A-  Anya. Már nem él, de valami olthatatlan ragaszkodás maradt bennem iránta. Firenze nekem egyenlő anyám spagettijével, egyenlő a házak közé kifeszített ruhákkal, amelyeket minden szombat délutánon a nehéz fonott kosárral vitt ki. Orromban érzem az öblítők orgona illatát, a lebbenő szélben nyekergő kötelet hallom, és látom a lepedők között megvillanni széles csípőjét, piros pozsgás mosolygó arcát, és látom a kontyból kihulló fáradt barna tincseket. Elolvadt az alakja, akár a február végi hó.
M – Mosoly. Nem sokakat ajándékozom meg vele, egyszerűen azért mert úgy vélem, hogy az arcunkra kiülő boldogság lenyomat nem jár mindenkinek. Ez ajándék, amit azoknak adunk, akik fontosak a számunkra. Éppen ezért csak azokra mosolygom őszintén akik jelentenek valamit a számomra. Többet mint egy tovább futó ismeretlen, többet mint a boltban a kasszás kisasszony, többet mint a könyvtárba betérő olvasóközönség.
E– Eszméletvesztés. Vannak időszakok, amik kiesnek, amikor hosszú időre elveszítem a kapcsolatot a külvilággal. Nagyjából tizenkét éves korom körül jelentkeztek az első tünetek. Az első vizsgálatok azt mutatták ki, hogy nagyon enyhe skizofrén reakciók, amikor a tudatom mélyén valaki más szeretnék lenni, talán a megálmodott főhősök mind én vagyok, és az agyam így próbálja kiűzni őket, nehogy átvegyem bármelyik személyiséget. Egy ideig orvosokhoz jártam, apám mindent megtett annak érdekében, hogy segítsenek rajtam. Végül az írás segített….kiírtam őket magamból, és ez némiképp csillapította. De csak egy időre. Az utolsó orvosom megpróbált megerőszakolni. Azóta iszom is. Nagyjából öt éve.
L – Labilis. Alapvetően nyugodt természetű ember vagyok, nincsenek erőteljes kirohanásaim, és nem szoktam üvöltözni sem senkivel. De ez csak addig tart amíg az első bódulatot el nem érem. Olyankor mindenkit szeretni akarok, olyan vehemenciával, amit kevesen értékelnek, és ilyenkor történik meg, hogy igyekeznek elvenni tőlem az adott üveg italt, visszautasítják a kirobbanni kész szeretet özönömet, amit rájuk akarok erőltetni. Ez az a pont amikor elszakad a cérna, és azt hiszem ez az pont amikor az olasz vérem felbuzog, és kellő gyalázattal szidalmazom azt aki éppen az utamba kerül. Nem vagyok ön és közveszélyes, nem bántanék soha senkit. Tudatosan legalábbis biztosan nem.
I – Introverált. Ez a személyiségjegy volt jellemző rám nagyon sokáig. Későn kezdtem beszélni, és még nehezebben alakítottam ki kapcsolatokat, elsősorban annak köszönhetően, hogy képtelen voltam megbízni az emberekben. Ez a mai napig nem változott, kivéve amikor iszom. Olyankor tökéletesen ellentéte vagyok önmagamnak. Olyankor megnyílik a világ számomra.
A – Apa. A jelenlegi legfontosabb ember az életemben a fiam mellett. Korábban azt gondoltam, hogy azért cipelem magammal mindenhova őt, hogy segítsek rajta, hogy anya halála után én legyek az egyetlen aki képes ellátni őt. Mára be kellett látnom, hogy azért van velem, hogy ő védelmezzen engem tovább önmagamtól. A démonaimtól, a keserveimtől, hogy megszabadulhassak mindentől ami csupán egy illúzió. Ő tart engem két lábbal a földön, és ő az aki a világhoz köt. Magas, robosztus alkat, sötét szemekkel és sötét hajjal, amelybe így ötven felett az idő ezüst szálakat lehelt. A hangja hét orkán erejével ér fel, magabiztos és tökéletesen tudatában van annak, hogy honnan is érkeztünk. Egy angol másodosztályú krikettjátékos, és egy olasz gyümölcsültetvényes lányának a fia. Éppen úgy megvan benne az angol hidegvér, mint az olasz temperamentum. Ráadásul anyai nagyapja révén szicíliai gyökerekkel is rendelkezünk.
S – Szex. Fontos dolog az életemben,mint bárkiében. Aki mást mond az vagy hazudik, vagy egyszerűen a frusztráció és az álszentség győzedelmeskedik az agya felett. Világ életemben a férfiak vonzottak, soha nem voltam kíváncsi semmi másra. Ellenben amíg másoknak a szép szemek, vagy éppen a kidolgozott testalkat számít, vagy egyéb külsőségek, ez engem nem hat meg. Illetve nem a klasszikus értelemben. Nyilván a szem az elsődleges szervünk amely ilyenkor tulajdonképpen működésbe lép. De ha a szépsége mellett sötét mint a föld, akkor szóba sem jöhet az ágyban.
//Sapiosex: két összetevője a "sapere" latin ige, amely a "tudni" jelentést hordozza, illetve a "sexus", ami nemet jelent.A sapiosex jelentése tulajdonképpen a vonzódást és szexuális izgalmat jelenti, amelyet valakinek az intellektusa kelt egy másik személyben.Arról van tehát szó, hogy valakit vonzhat a másik okossága.//
B- Boldogság. Amikor az óceánt nézhetem hajnalban, amikor belesüppedek mezítláb a forró homokba, amikor sikerül kiírnom magamból ami belül van, amikor finom ananászt ehetek, amikor hallom Nicolas hangját, amikor apa a kertben tevékenykedik és hallom a fütyörészését, amikor esik és én az ablakból nézhetem, amikor elbújhatok a takaróm alá, és azt gondolom, hogy senki sem lát….amikor láthatatlanná válok, tán egyszer örökre.
A – Alkohol. Kell, szükségem van rá….ezt gondoltam nem is olyan régen. Öt éve már, hogy elindultam lefelé a lejtőn. Magabiztossá tesz, ihletet ad, merészséget, bátorságot, hitet. Ugyanakkor teljesen elveszi az összes emléket a több órás bódulat. Egy hónapja egy anonim egyesületbe járok, bár nem fűzök sok reményt hozzá, hogy ez megoldás lesz.
R – Richard. A legidősebb bátyám, aki jelenleg a feleségével Firenzében él, és befeketetési bankárként dolgozik. Három gyereke van, egy szépen berendezett háza, két autója, és egy tetvesül unalmas élete. Valamikor jóképű, élethabzsoló dzsigoló volt….aztán azt hiszem beleszeretett egy lányba, és képtelen volt szabadulni tőle. Végül eltűnt a fény a szeméből, eltűnt a mosolya, mostanra csak a halszálka csíkos öltönyei maradtak, meg a simára pomádézott haja és a zsíros bankszámlája. A boldogsága pénzben mérhető. És eszerint kurvaboldognak kellene lennie, de én tudom, hogy nem az.
R– Robert.  A fiatalabb bátyám, aki Richie-vel ellentétben a mai napig képtelen volt megállapodni, és úgy utazgat a világban, számolatlanul váltogatva a barátnőket, mintha valaki kényszerítené rá. Válogatott úszó és a vizilabda csapat tagja. Magas, széles vállú, jóképű olasz, akiért döglenek a nők. Orgiák, partik, bulik és úszva az árban, hozzám hasonlóan képtelen abból kivergődni amiben jelenleg van, noha két futó kalandjából két gyereke is született. Gondoskodik róluk. Anyagilag és ebben ki is merült minden.
I– Írás. Először akkor kezdtem írni, amikor a rosszullétek jelentkezni kezdtek, és olyan volt mintha valaki a koponyámat kapirgálná a szabadulás reményében. Apa vásárolt nekem egy kiszuperált írógépet, amelyben csak a tintaszalagot kellett kicserélni és már használható is volt. Tizenhárom éves voltam, és amikor megkaptam nagyjából egy héten keresztül püföltem a masinát, közel kétszáz oldalt legépelve. Hat személyiség szakadt ki belőlem, hat különböző történet, és azóta sincs megállás. Nem tudom honnan jönnek, ahogyan azt sem hova tűnnek, amikor végül papírra vetem őket. Az írógép már csak egy emléktárgy a lakásban, már laptopon írom a történeteket egy ideje, de továbbra sincs megállás. Csak jönnek folyamatosan….akár egy kiéhezett, betűre kiéhezett karaktercsorda.
N – Nicolas. Az én gyönyörűségem, életem szerelme, a mindenem, a világom közepe, a szívem legszebb kis ékköve. A kisfiam. Göndör csigákba rendeződő aranyszín haja, akár valami kis murilló angyalka, szemei akár két akvamarin, világítanak a világba. Mosolygós, piros pufók arcocska, és a hang, amely számomra a mennyországot jelenti. Csak miatta vagyok még életben, még ő az aki apa mellett ide köt…miatta folytatok küzdelmet saját magammal és a függőségeimmel. A gondolat, hogy van nekem….ez ad erőt…újabb és újabb erőt.
G – Gyógyszerek. Kezdődött egy balesettel amikor a fájdalmakra morfium tartalmú gyógyszereket kaptam. Alacsony a fájdalomtűrő küszöböm így aztán mindig többet és többet szedtem, később, mikor inni kezdtem a kettő együtt csúnyán hatott. Arra az időre álltam csak le, amíg terhes voltam. Utána megint kezdődött elölről, és a mai napig tart.
T -  Tervek. Vannak, rengeteg tervem van, mindig ezt csinálom, aztán persze jön a hidegzuhany, meg persze az, hogy egyik sem valósul meg. Néha az az érzésem, hogy csak azért gyártom őket, hogy legyen mit keresztül húzni, vagy legyen valami aminek tökéletesen az ellentéteként cselekszem.
O – Olaszország. A szülőhazám, és az egyetlen ország ahova örökké visszahúz a szívem. Lélekben soha nem szakadtam el innen, bár tíz éves voltam amikor elköltözünk innen. Még mindig érzem az orromban a kertünkben tavasszal nyíló jácintokat vagy a nyikorgó hintát a távolabbi grundon, hallom a pörgő olasz nyelvet a szomszédos házak ablakából kiszűrődni. A déli szieszta, az ősz rozsda színei, a tél nyugtató hóleple, a tavaszi rügyfakadás. Itt egybemosódnak az évszakok. Itt semmi sem ugyanaz, noha szépen lassan megszoktam. Vagy legalábbis azt hazudnom magamnak, hogy megszoktam….
N -  Niklas. – Valamiért eszembe jut ez a név elég sűrűn és fogalmam sincs miért. Felszakad az álmok függönyén át és egy olyan pillanatot idéz fel amely túl valóságosnak tűnik, hogy csak egy álom legyen. Átölel és nyugtatni próbál, arról beszél, hogy majd elmegyünk…. egyszer elmegyünk a saját szigetünkre és ott leszünk boldogok. Annyira hinni akarok neki, de képtelen vagyok, mert az agyam tompa merevsége még azt is megakadályozza, hogy beszéljek hozzá. Szeret engem…és én nem emlékszem, hogy szeret….


2018. március, egy hónappal Valentin nap után

- Apa, terhes vagyok!- ezek az egyszerű szavak hagyták el a számat, miközben figyeltem a kis konyha asztalnál apám miképpen kezd hozzá a sonkás ravioli szakszerű összekészítéséhez. Némi kis tejszínnel locsolja meg, és amikor az első cseppek végigpettyezik a tésztát, újra kimondom, mintha azzal megerősíteném a dolgot, noha már egy hete tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy egy új életet hordok a szívem alatt. Az apám sötét hajú, sűrű szemöldökű morózus ember, aki a felesége, vagyis anyám halála óta nem hajlandó senki főztjét megenni, csak az enyémet. Nem mozdul a kezében a kanál, lecseppen az utolsó tejszín is, és miközben a sajtot szórja rá  a tetejére rám sem nézve egy pillanatra sem, hümment egyet, majd még egyet, végül kezébe veszi a villát és összekavarja az egészet.
– Ki az apja?- ez az első kérdése, és én őszintén nagyon szeretnék rá válaszolni, csakhogy nem tudok. Nem tudom megmondani, és nem azért mert részeg voltam, vagy bármit is beszedtem volna. Igaz az előbbiről apát valószínű nem fogom tudni meggyőzni. Szerinte alkoholista vagyok. Szerintem meg egyszerűen csak próbálom valahogyan oldani a feszültséget ami bennem van, mióta csak az eszemet tudom.
– Nem tudom ki az apja. – csend telepszik közénk, megáll a kezében a villa, és néhány másodpercig a saját eszement szívverésemet hallom csupán, ahogyan a mellkasomnak verődik, szinte ki akarna szakadni a testemből. Még mindig csend, magamban számolom a másodperceket, és érezem, hogy ez most nagyot fog szólni. Angelo Barrington….a félig szicíliai, félig digó, félig angol robosztus ember, hatalmas tenyere csattan az asztalon. Összezörrennek az edények és szinte megáll körülöttünk az idő is.
– A büdösúristenit! Hát valaki csak megcsinálta neked azt a gyereket!- rezzen a szempillám, ijedten töpörödöm össze, legszívesebben most még kisebbé válnék, mint az asztalon pihenő kézfejének körme hegyén az apró kis koszfolt. Fújtatva veszi a levegőt, attól félek itt fog rosszul lenni, de aztán megenyhülnek a vonásai, mintha megértené néma segélykiáltásom, és azt hiszem tudatosul benne, hogy ennek most köze sincs az italhoz…ennek most máshoz van köze.
– Megint az időkiesés, igaz? Nem tudod mi történt és mennyi ideig voltál magadon kívül.- átnyúlik a keze az asztallapon és az idegesen doboló ujjaimon pihen meg, lecsillapítva a mozgást. Csak bólintani vagyok képes, ajkaim idegesen táncolnak reszketve…..bárcsak elmondhatnám neki, hogy nem számít….hogy nem számít ki az apja, ő az én kisbabám, és az is marad. És szeretem, mindent el fogok követni, hogy boldog legyen. Mindent amikor éppen emlékezetemnél vagyok.

2019. december karácsony előestéje

A házban csend uralkodik és az apám éppen akkor ér haza a munkából, boldogan cipelve egy óriási sárga játékmackót Nicolas-nak az egy hónapos unokájának. Az ajtó zár kattan, de a csend és a sötétség nem szűnik. Apa a nyekergő lépcsőn siet fel az emeletre, hóna alatt cipelve a mackót és minden útjába eső villakapcsolót felpattint, fényárban úszik lassan az egész ház, amerre csak elhalad. Idegesen ráncolja a homlokát, tudja, hogy valami baj van, hogy nem véletlenül nem válaszol senki, amikor a nevemet hajtogatja, és azt hiszem ha magamnál lennék akkor már megszólaltam volna…csend ül meg a folyosón, és Nicolas szobájából hallatszik csak valami síron túli nyekergés. Apa idegesen dobja le a medvét az ajtó mellé a földre és szinte kiszakítva az ajtótokot lép be a pici szobájába. Ott ülök az ablak alatt a hintaszékben, a kezemben a kisbabámat szorongatva, merev részegen. Mindent betölt az áporodott acetonszag….
- Add ide Nico-t kicsim…engedd el, itt van apu….itt vagyok és segítek.- ott guggol előttem, elködösült tekintetemmel csak azt látom, hogy el akarják venni a kisfiamat, és én nem akarom őt odaadni. Ő az enyém, nem veheti el tőlem senki. Aztán ujjaim, amelyek eddig görcsösen szorították a kis kék rugadlózón keresztül lassan elengedik őt, és zokogva hagyom, hogy apa megetesse, tisztába tegye és ellássa….nem tudom mióta ülhettem vele ott, ahogyan arra sem emlékszem mi volt előtte. Az ájulás előtti pillanatokban Nicolast láttam, a tündéri mosolyát, és azt, hogy örökké ezt akarom látni, érezni a finom és az orromat átjáró babaillatát. Végül kezem az üvegen állapodott meg és döntöttem magamba ki tudja mennyit. Aztán a dúdolásom hallatszott a leereszkedő éjszakában és a hintaszék egyenletes és ütemes ringatózása.

2020. január közepe

Egy pódiumon állok. Nem tudom mi a picsát keresek itt, mikor nekem az új regényemen kellene dolgoznom, és nem egy csomó reflektorba belebámulnom. Valami színházteremben van ez a gyűlés. Rábeszéltek és én hagytam magam….miért hagytam magam? Nicolas….a kisfiam. Új világot teremtett nekem a megszületésével és én mégsem voltam képes ebben az új világban élni vele. Visszaestem, már sokadszorra, és hiába nyújtja apa a kezét, hiába tudom, hogy valami sokkal jobb van az általam mesterségesen generált bódulaton túl, egyszerűen nem tudom miképpen érhetném el. Nem hiszek abban, hogy vadidegen embereknek előadott történetekkel majd megváltom a világot, hogy ez majd segít abban, hogy leálljak. De apám szerint az első a beismerés, amikor ott állsz ezek előtt a csupa fény arcú emberek előtt, akiket arany színű, mégis sötét árnyékba burkolnak a fények, megkocogtatod a mikrofont, és rekedt hangon beleszólsz
– Amelia Barrington vagyok, és öt éve visszaeső alkoholista.- ezzel kezdődik, ezzel az egyetlen olyan mondattal, amit hangosan ejtesz ki, mégis az összes érzést, mint valami rongyot belegyömöszölöd a szívedbe, abba a lukba amit saját magad ejtettél rajta. Neked kell felállnod, neked kell tovább indulnod. Megjárhatod a poklot, mondhatod azt, hogy a keserűség miatt, meg a csalódottság, meg a regényed kevés példányszáma, meg az ihlettelenség, a társtalanság vagy éppen az unalom miatt bontogatod egymás után az üvegeket. De te is tudod, hogy ez hazugság. Azért csinálod, mert kurva gyenge vagy, hogy egyedül leállj. Pedig senki nem fogja helyetted megoldani. És ott a fiad….igen…valahányszor csak nemet akarok ezekre a gyűlésekre mondani bemegyek a fiam szobájába, a kis ágy felett odahajolok és belefúrom a fejem a finom babahajába.
„Nem számít ki az apja, ő az én kisbabám, és az is marad. És szeretem, mindent el fogok követni, hogy boldog legyen. Mindent amikor éppen emlékezetemnél vagyok.”
És én emlékezetemnél akarok lenni….