem a villogó kurzort a kérdőjel után az üzenetmezőben. Az ujjam már a küldés gomb felett lebeg, de végül inkább elsötétítem a képernyőt. Gondolok rá, hogy talán csinálnom kellene valami alibit magamnak. Mondjuk véletlenül fogni két zacskó popcornt és kipattogtatni. Véletlenül több lett, valakinek muszáj megennie, nem? Vagy csinálhatnék egy kávét. Csak nem tudom hogy issza. Ő tudja, hogy iszom, legalábbis ha azt kérdezte, kérek-e, és azt mondtam, igen, mindig megcsinálta nekem. Lehet, hogy ezért haragszik? Nem figyelek rá eléggé?
Végül inkább csak a melegítőnadrágom zsebének mélyére süllyesztem a telefont, sarkon fordulok és Kaylee ajtaja előtt állok meg. Bekopogok, de nem várok választ; tudom, hogy azt mondaná, nem ér rá. És tudom milyen seggfejség ennek ellenére mégis benyitni. Nagy hévvel teszem mindezt, szinte már céltudatosan; kár, hogy amint megpillantom – hát tényleg létezik, nem egy mosómedvét ültetett a helyére hogy néha kaparásszon –, elfelejtem, mit is kéne mondanom.
– Ööö… Én vagyok – bököm ki aztán. Ha nem lenne egyértelmű. Megállok a nyitott ajtóban és próbálom összeszedni a szavakat. Azt hiszem, az összeset törölték. – Figyelj, oké, oké, tudom, hogy azt mondtad, hogy nem érsz rá, de… Muszáj beszélnünk, oké? Ebben a tempóban a végén Abel anyjánál kell karácsonyoznom, mert nem akarsz beszélni velem. – Mondjuk ha a húsgolyója ilyen finom, gondolom minden más is. Nem akarom megsérteni anyát, de az övé nem érhet fel Mrs. Goldbergéhez; ami azért is fura, mert Abelen cseppet sem látszik, hogy valaha is etették volna.
Az egyik kezem a zsebembe dugom, a másikkal pedig a tarkómat kezdem vakarni. És most? – Izé… Mondtam valamit, amiért haragszol?

az ölelgetőspárna minden szeretetével <3 | ⚶

I've been watching you for some time. Can't stop staring at those ocean eyes. Burning cities and napalm skies. Fifteen flares inside those ocean eyes. Your ocean eyes.

Daniel and Kaylee

A hatodik alkalommal siklik a tekintetem a telefonomra, majd koppintok egyet az ujjaimmal az üvegén, hogy felvillanjon a főképernyő. Nem látok újabb értesítést, csupán azt, hogy már hatperc telt el az utolsó elküldött üzenetem óta. Igen, percenként ellenőrzöm, jön e bármiféle reakció attól a személytől - éppen ezért vagyok képes számontartani önön reakcióim -, akivel egy helyrajziszámon létezünk jelenleg, és csupán pár vékony gipszkarton választ el bennünket. Az alkalmazásba ugyan nem lépek bele, hiszen így is tisztán látom a nagy semmit. Sóhajtva teszem le a tollat a kezemből, és ejtem az arcom a tenyerembe. Ez így nem jó. Nagyon nem. Az utóbbi hetek történései által kezdek lassan kifordulni magamból, vagy sokkal inkább nevezném ezt egyfajta befordulásnak, és ez nem vezet semmi jóra. Az pedig, hogy telefonon keresztül kommunikálok olyasvalakivel, aki itt van a mellettem lévő szobában, önmagában nevetséges. Én pedig képes vagyok rátenni erre még egy lapáttal a viselkedésemmel.
Biztosan megbántottam, azért nem válaszol. Bár azon is csodálkozom, hogy egyáltalán próbálkozik még. A szülei házában történtek óta eltávolodtunk egymástól, és ez csak és kizárólag az én saram. Nem mondhatnám azt, hogy a véletlenek összjátéka, sokkal inkább az én tudatosan távolságtartó viselkedésem, melynek miértjére nincs logikus magyarázat. Viszont a szülőiházban tanultakat ebben a helyzetben is remekül tudtam alkalmazkodni, úgy mint a rejtőzködés. Apám mellett kénytelen voltam megtanulni, hogyan kerüljük el egymást, ha mindketten otthon voltunk, és így a felesleges viták, és kritizálások is elmaradtak. Illetve ehhez fűzhető az elfojtás is, amikor az érzéseim a lehető legmélyebben elnyomom. Félreértés ne essék, egyikre sem vagyok büszke, és a jelenlegi helyzetünk nem feltétlenül indokolta volna meg azt, hogy bevessem őket. Én valamiért mégis megtettem, ezzel a számomra könnyebbik utat választva, és nem törődve azzal, mit okozok ezzel a másik félnek. Tudom, hogy a viselkedésem bántja Danielt. Nem vagyok vak. Pontosabban ezt igenis észrevettem. A lelkiismeretemnek pedig nem tett jót ez a felismerés. Nem egyszer mart belém a bűntudat, és ilyenkor mosogattam el helyette, vagy vittem le a szemetet. Ha pedig összegyűltünk a többiekkel, sosem feledkeztem meg Róla, ha kávéról, süteményről, vagy bármi étellel kapcsolatos dologról volt szó. Ettől függetlenül érezhető volt, hogy valami megváltozott, még ha a többiek előtt próbáltam az ellenkezőjét mutatni.
Reagannal történt beszélgetésünket követően kristályosodott ki bennem a gondolat, hogy ez így nemigen mehet tovább köztem, és Dan között. Mi több, többször elhatároztam magamban, hogy most végre beszélek vele, végül megfutamodva elnapoltam újra és újra. Most pedig itt ez a furcsa, és mindkettőnk számára kellemetlen helyzet.
Miközben kiegyenesedem, érzem, ahogy a csigolyák roppannak egymásután, és ez kifejezetten jól esik a könyvek fölötti görnyedésem után. Karjaim magam fölé emelve, nyújtózkodom ki, és ezzel egyidejűleg fordulok el az íróasztaltól a forgószékemmel, így premierbe látom, ahogyan kivágódik az ajtó, és elemi erővel robbannak be rajta, ezzel átszakítva csendes magányom láthatatlan burkát. Nem csoda hát, hogy ültőhelyemben összerezzenek ijedtemben, és a magasba nyújtott karjaimmal egyszerre kapok a mellkasomhoz.
– Oooké, azt látom. –nyugtázom Daniel szavait, miután már én sem akarok pánikszerűen felpattanni a székemből, és futni, mert ég a ház. – Nem hiszem, hogy anyud és a testvéreid örülnének, ha elutaznál az ünnepekre, ahelyett, hogy velük lennél. –
Felelem kissé elgondolkozva, nem hazudtolva meg önmagam. Ismét megragadtam a lényeget, és látszólag nem jött át az, amit valójában mondani akart. De, nagyon is értettem, hiszen tisztán és érthetően fogalmazott. Az egészet pedig megkoronázza egy kérdéssel, mire én először lesütöm a szemeim, igen csak bűnbánóan. Beszívom a levegőt, s lassan kifújom. Az asztalon heverő  könyveim felé fordulok; nem hazudtam, tényleg nyakig vagyok a tanulásban. Bal kezem kinyújtva a könyvek felé, jelzés értékűen csukom be azokat, és pillantok ismét Danielre.
– Igazad van, beszélnünk kell. – adom meg magam, és ismerem el, és mondom ki hangosan a nyilvánvalót. – Gyere, ülj le, kérlek. –
Mutatok az asztalom mellett lévő ágyamra, mely szépen, rendezetten be van vetve, és még csak könyvek sem hevernek rajta, így nincs akadálya, hogy Dan kényelmesen elhelyezkedjen rajta.
– Könnyebb úgy kommunikálni Veled, ha nagyjából egy szemmagasságban vagy velem. – füzöm hozzá egy bocsánatkérő mosoly kíséretében. Ha úgy kell lefolytassam Vele a beszélgetést, hogy mindvégig fel kell néznem rá, a végére biztosan begörcsöl a nyakam. Ezért remélem hajlandó lesz helyet foglalni velem szemben. A szoba méreteiből kifolyólag nem mondhatnám, hogy túl nagy teret birtokolnék, így elkerülhetetlenül is közel kerülünk egymáshoz. A fekete leggingsbe bujtatott lábaim felhúzom törökülésbe a széken. – Kezdheted. –
Ha tényleg leül az ágyamra, én a székemmel úgy fordulok, hogy Vele szemben legyek, és ez eléggé megnehezíti a dolgom abban, hogy összeszedjem magam. Így sikerül egy igen idétlen módon belevágni a beszélgetésbe.
– Igaz is, te kérdeztél hamarabb. Bocsi. Szóval. – kapok észbe szinte azonnal, és kérek elnézést, majd egy újabb mély levegőt veszek, amit hosszan ki is fújok. – Mindenekelőtt szeretném azt leszögezni, hogy nem haragszom Rád. Nem mondtál, vagy tettél semmi olyat, amivel magadra haragítottál volna. Tényleg. –
Szóval a beszélgetések elnapolása pontosan azért történt, mert nem tudtam, mit és hogyan kellene mondanom. Most azonban nincs menekvés. Így kicsit időt nyerve magamnak, kezdem azzal, hogy válaszolok a felém intézett kérdésére, amivel még korántsem magyarázok meg mindent.
– Sokkal inkább én tartozom Neked bocsánatkéréssel a viselkedésem miatt. És tudom, vagy inkább sejtem, hogy most valamiféle magyarázatot szeretnél tőlem kapni, de… nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek bármi értelmeset és elfogadható indokot szolgáltatni Neked. – ujjaimmal idegesen gyűrögetem a bátyámtól kapott piros Fox Valley Tech pulcsi alsó szegélyét. Nem sok személyes holmit hoztam magammal otthonról. Szimplán azért, mert nem volt rá lehetőségem, de ez a ruhadarab nagyon fontos volt a számomra. A testvérem ebben az iskolában végezte el a Rendőr Akadémiát, és ezért mindig rá emlékeztetett. Azokon a napokon, amikor nem éreztem jól magam - és ez mostanság elég gyakran előfordult – előszeretettel bújtam bele. – Sajnálom. Nagyon hülyén érzem magam, és ez az az érzés, ami kifejezetten frusztrál, és meggátol dolgok megtételében. És.. én is akartam már Veled beszélni, csak.. egyszerűen béna vagyok. –
Pótcselekvésként a fülem mögé simítok egy hajszálat, s óvatos pillantásokkal mérem fel a nyekegésem okozta reakciót a másik félen.
– Nem akartalak megbántani Daniel. Tudatosan semmiképpen sem. – nézek egyenesen a szemébe, és erőteljes késztetést érzek, hogy megtegyem azt az igencsak csekély mozdulatsort, mellyel előrehajolok, és megfogom a kezét. Pont úgy, mint a szülei házában, a kanapén ülve. Ehelyett azonban inkább összekulcsolom az ujjam az ölemben. Túl zavaros ez az egész, és a legkevésbé sem jó ötlet belekeverni még egy ilyen ártatlan fizikai kontaktust sem.

a még hangosan ki nem mondott imádatom minden szeretetével <3 | ⚶

See first of all, I know these so-called playas wouldn't tell you this, But I'ma be real and say what's on my heart. Let's take this chance and make this love feel relevant. Didn't you know I loved you from the start, yeah?

Kaylee and Dan

Nem tudom, miért vagyok ennyire ideges, hogy belépjek Kaylee szobájába. Valószínűleg azért, mert még csak nem is hívott, és csak úgy… rátörök. Mi van, ha amúgy tényleg csak nem akar beszélni velem? A lányoknál van olyan, nem? Hogy egyszerűen… nem akarnak beszélni. Sokkoló, tudom, de elég sok nővel magam körül nőttem fel, és esküszöm, hogy semmi sem volt olyan ijesztő, mint mikor csend volt a házban. Kaylee csendje egy kicsit máshogy volt ijesztő, nem arra vártam, hogy mikor dobja ki majd az ablakon az alsóneműimet, ami vagy megtörtént Sage-dzsel, vagy nem, de… Sage-nek nem volt választása, muszáj volt Essie tesója maradni. Kaylee-t nem kötelezi se törvény, se anya arra, hogy a barátom maradjon. Vagy több. Arra meg főleg nem.
– Izé… Nem, gondolom nem örülnének – ráncolom a szemöldököm tanácstalanul. Nem éppen errefelé haladtam ezzel a hasonlattal. Hasonlat ez egyáltalán? Valamiféle költői eszköz, az biztos, de az irodalomhoz aztán még kevésbé konyítok, mint a biológiához.
Azért azt megállapítom, hogy tényleg tanult. Legalábbis, ott van előtte a könyv, ez nálam már tanulásnak számít, de Kaylee mindig tanul, szóval ha ehhez kötném, mikor próbálok beszélni vele, a válasz az lenne, hogy soha. Szerencsére elég nagyra és pofátlanra nőttem ahhoz, hogy az ilyesféle kezdeményezés ne zavarjon. Sajnos ahhoz is elég nagyra nőttem, hogy az ilyen kicsi terek, mint amiyen az a fél szoba, amit Kayee birtokolt, még kisebbnek hasson, én pedig olyannak, mint elefánt a porcelánboltban.
Kicsit kényelmetlenül ülök le az ágyára. Ahol aludni szokott. Nem, erre nem gondolunk. Gondoljunk arra, hogy ott szemben meg Jess alszik. Na, ez máris jobb, sokkal undorítóbb. Még kényelmetlenebb leszek, mikor azt mondja, kezdhetem. – Hogy mi? – kerekednek el a szemeim, és bár biztos vagyok benne, hogy az ilyet nem lehet érezni, tudom, hogy nem sokon múlik, hogy elsápadjak. Minden egyetemes vizsgázós rémálmom így kezdődik. Csak most van rajtam nadrág. Asszem. Van?! Van. Oké.
Végül aztán értem, hogy érti, és ő is rájön, hogy máshogy gondolta, szóval belekezd, én meg nem bírom ki, hogy ne szóljak közbe. – De akkor miért…? – Nem, mégse kéne. Udvariatlan. Lehet, hogy ezért nem akar beszélni velem. Talán egyszer előre tolakodtam a büfében és látta? Nincs kizárva.
– Én… nem hiszem, hogy bocsánatot kéne kérned – mondom, bár kissé kérdően hangzik. Lehet, hogy a bocsánatkérést visszautasítani is udvariatlan. Nem egészen így képzetem ezt a beszélgetést, bár ha jobban belegondolok, sehogy sem képzeltem. Csak azt tudtam, hogy milyen régóta nem beszéltem Kaylee-vel, és próbáltam neki teret meg időt adni, mint ahogy magyarázták, de már túl soknak érződött, és egyre kellemetlenebbnek tűnt… Nem tudom, lehet, hogy mégse kellett volna csak így berontani? Haditervet kellett volna készíttetnem Abellel? – Nem bá… Mármint, nem az, hogy megbántottál. Csak… nem értelek – vonom meg a vállam. – Mármint, én… Oké, tudom, hogy nem vagyok a helyedben, és nem vagyok lány, meg ilyenek, csak azt hittem, hogy…
Tudom, hogy nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban, de kettőt meg kettőt azért össze tudok adni (csak integrálni nem, többek között ezért rúgtak ki a Whartonról), úgyhogy nyilván tudom, hogy mi volt, ami ennyire összezavarta. Mármint nem mondom, elég jó bók lenne más körülmények között, hogy olyan kibaszott jól csókolok, hogy elvettem a legokosabb lány eszét, akit csak ismerek, de azért…
– Figyelj, ha arról van szó, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak, tökre megértem. Nem mondom, megkérdőjelezhető az ízlésed, de az egész házunkban az undi poros könyvek jöttek be legjobban, szóval nyilván nem vagy százas odafent – bököm meg a homlokát vigyorogva. Próbálok úgy tenni, mintha nem fájna a dolog, és természetesen nem is fáj. Egy férfi nem mutat érzelmeket. Kősziklák vagyunk. Kivéve, ha veszt a kedvenc csapatunk, akkor szabad sírni. – Gondoltam, hogy talán… Kell egy kis idő, vagy valami, de… Elég sok idő eltelt azóta.
Ez elég önzőnek hangzik. Meguntam a várakozást, ezért most már nem leszek türelmes, ennyit érdemelték. Bár Mei szerint egyébként is az egyik alapvető tulajdonságom az önzés, szóval lényegében csak hű vagyok önmagamhoz.
– Mi a jó kifejezés erre…? Hogy… hiányoztál? – Kelletlenül vakarom meg a tarkóm. – Tudom, hogy itt voltál, meg minden, csak… Eléggé úgy tűnt, hogy kerülsz. És azt is megértem, jogod van hozzá, csak szeretném, ha mondanál valamit. Akármit. Nem baj az, ha nem jövök be neked… olyan romantikus értelemben. Lehet, hogy hülye húzás volt, és nem úgy terveztem, csak… megtörtént. De ha attól jobb lesz, tehetünk úgy, minta nem történt volna.

az ölelgetőspárna minden szeretetével <3 | ⚶

I've been watching you for some time. Can't stop staring at those ocean eyes. Burning cities and napalm skies. Fifteen flares inside those ocean eyes. Your ocean eyes.

Daniel and Kaylee

Szinte alig tudom Róla levenni a szemeim miközben azt figyelem, miként csökkenti minimálisra azt az igencsak csekély távolságot kettőnk között. Az igazat megvallva ez nem túl nagy feladat, hiszen önmagában a fizikai adottságai is elegek ahhoz, hogy kitöltse teljes szobát, és az annak rám eső részét. Lehetséges, hogy emiatt feszélyezve kellene éreznem magam, hiszen a helyzetünk önmagában is sok kérdést vet fel, melynek megvitatására készülünk éppen. Én pedig képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni azt a kettősérzést, melyet felbukkanása keltett bennem. A ránk váró beszélgetés miatti nyugtalanság keveredik a biztonság melengető érzésével, amit már azelőtt is éreztem, hogy megtörtént volna az, ami miatt most itt vagyunk. Mert a csók volt az, ami összezavart mindent. Talán éppen ezért döntök úgy, hogy törökülésbe helyezkedem a székemben, mert máskülönben a hely szűkössége miatt a térdeink biztosan összeérnének. Nem szeretném tovább fokozni a kínos faktort a magam részéről, mert már így is éppen eléggé rosszul érzem magam.
Belekezdek, de a legkevésbé sem hozom a legjobb formámat, ami azt illeti. Talán ha előre jegyzetet írtam volna, nem érezném ennyire megfoghatatlannak mindazt, amit mondok. Fogalmam sincs, mit fog tudni kihámozni ebből az egészből a velem szemben ülő Daniel, de bízom benne, hogy tud majd kezdeni vele valamit.
– Pedig elég bántó volt a viselkedésem az elmúlt hetekben… nekem biztosan nagyon rosszul esett volna fordított helyzetben. – érezhetően elbizonytalanodom. Nem a bocsánatkérésem létjogosultságában, még úgy sem, hogy nem érzek semmiféle megkönnyebbülést azáltal, hogy elismerem és hangosan kimondom bűnösségem. Hanem Daniel szavait hallva. Teljességgel megvoltam győződve, hogy igenis szükség van erre. Bár egyébként is megtettem volna. Nem az a típus vagyok, aki ne tudná beismerni a hibáit, és elnézést kérni értük. – Akkor már ketten vagyunk. –
Ismerem be kelletlenül, mert azt viszont nehezen viselem, ha valamit nem értek, és most határozottan ez a helyzet. Nem értem magam, nem értem Danielt, és nem értem ezt az egész kialakult szituációt. Idegesen piszkálom a felsőm ujját, és szemeimmel eme tevékenységemet követem figyelemmel, de amikor beszél, Rá emelem a tekintetem. Mindig. Most, és tegnap és kéthéttel ezelőtt is, hiszen az elkerülési akcióm ellenére is bőven volt rá precedens, hogy egy helyiségben, azonos időben együtt voltunk, de ez is leginkább olyankor történt, amikor a többiek is itthon voltak, ami valljuk be, ebben az időszakban egyáltalán nem volt kirívó. Ezen alkalmak során mindig kialakult valamiféle beszélgetés, és ha Ő szólalt meg, képtelen voltam nem Rá emelni a tekintetem, még akkor is, ha azt követően el is kaptam, és visszavonulót fújtam a szobámba. Ez az ösztönös cselekedet most még nehezebb, hiszen hiába az enyém a hazaipálya előnye, a közelsége egészen a tudatalattimba férkőzik. Nem is csoda, már abban a pillanatban megcsapott az illata, ahogy berobbant az ajtómon, és nem igazán akar eloszlani.
– Nem erről van szó. – végre elmosolyodom – hosszú idő óta először, és még csak észre sem veszem -, amikor játékosan megböki a homlokom, és humor mögé rejti a helyzet keserédes mivoltát. Felhívhatnám erre külön a figyelmét, de nem akarom erőszakkal elvenni Tőle annak lehetőségét, hogy a humort használja mint egy eszközt arra, hogy áthidaljuk kettőnk között az információhiány okozta szakadékot. – Teljeséggel igazad van. Sok idő telt el. Túl sok is. –
Bólogatok, és szó sincs arról, hogy sürgetésként élném meg azt, amiért most itt van, és megtette az első lépést. Helyettem is. Inkább köszönettel tartozom ezért, és a türelméért is, erre azonban nem térek ki, mert mire megszólalnék, ismét magához veszi a szót. Figyelmesen hallgatom, mondhatni minden érzékszervemmel, és egész testemben megfeszülve, szinte iszom a mondandóját. Nem akarom, hogy akár egyetlen szóról is lemaradjak.
– Te ezt szeretnéd? – kérdezem kissé bátortalanul, remekül bemutatva azt, milyen, ha valakinek sikerül a lényeget kiszűrnie. Ezzel pedig abban a másodpercben szembesülök én is, amikor kimondom. – Beismerem, nem mondtam igazat, amikor az előbb letagadtam azt, hogy kerüllek. Tényleg próbáltam a legminimálisabbra csökkenteni a kettőnk közötti kontaktust. Teljesen jogos, hogy vársz tőlem valamiféle magyarázatot erre a nem túl érett viselkedésre, de.. mm. –
Ismét elakadok, pedig már azt hittem a kezdeti lendület majd segít kimondani a szavakat, vagy legalábbis értelmes mondatokat alkotok velük, ami megállják a helyüket, mint magyarázat. De rá kell jönnöm, hogy ezt nagyon elcsesztem, és nem biztos, hogy bárhogyan is kitudom magyarázni magam belőle.
– Nagyon ostobán éreztem magam Dan. A csók után, .. és még most is úgy érzem magam. – egy nagyobb levegővételt követően ismét nekiveselkedem, szinte sürgetve saját magam, hogy ne hagyjak teret a kettőnk közé telepedő csendnek. Abból volt már épp elég. – Én egészen addig nem gondoltam, hogy akarnál tőlem bármit is, amíg meg nem történt, az ami.. mert én valamiért teljesen biztos voltam abban, hogy kettőnk között csak barátság van. És én emellett végig kitartottam, például mikor Abel, Reagan vagy Jessica ezt a témát pedzegette. Egyszer még a könyvtárban is leszólított egy lány, miután látott minket beszélgetni, hogy van-e köztünk valami, vagy hogy van-e egyáltalán valakid. És amikor teljesen biztos vagy a saját igazadban, egyszer csak.. így rájössz, hogy tök vakon voltál már kitudja mióta, az.. hát, én ezeket nem viselem valami jól.   –
Hogy is volt az imént az a megcsappanó lendület? Azt nem állítom, hogy kiváló érdemjegyet adnék magamnak a kommunikációmra, mert sokszor megadok egy-egy másodpercre, és kissé kapkodva dobálom egymás után a mondatokat, és ez az idegesség rajtam is látszik.
– Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezt a Te hibád, mert nem. Erről szó sincs!  Én voltam az, aki nem vette észre a nyilvánvalót, amit mindenki más igen, és én.. annyira hülyének érzem magam emiatt. Ha pedig valamit nem szeretek, akkor az határozottam ez az érzés. Nem is tudom jól kezelni, és ezen az otthonról hozott rossz viselkedésiminta sem segít. – nem túl gyakori téma nálam a család. Sokkal jobban szeretek mások családjáról beszélgetni, a sajátomról pedig előszeretettel terelem el a témát. Természetesen az alap kérdésekre mindig válaszolok, mint például van-e testvérem, és mit dolgoznak a szüleim. Ennél mélyebben soha nem mentem még bele, még ha Daniellel beszélgettünk akkor sem. Egyszerűen elzártam az életem ezen részét mindenkitől. Ez tűnt a legjobb megoldásnak. – Azért annyira ismersz, hogy tudd, nem esik nehezemre a másokkal való kommunikáció, de ettől a helyzettől totál leblokkoltam, és a könnyebbik utat választva inkább kerültelek, pedig.. nekem is nagyon hiányzol. –
Ebben a pillanatban is, hiszen hiába van közvetlen itt előttem, még mindig itt van közöttünk az a bizonyos távolság. Az aprócska vallomásomhoz pedig az Ő bátorságából merítek erőt.
– Így hát pontosan értem, miről beszélsz. – szomorkás mosollyal füzöm hozzá a szavakat, miközben tekintetem egy pillanatra sem veszem le Róla. – Nem tudom, mit szeretnél még, hogy mondjak? Lehet nagyon is igazad van, és itt fent nincs minden rendben, és totál flúgos vagyok. –
Bökök a fejem felé a kezemmel.
– Az emberi testben, és annak működési elvének ismeretében kiváló vagyok, de ha olyanról van szó, mint párkapcsolat, akkor teljesen bizonytalannak, és elveszettnek érzem magam. Ez a helyzet is tökéletesen bizonyítja, mennyire tapasztalatlan és béna vagyok benne. – vonom meg a vállam, és szinte megerőszakolva magam, fordítom el kissé a fejem, hogy elszakítsam a szemeim az övétől. Az asztalon heverő könyvekre nézek. Ott van egy helyen minden, ami én vagyok. A magabiztosságom egyik kulcsa, amit most nagyon távol érzek magamtól, és ez valamiért a sebezhetőség érzését erősíti bennem, ami elég rossz érzés. – Soha senki nem mondta még nekem azt, hogy különleges vagyok. –
Az egész olyan, mint a hullámvasút, és a suttogva kiejtett szavak - ami egy újabb beismerés -, nyomokban sem tartalmazzák az iménti pörgést és kapkodást.
– Nagyon kedvellek, és pont az elmúlt időszak döbbentett rá arra, hogy mennyire fontos vagy nekem. – óvatosan ejtem ki a szavakat, és hasonlóképpen vezetem vissza tekintetem Danielre. – Tartok tőle, hogy ezt is elcseszem. –
Úgy érzem, hogy ez az a pont, amikor már képtelen vagyok megmaradni ebben az aprócska térben. Nem is tudom megfogalmazni pontosan, mit vártam ettől a beszélgetéstől, illetve attól, hogy én kimondom az érzéseim, amelyekre az utóbbi időben jöttem rá, de annyi bizonyos, hogy nem érzem magam tőle jobban, hogy végre kinyögtem. Így hát hirtelen ötlettől vezérelve, meg sem várva a másik reakcióját, gurulok kissé hátrébb a székemmel, majd állok fel belőle.
– Innom kell valamit. Te nem vagy szomjas? – kérdezem, a lehető legnyilvánvalóbb terelést alkalmazva, és indulok ki a szobából, a konyha felé, meg sem állva a csapig, ahol töltök magamnak egy nagypohár hideg vizet, hogy aztán megihassam. Ez majd kitisztítja a fejem.

<3 | ⚶

See first of all, I know these so-called playas wouldn't tell you this, But I'ma be real and say what's on my heart. Let's take this chance and make this love feel relevant. Didn't you know I loved you from the start, yeah?

Kaylee and Dan

– Mármint mit? – Az én agyam nem vág olyan gyorsan mint az övé, úgyhogy néha a saját mondandómba is belezavarodok kicsit. Többek között ezért is megérteném, ha azt mondaná, egyáltalán nem tud velem elképzelni semmi többet barátságnál, mert… Hát, biztos nem egyszerű. Akármikor mesél nekem valamit tök lelkesen általában dunsztom sincs arról, mit mond, sőt, néha még azt sem tudom, jó értelemben izgatott-e vagy épp mérges. Goldberg az ilyeneket tökre levágja. Ha egyszer sikerül rávennem arra, hogy magától is menjen edzeni, ne nekem kelljen elvonszolnom a terembe a csoffadt seggét, és több fehérjét egyen, akkor megállíthatatlan lesz. Elég szomorú jövőkép.
Kellemetlenül fészkelődöm az ágyon, mert… hát, tapasztalataim szerint amikor már Én megyek oda azzal, hogy beszélnünk kell, akkor gond van. Mondjuk általában már kapcsolatban voltunk, és ez inkább a végét jelezte, de elképzelni sem tudom, hogy Kaylee milyen lehet kapcsolatban, szóval lehet, hogy nála ez ilyen. A teljes ghosting. Na jó, nem teljes, de inkább lenne teljes… Nem, ez se igaz. A büszkeségemnek talán jót tenne, de baromira szarul esik belegondolni, hogy mondjuk nem látom többet.
Úgyhogy inkább ülök az ágyon és figyelek. Még ha egy kicsit nehéz is követni a gondolatmenetét; már ott elbukom, hogy nem tudom, miből gondolná hogy nem jön be nekem, ezek után pedig nehéz felállni és megint felvenni a tempót. – Szóval azért kerültél… mert rosszul érezted magad, amiért nem esett le előbb, hogy kedvellek? – Valószínűleg leegyszerűsítettem a dolgot, de nekem valami ilyesmi jött le a monológjából. Az azért megnyugtató, hogy ezek szerint nem megutált és nem azon gondolkozott, hogy hogyan mondja el, hogy nem érdeklem úgy. Bár igazából ezzel sem tudom pontosan, mit kezdjek.
– Pedig a párkapcsolatok része egészen nagy mértékben az emberi test működési elveiről szól –jegyzem meg egy halvány, de kaján vigyorral. – Csak vicceltem. – Nem is. – Nem hiszem, hogy ez olyan lenne, mint… Hát, kábé bármilyen tevékenység, ahol számít, hány éve űzöd. Nincs egy jó módja, ahogy, érted, csinálni kell, és majd lassan megtanulod… Bár lehet, hogy nem kéne hallgatnod rám ebben, mert nyilvánvalóan épp nem vagyok kapcsolatban, szóval talán mégis van csak nem ismerem.
Ezen majd elgondolkozunk egy másik napon. Akkor, amikor Kaylee épp nem közi velem, hogy nagyon kedvel, és fontos vagyok neki, amitől valami határozottan megmozdul a mellkasomban. Egy mosoly mindenesetre az arcomra ül, kár, hogy Kaylee-t túlzottan lefoglalja, hogy aggódva ráncolja a szemöldökét.
Mielőtt válaszolni tudnék neki a nem egészen kérdésére, hirtelen eltereli a témát és mielőtt pislogni tudnék, félig már kint is van a szobából. Sóhajtva állok fel én is és követem, jóval döngőbb léptekkel, mint az övéi. A folyosóról a konyha-nappali terébe vezető sarkon állok meg és a falnak dőlök. Nem bújhat el előlem örökre. Főleg ezután. – Hogy érted azt, hogy „ezt is elcseszed”? – kérdezem, miközben épp próbál egy tevének elegendő vizet lehúzni. – Mi mást csesztél el? Tudom, hogy nem ismerlek annyira nagyon régóta, de Kaylee, milliószor sikeresebb vagy, mint a legtöbben. Mármint, orvosira jársz a Columbián, ösztöndíjjal…! Oké, hogy én is oda járok, de mindketten tudjuk, hogy nem a kiváló tanulmányi eredményeim tartanak ott. Csak elég nagyra nőttem focizni – vonom meg a vállam. A munka persze benne van, mert nem elég nagynak lenni, de… Ez mégsem épp az az akadémiai siker, amire a szüleim vágytak. – Első év után kibuktam a Whartonról, na, az elcseszés! De az amit te csinálsz, az nem.
Rákérdezhetnék, hogy esetleg arra céloz-e, hogy a korábbi kapcsolatait is elcseszte (mint én, nyilván), de valamiért úgy rémlik, nem nagyon volt ideje ilyesmikre a semmi közepén ott, ahol lakott. És erről a részéről annyira nem is feltétlen akarok hallani. – Tényleg nem hiszem, hogy bármit el tudnál cseszni. Velünk sem. Vagy… Arra gondolsz, hogy együtt lakunk? – dörzsölöm meg az állam.Francba, ez eddig nem jutott eszembe. Vagy ha igen, direkt nem gondoltam rá. – Hát, biztos benne van a pakliban, hogy ha összevesznénk, az nem tenne túl jót a közös fürdőnknek meg ilyenek, de… Ez nem olyasmi, ahol a legrosszabb eshetőségre kell gondolni, nem?
Talán hagynom kéne beszélni, de félek, hogy ha rá hagyom a beszédet, válaszol valamit, amivel több kérdést vet fel mint amit megválaszol, aztán kitalálja, hogy neki most azonnal csicseriborsót kell vennie és elszalad.
– Vagy… Azt gondolod, hogy túl sok lenne? Tudom, hogy te olyan gondolkodós ember vagy, mint amilyen én nem, de… Szerintem most jobb lenne, ha ezeket mégis megpróbálnád inkább nem magadban tartani. – Ellököm magam a faltól és óvatosan közelebb sétálok hozzá, a konyhába, de azért viszonylag tisztes távolságban maradva; nem akarom, hogy azt érezze, épp kergetem vagy ilyesmi. De azt sem, hogy nem érdekel. – Én is… „nagyon kedvellek”. És ha gondolod, nagyon szívesen… haladhatunk lassan. Nehogy pánikrohamot kapj. Az jobb lenne? Kezdhetjük az elejétől is, hogy biztosan megtanuld és belegyere. Helló, Daniel Ramsay vagyok – nyújtom felé a kezemet vigyorogva. – Nagyon örülök a találkozásnak.

az ölelgetőspárna minden szeretetével <3 | ⚶

I've been watching you for some time. Can't stop staring at those ocean eyes. Burning cities and napalm skies. Fifteen flares inside those ocean eyes. Your ocean eyes.

Daniel and Kaylee

– Tulajdonképpen igen, így is mondhatjuk. – ismerem be kissé kelletlenül. Daniel szájából hallva a lecsupaszított valóságot, a maga egyszerűségében csak még nagyobb balgaságnak tűnik az egész viselkedésem. Ettől a felismeréstől pedig egy kicsit sem érzem jobban magam. Én tényleg szeretem magamról azt gondolni, hogy okos vagyok, és az élet számtalan területén helytállok, és elég szar érzés belátni, hogy az egyik legalapvetőbb területen bukok el, ami nem más, mint a társaskommunikáció, már ha ide beleilleszthető a szerelmi élet. Sokkal inkább annak a hiánya, így aztán elég kevés tapasztalatra tettem szert, ami ideáig vezetett, hogy az sem tűnik fel, ha valakinek bejövök. Úgy. Ez pedig az a pont, amikor inkább nem is magyarázom tovább, mert csak kínosabb lenne az egész. Ezen állapotból pont Daniel az, aki kibillent a következő megjegyzésével, én pedig értem a szexuális töltettel rendelkező poént, és bizony elmosolyodom rajta. Hozzáteszi, hogy viccelt, pedig tudom, hogy nem, hiszen teljesen reális az, amit az imént mondott. Bár idáig – az intimitás részéig - még nem jutottam el a gondolatmenetemben.
Ugyan kinek akarok hazudni, persze, hogy eljutottam, csak éppen azt fantáziának hívom, amit kényelmesen eltudok választani a valóságtól, ezáltal marad ott, ahol a helye van; a gondolataim között. Mert ezekről biztos, hogy nem fogok beszélni Danielnek. Hamarabb fog megnyílni a föld alattam, hogy elnyeljen, mintsem ez bekövetkezzen. – De biztosan voltál már korábban kapcsolatban, és az így szerzett tapasztalataid csak növelik az esélyét annak, hogy legközelebb másként fogsz bizonyos dolgokat tenni. Legalábbis én így gondolom. –
Ezzel most nem egy  beszélgetési témát szeretnék kezdeményezni, melyben Dan korábbi kapcsolatait vesszük górcső alá. Pár hónapja még nem lett volna gond vele, de az, ami történt kettőnk között, és az azt követő hetek egészen átformálták az iránta táplált érzéseim. Még akkor is, ha ez egy nagyon kezdeti, törékeny stádiumban van nálam. De ott van. Érzem. Éppen ezért nem akarok exekről hallani. Viszont a feltételezésem ettől még helytállónak gondolom. Az is egy cáfolhatatlan tény, hogy eddig a hallgatást választottam, most pedig csak úgy dől belőlem a sok meggondolatlan, csapongó gondolat megállíthatatlanul, melynek tényétől kissé bosszús leszek. Nem így képzeltem el ezt a beszélgetést. Így hát hirtelenötlettől vezérelve úgy döntök, hogy innom kell egy pohár vizet. Ha megakadok a tanulásban, akkor ez mindig segít. A másik módszer az, ha teszek egy rövid sétát a friss levegőn. Ez utóbbi eshetőség nem működik, mióta kissé átrendeződött az életünk, arról nem is beszélve, hogy ezúttal nem sétálhatok ki ebből a beszélgetésből. Ezzel kapcsolatosan is kettőség van bennem, hiszen egyszerre érzek félelmet, és némi izgatottságot is. Annyi agyalás, és idő elteltével most már tudnom kell, mi sül ki ebből az egészből.
– Ez egyáltalán nem igaz. – jelentem, a víz nem sokat segített, így a kiürült pohár a mosogatóban végzik, én pedig megfordulva, dőlök neki a pultnak, miközben karjaim összefonom magam előtt. – Tény, hogy a fizikai adottságaid is kellettek ahhoz a sikerhez amit elértél, de ettől függetlenül rengeteg munkát tettél bele. Nem értek a sportokhoz, de ezt még én is tudom. –
A képességem megvan hozzá, hogy órákig üljek, és kitartóan magoljak, akár későéjszakába nyúlóan, de azt kizártnak tartom, hogy képes lennék hajnalban felkelni azért, hogy elmenjek futni, vagy konditerembe. Tudom, hogy mindezzel lelket akar belém önteni, és megcáfolni az imént kimondott szavaim anélkül, hogy belemennék a mélységeibe, és ez rettentően jólesik. Viszont azt nem hagyom szó nélkül, hogy a saját érdemeit lekicsinyítse.  
– Az az érzésem, hogy kissé elfogult vagy velem szemben, pedig közel sem vagyok olyan szuper és sikeres. Én legalábbis nem érzem magam annak. – már a legutóbb is teljesen zavarba hozott mindazzal, amit mondott, és ez most sincs másképp. Nem voltak sokan az eddigi életem során, akik méltányolták azt, amit csinálok. Persze, jól esik, amikor egy Professzor nyilatkozik elismerősen rólad, és a beadandódról, de amikor valaki olyan nyilatkozik pozitívan rólad, aki közel áll hozzád, egészen más érzés fog el. Szívmelengető, de mégis nehezen tudom befogadni, legfőképpen azokután, amiket otthon kapok a mainapig. – Nem beszéltem még erről sem Neked, sem pedig másnak, de azzal, hogy szembementem az apám akaratával, eléggé elcsesztem otthon mindent. Mert nem akarta, hogy orvosnak tanuljak, és azt pedig megakarta tiltani, hogy New Yorkba jöjjek. Megmondta, hogy ha ezt a pályát választom, egy centtel sem fog támogatni, és ezt az ígéretét betartja a mai napig is. Anyu pedig teljesen alárendelt a házasságukban, így gondolhatod, mennyire áll ki mellettem. –
A mondat végére érve megvonom a vállam, mintegy lezárásként, mintha csak azt mondanám mindegy, nem számít, pedig a vonásaimból tisztán kivehető, mennyire számít nekem az, hogy a saját apám nem ismer el, még akkor sem, ha kihajtom a belem. Az lenne az egyik legszebb napom az életemben, ha apám belátná, nem rossz az, amit teszek, és elismerne engem. Legalább egy kicsit. Ennek bekövetkeztére nem látok esélyt.
– Ha bármi nem jön össze kettőnk között, akkor az teljesen felborít mindent itt a lakóközösségben. Megutálsz, és nekem el kell költöznöm a híd alá, vagy megint mehetek a könyvtárba csövezni, mint mielőtt ideköltöztem volna. Az előző albérletemből is ezért rakott ki a lakótársam, mert a pasija azt mondta neki, hogy rámozdultam, holott éppen ellenkezőleg. Ő volt az, aki bepróbálkozott, én meg hárítottam a dolgot, erre kirúgatott a lakásból. Nem volt túl felemelő élmény. – nem emlékszem, hogy ezt a témát is felhoztam volna korábban. Mindenki csak annyit tudott, hogy mivel Alyt korrepetáltam, ezért a szívességért cserébe megosztotta velem a szobáját, amíg el nem költözött végül. Én pedig nem tartottam fontosnak, hogy ezt a csúfos történetet hangoztassam. – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy majd kidobsz a lakásból, mert tudom, hogy sokkal jobb ember vagy annál, de mégis nagyon kínos lenne az egész. És még csak nem is az lenne ebben az egészben a legrosszabb, hogy hajléktalan leszek, de hogy elveszítelek Téged is. Még csak barátok sem lehetünk. –
Eléggé rossz érzés volt már az is, hogy szinte alig beszéltünk az elmúlt hetekben – hiába az én választásom volt nagyrészt -, de legalább olykor találkoztunk. De ha valami módon elmérgesedne a viszony kettőnk között, akkor annak az esélye, hogy legalább barátok legyünk, igencsak minimálisra csökken.
– Minden eshetőségre gondolni kell. Ez nem egy romcom film, ahol a népszerű, és dögös srác összejön a fura, stréber lánnyal, és happy end. Mert ezek a filmek soha nem mutatják be, mi jön utána. Például.. – itt elakadok egy pillanatra, keresve a lehetséges kifogásokat arra, miért is viselkedem olyan gyáván. – Például a srác rájön a lány valójában tök unalmas, mert unalmas dolgokat csinál, mint a tanulás. Vagy a lány jön rá arra, hogy zavarja amiért a srác többet lóg a haverjaival, mint vele. De lehet, hogy a szülők utálják egymást, és láttuk a Rómeó és Júliában, mennyire nem sült el jól a dolog. –
Végül csak sikerül pár igencsak gyenge lábakon álló, de attól még relevánsnak tartott, és kissé sarkos példát felhoznom. Ha nagyon akarnék, még biztos tudnám hosszasan folytatni a sort, de abbahagyom, látván Daniel miként löki el a faltól magát, és lépked felém. Nekem pedig apró görcsbe rándul a gyomrom, de a legkevésbé sem a rosszmódon, hiszen nem idegességről van szó, inkább izgatottságról. Ez lehet az a pillangós dolog, amiről anya romantikus regényeiben írtak. Már akkor sem értettem, hogyan lenne ez lehetséges, hiába beszélünk hasonlatról.
Szavai pedig először csak apró mosolyt csalnak az arcomra, de a végén ragadóssá válik a vigyora, és ellökve magam a konyhapulttól, lépek elé, s fogadom el a felém nyújtott kezet, de nem olyan módon, ahogy azt Ő szánta. Emelkedik a másik kezem is, és közrefogom az Övét.
– Nem a pánikrohamról van szó. Daniel – szólalok meg végül, és az iménti vigyorom mosollyá szelídül. Egészen közel állok hozzá, és miközben a kezét fogom, hüvelyujjammal apró köröket írok le. – Félek. –
Bököm ki, és kénytelen vagyok lehajtani a fejem, és tekintetem összefonódó kezeinkre vezetni, mert képtelen vagyok Rá nézni, miközben beszélek.
– Félek, hogy rájössz, nem is vagyok olyan érdekes. Hogy hülyén fogok viselkedni, mert nem tudom, hogyan működnek a párkapcsolatok. Nem veszek valami olyat észre, ami mindenki számára egyértelmű, csak nekem nem, és ez már bebizonyosodott, hogy nagy az esély rá, és... és még egy csomó ilyen dolog, amit inkább nem is mondok, mert már így is épp elég hülyén érzem magam. – motyogom el a végét az orrom alatt, és nem is tudom, Daniel hallja e vagy sem, de egy biztos, a kezét még mindig nem engedtem el, és nem fogtam menekülőre a dolgot, pedig a gyomrom úgy döntött, liftezni kezd.

az ölelgetőspárna minden szeretetével <3 | ⚶