Megmosom az arcomat és a csorba tükörbe nézve eleresztek egy mosolyt. Minden alkalommal ugyanaz a változások nélküli fickó bámul vissza rám, borostával vagy szakállal, attól függően van-e kedvem hozzányúlni a borotvához. Egyetlen dolog állandó még, a kék szempár, amiben az eltökéltség lángja lobog, ami arra sarkall, hogy ne adjam fel az álmaimat - azokat az álmokat, amelyek eddig nem kecsegtettek túl nagy reménnyel. Igaz, kicsivel messzebbre repítettek, mint a büdös nagy semmi.
Carmichael lakókocsijában vertem tanyát, ami igazi romhalmaznak tűnik sokszor. Oké, szinte mindig. Ő volt aki igazán megértett engem a kezdetektől fogva, és mindenben számíthattam rá, amikor úgy döntöttem hogy szarok bele a családom elvárásaiba, a képzelgésekbe hogy menő ügyvéd vagy hasonló seggfej legyek, és abbahagytam az egyetemet. A korábbi vágyálmaim megváltoztak, egyetlen céllá zsugorodtak, mikor életemben először fogtam keresztapám gitárját a kezembe. Anyámék megpróbáltak mindent - rábeszélést, lelki terrort, érzelmi zsarolást, de lepergett rólam minden. A zene olyanná vált számomra, mint egy vakító fény, amely elhomályosít minden mást. Ez volt aztán az a tény, ami a szüleimmel való szakítás útjára taszított. Egész pontosan nem csak engem, őket is. Hogy ki kezdte hamarabb, az olyan kérdés, mint a tyúk meg a tojás rejtvénye: nincs rá helyes és egyértelmű válasz. Carmichael megértett, valószínűleg azért, mert hasonló utat járt be, mint én. Annak idején anyám volt az, aki engedelmeskedett a família elvárásának, tisztességes, jól fizető szakmát szerzett, jó egzisztenciával rendelkező férfinak nyújtotta a kezét, míg keresztapám a középső ujját felemelve istenhozzádott intett a sznob társaságnak. Ami engem illet, a legkevésbé sem bánom, hogy így alakult. Az embernek egy élete van, és azt élje úgy, ahogy ő szeretné. Az egyetlen, akit sajnálok a nővérem: tudom, hogy ő is szenved a rákényszerített szereptől, de nincs bátorsága ahhoz, hogy lemondjon a szüleim jelentős anyagi támogatásáról. Én szarok a pénzre: a legtökéletesebb elégtétel majd az a pillanat lesz, mikor életem első lemezét elpostázom a családom címére. Igaz, a jelen állás szerint ez még váratni fog magára.
Ennyi szarsággal a hátam mögött fogadok senki nem gondolná, hogy a világ egyik legvidámabb fickója vagyok, pedig ez az igazság. Szeretek szórakozni, zenélni, énekelni, szívből nevetni, mindig kapható vagyok egy baráti összejövetelre, és nem vetem meg az italt, meg a füvet sem - na persze azért nem mértéktelenül. Nem drog- vagy alkoholelvonón akarom végezni, hanem egy lemezstúdióban. A bálványom, Jim Morrison az ékes példája annak, hová jut az ember, ha nem tud az életére ereszkedő fekete felhő alól kiszabadulni. A srác zseni volt, csak éppen hülye az élethez. Ettől függetlenül a méteres nagyságú posztere ott lóg a lakókocsiban, a nappalinak nevezett rész falán, mint egy rendhagyó házi oltárkép. A lakókocsi meg Queens külvárosában áll, azon a földdarabon, amit Carmichael néhány évvel ezelőtt azért vett, hogy majd felépítse ide álmai otthonát, majd inkább úgy döntött hogy ez számára valami isten háta mögötti mucsai városban létezik, ergo dobbantott. Nem neheztelek rá - ő is a saját útját követi. Joga van hozzá.
Egyszerű farmert húzok és egy szürke pólót. A rövid, szőke hajammal nem csinálok semmit, csak beletúrok, hogy kevésbé tűnjön olyan szénakazalnak, amit egy random mezőn sebtében gányoltak össze vak parasztok az éjszaka sötétjében, aztán felkapom a bőrdzsekimet, ami már egy régi, kopott darab, jó ideje kiszolgált már, de szeretem. Még az első fellépésem után vettem, ezért sem válok meg tőle. A nyakamban egyetlen medál lóg - Szent Rita, a lehetetlen dolgok védőszentje. Nem tudom, segít-e bármit is, de ártani nem árthat, nem?
Az utcán felülök a motoromra, ez sem éppen új, de teljesen megteszi és szeretem is. A gitáromat hátizsák gyanánt veszem a hátamra - ma szerencsét próbálok a belvárosban némi utcazenéléssel. Kirakok egy edényt, mint a pornós Rocco a répát, és általában elég néhány óra, hogy elfogadható kis summa gyűljön össze. Arról már nem is beszélve, hogy sűrűn állnak körbe lányok, akiket bármikor rádumálok némi szórakozásra, bárhol is végződjön: egy gyorsétteremben, vagy az ágyban.
- Nehogy már legyen pofád kihagyni! - méltatlankodom, és a levegőben elkapom az arcom előtt átúszó üveget, még mielőtt Zach rámarkolhatna a nyakára. Kajánul belevigyorgok a kárvallott arcába, aztán leeresztek három jókora kortyot a torkomon, mielőtt továbbpasszolom a whiskyt balfelé, az eredeti címzettnek.
- Úgy tudtam ma este valami bárban muzsikálsz haver - szólal meg jobbról Smoothy, és kényelmesen hátradől, már amennyire egy kempingszékben lehetséges. - Meg voltam róla győződve, hogy az ilyesmit józanul intézed.
- Csak mértékkel - vonok vállat. - Kiütni nem szoktam magam. De némi lazaság senkinek sem árt.
- Igaz, Hawk ilyenkor mindig mértéktartó - horkan fel gúnyos kajánsággal Zach. - Aminek az egyetlen oka az, hogy a buli végén válogathat a csinibabák közül, és olyankor nem alkoholgőzös alvással szeretné tölteni az éjszakát.
- Elbasztam az életemet - dünnyögi Smoothy, a fejét csóválgatva. - Zenésznek kellett volna mennem. Most minden ujjamra jutna tíz csaj.
- Ha még nem mondták volna, nem az a lényeg, hogy az ujjaidra jussanak - jegyzem meg, elégedett vigyorral nyugtázva a bevitt találatot, mire cimborám felemeli az egyik ujját, egyezményes jelet mutatva nekem, és az nem éppen az "oké"-t szimbolizálja.
- Na és mivel töltitek az estig hátralévő időt? - kérdezem aztán, és egy hosszú botot felvéve belepiszkálok a lábainknál lévő tűz parazsába. Márciusra jár az idő, és noha a Nap már erőlködik - egy-egy hóvirág is előbukkant már a föld alól - a szél még mindig csípősen hozza felénk a haldokló tél leheletét.
- Engem a faterom vár a barkácsboltban - feleli Zach. - Segítenem kell neki. Smoothy meg az egyetemi vizsgáira készül. Látod, most is ki sem látszik a tanulásból.
- A szorgalmad példa nélküli - pillantok jobbfelé, az említettre. - Pedig belehúzhatnál. Legalább legyen egy jó ügyvédem, ha egyszer elkapnak néhány grammnyi friss zölddel.
- Nem értem mi bajotok - vonja fel Smoothy a szemöldökét. - Eddig mindig csont nélkül átmentem. Mellesleg neked a büdös életben nem lesz annyi pénzed, hogy majd engem megfizess - adja vissza az előbbi beszólásom miatti kölcsönt. - Milyen szép is lesz, mikor majd New York-i sztárjogászként, talpig Armani öltönyben megjelenek nálad, itt... - bök a hátam mögött álló lakókocsira. - Meddig akarsz még ebben a romhalmazban lakni?
- Menj a....! - mordulok fel. - Nem romhalmaz. Oké, kívülről nem bizalomgerjesztő, de belül egész rendben van. Van víz, villany, fürdő slozival. Igaz, megfordulni elég nehéz benne, de van, ez a lényeg, nem? Albérletet nem kell fizetnem, és nyugiban élhetek. Ha akarok komponálok, gyakorlok, és ha akarok dugok, egy szomszéd sem dörömböl át ha a csaj kissé hangosabb. Hogy is volt veled meg a melletted lévő lakásban élő vénasszonnyal, aki pont menet közben hívta rád a zsarukat?
- Ne törődj Smoothy-val, haver! - csap a karomra Zach. - Nem túl következetesen gondolkodik. Ha nem lennél te, meg ez a kis kégli, nem lenne hely ahol ilyen jól ellehetnénk egymás között. A fára épített kis házikó a mi korunkban már elég működésképtelen idea. Na jó... - pillant az órájára. - Én lassan lépek. Ha fél órán belül nem leszek a boltban, az öregem egyrészt kinyír, másrészt napokig hallgathatom majd a nagymonológot a megbízhatatlanságomról, meg arról, hogy "fiam, hogy akarod majd így egyszer fenntartani az üzletet?" - mélyíti el amúgy sem cérnavékony hangját, tökéletes utánozva az idősebb Simmonst. - Jössz vagy maradsz? - fordul Smoothy felé, aki szintén tápászkodni kezd.
- Megyek. Hagyom az Grammy-díj eljövendő várományosát pihenni a mai este előtt - vigyorog rám barátom. - Azért ezt a biztonság kedvéért magammal viszem - fogja meg a whisky maradékát, majd lassan kisétálnak a telekről, a kapu hozzám elhangzó nyekergése tudatja, hogy távoznak.
Kényelmesen elhelyezkedem a műanyag székben, kinyújtom lábaimat, még cipőimen keresztül is érzem a parázs melegét, és szememet lehunyva élvezem a korai Nap melegítő sugarait. Ebben a pillanatban tökéletesen elégedett vagyok az engem körbevevő világgal.
A fenébe is... de szeretek élni!