Mindig izgalommal tölt el, mikor egy új "csapatot" üdvözölhetek a tanfolyamunkon. Vagyis mondjuk úgy, a tanfolyamomon, hiszen én tartom, én felelek mindenkiért és én vagyok az, akire majd később hivatkoznak, ha elkészítenek otthon egy vacsorát. Persze a főzés nem egy olyan dolog, ami mindenkinek remekül mehet. Vannak olyan emberek, akik akkor se éreznének rá igazán, ha a világ legjobb szakácsa tanítaná őket, az viszont tény, hogy az alapok ismerete nagy segítség lehet még egy olyan embernek is, aki nem szenvedéllyel csinálja, hanem csak azért, mert úgymond kötelessége vagy épp szeretne kicsit magabiztosabban állni a konyhában.
Hetente két nap tartok órát. Kedden a kezdőkkel vagyok, csütörtökön pedig a haladókkal tanulunk egy-két okosságot, sokszor pedig ott tartok, hogy rá kell néznem a naptárra, mikor milyen nap van. Általában futva érkezek ide, mert előtte az étteremben még rendbe teszek mindent, hogy az este folyamán ne lehessen galiba, majd főzőcskézünk két órát és mehetek vissza. Nem tudok úgy lefeküdni aludni egy este sem, hogy ne tudnám, minden jól ment a Serafinában. Igen, kicsit munkamániás vagyok... talán... egy picikét...
A mai csapat nem lesz nagy létszám. Hatan érkeznek elvileg, abból ketten egész fiatal hölgyek, egy nyugdíjas férfi, aki nem rég lett özvegy és három egyedülálló anyuka, aki minél egyszerűbben akarja megoldani otthon a főzést, hogy ne ez legyen a napjaik legborzalmasabb másfél-két órája. Vagy egyszerűen csak izgalomra vágynak, nem tudom pontosan, de a jelentkezéskor váltottam mindenkivel pár szót.
-Szia! Kicsit korán jöttél!- pillantok fel mosolyogva, mikor egy fiatal szőkés hajú lány belép a terembe, majd az órámra pillantok. Valóban fél órával korábban érkezett, ami persze nem gond.
-Gyere csak nyugodtan. A többiek majd nemsokára jönnek.- sétálok oda hozzá  szlalomozva a kiépített pultok között, melyek szemben helyezkednek az én pultommal, majd mosolyogva megállok a lány előtt.
-Joanne vagyok de hívj csak Jo-nak. Nagyon örülök, hogy itt vagy.- nyújtom a kezem továbbra is széles mosollyal az arcomon és máris azon vagyok, hogy kitaláljam, mivel töltsük azt a fél órát, míg a többiek megérkeznek. Igazából, akár segíthetne is nekem felkészülni, ha úgy gondolja majd, hogy addig se akar itt ücsörögni avagy ácsorogni, meg különben is, addig talán sikerül kicsit jobban megismernem. Szeretem hallgatni az ide járó embereket, hogy kinek, milyen az élete. Igen különös és érdekes sztorikat is hallottam már, de akart olyan is, ami miatt rájöttem, hogy az én életem az illetőéhez képest maga a tökély.
-Kabátot, táskát, ilyesmit tedd csak oda -mutatok a túlsó falnál lévő hatalmas szekrényre-, aztán segíthetsz nekem, ha van kedved vagy foglald el magad nyugodtan bármi mással.
Nekem még van itt egy kis dolgom.- magyarázok lelkesen, majd visszasétálok a pultomhoz és folytatom a szükséges zöldségek és más hozzávalók hat kosárba való gyűjtését, hogy mire mindenki ideér, neki is láthassunk a mai vacsorának. A legjobb az ilyen tanfolyamokban, hogy utána mindenki meg is eszi, amit főzött. Hát nem remek?

//Ne hari, kódolni már nem volt energiám, de remélem a reaggal tudsz mit kezdeni ^^ //

Azt szokták mondani, és ebben van némi igazság: hogy a művészek többségének tehetsége az adott területe iránt, amiben alkot, éppen ellentétesen arányos a konyhában való jártasságával. Ennek igazságtartalmát leginkább akkor tapasztaltam meg, amikor a mama óvó és védelmező karjai közül kiszabadultam, és megnyílt előttem a világ. Jobban mondva annak egy apró kis szelete, New York. A maga andalító zsongásával, színes forgatagával, megannyi káprázatos és füstös kis kocsmájával, hangulatos elbújásra tökéletesen alkalmas kávéházaival, vagy éppen a harsány vagy diszkréten szolíd éttermeivel. Az igazat megvallva eleinte elég jó barátságot kötöttem a hatvankettedik sarkán álló gyorsbüfével, melynek kínálata nem volt éppen fejedelmi, de két hétig tökéletesen kielégítette az ételekkel kapcsolatos elvárásaimat. Két hét után viszont rettentő unalmassá vált. Megpróbálkoztam a mirelit holmikkal, de a mikró nálam legfeljebb melegítésre használatos, meg persze a pattogatott kukorica elkészítésére, szóval néhány kritikus kísérletet követően letettem arról, hogy többet próbálkozzak. Vettem egy szakácskönyvet, hogy talán abból majd merítek némi ötletet, és elleshetek jó pár trükköt, de szintén több napi kitartó és sehova nem vezető próbálkozás után a szakácskönyv a konyhaszekrényen végezte, egy zsenge filodendron mellett.
Arról a szakács vagy jobban mondva kezdőknek is meghirdetett főzőtanfolyamról, ahova ma igyekeztem, már nem emlékszem hol olvastam. Talán egy reggel a metrón, de az is lehet, hogy szórólap formájában lapult meg a postaládámban. Esetleg a házban említette valaki, ahol élek. Sok kedves és figyelmes emberrel ismerkedtem meg, igaz megtapasztaltam az árnyoldalát is annak, hogy nem hallom őket. A csendbe időnként belesurran valami megmagyarázhatatlan érzés, hogy esetleg rólam beszélnek...azok, akiket nem látok. Megpróbálom a negatív dolgokat kizárni az életemből, és arra koncentrálni, amiért tulajdonképpen magam mögött hagytam a biztonságot jelentő Madisont. A gyermekkoromat és mindent amit anya adhatott nekem. Meg akarok tanulni élni a magam módján. Ebbe pedig az olyan egyszerű és hétköznapi dolog is beletartozik, mint az, hogy nem ijedek meg, ha főznöm kell magamnak valami tűrhető ételt.
Miközben a metrón zötykölődöm sok más utastársammal együtt, kissé átfagyott ujjaim között a prospektust szorongatom, rajta a címmel, ahova mennem kellett. Felkészületlenül sosem indulok el otthonról, mert a világ, a zajos közeg ahova betévedek nem minden esetben segít rajtam, ha szükségem lenne rá. A beszédem időnként lassabb az átlagtól, a szavak formálása és egyszerűsége miatt, vagy amikor a nyelvem finoman megakad a fogaimban, sokan szellemileg néznek kissé visszamaradottnak. Pedig csupán arról van szó, hogy beszélni az édesanyámtól tanultam, de másokkal ellentétben én nem hallottam vissza magamat, így nem tudtam, csak visszajelzésekből következtetni, hogy jól ejtem ki az adott szót avagy sem. Éppen ezért vannak bizonyos helyzetek, vagy szituációk, amikor beszéd helyett jeleléssel kommunikálok, noha ez időnként, sokak számára egyszerű hadonászásnak tűnhet.Én ezt szoktam meg, ugyanakkor a beszéd, a hangok átadása, még akkor is ha én nem tudom a füleimmel érzékelni számomra egyet jelent a világ áramkörébe való bekapcsolódással.
A metró huzatos aluljárója, és az utcákon végigfutó, feltámadó nyugati szél után kifejezetten jó érzéssel járja át a testem a helyiség melege ahova megérkezek. Kicsit bizonytalanul toppanok be, kezeim a mellkasom előtt még mindig a prospektust szorongatják, sötétlila kabátom egy árnyalattal világosabb lila prémgallérján kinti páracseppek csücsülnek vidoran.Fejem jobbra majd balra fordítom, így próbálom felmérni, hogy rajtam kívül mennyien lehetnek még benn. A lábamon nem fut keresztül zizegő bizsergés, amelyet többnyire az emberi lábak mozgása okoz, ezáltal tudom felmérni legtöbbször szinte látatlanba is, hogy tömeg vesz körül, vagy csupán néhányan vannak ott rajtam kívül. Legnagyobb meglepetésemre és az elém érkező kedves nő mosolyából ítélve várt érkező vagyok, és épp időben. Jobban mondva  korábban érkeztem. A mosolyára egy kiszélesedő mosollyal felelek, és biccenő fejjel, lassan kiejtett szavakkal üdvözlöm, talán a mondat végén még biccen is egy picit dadogásba futva az utolsó szó.
- Én is...szintén.Azt...azt hiszem egy korábbi metrót sikerült elcsípnem. Emiatt...szóval emiatt jöttem korábban. Nagyon örvendek, Jo.- nyújtom én is a kezem és ejtem az ő kezébe, majd kezet is fogok vele. Nem szorítom meg, ahogyan ő sem az enyémet. Kellemes tapintású a bőre. Dolgos, munkás kéz, ugyanakkor érezhető a finomságából, hogy gondot fordít az ápolására. Az érintés fontos a számomra, mert ez is egy apróság, amivel eligazodhatom azon akivel éppen találkozom. Az ajkait figyelem, miközben válaszolok.
- Zeena vagyok. Zeena Grimes. A barátaim otthon, Madisonban csak Zee-nek szolítottak.- már kanyarítom is le magamról a kabátot, és mutatott szekrény felé indulok, hogy letegyem a táskámmal együtt. Féloldalasan közelítem meg, és a végén hátrasandítok, így a mondatának utolsó részét csípem el: “...még van itt egy kis dolgom”. Mivel oldalt álltam, nem láttam, hogy előtte mit mondott. Az arccsontján felejtődik valahogyan a pillantásom. Nem tudom miért, talán szakmai ártalom, de valahogyan megragadja a fantáziám, hogy szép, szabályos, mosolygós arccsontja van. Lágy agyag, egészen lágy, kézzel melegített bordó agyag illene hozzá...elkalandoznak a gondolataim, de végül összerezzenek. Tenyerem összedörzsölve lépek hozzá közelebb. Bizonytalanul szólalok meg, felajánlásom félénk, de őszinte.
- Segíthetek esetleg valamit? Mármint a dolgodban. Ha már korábban jöttem, legyen valami hasznom.- gondolkodom, hogy megemlítsem neki, hogy ha hadar nehezebben értem, vagy ha elfordulva beszél úgy egyáltalán nem...de egyelőre elvetem az ötletet. Majd megpróbálok figyelni rá.
- Ha jól olvastam a prospektus bemutatkozóját, akkor te főállásban szakács vagy. És mellette még főzőtanfolyamot is szervezel. Ritka sok energiád lehet. Őszintén irigyellek, néha jól jönne nekem is, ha elfogy a lendületem.- jegyzem meg, miközben még mindig várakozok, hogy kapok valami feladatot tőle vajon? Ha igen, akkor hozzákezdek, de továbbra is azon jár az agyam, hogy vajon milyen agyag lenne a legjobb megformálni ennek a nőnek a profilját. Ritkán vállalok portrékat, de néhanap a saját szórakozásomra még szénrajzot is szoktam csinálgatni.Bordó, lágy agyag. Igen, azt hiszem ez lenne a legideálisabb. Gondolataim eltereléseként egy mosoly mögött rejtőzöm el. Az első benyomás mindenképpen pozitív.

//Én sosem kódolok, szóval nekem így volt tökéletes. A türelemért pedig ezer meg egy hála. //

Meglepő számomra, hogy van, aki korábban érkezett ma ide, hiszen nem éppen bevett szokás ez egyébként. Általában vagy késik valaki, vagy épp, hogy beesik kezdésre aztán elmormol gyorsan olyan indokokat, mint, hogy "a dada késett" vagy épp "a gyerek hisztis volt, alig akart elengedni" és társaik. Nem, mintha ezért letolás járna vagy bármi, hiszen nem egy iskolai tanár vagyok én vagy ilyesmi. Ide mindenki önmaga, a párja, a szülei, a gyerekei vagy hasonló okok miatt jön, nem pedig azért, hogy nekem bizonyítson valamit, ugyanakkor borzalmasan jól esik, ha valakin látszik a lelkesedés vagy épp becsül engem, önmagát, a főzést vagy valamelyik szerettét annyira, hogy nem fél órával kezdés után jelenik meg.
Mint például a fiatal lány, aki bár saját bevallása szerint, csupán azért van már most itt, mert elcsípett egy korábbi metrót, mégis úgy látom, hogy valószínűleg izgul is és kíváncsi.
-Semmi baj, csak a legtöbben inkább késni szoktak. Kellemes meglepetés ez nekem.- mosolygok továbbra, miközben bemutatkozunk egymásnak és fejben gyorsan töprengni kezdek, merre is van az a Madison, bár végtére is ez nem épp lényeges info. Jobban érdekel az, hogy meg van-e ebben a lányban a tehetség és az elszántság az iránt, hogy ízletes falatokat tehessen az asztalra. A kezdő lépés már meg volt, hiszen itt van és máris elnyerte a szimpátiámat a korábban érkezéssel, még akkor is, ha csak véletlen volt. Kedves lánynak tűnik és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy oda sétál hozzám miután leteszi a holmijait és megkérdezi, segíthet-e. Mások ilyenkor az okostelefonjukat szokták nyomkodni és eszük ágában sincs segíteni, így ez ismét egy meglepő, de jól eső dolog.
-Ha van kedved, persze. Épp szétosztom a hozzávalókat a kosarakba. Egy más készen van, összesen hét kell, szóval... csak utánozd le a másikat.- mutatok az első kosárra, amiben már minden hozzávaló meg van a megfelelő mennyiségben, majd közelebb tolom hozzá az üres kosarakat.
-Végtére is, a nagy ládából szét kell osztani egyenlő részekre.- mutatok a pultom mellé, ahova betoltam, mikor megérkeztem, ami egyedül mellesleg piszok nehéz meló volt. A raktár az épület másik végén van, de még szerencsém, hogy a padló fényes, küszöbök pedig nem igazán vannak.
Ahogy folytatom a munkát Zeena szavai újfent mosolygásra késztetnek és bevallom, részben dagad a mellem a büszkeségtől, részben viszont szánalmasnak érzem magam. Ha szegény lány tudná, hogy mindez csupán azért van, mert nincs magánéletem, nem hiszem, hogy ennyire irigyelne. Könnyű úgy reggeltől estig melózni, hogy nem vár otthon senki, ergo nem is szívesen megy haza az ember, mert csak a csend és az üresség várja. Igaz, ez mind az én hibám, hiszen senki nem mondta, hogy nem szabadna randiznom, miután az ex vőlegényem megcsalt, csupán kicsit úgy érzem, hogy a főzés biztonságosabb, mint a szerelem. Ha leforrázom magam se fáj annyira, mint az, amikor elárulnak.
-Köszönöm, kedves vagy, de hidd el, sokszor én is csak azért tartok ki, mert szenvedélyem a főzés. Főzök, ha szomorú vagyok, ha boldog vagyok, ha unatkozok... szóval, imádom. Meg ugyebár könnyen van ennyi időm, hiszen egyedül élek.- mosolygok kedvesen, mintha cseppet se lenne ez olyasmi, amit részben szégyellek is, hiszen mindenki megjegyzi ilyenkor, hogy "pedig olyan csinos vagy, mikor fogsz így családot alapítani?" és társai. Zeena udvarias lánynak tűnik és, ha nem is jegyzi meg ezeket hangosan, gondolatban biztos elhangzik majd valami hasonló.
-Na és te, ki miatt szeretnél megtanulni főzni? Vagy szimplán önmagadért teszed?- kérdezek vissza továbbra is mosolyogva, közben újra meg újra rápillantok és próbálok rájönni, mi olyan furcsa nekem ebben a lányban. Akárhányszor beszélek olyan, mintha a számat figyelné és ezt nem tudom igazán hova tenni.
Minden esetre, igen különös lány ez. Manapság ritkán találkoztam hozzá hasonlóval, aki tényleg, valóban ennyire figyel az emberre. Nem nyomkodja közben a telefont -jesszus, annyira rühellem azokat a kütyüket, hogy legszívesebben mindet összetörném-, nem a napi bevásárló listán kattog közben -valószínűleg- és nem is a plafont vagy a falakat bámulja. Rám néz és látszik, hogy száz százalékosan rám is figyel.
-Mivel foglalkozol, Zeena?- érdeklődök, ha már az imént szóba került, hogy néha lemerülnek az elemei és persze, amúgy is szeretek cseverészni mindenkivel, hogy ki kicsoda, így érdekel az is, hogy neki mi a foglalkozása. Sokszor nem is gondolná az ember, hogy kik érzik végül szükségét annak, hogy ide jöjjenek tanulni. Egyik alkalommal volt itt egy bokszoló srác is... az volt igazán érdekes.