Értetlenül nézek rá. Mi az, hogy kamugép vagyok? Hiszen nem is szoktam hazudni. Csak néha füllentek, és azt is csak ha muszáj. Miért van az, hogy ő sértegethet anélkül, hogy bántódása esne miatta, én viszont ha valami olyat szólok, akkor máris elő kerül a fegyvere vagy a kése? Egyáltalán nem tartom ezt igazságosnak. Egy barátság az őszinteségről is szól, meg arról is, hogy egyenjogúak vagyunk. De ő mindig is érezteti velem, hogy hatalma van felettem. Persze... hiszen ezt könnyű így, hogy mindenféle fegyvere, meg kínzási eszköze van... na meg férfi, így nyílván erősebb is. Egyáltalán nem fair velem szemben és biza pontosan ezt használja ki. Nem mintha ha lenne bármiféle eszköz is a kezembe - amivel jelenleg fogni sem tudok -, azt merném is használni. Ha bármi rosszul sülne el, azon nyomban kinyírna. Így megvárom inkább amig találok magam mellé valakit, aki majd felpártol. Mert tőle sem fél ám mindenki. - Hát néha biztonságosabb nem igazat mondani. - vonok vállat, mert amúgy a hazugságok már sokszor ki húztak a bajból az életem során. Igaz mondjuk, hogy nem az erősségem, mert legtöbbször rá van írva az arcomra, ha épp nem mondok igazat, viszont van amikor össze jön, és olyankor büszke is szoktam lenni magamra. A kesztyű azonban egy jó ötlet tőle, bár nehéz lesz megmagyaráznom a nagybátyámnak, hogy miért hordom még a házban is, talán majd rá fogom arra, hogy valami új divat. Lehet ezt be is fogja venni, hiszen néha elég fura a stílusom. A sérült kezeimnek azonban van egy kicsi jó oldala is, mert nem kell ki vennem a részem a tojás sütésből, így a széken ülve jót tudok szórakozni azon ahogyan kinéz abban a köténybe, és azon is ahogyan táncol főzicskézés közben. Nem is bírom ki, hogy ne nevessek a helyzeten, persze azért ezt próbálom úgy tenni, hogy ne nagyon vegye észre, mert még mindig nem sikerült rá jönnöm, hogy mikor és meddig lehet nála el menni úgy, hogy ne kapja fel a vízet és bántson. Bár azt hiszem, hogy nincs is olyan ember, ezen a földkeregségen, aki képes eligazodni a hangulat ingadozásain. Ahogy elém rakja a tojást és le ül ő is az asztal mellé, még furábban érzem magam. Én kabátosan, ő meg félpucéran. Hát mi ez ha nem egy őrület? Minek kell le vetkeznie azért, hogy főzzön és egyen? Dilis egy ember az egyszer biztos. Megkóstolva azonban az ételt, mutrázva el is tolom a tányéromat, mert egyáltalán nem olyan finom, mint amilyennek kinéz. De legalább nem akadt ki azon, hogy megkritizálom a főztjét. - Azt hittem, hogy kettőnk közül legalább az egyikünk tud főzni. - forgatom meg a szemeimet, mert könyörgöm... nekem semmi közöm a konyhához életemben nem főztem még egy normális ételt sem, de még így is tudom, hogy mindenbe jár só. Az a lényeg. Hogy lehet elfelejteni? Miközben megízesíti az ételt úgy, hogy közben mintha újra is sütné, elgondolom, hogy milyen jó is, hogy egy kicsit én lehetek a főnök és ő jár az én kedvemben. Elvégre isez mind miatta van. Ilyen, ha nem elégszik meg egy sima kötéllel. - Egy kis vízet is kérnék. - nem azért mert olyan nagyon szomjas lennék, de szeretném kihasználni rendesen ezt a helyzetet, mert ki tudja lesz-e még ebben részem valaha. Közben pedig megeszem az elém rakott ételt, mert így megízesítve egészen finom lett. Már csak bíznom kell abban, hogy nem esek össze semmiféle bele csempészett méreg miatt. Felvonoma szemöldökömet, mikor magára veszi a kabátját és közben úgy vigyorog rám, mint aki valami nagyon huncut dologra készülne, amihez el is kell menni. Jajj, ne! Már megint a kirándulás. Remélem nem egy újabb cirkuszt akar velem építtetni éppen most. Pislogok nagyokat, de azért szófogadóan követem őt, miközben próbálom megérteni, hogy mi is lehet pontosan az a hely, amit mond. - Életemben nem hallottam még olyan helyről, hogy cirkuszmúzeum. - vakarom meg a fejem, majd egy unott sóhajjal ülök be végül mellé a kocsiba, bár annak az ajtajának becsukása ismét fájdalommal jár. Sosem múlik már ez el? - Messze kell menni? - kérdem, de azt nem teszem azért hozzá, hogy várnának engem otthon is, mert felfogtam, hogy nem szereti, ah mindig sietek, és csak akkor mehetek el, ha megengedi. Így nem erőltetem inkább, majd valahogy elleszünk. - Ez ugye nem egy olyan hely lesz, mint az a cirkusz, ahol... - elhallgatok és felemelem a sérült kezem ismét, hogy tudatosítsam azért benne, hogy még mindig haragszok amiatt, amit velem tett. - ....vagyis most nem tettem semmi rosszat igaz? Nem azért megyünk el, hogy megint valami hülye rituálét vagy mit csináljunk? - persze, hogy félek... mindenki parázna ettől az én helyembe.
Miután ettünk és megitattam új programötlettel álltam elő, amivel elüthetjük az időt és nem is igazán unalmas és snassz és neki se kell mellettem feküdnie az ágyban. Az úgyse tetszene neki. Majd máskor. Kocsiba ültünk, majd kihajtottam az útra. - Neeem, ez egy rendes cirkusztörténeti múzeum. Nem olyan, mint az én cirkuszom. Ez egy rendes múzeum, csak a cirkuszról. És nem, nem csináltál semmi rosszat, tényleg csak kikapcsolódni és informálódni megyünk. Közel éppen nincsen, három és fél óra kocsival - jegyeztem meg, de azt már nem tettem hozzá, hogy azért, mert nem New York-ban van, hanem Floridában. - De tudok rövidebb utat, mint a hivatalos és meg vannak a módszereim, hogyan érjünk oda hamarabb - mosolyogtam. Nagyjából egy óra múlva hat rendőrautó volt a nyomunkban, százharminccal haladtam a hetvenes körzetben és sorra szegtem meg a közlekedési szabályokat, hagytam figyelmen kívül a táblák jelzéseit. Lényegében ezért tapadt ránk jó pár rendőrautó. - Ne izgulj, le fognak kopni - mondtam nyugodtan és bevettem egy éles kanyart, a rendőrség pedig követet minket, ám a következő kereszteződésben olyan hirtelen követtek minket, hogy az egyik rendőrautóba jobbról belehajtott egy személyautó, így már csak öt rendőrautó volt a nyomunkban. - Erre rövidebb! - mondtam és behajtottam egy kerítésbe, így egy gyárterületen vágtattunk végig a kocsival, a szirénázó járművek utánunk, miközben én bódék és raktárépületek között szlalomoztam, a gyártelep túlsó végén pedig egy másik kerítésen át kihajtottam az útra, be egy alagútba, az alagút túloldalán ki, át egy kordonon és végig a poros, földes úton, rá egy aszfaltos útra, onnan fel az autó pályára. - Ne izgulj, tudom az utat! - nyomtam a gázt. - Percek kérdése és ott vagyunk - néztem a tükörbe, ám a zsaruk még mindig a nyomunkban voltak. - Nincs valahol egy bankrablás, hogy legyen más dolguk is? Nem csináltam semmit. Sietnem kell, nem érünk rá - mondtam és az ablakon kinyúltam, hogy bemutassak nekik középső ujjammal, ám a menetszél lefújta a kalapom. Vissza feltekertem az ablakot és újra felvettem a cilindert, majd szlalomoztam kicsit az S alakú szerpentin úton, ahol egyszer csak félre rántottam a kormányt, hogy letérjünk és egy meredek domboldalon vágtattunk le a kocsival. - Talán erre lerázzuk őket! - hajtottam be a fák közé, át egy ligeten, bár a kocsi tükrei letörtek. - Ne izgulj, majd megcsináltatom. A tükrök úgyse kellenek, van itt egy középen - mutattam fel a visszapillantóra. - Meg hát ki tudok hajolni, ha kell - legyintettem. Kiértünk a fák közül és felhajtottam az autóútra, mely nem tudtam pontosan hová vezet, de legalább a szirénázó kocsik lemaradtak jó alaposan. - Ne izgulj, tudom hol vagyunk! Már csak percek kérdése és ott vagyunk a múzeumnál! - legyintettem mosolyogva.
Ahogy mondani szokták, minden rosszban van valami jó. Hát lényegében most pont ebben a helyzetben vagyok, és minderről ő maga tehet. Mert ha nem bántott volna, főleg a kezeimet, akkor én is tudnék segíteni főzni, sikerülne egyedül vizet inni, és sok minden másra is képes lennék. Még munkát sem fog tudni adni az elkövetkező napokban... hetekben? A jó ég tudja mennyi idő amig annyira helyre jön, hogy legalább egy palack vizet elbírjak vele. Az ötlete pedig egyenesen lesokkol és azt sem tudom eldönteni, hogy örüljek-e annak, vagy sem. Mivel kétlem, hogy lenne választási lehetőségem, így szófogadóan ülök be a kocsijába, sőt még a biztonsági övemet is bekapcsolom, de csak azért, hogy semmi olyasmi ne legyen, amibe bele tudna kötni, vagy épp rossz szemmel nézni. Mégis félve úgy érzem, hogy meg kell kérdeznem azt, ami a legnagyobb félelmem. Mert a cirkuszokkal már egy kicst tele kezd lenni a hócipőm. Még akkor is, ha az a cirkusz egy múzeum. Vagy mi a csudáról beszél. Mondjuk én utálok múzeumokba járni, túlságosan unalmasnak tartom, de hátha ez jó lesz. Meg persze kevésbé ijesztő. - Huh, akkor megnyugodtam. Mostanában kicsit sokat voltam már cirkuszokban. És valamiért nem nekem való helyek azok. - jegyzem meg, bár attól, hogy ez valami másmilyen lesz még nincs túl nagy kedvem hozzá. Főleg mikor kimondja, hogy milyen hosszú lesz odáig az út. Egy szép napon a nagybátyám biztosan ki fog dobni, ha mindig ilyen későre érek haza. Mert 3 és fél óra oda meg vissza, az már 7 órát tesz ki. Igaz mondjuk, hogy gőzöm nincs, hogy jelenleg hány óra lehet. Csak sóhajtok, és a zsebemhez kapok, mert eszembe jut, hogy még a telefonomra rá sem pillantottam, de mivel azt üresnek érzem, idétlenül kezdem magam tapogatni. - A telefonom... elhagytam valahol. - jegyzem meg, mert ez számomra azért elég nagy tragédiának számít, ami azt illeti. És valahogy sejtem is, hogy mikor eshetett ki a zsebemből. Amikor arra kényszerített, hogy vetkőzzek le. Hát biztosan soha többé nem megyek annak a cirkusznak a közelébe. Bár említette, hogy gyorsabban is oda tudunk érni, de arra nem számítottam, hogy ilyen sebességre gondol közben. Hátra lapulok az ülésbe, bár a tény, hogy még rendőrök is követnek egyáltalán nem megnyugtató. A fokozatos gyorsítgatások pedig csak még inkább megrémísztenek. - Nem...izgulok. - nyelek egyet, majd sikitok is a nagy kanyartól, két felől megszorítom reflexből az ülést, amivel nem csináltam túl jót saját magamnak, mert mindket tenyerembe egyszerre hasít bele a fájdalom. - A fészkes fenébe! - kiáltok fel fájdalmamba, de az előttünk lévő kerítés látványa, meg az, hogy neki is megyünk, csak még rosszabb érzést kelt bennem. Idegesen veszem a levegőt, becsukom szemeimet, hogy ne lássak semmit, és örülök annak, hogy kivételesen bekötöttem magam a biztonsági övvel. Hányingerem lett, és semmi másért nem imádkozok, csak, hogy valahogy megállítsa a kocsit. Inkább ő öljön meg, mint balesetet szenvedjünk. Megint hátra dőlök, igyekszem nem elhányni magam a folyamatos rázkódásoktól, de az utat egyáltalán nem figyelem többet csak koncentrálok, hogy ne hányjak le közben semmit. Még a végén azért is kiszabna rám valami beteg büntetést. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje kocsikázunk, de az biztos, hogy haza inkább busszal fogok menni. Hogy is van a mondás? Lassan jársz, tovább érsz. Hát igen... csak érjünk épp már oda valahogy. - Nagyon roszul érzem magam.... álljunk már meg! - kérlelem még mindig csukott szemekkel, közben pedig azon vagyok, hogy az orromon át lélegezzek csak és valahogy kibírjam amig megáll az autó. Ez tutira egy őrült ember. Egyre biztosabb.
- Majd veszek neked másikat - legyintettem, mert a telefonok filléres tételek. Sőt, lehet veszek neki tartalékba is. - Nem tragédia, kapsz másikat. Sőt, a legújabbat - vontam meg vállam. Ebből nem csináltam ügyet. A kocsi hamarosan elindult és rá egy órára már mintha valami akciófilmben lettünk volna, úgy tomboltunk az utakon. Pontosabban én, ő csak rettegett. Munkamegosztás. A kocsim sem viselte jól ezt a hadjáratot, bár, ha nem is súlyos károk keletkeztek rajta, nem kicsit viselte meg a sok koccanás, ütközés, de szerintem az abroncsok is koptak rendesen. Szegény Katniss egy párszor megszívta, főleg, mikor kezeivel markolt egy erőteljeset, hallottam is, amint felsikolt, de most mit tehettem volna? Ha megálltam volna a zsaruknak sem járt volna jobban. Hallottam én, miképp kérlelt, hogy álljunk meg, de még nem akartam, hiszen ki tudja a zsaruk mikor érnek be. Lemaradtak ugyan, de nem tudhattuk mikor kerülnek újra elő. Egy mélygarázsba hajtottam és leparkoltam két autó között, majd lekapcsoltam a motort is. Talán itt nem fognak keresni minket. Jót is fog tenni, ha kicsit kivonjuk magunkat az utakról, addigra már biztosan a rendőrök is elmennek a környékről és utána nyugodalomban tudjuk folytatni az utunkat. - Tessék, megálltunk - mondtam, hiszen, ha akart, akkor kicsit kiszállhatott. Én nem tettem, mert nem szerettem volna, ha véletlenül is megismernek a rendőrök, ha a környékre érnek. Nem igen voltak most nálam fegyverek, nem lett volna szerencsés összeakasztani a bajszomat öt autónyi rendőrrel. - Izgalmas egy kirándulás lett, ugye? - kuncogtam. - Nem volt ez pont így betervezve, ez kicsit megnehezíti a dolgunkat, de sebaj, ki lehet bírni - vontam meg a vállaim. - Szusszanj kicsit, aztán megyünk tovább.
Meglepődök a kijelentésén, pedig egyáltalán nem kéne. Persze, hogy ha valami eltűnik könyedén vesz helyette egy másikat. De mégis miért tenné? Na és a fontos dolgokat, amik a telefonomon voltam ki fogja vissza szerezni? Nem azt mondom, hogy nem szeretem ha pénzt ad nekem, az ajándékoknak is szoktam örülni, viszont eddig barátok voltunk. Nem bántott. Nem oylan régen viszont megtette, és bár a saját érdekemben igyekszem úgy tenni, mint nem is történt volna semmi, de azért nem olyan könnyű elfelejtenem. Megkínozott, fájdalmat okozva. Hogy tud úgy tenni, mintha minden normális lenne? - Cserébe miért? - kérdezek is egyből rá, mert nem hiszem, hogy jófejségből tenné, avgy épp azért, hogy nagyzóljon azzal, hogy emnnyi pénze van. Azzal most már tisztában vagyok. Ha pénze nem is lenne, minden egyes tárgy a házában szerintem akkora vagyonokat érne, hogy egy életre be van általa biztosítva. Persze egyáltalán nincs kedvem vele kocsikázni, főleg nem olyan hosszú időt, és csak még inkább megbánom, hogy beültem az autójába, ahogy szó szerint száguldozni kezd velem és még a rendőröket is meglátom. Fáj a kezem, kapaszkodni sem tudok és minél több mindenen száguldunk át, annál jobban hányingerem van. Úgy vélem, hogy mindenképp az a célja az őrült főnökömnek, hogy kinyírjon. Ha nem a saját keze által akkor egy balesetben. Mert ez iszonyat para, és még a szemem sem bírom nyitva tartani. Magmagban számolok, miközben egy egy sikoly is elhagyja a számat, és még kérlelem is, mert egyáltalán nem tetszik ez a helyzet. Na meg az sem lenne jó, ha a rendőrök elkapnának, mert oké, hogy én itt csak egy áldozat vagyok, viszont akkor sem szeretném, ha elkapnának és bevinnének, mert akkor meg olyan helyzetben lennék, hogy azt sem tudnám mit csináljak. Ha beköpném csak magamnak ártanék, mert tuti biztos, hogy ő úgyis kimagyarázná magát, vagy megszökne, tudom is én. Na de utána vajon mi lenne? Biztosan mondjuk tudnának csinálni valamit a rendőrök, nem? Még mindig össze szorított szemekkel, nagyokat nyelve várom, hogy mikor borulunk be valamelyik sáncba, azonban amint megérzem, hogy a kocsi lassít, majd meg is áll, sőt még a motort sem hallom, végre kinyítom a szemeiemet. Megkönnyebbülök, és nem is érdekelne az sem, ha nem szeretné, hogy ki szálljak, én akkor is óvatosan, csak épp az ujjaimma, kicsit bugyutáskodva nyitom ki a kocsi ajtaját és pattanok ki belőle, hogy magamba szívjak egy kicsi levegőt. Az ajtót nem csukom vissza, mert örülök, hogy még élek, az is nem jut az eszembe. - Na és ha elhánytam volna magam? Vagy felborulunk és maghalunk? Nem szeretem a gyorsaságot. - kérdezem hadarva, bár azt hiszem, hogy őt nem igazán érdekelné az életem, az övével meg úgy van, hogy úgyis feltámad vagy mit csinál. Szóval neki ez így biztosan szórakoztató volt. A következő szavaira azonban megrázom a fejem, mert egészen biztos, hogy most, hogy ki szálltam vissza nem ülök abba a kocsiba. - Én nem szeretnék tovább menni. Majd egy... busszal haza megyek. - nem mintha tudnám, hogy hol vagyok, de jelenleg annyira nem is érdekel, csak valahogy ússzam meg, hogy vissza kelljen üljek melléje. Egy kis ideig be pillantok a kocsiba, ahol még mindig ül, aztán hátrálok egyet és végül elindulok háttal a garázs kijárata felé. Azért háttal, hogy közben figyelhessem és ha ő is ki száll, akkor megfutamodjak. Mert nem hagyom, hogy erőszakkal nyomjon majd oda vissza... vagy a csomagtartóba. Tudom, hogy megbeszéltük, hogy ő a főnök, meg az van amit szeretne, de én ezt most nagyon nem akarom.
- Jaj ugyan már, nem kell mindent túlgondolni. Nem csak mellettem halhatsz meg. Elég, ha beülsz egy taxiba, a taxis bakizik egyet és egy teherautó belétek szalad és már véged is. Vagy sétálsz haza a boltból és egy kocsi véletlen felhajt a járdára és felprésel a falra. Nem kell mindig mindenért engem okolni, vagy folyton azon agyalni, hogy mellettem ér a halál. De hát téphetem is én nekem a szám - nevettem. Ez már csak így működik. Szerintem örök életére én leszek az, aki a fejében a halált elhozza. De nem ő az egyetlen. Szerintem minden ember, aki megismerte egyszer a gonosz oldalam, a szörnyeteget... szerintem lelke mélyén mind attól fél, hogy egyszer én leszek a hóhérjuk, hogy, amikor meghalnak, az az én kezem által fog bekövetkezni. Nem ért meglepetésként, hogy inkább a hazamenetel mellett döntött, viszont attól még nem örültem a döntésének. Viszooont... nem igazán akartam feltartóztatni sem. Most kezdett javulni a viszonyunk, nem szerettem volna már most újra erőszakhoz folyamodni. Megtehettem volna, hogy visszatuszkolom a kocsiba, de nem tettem, mert nem akartam újra rontani a rólam alkotott képen. Most kínoztam meg, most aláztam meg, utána kicsit drámáztunk, vacsiztunk, meg minden. Szépen alakult a viszonyunk, amíg a zsaruk ránk nem szálltak. A legjobb lesz, ha elengedem őt és majd szervezünk valami közös programot újra, ami már nem torkollik ilyen... ja... Talán szervezek egy pikniket, vagy valami mást. Elmegyünk moziba, színházba. Majd még kitalálom. - Rendben, akkor menj. Tessék! - léptem oda hozzá pénzzel a kezemben és odaadtam neki. - Ez fedezi az útiköltséget, nem tudom mennyi pénz van nálad, de tedd el. Sajnálom, hogy így alakult, én sem erre számítottam, de hát ez van. A következő közös programot majd jobban megszervezem, hogy ne szívjuk meg ott is és keresek valami közelebbit. De az is lehet, akkor már munka ügyben foglak keresni. Nem tudom még. Azt se, hogy mikor lesz. Inkább most pihenj a napokban - mosolyogtam, majd adtam egy puszit a homlokára, aztán visszamentem a kocsimhoz, beültem, kitolattam és távoztam is. Majd hazajut akkor valahogy. Az már ne az én gondom legyen. Ő akarta így. Akkor én meg... Akkor egyedül megyek el abba a cirkusz múzeumba. Ha már idáig eljöttem...
Kezdőlap
