Trust me, you will end up where you need to be

SARAH & MADELAINE

Már negyedik alkalommal a héten rohanok be a kórházba, hogy Mrs. Edwards segítségére legyek. Az idős hölgy egy hónapja került be, amikor is férjével és unokájukkal balesetet szenvedtek a hazafelé vezető úton. A férj sajnálatos módon nem élte túl, az unoka pedig kritikus állapotban van még mindig. Már amennyit Edna mesél a történtekről, mert legtöbb esetben nosztalgikus emlékeket hoz fel a fiatalkori szerelmekről, a találkozásáról a férjével, és az esküvőjükről. Magam is tudom, hogy részben így dolgozza fel a történteket. Hajlamosak vagyunk a jó emlékek halmozására, ha egy nagyobb trauma ér minket, és azokat ismételgetni. Belesüppedni az érzésbe, a kényelmes és ismerős hatásba, amit a pillanatok felidézése okoz, és nem tudomást venni arról, ami végképp erre a megoldásra késztetett minket. Szívemen viseltem az idős hölgy sorsát, és amennyire tehettem, nyomon követtem egyetlen hozzátartozója javulását is. Egy régi neurológus ismerősömmel vettem fel a kapcsolatot ez ügyben, hiszen ő végezte el az unoka legutolsó műtétjét. Nem sok pozitív reményt fűz a gyógyulásához, hiszen a fejsérülése annyira komoly, hogyha még valami csoda folytán felébred, akkor sem biztos, hogy képes lesz beszélni vagy akár járni is. Edna viszont reménykedik. Szerinte az unokája erős férfi, és nem hagyná ilyen kegyetlenül magára. A reménnyel viszont az a baj, hogy a végsőkig felszínen tartja a pozitív hitünket, majd csak a legvégén enged el minket, amikor ugyanis magunk kell megbirkóznunk majd mindezek következményeivel. Ezt az utat próbálom megkönnyíteni Mrs. Edwards számára, bár a folyamat nehézkes, de nem lehetetlen. Azon a vonalon veszem fel vele a kapcsolatot, amit ő is biztosnak tart, így a segítség az emlékein keresztül fog célt érni, bármilyen felesleges aggodalom és erőltetés nélkül. Edna a maga módján javul, bár ez a mostani alkalom csak egy újabb vaklárma volt, hiszen a héten maximum csak kétszer találkozunk összesen. Kötődni kezdett ezekhez a társalgásokhoz, és jobban érezte magát miattuk, ami természetesen jó, de ugyanakkor hosszútávon nem segít. Ha kifogyunk a témából, esetleg nem hagyok neki időt a beszélgetéseink feldolgozására, akkor a folyamat megtörik. Ezért is töltök nála csak pár röpke percet, amíg beköszönök és a hogyléte felől érdeklődök, de most a fizikális fájdalmak keretein belül. Ezután viszont első dolgom elhagyni a szobát, és pihenésre kérni Ednát, miközben mindezt csak törődő szándékkal teszem.
A kórház folyosóján kerülöm ki az ott dolgozókat, és néma biccentéssel üdvözlöm az ismerős arcokat, miközben az épület elhagyására készülök, amikor meghallom a nevemet. Hátrafordulva Russellt pillantom meg, aki egy mappával közeledik felém.
- Madelaine, ráérnél egy percre? - sietős léptei felém haladva válnak nyugodtabbá, én pedig egy bólintással előlegezem meg válaszomat.
- Miben segíthetek?
Joseph a mappát kopogtatja meg ujjával, aztán bele is kezd. - Egy túladagolásos eset érkezett be. Vetnél rá egy pillantást?
-  Háromnegyed órám van a következőig. Megnézem mit tehetek. - veszem át tőle a mappát, és csak futólag nézem át. Leginkább a név, és az ok érdekel, amiért bekerült.
- Megköszönném. Általában teszünk egy próbát értük, de ezt majd te úgy is látod mennyire érdemes mélyebben belemászni. - osztja meg velem véleményét, amit egy egyetértő bólintással nyugtázok, aztán felnézek a férfire.
-  Melyik szobában találom?
- 25-ös terem, a második emeleten. És még egyszer kösz. - válaszol a kérdésemre futólag megérintve a vállamat, én pedig egy fordulatot véve indulok a lift felé, de közben a mappát tanulmányozom. Mi késztethet egy fiatal lányt arra, hogy idáig fajuljanak el vele a dolgok? Egy apró fintorra húzódnak halvány színre festett ajkaim, de mielőtt mélyebben elmerülhetnék az információkba, a lift ajtaja kinyílik, így leginkább azzal töltöm el a megszabott időkorlátomat, hogy megkeressem a lányt. Kopogások után nyitok be óvatosan a terembe, és tekintetem egyből az ágyban fekvő szőke lány felé siklik, aki nincs túl jó bőrben.
-  Sarah? Sarah Adler? - mondom ki kétszer a nevét, kihangsúlyozva inkább a keresztnevét, hogy bizalmat keltsek ezzel benne, mintsem távolságtartást.
-  Dr. Madelaine Riggs vagyok. Engem kértek meg, hogy a hogyléted felől érdeklődjek, és a társaságod legyek. - direkt kerülöm a magázást, ugyanolyan okokból kifolyólag, mint a vezetéknév folytonos ismételgetését is, ami különösen megragadja a figyelmemet, mégsem tulajdonítok neki eleget arra, hogy most a gondolataimba vesszek a páciensem helyett.
- Jobban érzed magad? - indítok egy formális kérdéssel, hiszen ha erre nem méltat választ, akkor másfelől kell puhatolóznom.

Love is gone ; 690;  

Trust me, you will end up where you need to be

SARAH & MADELAINE

A hallgatás jó dolog. Magam is szívesebben alkalmazom, mint a beszélgetés bármelyik formáját, ugyanis szeretek csupán akkor szólni, amikor érdemi mondandóm is van. Ezeket tudván jogosan kaphatnám a kérdést, hogy én mégis mi célzatból várom el az emberektől, hogy megnyíljanak? Adják ki lelkük sérelmeit egy vadidegennek, majd várják az ítéletet, akár pozitív, akár negatív lesz. Egy időben, - még munkám kezdetekor, - rettegtem ettől az egésztől. Az arckifejezésektől, amikkel szembesülnöm kell, ha a páciens más válaszra számít. Azonban ez az évek teltével gyökeresen változik, és bár túlzás lenne azt állítani, hogy nem hat meg érzelmileg egy-két elcsigázott mimika, vagy nemtetszésüket összefoglaló, és a fejemhez vágott szavak, de már tisztában vagyok azzal, hogy ez is a folyamat része. Egy fázis, tele tagadással, megvetéssel és a menekülés gondolatával. Visszatérve mondandóm elejére, én teljes valójában a csendet részesítem az előnyben. Elméletben, ha megállsz egy pillanatra, körülnézel, és közben igazán figyelsz, olyan dolgok hívhatják fel a figyelmedet, amiket addig észre sem vettél. És ez a szépsége a hallgatásnak; felismerni a felszín alatt meghúzódó valóságot, ami mindig több annál, mint amennyit futólag képesek vagyunk látni. Jóllehet ezért nem is válok előítéletek rabjává az első adandó alkalommal, amikor Sarah kórlapja a kezembe akad Russell jóvoltából. Ugyan csak részleteit látom, de a lényege szavakban, és a leírtakban is megerősítést nyer. Volt már dolgom függőségeket kezelni, újra meg újra a mélyre küldeni a pácienst, hogy ezután abból kaparjuk össze közösen a megmaradt darabokat. Borzalmas végignézni, átélni még inkább. Az odafelé vezető út mindig könnyebb, de amikor a gyógyulást választod, az piszkosul fájdalmas tud lenni, és nehéz. Vannak, akik könnyebben feladják, és vannak, akik a végletekig kitartanak. Reményeim egy szeletét Sarah is most megkapja, hogy a helyes út mellett dönt majd.
Kell egy kis idő, és egy mélyebb lélegzetvétel, mielőtt rászánnám magamat a kopogásra. Először csak az ajtóhoz emelem kezemet, mely abban a pillanatban visszahull mellém, végül belső határozottságomba kapaszkodva teszem meg az első lépéseket, ami után már a többi adja magát. Megszólítás, formális kérdések, és a huzavona. A segítség teljes elutasítása, és a hallgatás. Az a hallgatás, ami jókor, jó helyzetben széppé tudja varázsolni a környezetet, míg a másikban a legrosszabb taktika egy ember részéről. Sarah is eszerint a tendencia szerint épül fel. Minden erejével az elutasítást alkalmazza, melyeket nem csak a szavaival, de a mozdulataival is sorra megerősít. A reakciója nem lep meg, ugyanakkor a közbeavatkozást sem alkalmazom, ami a részemről történne. Egy közelebbi székhez sétálok, és nem túlságosan zavartatom magamat, mert a végkifejletek száma rohamosan csökken, és a végén csak kettő marad: beszélgetünk vagy sem. Eközben viszont megfigyelem a viselkedését, és ezek alapján mérlegem következő szavaimat. Magam is jól tudom, hogy a szökési kísérletének sikeressége egyenlő a nullával, hiszen abban a pillanatban, ahogyan kilép a szoba ajtaján, egy nővér vagy bármilyen más alkalmazott visszakíséri őt. Mindezek ellenére próbát tesz ez ügyben, hogy ily módon is tudtomra hozza mennyire nem kívánt személy vagyok a közelében, és ha az érzelmeire vagyok kíváncsi, akkor foghatom is magamat, majd leléphetek, mert ő belőle aztán nem húzok ki semmit. Világos. A feladat viszont adott, így a végrehajtása kötelez. Más esetben lemondanak róla mihelyst egy csöppnyi jólétet is mutat, és bár ő azt állítja, a szándékai nem a saját maga ártására szolgáltak, a következményei mégis ellentétet mutatnak a későbbiekben.
- Nem azért jöttem Sarah, hogy a saját akaratomat erőltessem le a torkodon, hanem a te szükségleteidet hozzuk elő. - karolom át térdemet két kezemmel, és lábamon kulcsolom össze ujjaimat, ezzel testem képezte védőburkomban tartva magamat.
- Úgy gondolod ezeket kellene mondanom neked? Elismételnem mindazt, amit már te is jól tudsz? - halványan elmosolyodok, de a tekintetem mégis komoly marad.
- A segítség annak érdekében történne, hogy még egyszer ez ne forduljon elő veled. Első alkalommal kerültél be a kórházba? - direkt kerülöm ittléte okának kiejtését, hiszen neki kell újra meg újra elismételnie ezt magában, amíg nem csak ennyire kívülállóként látja az egészet, hanem meg is éli ezt. És most nem feltétlenül a fizikai fájdalmakra gondolok. Amíg a válaszára várok, a kórlapját veszem a kezembe, hogy a későbbiekben ezt is felhasználhassam. Enélkül viszont a saját magam módján kezelem őt.

Graveyard Whistling ; 677;  

Trust me, you will end up where you need to be

SARAH & MADELAINE

Talán nyíltan sosem adnám ki kezeim közül ezt az információt, de valahol kényszeresen szeretek helyrehozni dolgokat. Ha látok valami töröttet, egészéből vesztett tárgyat, bennem van a késztetés, hogy újra önmagává varázsoljam. Gondos odafigyeléssel illesszem össze a darabjait, egyetlen részletét sem szem elől tévesztve, mert ha valami kimarad, akkor sosem lesz ugyanaz, ami az őt ért történtek előtt volt. Ugyan a látszat azt hiteti el velünk, hogy az adott tárgy a megragasztása, vagy egyéb külső beavatkozások után újra használhatóvá válik mások számára, már sosem lesz teljesen az eredeti. Könnyen darabjaira hullhat, ha nem tanulunk előző hibáinkból, és hagyjuk, hogy kicsússzon a kezeink közül. Valahogy az emberekkel sincs ez másképp. Minél többször éri a szervezetet törés, fájdalom, annál több darabot veszítünk el magunkból, melyet a külvilág első látásra képtelen érzékelni. Külső szemlélőként minden ember csak egy külső váz, ami csak arra jó, hogy felszínes vélemények és első benyomások hadával lássa el az agyunkat, míg nem közelebb kerülünk az illetőhöz. Akkor látjuk csak meg, hogy mekkorát tévedtünk. Ezért kell vigyázni miképp közeledünk egy számunkra ismeretlen személyhez, szavainkat megválogatva, hiszen sosem tudhatjuk hányszor törték el előttünk, és melyik lesz a szó, ami a folyamatot visszafordíthatatlanná teszi.
Nem először fordult elő, hogy Russell megkeresett az egyik beteg kórlapjával, és arra kért, hogy értékeljem ki őket a saját szemszögemből nézve. Valahol ezért sem lepett meg a kezem ügyébe akadó karton jelenléte, ahogyan az sem, hogy bízva a férfi megérzéseiben adjak egy esélyt ennek az esetnek. Nem tudnám megmondani mennyi újrakezdési lehetőség adatik meg egy ember életében, mielőtt képletesen bevágják az orra előtt az ajtót, de amíg látom a javulási folyamat akár egyetlen apró jelét is, én tartom magamat a segítségnyújtáshoz.
Sarah nem számít ritka esetnek, mégsem engedem meg magamnak, hogy beskatulyázzam egy sztereotípia szerint. Lehetőségeimmel játszva szeretném őt megismerni, részese lenni az élete egy darabjának, ami ittlétének okához vezette őt. Kezdeti elutasítása közben felhívja a figyelmemet arra, hogy bizonyos határok átlépését nem kockáztatta meg, habár megtehetné, ha úgy érezné ez lenne a végső megoldás a problémáira. Elgondolkoztató, hogy Sarah a töréspont vajon melyik szakaszában járhat; maradtak még darabok, amik helyrehozhatják őt, avagy az utolsó szálakba kapaszkodik kétségbeesetten? Mindenesetre jó jelnek veszem, hogy tisztában van a tetteivel, és még lát kiutat ebből az egészből.
Nagy vonalakban hozom tudtára szándékaimat az együtt eltöltött idővel kapcsolatban, majd csak ezek után hagyok neki lehetőséget arra, hogy saját maga formálta mondandójával véleményezze az elhangzottakat. Emberi természetből fakadóan mindenkinek megvan a maga elképzelése a beszélgetés tovább menetével kapcsolatban. Egy adott szituáció minden embernek más és más utat juttat az eszébe, és nagyon ritka, hogy két ember éppen ugyanazon az útvonalon menetelne tovább. Sok tényező befolyásolja ezen választásokat: tapasztalatok, élmények, neveltetés, szinte bármi. Ezért van az, hogy az embertípusok ugyan egy idő után ismétlődnek, de a maga valójában mindenki más és más. Ezen példának okán pedig a hozzájuk való közelítés is személyenként változik.
- Köszönöm a választ, Sarah. - ragadom ki a számomra fontos lényeget mondandójából, de a többit sem hagyom figyelmen kívül. Az első benyomásokat már megszoktam. Mindenkinek kialakul egy kép rólam, ettől viszont még nem ismernek. Ezért sem áldozok sok időt arra, hogy magamra vegyek egy-egy elhangzott sértést, vagy gúnyos megjegyzést, mert ezek a dolgok nem egyenesen nekem szólnak, hanem egy mások által megformált képzeletnek, ami viszont nem én vagyok. Figyelmen kívül hagyva távozásával kapcsolatos kérdését térek vissza az okra, vele együtt pedig mélyebben belemászva az adott témába. - Azt állítottad, hogy a munkáddal jár ez az egész, mégis az első alkalom, hogy átlépted a határaidat. Figyelmetlenség vagy külső hatás késztette erre? - bizonyára nem fogok nyíltan rákérdezni, inkább körbejárnám a témát. Bizonyos időn belül a szervezet felállít egy rendszert, akár teljesen akaratunkon kívül is. Az adott dolgok folyamatos művelése, a naponta megismétlődő mozdulatsorok egy idő után megszokássá, elavulttá válnak. Sarah esetében összetettebb a helyzet. A rendszeresség függőjévé vált, és ezen tevékenységek nélkül elképzelhetetlennek érzi az életét, akár legyen pozitív, akár negatív kihatása a jövőjére. Viszont a rendszer, - bármennyire is rosszul hangzik ilyen keretek között, - de az ő életében is jelen van. Tisztában van a mértékeivel, a határaival, amik nem férnek bele ebbe, hacsaknem külső hatások nem befolyásolták tetteit, amitől ez a kilengés bekövetkezhetett.

Worry ; 685;  

Trust me, you will end up where you need to be

SARAH & MADELAINE

Anya mindig azt hangoztatta, hogy egy gyermek csak akkor fejlődik igazán, hogyha a hibái nem legyűrik, hanem ösztönzik őt. Szerinte a tankönyvek bújásából nem leszünk hasznosak az életben, csak tele lesz a fejünk minden felesleges badarsággal, így azokból kell merítenünk tudásunkat, amiket elkövettünk. Ezáltal nem csak jobban életrevalók leszünk, hanem kitartóbbak és erősebbek is. Számára mindig is gyengeség volt őszintén érezni, kötődni másokhoz, ezért is vált módszerévé a hónapokra eltűnés valami gyenge kifogással vagy a kapcsolatunk elviccelése, amit ő kötelékerősítő beszélgetésnek tartott, míg én egyre elhidegültem ezáltal tőle. Mondanom sem kell, sosem osztottam az elvét. Nálam alapvetőnek hatott, hogy szükség szerint segítségére váltam embertársaimnak. Ha valaki butaságot művelt, felhívtam rá a figyelmét és nem végignéztem, ahogyan újra és újra elköveti ugyanazt. Talán ez vert leginkább éket a szüleimmel való kapcsolatom közé. Ők nem értették, ami számomra fontos volt, én pedig minden egyes próbálkozásom ellenére nem tudtam volna olyan közegben maradni, ami ennyire ellenzi az emberi kapcsolatok mélységét és mások megértését. Az eredménye ugyan meglett, és akkor abban a percben gondoltam először anya szavaira. Azóta viszont egyszer sem.
Valamilyen formában sikerül megértenem Saraht, a hivatásával kapcsolatban viszont csupán kívülállóként tudnék bármilyen állítást is mondani, amelynek részben igazságalapja is lenne. Önámítás lenne a részemről azt hinni, hogy képes vagyok átéreznem a világával járó következményeket vagy akár átérzésemet is nyújtani irányába, hiszen mindkettőnk élete más útvonalon haladt tovább. Ahogyan ő is csak kívülállóként és leginkább felszínes látja foglalkozásomat, úgy jómagam is ezt mondhatom el az ő életéről. Ezért sem vonok le következtetéseket vagy adom a szájába a szavakat, amiket visszaakarok hallani, mert az közel sem lenne a segítséghez. Ezért kívánok vele többet társalogni és ha lehet olyan kérdéseket feltenni, amikre nem érinti kellemetlenül a válaszadás. Butaság lenne elvárnom, hogy pár perc után lebontsa a maga köré épített falakat és bizalommal engedjen közel magához egy olyan személyt, akivel csak nemrég találkozott először. Nem így működünk. Mesélünk magunkról, de bizonyos kereteken belül tesszük meg azt. Eláruljuk a nevüket, a születésünk dátumát, a lakhelyünket. Talán még a családunk is szóba kerül, vagy a hobbink, de más nem. Személy szerint sosem találkoztam olyan emberrel, aki pár perc után már egy nyitott könyvnek számított. És ha már ennél jelzőnél tartunk, én szeretek laponként, majd fejezetenként haladni, kiélvezve a sorokat és megértve a cselekményt ezáltal, hogy a végén ismerjem is azt a könyvet és ne csak a borítója meg a fülszöveg alapján nyilatkozzak. Sarah története még csak most tart az első oldalnál, ezért is leszek türelmes vagy tűröm el a felém intézett, kedvesnek nem mondható szavakat. Jól tudom, hogy a későbbiekben mindez változni fog és nem kell a türelmemre hagyatkoznom egy-egy beszélgetésünk során, mert már ő sem a rosszakarót látja majd bennem, hanem azt a személyt, aki teljes mértékben az ő oldalán áll.
Aktájának tartalmát még mindig az őt körülölelő karton fedi, és továbbra sem szándékozom kinyitni, amíg el nem értünk ahhoz a ponthoz, ahol szükségesnek érzem felhasználását. Addig az ölembe fektetve támasztom meg rajta kezemet, és nem hagyom, hogy egy percre is elvonja a figyelmemet a szőke hajú lányról, akinek vonásai olyan érzést keltenek bennem, mintha már korábban találkoztam volna vele. Ugyan nem tulajdonítok neki nagy teret, mégis magamban megjegyzem a különleges hasonlóságot.
Kérdéseimmel apránként mélyedek el a témába, és leginkább az foglalkoztat, hogy milyen hatások érhették, amik miatt erre a lépésre szánta magát. Történjen az szándékos avagy baleset formájában. Eközben arckifejezésem megmarad ugyanolyannak, nem mutatva aggódás, ítélkezés vagy bármilyen egyéb más jelét érzelmeimnek, ami elbizonytalanítaná őt a továbbiakban. Nincs annál rosszabb, mint amikor beszélgetőpartnered arcára kirajzolódnak a gondolatai, és habár a szavai a te érdekedet szolgálják, a reakciói már rég elárulják őszinte gondolatairól. Sok időbe telt megtanulnom, hogy álarcot öltsek fel egy beszélgetés során és a kéretlen gondolataimat magamban elzárjam mélyen. Hiszen lássuk be, a szavak általában üres ígéretekké válnak, ha a tettek az ellenkezőjét bizonyítják. Márpedig az esetek többségében ez így van. Bántani akarjuk a másikat vagy sem, azzal, amit teszünk, úgyis eláruljuk magunkat és olyankor már semmi sem segít igazán.
- A szükséges rossz. - fogalom össze magamban egyszerűen, amikor megosztja velem a válaszát, de ennél tovább nem szándékozom ecsetelni a témát, hiszen úgy tűnik, ő az aki a szerepemet igyekszik magára vállalni. - Csak tessék. Ez egy szimpla beszélgetés, Sarah. Ne érezd, hogy tartanod kellene tőle. - biztatom őt és még egy félszeg mosolyt is megengedek magamnak mellé, hogy ezzel is bátorítsam őt a beszédre. Érkezzen az kérdés, vagy bármilyen egyéb más formában is.

Flares ; 730;  

Trust me, you will end up where you need to be

SARAH & MADELAINE

Nem egyszer esett meg, hogy a kezembe adott esetek csak futólag kerültek a hatásköröm alá. Pusztán egy beszélgetést foglaltak magába, amíg felmértem az adott páciens körülményeit, lelkivilágát és a szakterületem által behatárolható állapotát. Ezek után a döntés rajtam állt: személyesen foglalkozok a beteggel továbbra is vagy ajánlást teszek egy teljesen más szakember felé, aki a még megengedett határaimon kívül tud hatást gyakorolni rá. Mint mindenki másnál, Sarah esetében is ugyanúgy indítottam; pillanatnyilag átfutott akta és a személyes beszélgetésből levont következtetések. Az már nyílt titok, hogy egy páciens sokallta összetettebb annál, mint amennyit egy kórtörténet magába foglal, és jómagam sem válnék boldoggá, hogyha egy darab papír alapján értékelnének, amikor személyesen is jelen vagyok. Mellesleg elfogultságból fakadóan vagy sem, de a már leírt információk képesek befolyásolni a beszélgetés további menetét, hiszen valahol akarva-akaratlanul is, de így működünk. Látunk valamit, hallunk valamit valakiről és ugyan a mérleg abban a pillanatban a hitünk egyik felére billen, mégis az információ megragad, és csak nagyon nehezen tudunk elvonatkoztatni tőle főleg egy teljesen ismeretlennel folytatott beszélgetés során. Ezért indítok a saját képességeimhez mérten és azok alapján ítélem meg beszélgetőpartneremet, bízva abban, hogy tudásom nem vezet félre vagy válok elfogulttá valamilyen oknál fogva. Mégis, ahogyan a beszélgetésünk menete az egymásnak intézett kérdések fogságában halad, egyre inkább hajlok afelé, hogy szüksége szerint váljak partnerévé a gyógyulása vezette úton. Az már több ízben kiderült, hogy a tettei a szándékostól eltérőek, és hogy az életét még tartja annyira, hogy ne dobja el magától ennyire könnyedén és kegyetlen módon. Ugyanakkor az is világossá vált a válaszokként kapott információkból, hogy mindez menekülést jelent számára azokból a körülményekből, amik a mindennapjai részévé váltak, és amelyek közel sem helyesek vagy egyáltalán szerencsések az élete további szegleteit figyelembe véve.
- Sarah.. – szólítom nevén mondandójának végeztével, hogy egy pillanatra kizökkentsem őt jelenlegi állapotából. – Biztosan feltették már ezt a kérdést, de ha az életed másképp alakul, milyen foglalkozás lett volna a választottad? – nem a hibáztatása a fő célom vagy olyan valótlan tények felállítása, amelyek a helyzetünk szempontjából kevésbé fontosak, egyszerűen szeretném megismerni azt a személyt, akit a történtek nem formáltak még át mostani valójává.
Nem okoz meglepetést, hogy az érdeklődése az irányomba ugyanúgy feléled, ahogyan nálam is tapasztalja fordított helyzetben, hiszen tudom jól magamról, hogy mikor túl sok kérdést kapok, jómagam is kíváncsivá válok. A kölcsönös tudás és bizalom fényében szükségszerű, ha nem csak az egyik fél adja ki magát. Ezért is válaszolok bizonyos keretek között a feltett kérdésekre, néha megosztva magamról olyan információkat amiket még én sem érzek tolakodónak vagy túl bizalmasnak beszélgetésünk folyamata alatt.
- Ebben igazad van. Soha nem tudhatjuk pontosan, hogy mit is foglal magába az, ha valamit jónak vallunk. Mármint annyira összetettek vagyunk, olyan sok szerteágazó úton tevődünk össze. Lehet, hogy amit jónak vélsz, másoknak az ellenkezőjeként jön le. Személy szerint a munkámból vonom le ezeket a következtetéseket. Ha látom a fejlődést a másikon, azt, hogy tényleg a segítségére válok, akkor azt betudhatjuk egy jónak, igaz? - engedek meg magamnak egy mosolyt mielőtt tovább mehetnék a témánkban. - Úgy vélem a lényege az lenne, hogy az aznapi döntésed ne váltson ki belőled bűntudatot vagy egyéb kellemetlen mellékhatást. Pontosan megmondani nem tudnám, hogy jó felé haladok vagy sem, hiszen csak a jelenemet tudom összegezni, a jövőm pedig rendszerint képlékeny. Annyi külső hatás érhet még, ami miatt akár megkérdőjelezném mindazt, amit eddig helyesnek véltem. Egyelőre azt tudom mondani, hogy amíg ezek az igazán lényeges tényezők megvannak az életemben, addig az irány sem lehet annyira rossz.
Nem egyszer voltam szemtanúja annak, hogy egy bizonyos esemény teljesen kiforgatta önmagából az adott személyt. Ezek váratlan történések, amiknek tudatában sem lenne képes teljes mértékben felkészülni senki sem.
- A tökéletes is rettentően tág fogalom, Sarah és mindenki más valamire húzza rá ezt a jelzőt. Én közel sem vagyok az. Ahogyan neked is, úgy nekem is megvan a magam múltja, rossz szokásai, olyan dolgok, amiket kevésbé viselek el. Soha sem állt szándékomban, hogy megtévesszelek téged egy olyan álcával, ami nem létezik. Ugyanakkor azért vagyok itt, hogy a segítségedre legyek, és habár könnyebb hallgatni, mintsem kiadni magunkat, de soha nem lennénk előrébb, ha az együtt töltött időt az én életem kivesézésével töltenénk. Oszlassuk is el gyorsan ezt a rólam alkotott képet, rendben? - veszem fel vele határozatlan időre a szemkontaktust.
- Gondolj úgy a beszélgetéseinkre, mint egy tiszta vászonra, amire együtt festünk fel egy képet. Az egyik ecsetvonás a tiéd, a másik az enyém. Ugyanarról a szintről indulunk, ítéletek, befolyásoló tényezők nélkül és csak akkor tudjuk meg végül mire jutottunk, ha összedolgozunk. - vezetem be képletesen egy általam létrehozott valóságba, aminek a lényege az lenne, hogy ne olyan emberként tekintsen rám, aki ítélkezni akar felette és megszabni minden egyes lépését, hanem olyanná váljak a szemeiben, kivel esélye van a továbblépésre. Ezért is érzem valahol kezdő lépésnek a kérdését, melyet egy apró sóhajjal előlegezek meg, ami nyilvánvalósága ellenére mégis a külvilágnak alig feltűnőként hat.
- Engeded, hogy segítsek? Mert ez esetben biztos lehetsz abban, hogy nem fordítok neked hátat. - teszek kezdeti ígéretet számára az ő eddig kimondatlan válaszának ellenére.

Gone With The Sin ; 828;  

Trust me, you will end up where you need to be

SARAH & MADELAINE

Egy röpke pillanatra elidőzök Sarah vonásain, és azoknak ismeretségén. Az elménk ritkán megtéveszthet, keverhetjük egyik idegent egy hozzánk közel állóhoz, majd jöhetünk rá, hogy a két személy nem egy és ugyanaz, de akárhányszor megengedem magamnak arckifejezéseinek tanulmányozását, minduntalan hatalmába kerít ez a fura érzés, melyet nem tudok hova tenni. és valószínű nem is szükséges fontosságot tulajdonítanom képzeletem egyik játékának.
Eligazítom a kezemben lévő mappát, és ráfektetem a tenyeremet. Lassan letelik az az idő, amit kezdetlegesen kapok, hogy felmérjem egy adott beteg esetét, és az itt elhangzottak alapján mérlegeljek. Ugyan hosszas beszélgetések várnak még ránk, hogyha engedélyt kapok tőle a további alkalmakra, így csak felszínesen és leginkább apró információmorzsák összességéből tudom megítélni melyik irányba is billenjen annak a bizonyos képletesen megemlített mérlegnek az egyik alkotórésze. Rajtam áll, hogy Sarah esetét a többi közé csúsztatom be vagy kiemelkedően járok el vele kapcsolatban. Ugyan még vannak valahol kételyeim vele kapcsolatban, mindezek ellenére mégsem érezném helyes döntésnek a részemről, ha netalántán ne adnék neki egy esélyt a jobb életre, amiben ő végképp nem hisz, én viszont kevésbé vagyok ennyire negatív a témával kapcsolatban. Ahogyan a rossz irányba is tud egyik másodpercről a másikra fordulni valaki élete, úgy az irány megváltoztatása sem lehetetlen. Tény, hogy nehezebb a rosszból kikecmeregni és újra erőt meríteni a hétköznapokból, de ha körülvesszük magunkat olyan segítségekkel, akik tényleg hisznek a változásban, akkor sokkal könnyebb lesz elérni a kitűzött célt. Immáron csakis rajta múlik, hogy mennyire szándékozik akarni mindezt.
Kérdésem nem véletlen, ugyanakkor nem feltétlen vágyok feltépni régebbi sebeket és még jobban elbizonytalanítani őt a közöttünk lévő bizalom kialakulásával kapcsolatban. Nem várom el, hogy az első adandó alkalommal mindent kiadjon magából, inkább szeretném apró lépésekben felvezetni számára az egészet, hogy a folyamat legvégén úgy érezze, segítségére váltak a közösen eltöltött idők és nem a hátrányára. Mindezek ellenére muszáj olyanokba is belekérdezném, amikről nem feltétlen akarna beszélni vagy elég bizalmasnak érzi ahhoz, hogy ne velem ossza meg. Azt már magam is észrevettem, hogy nem feltétlenül elegendő a titoktartás ígérete, bizonyítékkal is kell szolgáltatni iránta. A szavak csak szavak és a tettek töltik ki jelentőséggel. Egyik nem működhet a másik nélkül, és vajmi ritka az olyan eset, amikor mégis hihetünk az üres tartalmakkal körbeölelt szavakban. Valahol mégis megkönnyebbülés fog el, amikor feltett kérdésemre válasz is érkezik, mely kezdetlegesen őszinte meglepődést vált ki belőlem.
- Idegsebész? - kérdezek vissza, mintha ízlelgetném ezt az egy szót, végül folytatom. - Komolyan hangzik. - teszem hozzá gyorsan, mielőtt mélyebben is kifejteném ezt. - Tudom, hogy a szülők általi befolyásolás miatt döntöttél emellett, de élvezted azokat az időket? - nem mindegy, hogy a nyomás által válik valaki azzá, ami vagy éppenséggel ő is szerette volna közelebbről megismerni ezt a közel sem egyszerűségről árulkodó világot.
Apró bólintással összegzem leginkább saját magamnak az elhangzottakat, mint neki, és ugyanilyen célzattal meg is jegyzem a róla kapott információkat, habár szavakban már nem fejtem ki a fejben több oldalról is megformált véleményemet. Így is látszik rajta mennyire nehezen érintették őt a szavaim, így nem fogom erőltetni egyelőre ezt, de azt sem ígérhetem, hogy a későbbiekben, amikor már ott tartunk, ne térjek minderre majd vissza.
- Igazad van, valóban nem érthetem. Te ez vagy, én meg az vagyok, akinek látsz vagy akinek láttatni akarom magamat. Ne úgy képzeld el ezt a vásznat, mint egy kényszer képezte leplet, ami elfedi a múltat, mert nem erről van itt szó. Semmi sem törli el a történteket vagy a jelenedet, és ez így van rendjén. Azon fogunk dolgozni, ami még vár rád, nem azon, ami ellen már egyikünk sem tehet semmit. - magyarázom el neki lényegében mire is gondoltam, azonban még egy valamit szeretnék vele megosztani. - Sarah, ahogyan a beszélgetésünk alatt már többször is kiveséztük ezeket a dolgokat, mint a jó vagy a tökéletes, úgy az erősség is több mindenben mutatkozik meg. Ne vállald pusztán magadra mindennek a terhét, mert több tényezős dolog ez, ami több embert is igényel. Nem gondolhatsz úgy erre, mint pusztán csak a te érdemedre. - teszem még hozzá, ezek után viszont nem kívánom őt kioktató hangnemmel illetni vagy elérni, hogy így gondolja. Ő feldob egy témát, én pedig megpróbálom az érem másik oldalát megmutatni számára. Nem minden csak fekete és fehér, ezt pedig minél előbb belátja, annál előbb fogja a megkönnyebbült hatását érezni annak, ahogyan más is kap az ő általa eddig oly szorgosan cipelt következményekből.
Kérését valahol pozitívan élem meg, mégis úgy gondolom, hogy ez csakis rajta múlik. Ha igazán vágyik a változtatásra, arra, hogy kikerüljön hétköznapjainak vasmarkú fogságából, akkor annak a döntését ő neki kell meghoznia. Jómagam nem tehetem meg helyette, és ahogyan rábólint a dologra, úgy ívelődnek ajkaim egy félszeg, és egyben egyszerű mosolyra. - Ennek igazán örülök, Sarah. Mit szólnál, hogyha a héten pár napot kijelölnénk, amikor megejthetünk egy ilyen egy-másfél órás időintervallumot magába foglaló beszélgetést? - érdeklődök tőle és már kutatom is fel a naptáramat az egyeztetés céljából, mégis megakadok tevékenységemben a váratlanul jött vallomásától.
- Van egy lányod? - kérdezek vissza, mintha nem értettem volna a szavait, és most az egyszer érzem szükségét annak, hogy kinyissam a már jó ideje kezemben pihenő kórlapot. Ezt az információt sehol sem tüntették fel vagy csak elkerülhette a figyelmemet?! Az első pár sor az ő életét járja körbe, de ahogyan elérek a feltüntetett szülők nevéhez, úgy válik az együtt töltött idő abszurddá az ismerős női név láttán, mely az édesanya nevét foglalja magába. Alyssa Adler. Jól ismertem ezt a nőt..pontosabban a nevet, mert bárki lehet ilyen névvel, de sok mindent megmagyarázna. Azt, hogy miért éreztem ismerősnek őt vagy tartotta fogságban érzéseimet ez a fura hatás. Nagyot nyelek és érzem, hogy a rosszullét elfog, így azzal a lendülettel össze is csukom az aktát, melyet tisztes távolságban tolok el magamtól. - Akarsz mesélni nekem róla? - térek vissza jelenlegi témánk fő eleméhez, az eltitkolt kislányhoz, aki valószínű nem véletlenül nincs feltüntetve sehol sem, én mégis több információra vágyok róla. Részben azért, mert az ő szemszögéből vágyom megismerni a kislányt, részben viszont figyelemelterelésképp, hogy ne járjon az a bizonyos nő emléke a gondolataimban.

Every Breaking Wave ; 990;  

Trust me, you will end up where you need to be

SARAH & MADELAINE

Minél többet tapasztalunk az életből, annál több mindenre készítjük fel magunkat. Először csak az apró változókkal kezdünk; programokkal, melyek kihatással lehetnek egy konkrét napra a hétköznapjaink közül. Végül emelünk a téten és megjegyezzük miképp reagálunk mindezekre. Számításba vesszük a következményeket, szervezetünk apró rezdüléseit. Tesztelünk, határokat húzunk és tervezünk. Biztos tervvel élünk, hogy amikor egy bizonyos eset újra megtörténik, képesek legyünk higgadtan kezelni azt. Nem fagyhatunk le vagy eshetünk ki a szerepünkből beletemetkezve minden akadályba, melyet megpróbáltatásként élünk meg. Mert minél nagyobb sokk éri a szervezetet, annál nehezebben tudunk felülkerekedni rajta, és egy nap olyan hatással lép be az életünkbe, amely ellen nem használnak már az évek alatt gondosan felépített próbák.
Sarah lassan nyílik meg, de mikor megteszi, több mindenbe hajlandó beavatni. Érzem a távolságtartását, azt, hogy mennyire feszélyezi őt ez a helyzet és valójában csak arra vágyik, hogy minél előbb megszabaduljon tőlem és a steril falakkal körülbástyázott környezetétől is. Mindezeket félrerakva viszont igyekszik információkat szolgáltatni számomra, melyek alapján elindulhatok az egyik irányba. Mindketten tudjuk, hogy az előttünk álló út sokkal hosszabbnak bizonyul majd mintsem egy-két beszélgetésből álló sorozat és mivel ő maga is rábólintott a folytatásra, így az a fal, mely eddig gondosan védte őt, leomladozni látszik. Általa nyerek betekintést múltjának egy szeletébe, vele együtt pedig háttérbe szorított álmai is felszínre kerülnek beszélgetésünk során, melyek információi őszinte meglepődést váltanak ki belőlem, kívülre azonban kevésbé mutatom mindezt. Nem áll módomban megzavarni mondanivalójában és csak akkor szúrok be egy-két érdemi kérdést, amikor annak szükségét érzem. Legutóbbi kíváncsiságomat most az említett családi körülményei formálták, melynek a válasza most sem marad el. Ezek alapján mostanra már nem első alkalommal veszem észre beszélgetésünk folyamata alatt, mennyire befolyásolja életét a megfelelési kényszer, amelyek alatt értendő tetteivel leginkább mások kedvére igyekszik figyelmét fordítani, mintsem saját magát boldoggá tenni vele.
- A külső nyomások terhe sosem volt egyszerű. - jegyzem meg egy pillanatnyi fintor kíséretében arra a problémára, ami őt is nagy mértékben érintette. Alapjáraton nehéz valahol az elvártakat nyújtani, nem még ha mellé egy sokkal nagyobb tényező is párosul, ami az ő esetében nevelőapjának hírneve volt a kórház berkein belül. Felérni egy már magasan létező mércéhez több, mint kihívás és olykor lehetetlenségnek tűnik elérni azt, míg máskor pont ez az ami motivál.
Apró bólintással fogadom el és összegzem mindezt, mielőtt rátérhetnénk beszélgetésünk további menetére, melynek alapját most ő adja meg vallomásával. Nem is sokat gondolkozok, hogy felnyissam a mappa fedelét, hiszen az előbb elhangzottak mintha nem szerepelnének feltüntetve, és kétlem, hogy egy ilyen lényeges információ akár véletlenségből is elkerülte volna a figyelmemet. Jóllehet a mappa tartalma ezt a bizonyos információt konkrétan nem fedi fel, de egészen máson megakassza a tekintetemet, amely egy bizonyos név felett állapodik meg. A levegő hirtelen válik nyomasztóbbá, szinte fojtogatóvá, ahogyan megannyi keserű emlék tér vissza röpke másodpercek alatt és mérgezi meg kettőnk már könnyednek nevezhető pillanatát. Nyelek egy nagyot, ajkamat pedig nyelvem hegyével nedvesítem meg alig feltűnő és leginkább ösztönös mozdulatsorként elvégezve. Mindezek után találom meg csak a hangomat és mutatok érdeklődést Sarah kislánya felé, de ő most válik elutasítóvá a további beszélgetésünkkel kapcsolatban.
- Igazad van, szükséged van a pihenésre. - értek vele egyet, mozdulataim viszont ezúttal kapkodóbbá válnak, szívverésem ütemes dübörgése pedig a fülemben köszön vissza. Összeszedve dolgaimat ölelem magamhoz a mappámat, de úgy érzem, mondanom kell valamit. Bármit. - A továbbiakkal kapcsolatban felkereslek és majd egyeztetünk. - kezdek bele sután valamibe egy roppantmód egyszerű és közel sem őszinte mosollyal, de a tekintetem minduntalan visszatér Sarah vonásaira, akinek minél többször merengek el arcának tanulmányozásában, annál többször fedezem fel a hasonlóságot Alyssáéval. Veszek egy mélyebb levegőt és elfordítom tekintetemet róla, hogy ezzel késztessem magamat a távozásra. Mielőtt azonban kezem elérhetné a kilincs gombját, Sarah utánam szól és én ennek hatására megtorpanok.
- Mindent megteszek, hogy ez bekövetkezzen. - nyugtázom egy halovány mosollyal a jelen helyzetemben aligha betartandó ígéretemet, végül elhagyom a szobát, hogy a folyosóra kilépve friss oxigénnel ajándékozzam meg a tüdőmet. Behunyom a szemeimet, és gondolataim elterelésével rendszerezem szaporább légzésemet. Nem lehet, ez nem történhet meg. Biztos csak félreírtak valamit vagy egyszerűen a két személy nem ugyanaz. Mindezt el is hinném, hogyha nem szúrná ki szemeimet a nyilvánvaló hasonlóság, ami csak jobban lecsökkenti azon esélyeket, hogy a két nőnek az égvilágon semmi köze egymáshoz. Még pár másodpercig bűnözök hátamat az ajtónak vetve, majd amikor úgy érzem, képes vagyok szembenézni a valósággal, megszaporázom a lépteimet, hogy annak az egyre biztosabb tudatával hagyjam el az épületet, amely azt sugallja: Sarah Adler a húgom.

/Köszönöm Hugonetti a játékot! Imádtaaam     /

I Hope ; 731;