A másik oldal mindig szebb. A másik oldal mindig fényesebb, csillogóbb, magasabb, tele felsőosztályú nyüzsgéssel, zsúfolásig töltött elegáns kávézókkal, égig érő üvegkolosszusokkal, mint egy felhőt karcoló tükörerdő, és a másik oldal tágas utcáin olyan emberek jönnek-mennek, akik soha, de soha nem állnának szóba egy magamfajta szakadt, olcsó ruhás, elkent sminkes kislánnyal, aki a Brooklyn híd járdájának aszfaltján ül, és címkétlen vörösbort vedel üvegből.
Ha visszatekerünk két órácskával, olyan hajnali 2 körülre, akkor kezdhetem a történetet a csattanással. Ma – mert addig van ma, amíg le nem fekszem – 1-ig dolgoztam a bárban. Fél 2-re járhatott már, amikor hazaértem. Tudtam, hogy Morrie ma éjfél előtt haza fog érni, mert szerdánként mindig új adag anyagot kap, és olyankor otthon lövi be magát fecskendővel, így mire hazaérek a bárból, ő általában már kiüti magát, én mellé fekszem az ágyunkba, ő pedig nem ér hozzám másnap délutánig, mert én reggel a műterembe megyek, délután pedig tetoválni. Ma azonban Morrie nem ütötte ki magát ájulásig, mire hazaértem. - Hol voltál? – rám üvöltött, miközben a dzsekimet akasztottam fel a fogasra. - Dolgoztam a bárban. Tudod, hogy minden este dolgozom. - Hazug ribanc vagy! - Mor, feküdj le, hozok neked vizet – ilyenkor mit tehetnék, mint hogy megpróbálom megnyugtatni, kiszolgálni, kielégíteni, ahogy csak szeretné, és ez általában oltja a tüzet. De ezúttal el sem értem a konyhapultig, akkorát vágott az állkapcsomra a kézfejével, hogy nekivágódtam a konyhaszekrénynek. - Miért hazdusz mindig? Tudod, hogy mennyire szeretlek – nem néztem rá, csak hideg vizet engedtem a tenyeremre, és égő arcomhoz szorítottam. – Billie, ne haragudj, de nem tehetek mást, megbeszéltük, hogy soha többé nem hazdusz – és Mor sírni kezdett. Ez meg szokott történni. Ellöktem magamtól, amikor közeledni akart. – Billie, ne tedd ezt velem, nem ezt érdemlem! Olyan boldogok lehetnénk, ha… - Takarodj a szobába, és feküdj le! – nem kiabáltam, csak parancsoltam, mutatóujjammal nyomatékosítva felszólításomat. - Hogy képzelted, hogy megint hazudsz? Rád vártam egész nap! – és Mor már nem sírt. Újra agresszíven közeledett, én pedig újra ellöktem. – Ostoba vagy, Billie, tudod? Ostoba ribanc vagy – én pedig pofon vágtam, és már lendült is vissza a tenyere felém. Nem vártam, a lakás bejáratához mentem, leakasztottam a dzsekim, és kinyitottam az ajtót. Mor megragadta a karom, ordibált, bocsánatért könyörgött, én is ordítottam, kitépte a kezemből a dzsekit, nekem pedig sikerült bevágnom magam mögött az ajtót – kívülről. Kulcsra zártam, mert tudtam, hogy Mor ilyen állapotban nem találja meg a sajátját, így nem fog utánam jönni. And they lived happily ever after…
Manhattanben lakni mindig mesebelinek tűnt. Gondtalannak és elérhetetlennek. Nem először jöttem ki a hídra, közel van a tetováló szalon is. Gyakran jövök ide veszekedések után, mert tudom, hogy Mor nem jön el gyalog a híd közepéig. Általában hűvös van itt éjszaka, nyáron ez jól is esik, tavasszal pedig elég egy pulcsi vagy egy dzseki. Nekem ma egy szál kopott fehér póló jutott, aminek a nyakán díszelgett egy apró vörös pötty. A második pofontól felrepedt az ajkam, akkor cseppenhetett rá. De azóta már nem vérzik, tényleg csak egy cseppecske volt. Az államon pedig ilyen fényben valószínűleg egyáltalán nem is látszik a véraláfutás, ráér reggel dolgoznom vele. Legfeljebb vendégfogadó lánynak nézhetek ki, akin egyáltalán nem meglepő semmi, ami most rajtam látható. Majd elfordítom a fejem, mert a másik oldal mindig szebb.
Vannak olyan kollégáim, akik terápiára járnak, mert nincs olyan ember az életükben, akinek elmondhatnák ami nyomja a lelküket. Akinek elmesélhetnék, mekkora stresszel jár a munkájuk és mi minden fordul meg olykor a fejükben. Nem mondják ki, de mindenki tudja. Lehet, hogy éveket vernek rám tapasztalatban, de attól legbelül még ugyanaz van mindannyiukban, mint bennem is. Sosem bizonytalanodom el a célomban a munkát illetően. Még pedig hogy minden egyes nappal azon igyekezzek, hogy az iroda olyan maradjon, amilyen. Piacvezető, erős, egységes és legfőképp sikeres. Lehet, hogy az én nevem nincs a falon, nem vagyok névpartner és a következő előléptetésem is legkorábban jövőre esedékes. Mindenesetre a nevem egyre több papírra kerül fel és újabb ügyeket kapok és zárok le. Ha megkérdeznék tőlem, hogy sikeresnek érzem-e magamat, kétségtelenül az lenne a válaszom, hogy igen. Gondolkodás nélkül. Nem mondom, hogy nem szükséges ehhez a megfelelő visszajelzés, vagy az, hogy biztos legyek abban, hogy van jövőm ennél az irodánál. Nem dolgoznék irreálisan sokat, nem vinném haza a munkát a hét nagyobb részében, ha nem lenne így. Minden ügyvéd él át nehéz napokat, van, hogy megfordul az én fejemben is, hogy amit éppen teszek helyes-e, vagy szimplán csak előnyös az irodának és annak, hogy a cápák városában tovább a vízben maradjunk. A Sullivan és Cromwellnél megvan az esélyem arra, hogy egyszer kapitánnyá váljak, még ha addig a belemet is ki kell hajtanom. Ha azonban másik munkahelyet választanék, ahol talán több szabadidőm akadna, de tudom, hogy ott sosem lennék több a legénység egy tagjánál. Én sem feltétlenül tudom elmondani másoknak, ami a fejemben jár. Egyrészt mert világ életemben nem voltam jó abban, hogy a magánéletemben megtaláljam a megfelelő szavakat az érzéseim kifejezésére, másrészt pedig mert nincs akinek elmondjam. Az öcsém hiába az én lakásomban lakik, tulajdonképpen épp, hogy megtűr maga mellett, a menyasszonyom... Nos, Yaya hat éve halott, én pedig úgy néznék ki, mint egy komplett idióta, ha kijárnék a temetőbe csak azért, hogy egy kődarabhoz beszéljek, amikor tudom, hogy ki fekszik a hideg föld alatt. A sport és a futás azonban hosszú évek óta jó barátaim és megfelelő időtöltés arra, hogy teljesen kiürítsem a fejemet, csak arra koncentráljak, ahogyan a lábaim az aszfalthoz érnek, a levegő az orromon át élesen áramlik a tüdőmbe, majd onnan ki a számon át. Észre sem veszem, hogy hány percbe, hány kilométerbe telik míg a testem érzékeli a megerőltetést, a szervezetem pedig levegő után és szünetért kiált. Előbb csak lassítok, teljesen azonban nem állok meg, a lábaimban túl nagy lehet a kilométerhiány, vagy túl rég vezettem már le más formában is a feszültséget. Valószínűleg nem hajnalok hajnalán fogok azonban ezen segíteni, a Brooklyn híd közepén... Felesleges volt visszakapcsolnom normál fokozatra, mert az ügyvéd is visszatér belém, amikor csípőre tett kézzel, a futás gyors iramát próbálva kiheverni, megakad a szemem egy lányon, aki nem csak úgy néz ki, mint aki túl lengén öltözött a hajnali órákhoz, de már csak azért is szúr szemet, mert: - Ne haragudjon, de remélem tudja, hogy illegális nyilvános helyen alkoholt fogyasztani, vagy nyitott alkoholt tartalmazó üveg birtokában lenni a városban... - Nem lépek közelebb, mivel nincs rá szükség, helyette továbbra is a csípőmön nyugtatva kezeimet előbb a híd végének egyik, majd másik irányába pillantok. - Nem... fázik? - Már-már nevetségesen határozatlanul sikerül kiejtenem a számon a kérdést, a helyzet azonban az, hogy jellemzően nem hajnal négykor, futás közben szoktam jogi tanácsokat osztogatni.
Megesik, hogy az ember lánya egyedül ücsörög egy hatalmas és nappal egyébként forgalmas híd közepén, és fáradt, nedvességtől csillogó szemekkel vörösbort vedel üvegből, és mindeközben azon gondolkodik, hogy a másik oldal valójában létezik-e. Nem ismer mást, egész életében ugyanazt kapta, és néha nemcsak boldognak látszik, hanem az is. Ilyen „néha” például az, amikor egy többalkalmas tetoválás készen van, és az ügyfél boldog, ilyen a fizetés napja, a pillanatok, amikor becsukja maga mögött a lakás ajtaját, de legfőképpen az, amikor egyedül van. Olyankor biztosan nem eshet baja. És ha nem eshet baja, akkor boldog.
Tíz perce elment itt egy harmincas nő. A híd közepén tették ki egy kocsiból. Még behajolt az ablakon, mielőtt egy kocsi elment, aztán eltette a pénzt a tárcájába, és rám nézett. - Sose járkálj egyedül éjszaka, kicsilány, veszélyes! – megemeltem az üvegem, aztán elsétált a magassarkú csizmában. Ilyenkor, az alkohol ellenére, sok minden jut eszembe, például az, hogy miben különbözök én tőlük, van-e bennem több, mint egyszerűen csak annyi, hogy ők többet keresnek, jobb életük van-e, és nekem lehetne-e jobb életem köztük, vajon nekik milyen fájdalmaik vannak, és boldogok-e, ha egyedül vannak. Ők sokszor járnak a másik oldalon, némelyiküknek van hova előre, és némelyikük még feljebb is jut, mint egy teljesen átlagos lány erről az oldalról.
Egy pillanatra leteszem az üveget az aszfaltra, amíg megemelem bő pólóm alját, hogy áttöröljem vele az arcom, a mozdulat végén pedig épp időben kapom el az üveg nyakát, mielőtt minden tartalma a járdára ömölne. Na, ez is egy boldog pillanat. Nem örültem volna, ha új üveg után kell nézni Brooklynban ilyenkor. Az éjszakai mindig drágább. Szinte kábán nézek rád, amikor hozzám szólsz. Nem is láttam, hogy közeledsz, de egész kedves alaknak tűnsz, nem erőszakoskodsz, csak valami isten tudja, milyen oknál fogva futsz vagy menekülsz, mert a pólód csupa víz, lihegsz, és olyan másik oldalas cipő van rajtad. Csendben végighallgatlak, lassú pislogások közepette nézlek lentről a földről, és amikor befejezed a mondandód, elmosolyodok. - Tudom, biztos úr – bólintok, sóhajtok, magam mellé állítom az üveget, és mindkét karomat felemelve feléd nyújtom. – Nyugodtan tegezz, bár már elmúltam 21…épp hogy – zsibbadtan elvigyorodok, és leengedem a kezeim. Átkarolom felhúzott térdeimet, és az ég felé pillantok. – A hídon soha nincs szélcsend. Mégis olyan csendes – tekintetem átvándorol arcodra. – Nem fázom – válaszolok halkan korábbi kérdésedre, majd megfogom az üveg nyakát, és feléd nyújtom. – Milyen az idő Manhattanben?
Talán a beosztásomból és azzal járó fizetésből adódóan megengedhetném magamnak, hogy olyan dolgokért rajongjak, amelyek passzolnak ahhoz a mértékű vagyonhoz, amelyet végtelen munkaórákkal gyarapítok. Nem vagyok azonban odáig azokért a dolgokért, amelyeket nem csinálhatok csak úgy akármikor, ha épp úgy hozza a kedvem. Szerintem nincs értelme egy olyan hobbinak, amit nem lehet akármikor végezni. Valószínűleg ezért is szeretem annyira a futást. A mindennapos pörgés és tengernyi dolog észben tartása mellé kell valami, amitől egyszerűen kiürül az agyam és nem úgy, mint egy szép nő társaságában, amikor gondolkozom ugyan, csak a fejem helyett egészen más testrészemmel. Mindkét elfoglaltsággal pusztán annyi a probléma, hogy időleges megnyugvással járnak csupán és hiába próbálnám rendszeresebb jelleggel, vagy intenzívebben végezni, ha attól ugyanúgy nem találnék békét a saját gondolataim között utána. Talán meg kellene térnem, felkeresni egy lelki vezetőt, vagy elkezdeni hinni a meditációban, hogy megnyugodhasson a lelkiismeretem. De ez az egész túlságosan olyan érzéseket kelt bennem, mintha akkor, ha segítség után kezdek kutatni, elismerném, hogy én vagyok az az öreg kutya, amelyik az örök vadászmezőkre való megtérés előtt még tenne egy utolsó kört a gazdái körül, csak hogy szavak nélkül is elbúcsúzzon tőlük. Engem azonban hajt még a küldetéstudat, vagy a fiatal naivitás, nem kérek sem a lélek nyugalmából, sem a szemfényvesztésből. Nem igen jut eszembe más indok arra, hogy ebben az órában más is az utcán legyen, mint az, hogy hozzám hasonlóan szabadulni próbáljon a gondolataitól, amit a fiatal nő keze ügyében lévő borosüveg is eléggé bizonyít. Csak a módszereink térnek el. - Nem vagyok... - Még épp időben harapom el a mondatot, félmosollyal nyomom el a kikívánkozó szavakat. - Pusztán csak azért szóltam, hogy legközelebb ne a rendőrség tegye. - Adott esetben nem hiszem, hogy le is tartóztatnák érte, de miután a törvény emberei is csak emberi lények, emberi érzésekkel, néha az ilyen jellegű apróságokért is képesek a végletekig menni. Ez a lány nem bánt senkit azzal, hogy itt van, vagy alkoholt fogyaszt, csak azokat a modoros felsőosztálybelieket, akik most valószínűleg egyébként is mind otthon vannak. - Rendben - a félmosoly továbbra sem tűnik el az arcomról, a korábbi őszinte, rövidke jókedv helyett azonban most inkább bizonytalanná válik. Tarkómhoz emelem az egyik kezem, s tanácstalanul a hajamba túrok. - Hiába csendes a híd, ha máshol nem tudjuk elérni ezt a csendet. - A pillantásommal az arcát vizslatom, oda sem figyelve pontosan arra, hogy mit válaszolok és hogy mennyire is gondolom komolyan azokat a szavakat. Azt próbálom felmérni, hogy kell-e a segítségem azon kívül, hogy rossz (vagy épp jó) szokásomhoz híven kívülről fújom a jogot. - Ugyanolyan, mint itt. - Válaszom újfent csak zavartságról árulkodik, az összevonódó szemöldökeim pedig csak alátámasztják bennem ezt az érzést. - Köszönöm, de azt hiszem ezt most kihagynám. Sőt, azt javaslom neked is otthon kellene elfogyasztanod a maradékot. Esetleg... segítsek hazajutni? - Jesszusom, még magamat is nevetségesnek találom, ahogyan ügyetlenül és hozzá nem értő módon, de mégis valamelyest szülőkre hajazó fölényeskedéssel teszek ajánlatot a segítségnyújtásra. Tanácstalanul felé nyújtom az egyik kezemet, mert ugyan azt állította nem fázik, de az időjárástól függetlenül sem tanácsos ilyenkor egyedül lennie a hídon. Vagy legalábbis senkit nem hallottam még hasonlót ajánlgatni, mint remek elfoglaltság.
Először észre sem vettem, hogy milyen helyes arcod van. Tiszta, makulátlan, erős, szilárd, de a szemeid olyanok, mint egy anyját kereső kiskutyáé. Legalábbis ebben a pillanatban. De annak is van valószínűsége, hogy egyszerűen csak nem látok már élesen, és a képzeletemmel festem meg alakodat a fénylő bogaras, fekete vászonra a hátad mögött. Mosolyod láttán én sem várok tovább, fáradtan görbülnek felfele az ajkaim, de nincs erőm sokáig felnézni rád, lesütött szemekkel hallgatlak. - Ennyiért nem visznek be – motyogom mosolyogva, kezembe veszem az üveget, és a számhoz emelem. – Ha pedig megteszik, legalább lesz egy nyugodt éjszakám – néhány kortyot iszok a borból. Ahogy hallgatom a szavaid, nem tudlak megcáfolni, nem tudom megmagyarázni a mondatod ellenkezőjét, pedig csak részben van igazad. Híd ide vagy oda, azért a bor és néhanapján egy spangli segít elérni egy részleges csendet, legalábbis nyugalmat, még ha a gondolatok sosem hallgatnak is el. Nem meghallgatni nehéz őket, hanem együtt élni velük. Végül néhány apró, lassú bólintással adom át neked a győztes kupát, mert úgysem értenéd meg vagy éreznéd át arra a bizonyos csendre való vágyamat, mert te a másik oldalról jöttél, ahol a fények mindig világosabbak, a ruhád is arról árulkodik, hogy nem szenvedsz hiányt, és egyébként is, most jut eszembe, hogy egyáltalán miért szólítottál meg? - Nem – első reakcióm javaslatodra és kérdésedre nem társul a tekintetemmel, csak azután nézek rád, hogy sikerült néhány lélegzettel lecsillapítanom az érzéseimet az otthon hallatán. – Nem, köszönöm! Nem megyek még haza – az alkohol fogpiszkálóval bontja le az érzelmek gátját, és gyakran nehéz, de legtöbbször lehetetlen ellenállnom, mert ügyesebben és gyorsabban rombol, mint ahogyan én építek. Nyelnem kell néhányat, hogy az állapotom előtted ne változzon, de enyhén benedvesedett szemeimet azért sem dörzsölöm meg, mert azzal csak odavonzanám a figyelmed. Pedig csak a fények zavarnak. Rövid hezitálás után a szabad kezemet a tenyeredbe teszem, megszorítom, és lábaimat kibogozva rájuk állok, ahogy felhúzol. Nem könnyű menet, mert legalább egy órája vagy isten tudja, mióta ülök a földön vedelve, és ilyenkor általában az történik az emberrel, mint egy hirtelen elindított körhinta, jobb esetben kapaszkodókkal, ami most éppen a te tested. Ahogy lábra állok, meg is billenek, a lendülettől pedig kilöttyen pár korty bor a ruhádra. Pár pillanatig csak nézem, bár nem látom a fekete anyagon ilyen sötétben. - Ne haragudj – mellkasodról a szemeidre nézek, már nem is figyelve arra, hogy az utcai lámpa hogy világítja meg az arcom. – Ki…Kimossam? – kérdésem még nálam részegebb embernek is furcsán hangozhatott volna, és amint kimondtam, el is képzeltem, ahogy lesétálunk a híd tövébe a rakpartra, és belemártom a felsőd az East Riverbe. És ha már ott vagyunk, a pólód is kimoshatom. Behúnyom a szemem, apró mozdulatokkal megrázom a fejem, és halkan nevetni kezdek. – Nem tudom, hogy kárpótolhatnálak.
Pusztán csak a büszkeségemnek köszönhető, hogy nem adtam fel azt a már-már elvetemültnek számító ötletet, hogy olyanoknak próbáljak meg segítséget nyújtani valamilyen formában, akik nem is kérik ezt tőlem. Mindig is az a típus voltam, aki sokkal inkább cselekedni akar és megoldást találni, nem pedig együttérzést nyilvánítani, amikor valaki elmeséli nekem a problémáját. Talán csak férfi létemre lettem így bekötve a dolgok a fejemben, talán sajátos tulajdonság ez, de hiába vagyok tisztában a ténnyel, változtatni nem tudok rajta. Még annak ellenére sem, hogy az öcsém viselkedése szinte arculcsapásként ébreszt rá minden alkalommal, hogy nem mindenki szorul úgy rám, mint a munkám során azt az ügyfelek éreztetik olykor. Tulajdonképpen számíthattam volna rá, hogy az öcsém nem kér belőlem, amikor évekig nem tudtam szerves része lenni az életének. A visszautasítást azonban minden alkalommal egyfajta sérelemként élem meg, mert kevésszer tapasztalom. - Ahogy gondolod. - Szemöldökeim kissé megemelkednek, a szám sarkában azonban halvány mosoly jelenik meg. Szép is lenne, ha annyira bízhatnánk az ország rendfenntartásában, hogy ne nézzük ki belőlük, hogy valami pitiáner ügy miatt is képesek a járőrautó motorháztetőjére nyomni valakit, csak mert megtehetik. Kérdő pillantásomban aggodalom villan, amikor a nyugodt éjszakáról esik szó. Fejben már keresem az okokat, amiért valaki egy éjszakát inkább fogdában töltene, mint odahaza. De tisztában vagyok vele, hogy nem az én tisztem emiatt ítélkezni. Sem megoldani az esetleges problémát. - Nem csak rendőrök járhatnak azért erre.. - jelentem ezt ki, pusztán arra alapozva a szavaimat, amit hallomásból, vagy egy-egy cikknek hála tudok. Saját tapasztalatom nem igazán van a környékről. Az pedig, hogy ki tudnak rabolni Manhattanben sincs másképp. - Nos, rendben... - Hiszen nincs jogom hozzá, hogy csak azért is hazatessékeljem. Na meg nem vagyok én senki számára, hogy így tegyek. Öt perce ismerjük egymást, még a másik nevét sem tudjuk és olyasmikről beszélgettünk eddig, amiről akkor szokás, ha egy beszédes illetőt fogunk ki magunk mellett a metrón. - Attól még valahová elkísérhetlek. - Fogalmam sincs ez mennyire hangzik furcsán, vagy hogy én magam a 'valahová' alatt pontosan mit értek, mégis kicsúszik a számon. Bárhol jobb, mint a híd közepén a sötétben, nem? Visszatér az arcomra az a halvány mosoly, amikor a kezét az enyémbe helyezi és valamilyen szinten mégis elfogadja az ajánlatot. Legalábbis az én fejemben ez egy ajánlat azt illetően, hogy potenciálisan nagyobb biztonságban legyen valahol máshol. Amikor megbillen, a dereka után kapok. Észre sem veszem, hogy a bor is megbillen, csak amikor már ő kér miatta elnézést. Elhúzom a derekáról a kezem, habár a másikkal még nem engedem el az övét, s csak finoman húzom el az anyagot a mellkasomtól, hogy felfedezzem a sötét anyagon a foltot, ami alig akar kirajzolódni. - Semmi baj, ne is törődj vele. - Majd veszek másikat. Utóbbit azonban már nem teszem hozzá, mert ha normális ember lennék, egyszerűen csak kimosnám... Ami miatt most el is mosolyodom, hiszen ő is ezt említi. - Nem kell fáradnod vele, de tényleg. Itt különben is nehézkesen menne. - Pillantásom a környékre villan, ami a hajnali óra ellenére is pulzálva él és lélegzik. A város, amely soha nem alszik. Aztán a szemeim visszatalálnak az arcára, s olyasmit vélek felfedezni, ami korábban is felkavarta a gondolataim, csak igazolást nem találtam számukra. - Jól vagy? - Az állát figyelem, majd a száját, végül a szemeibe nézek, komoly tekintettel. A kezem, amelyet korábban elhúztam a derekáról most finoman rándul meg, hamar leteszek a gondolatról, hogy az arcához emeljem, mert öt perces ismeretség ide vagy oda, nem ismerem. Mégis segíteni akarok.
Egy pillanatra, ahogy becsukom a szemem, elképzelem az életedet Manhattanben. Az illúziómban egy üzletember vagy egy hatalmas tetőtéri lakással, medencével az erkélyen, egy túlontúl gondoskodó édesanyával, aki minden nap küld neked valami főtt kaját, a bejárónőd egy idősebb asszony, mert édesanyád őt tartja megfelelőnek a rólad való gondoskodásra, hiszen idősebb dadusok között nőttél fel, vagy talán még mindig ő „nevel”, takarít, mos rád, vasalja az ingeidet minden nap. Szerintem csak ingek vannak a gardróbszobádban, mert hogy egy egész szoba van rá, de annak csak egy sarkát használod igazán, a többi ruha csak azért van, mert édesanyád szerint nemcsak az ing lehet elegáns, a komódon márkás parfümök sorakoznak, mint amilyen most is van rajtad, legalábbis soha nem éreztem még ilyen finom illatot férfin, még a ruhád is frissességet áraszt annak ellenére, hogy ki tudja, mióta kocogsz, a bőröd pedig olyan sima, hogy szinte már látom magam benne. - Tudom – felelek figyelmeztetésedre. Olyan kedves, hogy gondoskodónak tűnsz, aggódni biztosan nem aggódsz egy idegen, szakadt, részeg lány miatt, de tényleg csak egy pillanatra olyan csodálatos elképzelni, hogy valaki ezt megtehetné. - Megmutatod Manhattant? – megcsillan a tekintetem, ahogy felnézek rá, mintha egy álom megvalósítását kértem volna tőled, de kérdésem ugyanannyira volt álombeli, valóra válását pedig valójában sosem gondoltam igazán reálisnak. – Még sosem jártam ott – elnézek melletted a sziget irányába, aztán meghúzom az üveget. A lendület okozta kisebb káosz a ruhádon és a fejemben némi zavarral párosul, nem vagyok biztos benne, hogy megfogtad-e a derekam, vagy csak berúgtam úgy rendesen. Ahogy a foltra nézel, követem a tekinteted, a szemeidről az anyagra nézek, aztán vissza még néhányszor, és egyszer-egyszer enyhén meg is szorítom a kezedet, amit még mindig fogok, mert az egyensúlyom, úgy tűnik, csak romlik. - Dehogynem, kárpótolni akarlak – erősködök, aminek az okát nem tudom, de a jelenlegi állapotban sok minden mást sem tudok, például ötletem sincs, hogy mit adhatnék neked, amid nincs már. – Én öhm… - zavartan teszem a tenyeremet a kezedből a foltra tudatos szándék nélkül, és simogatni kezdem. – Sajnálom, tényleg. Hogy tehetem jóvá? Aztán felteszed a nagy kérdést, amit most igazából nem is tudok komolyan venni. Részeg vagyok és nyomorult, hogyan lehetnék, ha nem jól? - Persze, jól vagyok, ne haragudj – motyogom halkan, elveszem kezem a mellkasodról, és elmosolyodok. Látom, ahogy az arcom vizslatod, és csak ekkor esik le, hogy amiért eljöttem otthonról, az most kirajzolódni látszik előtted is. Megköszörülöm a torkom, és egy pillanatra félrenézek, úgy, hogy ne lásd a véraláfutást, mert gyanítom, azt vetted észre. Mi okod lenne nem elhinni a hazugságaimat? Elhúzódom tőled, és a korláthoz sétálok. Megiszom a maradék bort, leteszem az üres üveget, és a fémszerkezetre támaszkodok. - Hogy hívnak? – hátat fordítok a korlátnak, úgy dőlök neki, hogy téged lássalak még egy kis ideig, mielőtt örökre eltűnsz, ahogy az a pillanatnyi hamis csend, amit a jelenléted adott. – Mondanám, hogy várj, kitalálom, de nem vagyok túl jó nevekben – elvigyorodok, mintha csak minden rendben lenne. – Tudod, milyen név illik rád? Aaron. Olyan… - méregetlek – Aaronos vagy. Vagy Adam. Vagy…valami teljesen más, amit nem tudok kimondani – halkan nevetek, és nevetés közben könnyek szöknek a szemembe (mondtam, az alkohol és a fogpiszkáló), gyorsan meg is dörzsölöm a szemeimet egyik kézfejemmel, nem is gondolva arra, hogy akár feltűnő is lehet. Csak egy villanásnyira összeszorul a szívem, nehezen tudom egyben tartani magam, de hát bevallom, nem számítottam rá, hogy napfelkelte előtt még lesz társaságom.
El kell gondolkodnom, hogy pontosan miért is csinálom ezt, miért állok meg valaki olyannak segíteni, akihez semmi közöm. Simán megtehettem volna, hogy pusztán egy pillantásra méltatom csak, s nem többre. Megemelkedhetett volna a szemöldököm amiatt, hogy vannak, akik képesek az egész világ szeme láttára inni, csak úgy, bele a semmibe. A legmeglepőbbnek talán mégiscsak azt tartottam volna, hogy egy nőről van szó, aki számára korántsem a legbiztonságosabb opció, hogy a híd közepén, teljesen egyedül legyen ebben a korai időpontban. Könnyen meg tudom mondani a választ a saját magam által fontolgatott kérdésre, még csak túl messzire sem kell mennem az időben, hogy megnevezzem azt a változást, amely a viselkedésemet alakítja mostanság. Az öcsémről való gondoskodás és a tény, hogy már nem egy nyolc éves kisfiúról van szó, egészen megváltoztatták a mindennapjaimat. Csak mert nem az a gyerek már, akit ott hagytam, amikor New Yorkba jöttem tanulni, még nem jelenti azt, hogy ne lenne szüksége egyfajta testvéri terelgetésre. Ezt viszont a rutinból való kiesésem miatt nehezen tudom megadni neki, így mindenki máson próbálkozom, aki még elfogadja. - Még sohasem? - Képtelenségnek tűnik, hogy ne szabaduljunk ki néha abból a közegből, ami körbevesz bennünket és olykor már fojtogatóan ismerőssé válik minden apró részletével. - Nos, tulajdonképpen átmehetünk... - hanyag módon rántom meg a vállaimat, habár közben a tekintetemet összevont szemöldökeim foglalják komor keretbe. Nem tudom mi lehet olyan érdekes Manhattanban a hajnali órákban, jelen helyzetben azonban ha már tudom, hogy nem történt vele semmi itt, a hídon, nyugodtabban térek haza. Eszemben sincs bosszankodni, amikor a ruhám borfoltos újításon esik át, ugyanis fordult már elő hasonló otthon a nappali szőnyegével, de több ruhadarabbal is, amelyeknek aztán kuka lett a vége hála a szenvedélyemnek, ami miatt anyai vagy egyéb női társaság hiányában nem kapok korholást. - Ha megmondod mit szeretnél látni Manhattanben, már meg is egyeztünk. - Jelentem ki halvány mosollyal az arcomon, s egészen kérdő pillantással vizslatom az arcát. Nem tudom mennyire lehet vele egyezkedni, de ha meg sem próbálom, talán sosem sikerülne. - Nincs miért haragudnom - mondom könnyedén, s tulajdonképpen úgy érzem nem is mondhatnék mást. Én kezdtem ezt az egészet, mert olyanba akartam beleszólni, amihez semmi közöm. Még az is lehet, hogy ő jobban örült volna neki, ha egyszerűen csak elmegyek mellette és nem szólok semmit. Sőt, talán az én önbecsülésem - és azt illető magabiztosságom, hogy mások mennyire hallgatnak rám - sem ingott volna meg, mert hiába javaslom a hazamenetelt, nem arat túl nagy sikerült az ötlet. Az arcára vetett néhány pillantásból pedig egyértelművé válik, hogy miért is lehet ez. Így viszont még inkább nem tudom mit kellene tennem. Zsebre dugom a kezeimet, miközben figyelem, ahogyan a korláthoz megy, s míg háttal áll nekem, néhány centiméterrel csökkentem a távolságot kettőnk között, pusztán abból a megfontolásból, hogy ott legyek, ha netán újra segítség lenne rám az ingatag egyensúlyérzéke miatt. Na meg nagy a távolság a korlát és a víz között, kótyagos fejjel pedig ok nélkül is vonzóvá válhat. - Egyik sem talált - felelem jókedvű mosollyal, s óvatosan megrázom a fejemet is, habár nem az enyém fog fájni később, amikor az alkohol már búcsút int és a kellemes szédülés fájó lüktetéssé válik. - Miért tűnök 'Aaronosnak'? - Talán mert ha a héber eredetét nézzük magas hegyet jelent és erőt? - A nevem Dale, szerintem még kimondani sem olyan nehéz. - Nyilván mert több, mint tíz éve volt már időm megszokni, hogy a Dae Il helyett egyszerűbb, ha mindig csak Dale-ként mutatkozom be, nekem és a másik fél számára is. A különbség nem nagy, de legalább egy olyan országban, ahol problémák adódnak abból, ha valaki nem amerikai földön született habzó szájú republikánus, segít azt az illúziót kelteni, hogy mégis inkább ide tartozom. - Na és téged? Én már tényleg nem fogok tudni találgatni... - mosolyogva fúrom az ujjaimat a tarkómon rövidre nyírt hajamba, s dörzsölöm meg hanyag módon. Megfeszül az állkapcsom, ahogyan újra az arcára terelődik a pillantásom, s halkan sóhajtok, majd előbb a híd egyik, majd másik vége felé pillantok, különösebb cél nélkül. - Sétálunk? - Fejemmel végül Manhattan felé bólintok, majd kérdő pillantással, felvont szemöldökökkel nézek rá. Korábban ő akarta megnézni a szigetet, most pedig tulajdonképpen nem látok jobb megoldást arra, hogy ne csak a számomra ismeretlen okból bekövetkező - potenciális - sírása maradjon, amit sosem tudtam helyén kezelni.
Biztosan furcsa elhinned vagy egyáltalán hallanod, hogy még sosem jártam Manhattanben. Ez így ugyan nem teljesen igaz, de egészen közel áll a valósághoz. - Sohasem jártam saját akaratomból – de hamar rájövök, hogy ez sem úgy hangzott, ahogy kellett volna. – Munkaügyben. Néha. Olyankor meg nem tud nézelődni az ember – a mellkasodat bámulom, és közben végigzongorázom magamban, hogyha amiatt is lecsukatnál, mert a hídon piálok, vajon mit várhatnék akkor, ha megtudnád, miféle üzleteket kellett Morrigan nevében dajkálnom. De ilyenkor Morrigan mindig kedves velem és gyengéd, a hogylétemről kérdezget, a napjáról mesél, és erre a néhány estére minden olyan…átlagosnak és normálisnak tűnik. Szeretem ezeket az estéket. - Vigyél el a Central Parkba! – felcsillan a tekintetem, még el is mosolyodom. – Mutasd meg, hol laksz! – lelkesen állok lábujjhegyre még mindig a karodban, és ezt az illékony örömöt rögtön félre is söpröd a következő kérdéseddel. Értékelem, hogy józanító felvetésed ellenére, miszerint nem vagyok jól, nem erőlteted a válaszomat. Ennél jobban meg sem könnyíthetnéd a hallgatásomat. Bár még nem tudom, hogy amiatt nem kérdezel tovább, mert rájöttél a válaszra, vagy egyszerűen csak valódi illemre tanítottak meg a szüleid vagy az élet, de legyen bármelyik is, alkoholtól felfokozott hálám örökké üldözni fog. Manhattanben. Kissé meglepetten nézek rád, amikor visszafordulok, te pedig jóval közelebb állsz hozzám. Csak nem inspekciót tartasz újra? Mosolyodra pedig halk nevetéssel felelek, nemcsak a névkitalálós kis játékunk miatt, hanem mert ez a kedvességed annyira elképzelhetetlen és hihetetlen, szinte már valótlannak tűnő ebben a pillanatban. - Azért, mert Aaront nem ismerek, szóval biztosan nem haragszom senkire, aki Aaron – nevetek mámorosan, de gyorsan el is tereled a figyelmem a tényleges neveddel. – Dale – ismétlem meg mosolyogva. – Szia, Dale! – odanyújtom a kezem, bár nem kell messzire nyúlnom, mert ahogy ellököm magam a korláttól, belépek a szociálisan biztonságos zónádba. De ez az előbb sem zavarta egyikünket sem. – Billie vagyok – az államat kissé felemelve tekintek rád. Végig az arcod nézem, amíg körülnézel, sóhajodból kihallatszik, hogy visszafogod a szavaidat, én pedig köszönetképpen visszafogom a könnyeimet. - Sétáljunk – bólintok, mély levegőt veszek, és kérdés nélkül karon foglak. De csak megérted, nem? – Dale – suttogom, ahogy elindulunk. Még mindig csendben várok, mielőtt folytatnám. Pörög a fejemben az érme: ha fej, elmondom, hogy szereztem azt a foltot, amire a figyelmed folyamatosan visszatér, ha írás, boldogan élünk, amíg meg nem halunk abban a pillanatban, amit egy csodás emlékbuborékba zárok. Fej. - Kérdezd meg – nézek rád, és várok egy ideig. – Leestem bicajjal – sóhajtok, és mosolyogva előre nézek. Megígértem, hogyha fej, akkor elmondom az igazat, nem? – Csak egy ütés – újra feléd fordulok, és az arckifejezésedet vizslatom. Várok a reakciódra, várok bármit, amivel útmutatást adsz a következő néhány percre. Hazudjak-e neked tovább, vagy tudni akarod a valóságot most, hogy a jelen állapotomban elhiszem, hogy egyáltalán nem érdekel, mi lesz Morrigannel nélkülem? – Nem mondtad, hogy mivel foglalkozol.
- Central Park? Oké... Habár nem hiszem, hogy túl sok látnivaló lenne ott jelenleg - halk nevetés bukik ki belőlem, az afölött érzett tanácstalanságomban, hogy hogyan is értelmezzem ezt az esetet. Amikor a jogról van szó, minden sokkal világosabb, habár nyilván vannak olyan helyzetek, amelyek egy fokkal több kutakodást igényelnek. Viszont az olyan jellegű emberi kapcsolatok, amelyek nincsenek irányvonalak közé zárva és teljesen véletlenszerűek... Nos, talán jobban hozzá kellene szoknom ezekhez is. - Billie... Gondolom valaminek a becézése. Mellesleg, szia Billie. - Óvatosan bólintok, holott nem kell fejfájástól tartanom, majd elfogadom a felém nyújtott kezet, amit nem túl határozottan szorítok meg. Jelen helyzetben nincs szükség arra, hogy bármelyikünk is a tekintélyét akarja erősíteni, sőt különösebben azt sem tudom mit kellene kezdenem a helyzettel. De nem is kell megoldást találnom, mivel a javaslatom elfogadásra kerül és azon kapom magam, hogy már sétálunk, még mielőtt döntésre juthattam volna azt illetően az arcát figyelve, hogy mi történhetett pontosan. A szavai azonban már-már felhívást jelentenek keringőre. - Mi történt az arcoddal? - bököm ki végül a kérdést, s még kérdő pillantásomat is felé fordítom, habár a korai óra adta fényviszonyok között nem biztos, hogy ez segít abban, hogy megpróbáljam róla leolvasni, mennyire őszinte velem. Várok, az első válaszára pedig csak összevonom a szemöldökeim. Leesni, de úgy érkezni, hogy az arca sérüljön meg? - Egy ütés? De ki csinálta? - Immáron számonkérőbb a hangom, habár nem ingerült. Voltak már olyan ügyeim, amikor családon belüli erőszakról volt szó, habár csak pro bono, az időm nagy részét vállalati jogi ügyekkel töltöm. Ilyesmit viszont emberként nehéz inkább felfogni, hiszen én magam a szituációt sem tudom elképzelni, amiben valakivel hasonlót tennék. - Nyilván nincs jogom beleszólni, de rengeteg opciód van, nem csak... ez. - Tanácstalanul bökök a mögöttünk nyúló híd felé az állammal, utalva arra a helyzetre ahogyan összetalálkoztunk, ő a földön ülve, én már-már úgy futva, mintha a saját gondolataimat próbálnám lehagyni. - Nem is kérdezted. Ügyvéd vagyok. - felelem könnyedén, majd szinte annyira meglepődve, mintha most járnék így először, próbálom tudomásul venni, hogy valamelyik zsebemben megrezdül a telefonom és kitartóan így is tesz továbbra is, míg elő nem rángatom. Arra számítok, hogy a főnököm az, aki nem tudott aludni, vagy épp ellenkezőleg, ennyire korán kezdi a mai napot, helyette azonban az öcsém az. Az öcsém, aki legalább annyira meglep ezzel a hívással, mintha a főnököm lett volna az. Megtorpanok, s finoman lefejtem a nő kezét a karomról, csak aztán veszem fel a hívást. Igyekszem nem azon kattogni mire fel ez a korai hívás, míg végighallgatom őt a telefonban és válaszok. Csak amikor letettük fordulok újra Billie felé. - Azt hiszem nekem most mennem kell. - Ah In betegsége, amire számomra csak nemrég derült fény, nem olyasmi, amit csak úgy a szőnyeg alá tudnék seperni, mint a szüleink. - Fogok neked egy taxit, de.. rendben leszel? - Ha az ütés nyomára gondolok az arcán, talán én magam is meg tudnám mondani a választ.
Kezdőlap
