We were always a losing game

Amikor azt gondoltam, hogy eleget teszek a szüleim akaratának és eljövök a randevúra, - amit makulátlanul megterveztek a tökéletes fiúnak és nekem -, nem egészen azzal a szándékkal érkeztem, ahogy azt ők elvárták tőlem. Nem törekedtem kirívóan öltözni, nem sminkeltem túl az arcom, nem locsoltam magamra drága kölnit és a jó modoromat is otthon felejtettem. Egészen megfeledkeztem már arról, mi az, hogy kötelesség, hűség és engedelmesség. Nem mintha valaha is bármelyik cselekedet vont volna magával egy szerény szeretetet, vagy törődést részükről.
Tudtam jól már az első perctől kezdve, hogy ez az egész jegyben járós, összeesküvés csak az üzlet része volt, hogy újabb vagyonra tegyenek szert általa, vagy rosszabb. Hogy engem tudjanak távol maguktól. Így vagy úgy, üzletről szólt. És fájt. Mérhetetlenül fájt azzal a tudattal felkelni és lefeküdni minden áldott nap, hogy nem kellek és csak kolonc vagyok. Mindegy, hogy mennyire igyekszem. Így hát eldöntöttem, hogy ezt a randevút mindenféleképpen elrontom, és hogy a gazdag fiú, ma üres kézzel távozik. Ami engem illet. Ha már csalódás a becenevem az otthon fedele alatt, nem éppen most szeretném megváltoztatni azt.   
Egy fikarcnyi reményem még akadt azzal kapcsolatban, hogy talán a srác meggondolja magát és el sem jön. Talán van benne annyi öntörvényűség, mint bennem, vagy talán még nagyobb lázadó. Fogalmam sincs, miben reménykedtem leginkább, de az biztos, hogy nem abban, hogy megjelenik. Vagy, ha már mindenféleképpen így kell lennie, akkor csak legyen szörnyű, vagy engem találjon annak. Már nem számítana, hányan állnak be a sorba, akik így gondolkodnak rólam. Hiszen már én is elhittem egy ideje, hogy tényleg ennyire szörnyű vagyok. Egy igazi szörnyeteg...
Jóval hamarabb érkeztem a foglalt asztalunkhoz, mint ő. Ha netalán pontos lenne, akkor is ő késsen. Nem valószínű, hogy fiúként foglalkozna ilyesmivel, de én igen. Örömmel kezdem rosszul ezt az egész botrányt. Így hát már a mentes vizem kortyolom, amikor megpillantom. Nem sok koreai sétált be azon az ajtón, aki még korombéli is lehetne, így rögtön tudom, hogy ő lesz az.
Én hamarabb észreveszem. Van egy kevés időm alaposan szemügyre venni. És persze könnyű megállapítanom, hogy a küllemében semmiféle kivetnivaló sincsen. Így hát abban kell bíznom, hogy kevés belbeccsel rendelkezik, más esetben szörnyen nehéz dolgom lesz. Innen messziről magasnak tűnik, ami azért zavarba ejt, és persze eszembe juttatja Ninget is. A név felbukkanása a fejemben szívtörést okoz és rávesz, hogy elkapjam tekintetem a randevú másik tényezőjéről. Csak, amint már közeledik hozzám, akkor emelem fel tekintetem ismételten. Megfeszülnek arcizmaim, némán köszörülök torkomon. Mielőtt köszönnék, nedvesítem ajkaimat.
- Szia. - nem mosolygok, nem vagyok komoly sem. Mint egy üres váz, azzá válok, amivé lennem kell a szívem szerint. Még ha ez a fiú nem is tehet semmiről sem, képtelen vagyok nyílt szívvel fogadni őt. Egy újabb ütés a lelkemnek, hogy efféle kegyetlenségre is képes vagyok. Bántani egy idegent is... De min csodálkozok? Ha Ninget képes voltam összetörni, úgy egy idegennel miért ne tehetném?
Ahogy helyet foglal velem szemben, már könnyebb felmérnem az arcizmait. Feltérképezem a vonásait, és olyan ismerőssé válik, bár sejtelmem sincs honnan. - Suzanne Choi. - nyújtom át a kezem az asztal fölött, hogy bemutatkozhassunk egymásnak. Némi hátsószándékkal, hogy megtudhassam, ki is ő.
- Nem mertem rendelni neked semmit, nem tudtam, mit innál szívesen, vagy mitől lennél rosszul... - biztos remek nyitás, de nem is a sikerre hajtok. - Ez elég kínos. - mondom ki hangosan az első gondolatot, ami eszembe jut erről az egész helyzetről.

dallam | nem vagyok jó ebben  | thx.

Azzal még megbirkóztam volna, hogy Rim és a barátnője is egyszerre szállnak rám, hogy megtérítsenek és rávegyenek valamire, amit leginkább a szüleim akartak, mert szerintük kifejezetten jót tenne nekem. Ugyanígy gondolkodtak a környezetváltásról is, aminek köztudottan lett rossz vége, szóval viszonylag szkeptikusan utasítottam vissza először a dolog lehetőségét. Maga a tény, hogy pont az önző húgom – legalábbis arra következtetek, hogy ő ugyanúgy magának akart, mint én őt, elvégre ikrek vagyunk – mondta azt, hogy talán mégis meg kellene próbálnom, nos hát… Akkor még mindig a nem mellett tartottam ki, de már elgondolkoztam. Ismertem Rimet, pontosan tudtam, hogy velem kapcsolatban a szüleim nem fogják tudni befolyásolni, mivel mi ketten egy külön kis egységet alkottunk. Szeretem azokat az embereket, akik életet adtak nekem és tudom, hogy jót akarnak, azonban az ikertestvéremet jobban. Még akkor is, ha annak a banyának nincs lelke… Amúgy van, csak jól hangzik, amikor ennek az ellenkezőjét állítom.
Az életemben volt egy másik kis külön egység, ami most már csak egy emberből állt. Mikor Han mondta azt, hogy tényleg el kellene mennem, végül beadtam a derekam. Eszem ágában sem volt feleségül venni a lányt, azonban láttam a családom és a barátom szemében, hogy nem bíznak bennem. Nem akarják, hogy egyedül maradjak, amikor nem tudnak mellettem lenni, mert attól tartanak, hogy teszek magammal valamit. Ez pedig túl fullasztó volt ahhoz, hogy egyszerűen nemet mondjak és tovább nézzem a hülye aggódó szemeiket. Idegesített az egész.
Mindenesetre hálás voltam a szüleimnek, hogy igyekeztek olyan feltételeket szabni nekem, ami még egy vakrandit sem tesz túl kényelmetlenné. Drága helyre mentünk, ugyanakkor egyrészt nappal tettük mindezt, másrészt pedig nem egy villásreggelit szerveztek le, hogy vásárra vigyem a bőröm. Emiatt volt merszem valamennyire lazábban öltözni, viszont bizonyos kereteket megtartottam, elvégre még olyan randira sem mentem el tróger módon, ami kevésbé volt fancy a mai találkozáshoz képest. Nyilvánvalóan nem jártam túl sokat ilyenekre úgy, hogy összesen egyetlen barátnőt számolhatok, mivel nem szerettem a bonyolult kapcsolatokat. Egyszerűbb volt keresni egy jól kinéző csajt, aki csak azt akarja, mint működőképes módon fenntartani egy párkapcsolatot.
Mivel mondhatni viszonylag normális szülőkkel rendelkezem, pontosan tudtam, hogy nem fognak rám erőszakolni egy házasságot. Emiatt hoztam meg azt a döntést, hogy a frufrumat hanyagul hagyom a homlokomba hullani, mivel sokkal kényelmesebb volt úgy viselni a hajam, mint folyamatosan azzal foglalkozni, hogy tincseim tökéletesen álljanak. Enyhén túlzásnak találtam a sofőrt, akit nekem foglaltak, mivel mehettem volna taxival is, de már mindegy. Akkor ezek szerint haza kell majd vinnem a csajt, és a hozzám közel állók nem akarják, hogy vezessek. Fantasztikus.
Megnézhettem volna már az autóban azt, hogy pontosan hányas asztalt foglalták le magam, de én inkább azzal kötöttem le magam, hogy megpróbáljam lehűteni a testvéremet, aki úgy bombázott az üzeneteivel, mintha vagy ezer éve nem találkoztunk volna, pedig együtt élünk. Arról nem tehetek, hogy ő képtelen volt felkelni időben… Bár valahol nagyon hálás voltam neki ezért, mivel nem akartam még ötször átöltözni és megvárni, hogy rám támadjon valami istenverte smink cuccal, amiért mostanában olyan sápadt vagyok. Vagy rosszabb esetben a hajvasalójával fenyegessen, én pedig a sajátomat izzítsam be a testi épségem érdekében.
Mikor beértem a helyre, először csak a telefonomat kezdtem el nyomkodni, mivel tudni szerettem volna azt, hogy pontosan hol ülünk. Miután nyugtáztam, a teremben kezdtem el keresni a lányt, aki történetesen engem nézett, szóval hamar rájöttem, hogy ő lesz az én emberem. Értem én, hogy vakrandiról van szó, de sok segítség lett volna, hogy ha valamelyikünk kap egy képet a másikról. Mondjuk rákereshettem volna a neten is… Na mindegy.
- Szia – miután szemügyre vettem a lányt, egyszerűen nyugtáztam magamban, hogy szép. Ha elég jó fej, akkor talán ráveszem arra, hogy egyszer lefeküdjünk és utána hagyjuk a dolgot. Egyelőre nem tűnik túl lelkesnek, szóval nem éltem magam annyira bele a dologba, csak abban reménykedtem, hogy nem lesz totál időpocsékolás a mai nap csak azért, mert Han a testvéreivel lóg, Rimnek pedig nyomokban eltér az órarendje az enyémtől. Határozottan sértésnek vettem, amikor túl feltűnően próbált tőlem megszabadulni, de tiszteletben tartottam, hogy szüksége van némi magánéletre és nem akaszkodhatok rá örökké.
- Chae Shin. Örülök a találkozásnak – finoman szorítottam rá a felém nyújtott, törékeny kis kézre, aztán visszahúztam azt és valami mosoly szerűt igyekeztem az arcomra varázsolni, még ha kínos is volt az egész. Bántotta az egomat, hogy ennyire nem akar itt lenni.
- Ez kedves tőled, ne hülyéskedj – halkan nevettem el magam, aztán az étlapot meg az irányítást egyszerre vettem a kezembe – Voltál már itt valaha? Van bármi, amit szerinted érdemes kipróbálnom?
Amikor újra rápillantottam, akkor valójában ismerősnek tűntek a vonásai, de nem igazán tudtam őt hova tenni elsőre. Gondolom már összefuthattunk valami eseményen, csak akkor valamiért nem hagyott bennem mély nyomot. Az is igaz, hogy nem jártam gyakran New Yorkban és amikor utoljára itt voltam, akkor még Rachellel együtt voltunk.
- Hány éves vagy? – tudtam, hogy a nyugaton udvariatlanság megkérdezni, de koreaiak voltunk, szóval gondolom nem csesztem el a dolgot – Bár talán mindegy is, mert Amerikában az emberek közvetlenül beszélnek egymással. Te is tegyél így nyugodtan.
Nem igazán tudtam, hogy mivel oldhatnám a tényleg kínos hangulatot, a figyelmemet a telefonom felvillanó képernyője terelte el. Csak azután jöttem rá, hogy a háttérnek beállított kép félreérthető lehet, miután azt magunk között lenyomtam.
- Emiatt nem kell aggódnod – engem meg nem tudom miért érdekel, hogy aggódik-e, mikor felemeltem a feloldott telefonomat – Van egy ikertestvérem, csak ő az. Nem vagyok megcsalós típus.

Ha meg kellett neveznem a számomra legfontosabb embert a világon, gondolkodás nélkül a húgomat mondtam volna. Teljesen biztos vagyok abban, hogy sokakat baromira idegesíthetnek a testvérei, viszont mi mások voltunk. Ha valakit az ember, a legelső pillanattól kezdve ismer, akkor az én szememben örökké elválaszthatatlanná válik attól a személytől. Sok mindent kibírtam ép – bár ez nem teljesen igaz – ésszel, de attól tartok, hogy ha Rimmel valami olyan történne, amin nem tudok változtatni és visszafordítani, nemes egyszerűen belehalnék a bánatba. Az oka annak, hogy olyan sokáig távolmaradtam volna, engem teljesen tönkretett, ugyanakkor erős tudtam maradni, amiért neki nem árthattam. Pontosan tudtam, hogy ha kirobban egy botrány, akkor annak nagyon súlyos következményei vannak a családomra nézve is. Anya és apa is érdekelt, de ők mások voltak… A szüleinkre mindig jobban vigyáztak, mint ránk, a befolyásuk miatt. Szinte biztos voltam benne, hogy Rim kapott testőröket, de ez a tény még inkább felzaklatott. Nekem kellene vigyázni rá.
Nem a házasodási terv fűtött azügyben, hogy idejöjjek, ez egyértelmű volt. A húgom kért meg rá. Egyszerre okozott fájdalmat, hogy mennyire nem bízik bennem, illetve értettem is meg érte. Azok után, amik utoljára történtek velem – hiába nem emlékszem rá – elég súlyos következményeket vontak maguk után. A családom pénze mentett meg a pszichiátriai kezeléstől, folyamatosan felügyelniük kell, hogy ne essek vissza az ivást illetően. Egyelőre nem kaptam gyógyszereket, mert a családom könyörgött. Azt mondták, hogy helyre tudják hozni, hogy meg tudnak javítani. Nem akartam elkeseríteni őket, hogy már sosem leszek a régi. Magam sem tudom, hogy pontosan mi történt, hogy miért Kang halt meg helyettem akkor és ott, mikor összesen pár másodpercem volt dönteni az életünket illetően. Viszont amióta elment, még kényelmetlenebbé vált a létezés ténye. Hannal sosem lesz a régi a barátságunk, úgy fogjuk egymást kerülgetni, mint két balfasz. Mellettem van, de érzem, hogy elítél. Ennek ellenére azért nem akarja, hogy komolyabb bajom essen, de talán ez már csak egyfajta tisztelgés a múlt előtt? Magam sem tudtam.
Suzanne kapóra jött nekem sok kérdést illetően. Mivel nem eshettem vissza, a találkozóink egyel több okot adtak arra, hogy erősödjön a koncentrációm. Rim szerint, ha idegenekkel ismerkedem és nyitok a világ felé, akkor könnyebben vissza tudom magam integrálni a társadalomba. Mivel én se akartam zárt osztályra kerülni, érdemesebb volt elterelni a figyelmem és az ivás helyett idegenekkel együtt lógni. Más kérdés volt, hogy egy húszas évei elején járó, csinos lány valószínűleg élni akar még, nem pedig a férjét kinézni magának. Szóval szerintem sokat nem segített rajtam az, hogy valaki olyannal fogok randizgatni, aki talán eredendően utál, de azok után, ami történt, nem volt szívem megmondani a testvéremnek mindezt. Jelen pillanatban az volt a legfontosabb, hogy a szeretteimet megnyugtassam. A szüleimet, Rimet. És Hant is. Még annak ellenére is fontos volt nekem, hogy ő gyűlölt engem.
- Jó – magam is csak utólag vettem észre, hogy félhangosan, a bajszom alatt mormolva vettem tudomásul, hogy ő fele annyira sem akar itt lenni, mint én. Ennek hatására pedig kezdtem elhessegetni a gondolatot, hogy talán be kellene vágnom egy felest azért, hogy ne váljak még görcsösebbé az elkövetkezendő percekben. Mindig így indult. Soha nem emlékeztem, hogy az egy után pontosan milyen számnál álltam meg, pedig számoltam. Csak egyet… és még egyet. Amíg el nem sötétül minden. Egyet ittam. Sok alkalommal. Egy halk sóhajjal igyekeztem kiadni a bennem gyülekező feszültséget.
- Valóban – egy bólintással nyugtáztam a véleményét, ami egyenértékű volt az enyémmel – Akarsz fogadni abban, hogy melyikünk családja nézte ki?
Ahhoz ismernünk kell a kis apró szegleteit is a teremnek. Összességében bármelyik ötcsillagos étteremben lehettünk volna, de mindegyiknek volt valami stílusjegye, ami ikonikusnak számított. Én csak a hely alapján nem feltétlenül tudnám megmondani, hogy az én őseim ötlete volt-e a helyszín. Ha kinyitnám az étlapot, akkor már más lenne a helyzet.
Azt, hogy most már tegeződünk egymással, csak egy bólintással nyugtáztam. Magam sem tudtam, hogy reflex volt-e tőlem, amiért nem régóta tértem vissza Amerikába, vagy más okai vannak. Rim sokkal kevésbé volt görcsös és merev, mint én. Az iker gyerekek esetében az egyik fél mindig csendesebb, introvertáltabb. Esetünkben én voltam az. Ha valakinek a társaságában fel tudtam oldódni, akkor kifejezetten jókat mondtam, általában az emberek szórakoztatónak találták a társaságom és a rideg stílusom ellenére rendes srácnak gondoltak. Rim velem ellentétben hangosabb, határozottabb volt.
- Kis naiv – óvatosan csóváltam meg a fejem, szinte éreztem, ahogyan a vállam rázkódni kezd a halk nevetésemtől. Magam sem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot a pofátlansághoz, de úgy könyököltem az asztalra, mintha egy kocsmában lennék és hajoltam közelebb hozzá. A szavakat tisztán ejtettem ki, hogy az enyhe akcentusom ellenére is tökéletesen értse őket – Az olyan srácoknak, mint amilyen én vagyok, soha nincs barátnője.
Nem vagyok pofátlan, szóval a telefonomon még egyszer megnéztem az időt, aztán egyszerűen a zsebembe csúsztattam, hogy véletlenül se legyen szem előtt. Mindig voltak futó kapcsolataim és Suzanne hiába tette nyilvánvalóvá azt, hogy mennyire nem kér belőlem, illetlenségnek éreztem volna, ha a Tinder, vagy egyéb társkereső oldal felvillan az asztal közepén, amikor vele randizok. Soha nem voltam feminista férfi, de tiszteltem annyira a nőket, hogy nem törtem össze az önbizalmukat azzal a ténnyel, hogy valójában számomra a legtöbbjük pótolható. Szegény viszont nagyon rosszul kapálózik, mert maga a tény eléggé bökte a csőrömet, hogy ennyire egyszerűen elutasított. Korábban hasonló nem igazán történt még velem.
- Szerintem rosszul taktikázol – ez számomra legalábbis egyértelmű volt – Én se azért jöttem ide, hogy holnapután elvegyelek. Pont ezért van egymásra szükségünk.
Ezt már muszáj volt kimondanom, mert egyszerűen megőrültem attól, ahogyan velem szemben görcsölt ezen az egész dolgon. Minél nagyobb elutasítást érzek magam felé, annál inkább erősödik bennem az, hogy mennyire magányos vagyok. Ha egy idegen sem képes megmaradni a társaságomban, akkor talán megint el fogok menekülni azok elől, akik fontos szerepet töltenek be az életemben. Én pedig egyedül fogok megrohadni a történetemmel, amit senkinek sem tudtam elmesélni. Ha képtelen voltam feldolgozni, akkor másnak sem illett volna a nyakába varrni a gondjaimat.
- Ha hazamegyek és azt mondom, hogy nem éreztem jól magam veled, akkor új jelöltet fognak keresni neked, amíg meg nem bolondulsz a végére az egésztől – a száraz tényeket elég érzelemmentes hangon közöltem vele. A szüleim hasonlót nem tennének velem, soha nem kényszerítenének rá arra, hogy elvegyek feleségül valakit, akit nem akarok – Szóval szerintem biztonságosabb fenntartani a látszatot. Ugyanakkor te tudod mi a jó neked.
Azt már nem tettem hozzá, hogy az én helyzetem ezek szerint sokkal szerencsésebb az övénél. Valószínűleg valaki el fogja venni, aki mellett boldogtalan élete lesz. Én pedig nem fogok a sírján táncolni, mert negyed annyira sem vagyok értékes ember, hogy játsszam a nagy megmondó szerepét. Nem ismerjük egymást, szóval valószínűleg neki is pont annyira mindegy, hogy mit csinálok, mint nekem az ő tetteinek a következménye.
- Már mindent értek – nem terveztem kifejteni azt, hogy pontosan mit és miket – Igen, van egy ikertestvérem. Rimnek hívják.
Nem teljesen páros a nevünk, de rímel. Sokan aranyosnak gondolták ezt, nekem nem volt ellene kifogásom. Örültem, hogy egyetlen szótagból állt a keresztnevem, ami népszerű választás volt, mert így nem kevertek össze más osztálytársaimmal. Az pedig, hogy hozzá nem jutott el a hírünk, rámutatott a tényre, hogy a szüleim miért mentek bele ebbe a randizásba. Azt remélték, hogy ha mégis vele akarok majd lenni, két család egyesülése megmentheti a bemocskolt Chae nevet.
- Ő az – ezúttal egy olyan fényképet mutattam neki, az arcomhoz emelve a készüléket, amin csak a húgom volt látható – Nagyon hasonlítunk. Neked van testvéred?