Egy jó kis házibulira nehéz nemet mondani, ezekben a legjobb a hangulat, és a legkönnyebb jó kedélyjavító cuccokhoz jutni. Bár a ma esti nem egészen az én közegem, a jelenlevőknek szerintem legfeljebb a negyedét ismerem - esélyes, hogy sokat is mondtam -, őket is csak a társulatból. Shawn hívott meg, az exe tartja a bulit – aki nagy eséllyel nem csak az exe lesz a buli végére, legalábbis ha a táncpartneremen múlik. A házigazda pedig elég ittasnak tűnik már ahhoz, hogy bármire befűzhető legyen. Nem mintha annyira figyelemmel kísérném, hogy mi történik közöttük. Próbálok ráhangolódni a partira, a zenére - ami egészen jó, ahhoz képest is, hogy eléggé elindult a retró irányába - és alapvetően sosem esik nehezemre táncra perdülni, így most is könnyedén elkapom a ritmust két barátnőm társaságában. Csak hát nem telik el sok idő, és egyre inkább úgy érzem, hogy hiányzik VALAMI. Hogy a vodkanarancs nem elég a hangulathoz, és a jelenlevő emberek egyszerűen idegesítenek vagy untatnak. Balerinák között amúgy sincs igazi barátság. Épp annyira vagyunk egymás barátai, mint riválisai, szóval könnyen irritálóvá válhatnak. De egyébként sem ez a lényeg. Kell valami több, hogy igazán élvezni tudjam az estét.

Shawn szívszerelméhez fordulok végül, hogy ki tudna-e segíteni, hisz úgy volt, hogy ezen a partin minimum fű lesz, de akár valami erősebb is. Ő pedig az emelet felé irányít, hogy ott keressem meg a spanját, valami Levi nevű srácot, aki elvileg a fenti mosdóba vonult el. Remélhetőleg azon okból, amit sejtek, máskülönben elég kínos lesz, ha rárontok. De nem vagyok szívbajos, nem tartanak vissza az aggályaim. Szerencsére nem is kell csalódnom.

- Kurva vicces vagy, öregem – fintorodom el kissé az ovis megjegyzésen, finoman visszaszúrva, de nem veszem annyira komolyan sem őt, sem magamat, hogy ezen igazán fennakadjak. Ezt a hangomból is kiérezheti. - Látom, hatásos a cucc... - bökök állammal a kezében tartott vicces cigi felé, feltételezve, ahogy attól vált ilyen humorossá. De a pofátlan beszólása nem akadályoz meg abban, hogy beljebb kerüljek a mosdóba, még akkor sem, ha valószínűleg pont az volt a célja vele, hogy kívül tartson.  

- Te vagy Levi, ugye? Mennyiért adnál nekem is egy szálat? Vagy osztanád meg velem, ami nálad van? - Az utóbbi kérdésem végére már vele szemben állok, a félig nyitott ablak másik oldalán, vállamat a falnak vetve, és egy egészen bájos mosolyt villantva.

A felém vetett kérdést hallva egy gúnyos félmosolyra húzódnak az ajkaim, miközben Miley Cyrus Wrecking Ball-ja felcsendül a fejemben. Nem, előttem nincsenek falak, mert lezúzom őket. De legalábbis egészen biztos, hogy nem a srác pokróc stílusától fogok meghátrálni. Ennél azért jóval többre lenne szüksége ahhoz, hogy elriasszon. Főleg miután megbizonyosodtam róla, hogy őt kerestem, ő Levi. Bár a kezében füstölgő spangli is hamar elárulja, hogy jó helyre jöttem.  

Hamar rá is térek az üzletre, nem húzom az időt. Aztán éppen csak egy árnyalatnyit rándul felfelé a szemöldököm az “adj egy húszast” felszólítást hallva. Húszas egyetlen szálért? Kicseszett jó anyag lehet, amit a nagynénje lakásának erkélyén nevelgethet nagy gonddal, és saját kezűleg szüretel le, hogy aztán a saját receptje szerint szárítsa ki, és készítse elő... de oké. Legyen! Nem most, és nem ilyenek miatt fogok szőrszálakat hasogatni. Őszintén, valahol még szórakoztatónak is találom a helyzetet.

Leemelem a vállamról a vékony táskámat, és éppen kivenném belőle a kért bankjegyet, de megáll a kezem a mozdulatban, amikor meghallom a kérdését. Zsigerből válaszolok. - Tizenkettő. - Közben épp csak felpillantok rá, aztán úgy döntök, elő húzom a személyimet is a pénzzel együtt. - Talán az ID-met is szeretnéd csekkolni? - tartom fel elé, miután a kezébe nyomom a húszast. - Mindenkitől megkérdezed a korát, akinek füvet adsz el? - vonom fel ezúttal ténylegesen és félreérthetetlenül a szépen ívelt szemöldökeimet. - Nem ezzel a szállal fogsz megrontani, ha ez megnyugtat – teszem hozzá, de végül az ajkaim már felfelé rándulnak.

Ha megkapom a szálat, hátamat a falnak vetve az ablak mellett készülnék meggyújtani, de rövid kutatás után ráébredek, hogy nincs nálam öngyújtó. Volt, de valakinek kölcsönadtam korábban, és nem kaptam vissza. - Van tüzed? Vagy arra is újabb költségeket számolsz fel? - kérdezek rá, de most már nemigazán tudom visszafogni a szórakozott mosolyomat.

- A lottózást azért szerintem inkább hagyd. - Ha már ilyen szar tippjei vannak. Azt mondjuk, magam sem tudom, miért mutatom meg neki a személyimet. Talán csak egy reflex, mert sajnos hozzá vagyok szokva, hogy rendszeresen bizonygatnom kell, hogy már elég felnőtt vagyok - akár a valós személyimmel, akár egy hamissal. Vagy csak egyszerűen amúgy is pont kéznél van, és így egyszerűbbnek tűnt letudni ezt a témát. Nyilvánvalóan tévedtem.

- Aucs – biggyesztem le kissé az alsó ajkamat, mintha tényleg szíven ütne, hogy taknyosnak nevez. - Borzasztó kisebbségi komplexusod lehet, hogy ennyire szükségét érzed a sértegetésnek - vágok felé egy nagyon megértő, nagyon együttérző pillantást, mintha tényleg sajnálnám őt. Na, nem mintha pszichológusnak készülnék. - Jobbulást! - teszem hozzá egy kissé gonosz mosollyal.

Az összeget hallva szinte a szemem sem rebben. Szinte. Borsosan megkéri az árát annak az egyetlen szál spanglinak, de nem igazán izgat. Húsz dolcsi nem fog hazavágni. Neki meg lehet kell a holnapi betevőre vagy mi. Elvileg jót tesz a léleknek néha egy kis jótékonykodás.

- Így már minden világos... - bólogatok tudomásul véve, hogy amúgy nem díler. Feltételezhetően akkor kicsit reálisabb összegben gondolkodna. Ha így nézzük , akkor még egész jó fej, megosztja velem a saját tartalékát. Persze ha eltekintünk attól, hogy közben mennyire lehúz.

- Látod ebben egyetértünk. Szerintem is mindenkinek a saját dolga eldönteni, hogy mivel és hogyan pusztítja magát - vonok vállat. Engem sem különösebben izgatnak mások, legalábbis nem sok olyan ember van az életemben, akiért akár csak egy kicsit is képes lennék aggódni, és ez visszafelé is igaz.

- Rendbe igazítasz? - kérdezek vissza felfelé görbülő ajkakkal, és próbálok nem nevetni. - Ez mégis mit jelent? Mi szokott történni akkor, amikor elveszíted a türelmedet? - Tenném fel a kérdést kihívóan, legalábbis a mondat elején még olyan hangnemet ütök meg, ám a mondat második fele már, ahogy a pillantásunk találkozik, valahogy komolyabbá és csendesebbé válik. Van valami a tekintetében, amitől váratlan izgatottság kezd felfelé kúszni a gerincem mentén. Közben egyszerre vagyok kíváncsi, és próbálom féken tartani a pimaszabbik oldalamat, amíg arra várok, hogy valamilyen formában választ kapjak a kérdéseimre.

- Az vagyok - bólintok. Nem lep meg, hogy ezt így kikövetkeztette. Vagyunk itt ma este páran a társulattól, gondolom a híre is gyorsan terjed ennek. - Te viszont, azt hiszem, ismerős vagy nekem valahonnan. Hol láthattalak...? Várj! Az Emperorban? - tippelek, de még nem vagyok benne biztos. Beleszívva lassan a vásárolt cigibe, majd néhány pillanat szünet után kifújom a füstöt az ablak irányába. Ó, igen, erre nagyon szükségem volt.

- Megrendezni? - És megint feljebb szalad a szemöldököm a homlokomon. Most elverni, vagy megdugni akar? Vagy mindkettő? - Úgy gondolod, kellett volna? Hogy megérdemelném? - kérdezek rá egy visszafojtott, alig gúnyos mosollyal, finoman az alsó ajkamba harapva. Nagyon rátapinthattam valamire. - Néhány szóval komolyan ennyire beférkőzhettem a bőröd alá? - Most már tényleg semmi visszafogottság nincs a gúnyos vigyorban az arcomon. Érzem, hogy kurvára a tűzzel játszom, de ez mikor is tartott engem vissza bármitől is? Lehet kicsit őrült vagyok, de egy részem tényleg kíváncsi, mi fog történni, ha tovább pimaszkodom.  

- Hmmm... végre lett egy öribarim. Mindig is kíváncsi voltam, az milyen – villantok ezúttal ismét egy egészen bájos mosolyt. Bármit mondok, mintha egyre jobban felhergelném. De legalább jó előre közölte, hogy nem egy türelmes típus, így gondolom nem érhet meglepetésként, hogy ennyire könnyen fel tudom idegesíteni. Vajon milyen lenne, ha nem épp egy füves cigi lógna ki a szájából? Vagy a Tana-hatás semlegesíti a marihuána jótékony hatásait? A szavait hallva újra a számhoz emelem a spanglit, beleszívok, majd lassan a fejemet ingatom, és csak azután szólalok meg újra, hogy a füst elhagyta a tüdőmet.

- Mégis honnan tudod, mihez vagyok szokva? Szerintem meglepődnél... - pillantok rá kihívóan. Aztán érdeklődve figyelem, ahogy kirobogtatja a nyakát szépen módszeresen mindkét irányban. Ezt most ilyen fenyegető mozdulatnak szánta? Vagy tényleg bemelegít valamihez? Nekem is ezt kéne tennem? Nyújtó gyakorlatokba kezdeni, mint a balettórák elején? Bár lehet, nem vagyok megfelelően öltözve ahhoz, hogy a lábaimat emelgessem... legalábbis nem abban az értelemben. Mindenesetre egyre érdekesebben alakul ez az este.

- Ó, hát, nem is tudom... Mondjuk szórakoztam? Mert mégis mi a faszt keres ott bárki más, aki betéved? - vágok olyan arcot, mintha ennél hülyébb kérdést még sosem hallottam volna. Valószínűleg így is van. Mármint sejtem, hogy a korom miatt kérdezi, de egyrészt nem mintha annyira nehéz lenne bejutni kamu igazolvánnyal 21 év alatt is, másrészt lassan tényleg kezd az agyamra menni, hogy ennyire ki van élezve a koromra. Biztos nagyon viccesnek hiszi magát, és lehet, hogy tényleg fiatalos arcom van, de azért kurvára biztos, hogy nem kiskamasznak nézek ki. - Caesar és az ősei a családom régi barátai. - Árulom el, hátha ettől megnyugszik a kis lelke, hogy nem csak úgy belógtam. Nem mintha tényleg köze lenne hozzá.

- Ó, hát... nyilván. Valószínűleg csak ennyi hiányzik az életemből, hálásan köszönöm, hogy megoldottad ezt a rejtélyt nekem - válaszolok gúnyosan elmosolyodva. Ez a pasi egy igazi fasz. És bassza meg, egyszerre irritál, és vált ki belőlem valamit... Valamit, amit azt hiszem, egész este hiányoltam ebből a buliból. Mindenesetre érdekesebb hatással van rám, mint a húsz dolcsis spanglija.

- Hmm... te pedig, úgy sejtem, pontosan ezt igényelnéd. Hogy valaki a te szintedre süllyedjen, és éppen olyan pofátlan stílusban beszéljen veled, ahogy te másokkal - nézek vele dacosan farkasszemet. Arra viszont már csak a szemeimet forgatom, ahogy az öribarikkal kapcsolatos megjegyzésemre reagál. És talán fájhatna ebben az igazság, de már évek óta receptre szedem a leszarom tablettát, és nem csak hogy nem igazán érdekel, hogy nincsenek igazi szoros barátságok az életemben, de jobb is nekem így. Nem túlságosan kötődve senkihez.

Értetlen fintorral ingatom a fejemet. Nem akarom, hogy meglepődjön? Fogalmam sincs, mire céloz, de hamar elengedem ezt. Azt hiszem, nagyon fenyegetőnek akar tűnni, ami ennek a jele, hogy már tényleg rendesen a bőre alá férkőztem, és nekem ezt elég tudnom. Bár tény, hogy ő sem hagy teljesen hidegen. Semmilyen formában. Miért nem lep, hogy megint a koromon lovagolunk?

- Kérlek, áruld már el nekem, miért bassza ennyire az agyadat a korom? Talán most kellett rájönnöd, hogy a kislányokra izgulsz, és ez ingerel ennyire? - Kérdem ezúttal elegánsan az arcába fújva a füstöt. Ennyi “taknyos kölyök” típusú megjegyzés után már abszolút meg is érdemli.

- Na és te? A sarki fűszeres fia? - Ha már így belemegyünk abba is, hogy ki mennyire pénzes... És szemmel láthatóan ez a tény is irritálja, vagy legalábbis új szintre léptem nála a “hülye elkényeztetett picsa” játékban. De nagyon hamar szintet lép ő is a kibaszott pofátlan kérdésével. Ezen a ponton már nem is gondolkodom, elborul kissé az agyam a stílusától, automatikusan lendül a kezem, és csattan pofon az arcán. - Mégis ki a francnak képzeled magad? - A tekintetem villámokat szó rá.

- Értem. Ez esetben megtisztelve érzem magamat. - Ha már ez a vállalhatatlan stílus a részéről kizárólag nekem szól. Legyen neki karácsony, nem fogok tovább vitatkozni, és belemenni abba a részletbe, hogy ő az, aki első pillanattól kezdve foghegyről beszél velem, és én valójában csak erre reagáltam. Mert nem, én sem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy így beszéljenek velem, legalábbis anélkül nem, hogy reagálnék rá.  

Mézes-mázas mosolyom mögött ismét ott a maró gúny, mikor kijelenti, mennyire leszarja, hogy fiatal vagyok. Hát hogyne, és mégis ez a téma azóta, hogy beléptem a kurva ajtón. De ezt is elengedem, épp csak egy hümmentéssel reagálok, bár ebben benne van az is, hogy nem értek egyet, és már megvan erről a véleményem.

Én komolyan nem értem, hogy lehet valaki ennyire irritáló, és azt sem igazán értem, miért is vagyok még mindig itt? Bár valószínűleg a házigazda nem nézné jó szemmel, ha a füves cigivel a ház több pontján is időznék, de ha nagyon akarnám, nyilván találhatnék egy helyet, ahol nyugiban elszívhatom ezt a szálat. Mégis itt vagyok, és hagyom, hogy a srác felidegesítsen, teljesen kihozzon a sodromból, mert... Nem tudom. Egyszerűen csak van benne valami, amitől érdekesebbnek tűnik, mint bárki vagy bármi más, ami ma este ebben a buliban történhet. Vagy mert a végére akarok járni, hogy milyen az, amikor végleg elpattan nála a húr. Csak arra nem számítok, hogy ez velem esik meg előbb.  

Annyira pofátlan, annyira tenyérbe mászó... Szórakoztatónak találtam, hogy a bőre alá férkőzhettem, de úgy tűnik, ez visszafelé is igaz, és ahogy felteszi azt a kérdést... Nem tudom, mit képzel magáról, honnan veszi a bátorságot, hogy így beszéljen velem, de nem is hagyok magamnak időt erre megtalálni a választ. Túl sértőnek találom a szavait ahhoz, hogy képes legyek megfontolni, mit is teszek. A kezem lendül, a pofon pedig szinte fülsiketítően hangosan csattan az arcán. Ezzel pedig magamat is meglepem.

Megijedek, határozottan megijedek a tettemtől egy pillanatra, valószínűleg mert abban a másodpercben tudom, hogy átléptem egy határt, amint a csattanástól égő tenyeremet leeresztem. Szikrákat szóró szemeim éles ellentétben állnak az ő jeges kékjeivel, melyekbe hirtelen sötétség költözik. Vagy valahonnan mélyről tört fel. Én hoztam fel. És bár már azelőtt tudom, hogy meg fogja torolni a tettemet, mielőtt bármit lépne, még nem tudom, mire számíthatok tőle. Pontosan ez az, ami félelemmel tölt el. A levegő megfagy, az idő megáll, a szívem a torkomban dobog. Aztán váratlanul előre lendül.

Olyan gyorsan és határozottan mozdul, hogy ha akarnék sem tudnék ellenállni. A kezemből a cigiszál a fürdőszoba kövére hullik, ám mielőtt az földet érne, Levi már ujjaival a nyakamon, teljes alakjával a falhoz présel. Azt hiszem, a helyzet hirtelenségétől egy kisebb nyekkenés el is hagyja a torkomat. És csak most tűnik fel, hogy milyen magas ez a pasi. Biztos van legalább száznyolcvan, ami azt jelenti, hogy közel húsz centivel fölém magasodik. Mégis a korábbi ijedtségem fokozatosan alakul át izgatottsággá attól, ahogyan hozzám ér. Majd ennek az izgatottságnak egy része hamar átcsap haragba, amint közli a követeléseit.  

Bassza meg! Eszem ágában sincs bocsánatot kérni. Igen, lehet, hogy kijárna neki, mert tisztában vagyok vele, hogy átléptem a határt. De nem ok nélkül, mert az én nézetemben szégyentelenül átlépte ő is...

Hosszan tűnődve nézek a szemeibe, miközben megforgatom magamban a lehetőségeimet. Mármint... azt hiszem, tudom, mit akarok, de... ha ez egyben azt is jelenti, hogy meg kell adnom neki azt, amit ő akar... Nem szokásom könnyen behódolni senkinek, nem is jön könnyen, minden sejtem ellenkezik ezellen. És közben mégis tudom, tudni vélem, hogy megérné.

Szóra nyitnám a szám, bár továbbra sem tudom, mit fogok mondani. Ám ahogy a combjával finoman nyomást gyakorol rám, szavak helyett egy halk nyögés szakad ki az ajkaim közül. Frusztráltan hunyom le a szemeimet egy pillanatra, amiért a testem elárul, mielőtt ténylegesen eldönthetném, mit akarok. - Kérlek... - kezdem halkan, alig hallhatóan, mielőtt kinyitnám a szemeimet. Majd nyelek egyet, és a pillantásomat egyenest a jégkék szempárba fúrom. - Kérlek... folytasd! - harapom be az ajkam belső felét finom mocorgás kíséretében.

Első pillanattól fogva kóstolgatjuk egymást, ahogy beléptem a mosdó ajtaján, mintha abban a minutumban eldöntöttük volna, hogy alaposan ki fogjuk hozni egymást a sodrából. Csak arra nem számítottam, hogy nálam fog előbb alpattanni a húr. Azt gondolom, alapvetően nem is könnyű engem kibillenteni az egyensúlyomból, az elmúlt egy-két évben már elég vastag bőrt növesztettem az arcomra ahhoz, hogy leperegjen róla nagyjából minden. Mégis az, ahogyan Levi felteszi nekem a kérdést Caesarral kapcsolatban... mintha rólam már ismeretlenül, néhány percnyi ismeretség után is megállapítható volna, hogy bárkivel összefekszem, akár a család jó barátjával is... Talán leginkább az igazság fáj ebben, és mindaz, ami mögötte van. Az elveszettségem, a bizonytalanságom, ami a makacs, dacos felszín alatt lapul... De most nem igazán foglalkozom a miértekkel, hiszen a kezem előbb jár, mint hogy megfontolhatnám, mit teszek, és onnan már nincs visszaút. Átléptem egy határt, aminek következményei lesznek. Ez azonnal érezhető a levegőben. A szinte vágható feszültségtől, és a várható bosszú előszelétől egyszerűen bizsereg a bőröm.

Aztán a pillanat tört része alatt a falhoz szegezve találom magamat. Meglepődöm, és némi félelem is keresztül suhan a tekintetem, mégis az izgatottság dominál bennem leginkább, egészen addig, amig a srác nem közli a feltételeit. Akármelyiket is választom, meg kell hunyászkodnom, ami nem szokásom, és jelenleg is erősen idegenkedem tőle. Mégsem akarom, hogy vége legyen. Azt akarom, hogy folytassa, hogy átvegye felettem az uralmat, hogy megmutassa, milyen is az, amikor elveszíti a józan eszét. Milyen is az, amikor beváltja a fenyegetéseit. A testem pedig épp annyira akarja ezt, mint az elmém, hisz elárul, mielőtt bármit felelhetnék neki. Az arcára kiülő apró, elégedett mosolytól pedig úgy érzem magam, mintha ő lenne a macska, én pedig a csapdába szorult egér. Miért ennyire kibaszottul izgató ez?

A mély, reszelős hangjától mintha valami elolvadna bennem belül, még inkább a hatása alá kerülök, és jó kislány módjára bólintok két kisebbet. Igen, szerintem is jól döntöttem. A ruhámat azonnal feljebb is tolja, én pedig úgy mozdítanám a csípőmet, hogy ebben a segítségére legyek. Ekkor azonban két kézzel nyúl a fehérneműmért, és olyan hirtelen tépi azt le rólam, hogy meglepetten kapok levegő után, miközben a szemeim is nagyra kerekednek. Ám csupán egy röpke másodpercig sajnálom a finom, drága anyagot, hisz nagyon hamar elfeledteti velem, hogy mit veszítettem, azzal, amit nyerhetek. Egyik keze óvatosan simul a lábaim közé, miközben a másik vadul ránt egyet a ruhám felső részén, hogy felszabaduljon a vállam. - Ha így folytatod, nem lesz miben hazamennem... - jegyzem meg mosollyal a hangomban, bár a ruhámban egyelőre nem tett kárt. A mondat vége pedig kéjes sóhajba fullad, amint az ujjai belém csusszannak. Szinte dorombolva tolom neki előrébb a csípőmet, és az egyik kezemet a tarkójára simítom, élvezettel fúrom ujjaimat a hívogató sötét fürtjei közé. A másik kezem pedig lefelé siklik a mellkasán, hogy aztán a pólója alá csúsztathassam. Ujjaim kissé a bőrébe marnak a csípője felett, mert ösztönösen venném vissza az irányítást tőle, és úgy kell megfékeznem magamat, hogy ne tegyem, hogy ne dacoljak vele, ne engedjem azonnal felszínre törni a vadabb énemet. Hogy hagyjam uralkodni felettem, mert kibaszottul felszabadító érzés, és szeretnék neki időt hagyni. Ugyanakkor az ujjaim kicsit megfeszülnek a tincsei között, miközben a tenyeremet becsúsztatom a nadrágjába, hogy felmérjem az izgatottságát.

Egyértelműen az elcsattanó pofon a gyújtózsinórja mindannak, ami a pillanat tört része alatt lángra lobban közöttünk, de ez a valami érezhetően az első perctől itt volt velünk, bennünk. A srác haragja, ingerlékenysége, az én dacolásom, szemtelenségem, a saját önutálatom, amit most valami mássá formálunk, másba forgatunk át - itt volt, itt lesz, nem múlik, legfeljebb fokozódik, ahogy az események is.

A fehérnemű nem várt módon kerül le rólam, és bár a legkevésbé sincs ellenemre Levi vadsága, nem tudom nem szóvá tenni azt, ahogyan az öltözékem darabjaival bánik, miközben valószínűleg halvány gőze nincs arról, milyen értékkel bírnak. - Te fogd be! - Hülye pöcs. Az utóbbit nem mondom ki, annyi önuralmam még akad, de azt hiszem, valahogy kicsit így is ott van a hangsúlyomban, ahogyan a szavaimmal visszavágok. És mosolygok a dolgon, épp úgy, ahogy ő, miközben tudom, hogy ez valószínűleg nem fog neki tetszeni. Igyekszem, én tényleg nagyon igyekszem átadni a kezébe az irányítást, és csak élvezni a határozottságát, a hevességét, mert kicseszettül bejön. Ugyanakkor én is meglehetősen határozott és heves személyiség vagyok, és egy ilyen helyzetben, amikor az ösztöneink könnyen felül kerekednek rajtunk, nehéz teljesen alávetni magamat, és hagyni, hogy domináljon.  

Minden igyekezetem ellenére is jól tükrözik időről időre a szavaim és a tetteim a valódi természetemet - ahogy az ujjaim a bőrébe marnak, ő viszont egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy figyelmeztessen arra, ki is most a főnök. Az első felszólítására még könnyebben irányt váltok a kezemmel, és az érintésem azonnal finomabbá válik, még szinte kérnie sem kell – nem mintha kérne bármit is. Ám amikor megállítja a kezemet, mielőtt felmérhetném őt, már halk, de összetéveszthetetlenül frusztrált sóhaj szakad fel az ajkaim közül. Arra azonban egy pillanatig sem lehet panaszom, amit az ujjaival művel, és már határozottan készen állok a folytatásra, amikor előhúzza az óvszert a farzsebéből. Némi elégedettséggel tölt el, hogy nem kell erre külön megkérnem. Fejemet hátra vetve élvezem a csókjait a nyakamon, és a kezeim - feltételezhetően - biztonsággal felfedezhető utakat járnak be rajta, amíg ő felhelyezi a védelmet, hisz ez (még) nem az a perc, amikor magam ellen akarnám hergelni, és újabb bosszúhadjáratra sarkallni. Készségesen ölelem át a nyakát, és kapaszkodom meg belé, hogy könnyebben megtarthasson, amikor a combjaim alá nyúl, hogy a lábaimat a dereka köré vezesse. Ez igazából egyébként is olyan mozdulat, ami balerinaként egyedül is nagyon kecsesen megy. A fejem a vállára billen, amíg helyezkedik, a szőke tincseim fátyolként borulnak kettőnkre, félre kell őket simítanom az útból, hogy ezúttal én illeszthessem ajkaimat a nyakára. Két apró csók között egy elégedett nyögésbe áthajló sóhajtás szakad fel belőlem, amikor végre belém csusszan, és egy kicsivel erősebben kapaszkodom belé, amíg szokom az érzést. Egyértelmű, hogy a méreteire nem lehet panaszom. - Mmm... Igen – hagyja el ajkaimat a halk szócska, amint fokozatosan elmerül bennem. Visszahajolok a nyakára, hogy folytathassam az utamat csókjaimmal egészen a fülcimpájáig, amit csak óvatosan becézgetek a fogaimmal. Aztán végig járom ugyanezt az utat a nyaka vonalán még egyszer, másodjára azonban már, attól tartok, a füléhez érkezve kissé fájdalmasabbra sikerül a becézgetésem. Lehetséges, hogy nagyon is szándékosan, és izgatottan várva a megtorlást.

Kóstolgatjuk egymást szavakkal, tettekkel, feszegetjük a határokat... Vagyis én feszegetem őket, miközben ő semmire sem figyelve át törtet rajtuk, épp csak engem igyekszik mindemellett féken tartani. És így is, egymást minden pillanattal egyre inkább tovább hergelve, tökéletesen működik a kémia. Mit működik?! A levegő ebben a szűk mosdóban már aligha lehetne ennél is forróbb.

Levi a dereka köré irányítja a combjaimat, én pedig készséggel és könnyedén kapaszkodom belé, tartom meg magam, hogy minél könnyebben betalálhasson. És ahogy elmerül bennem, ismét kicsit elveszítem a fejemet. Nyilván nem teljesen önkéntelenül. Tudom, érzem, hogy a tűzzel játszom, hiszen érezteti velem minden egyes váratlan megmozdulásomnál, de nem tudom teljesen türtőztetni magam, képtelen vagyok behúzni a féket, azt hiszem, egyszerűen éreznem kell, milyen az, amikor valóban nem fogja vissza magát.  

Halkan feljajdulok, amikor a tenyere élesen csattan a fenekemen - bár azt hiszem, koránt sem csupán a fájdalom az, amit tulajdonképpen kiérezhet a hangomból. Ám ahogy ezt követően a másik keze visszatalál a nyakamra, és határozottan eltaszítva magától visszaszorít a falhoz, némi haraggal szisszenek fel. - Bassza meg... Bazd meg! - szűröm a fogaim között, ugyanakkor a dühöm is csak tovább szítja bennem a tüzet.

- Bassza meg! - nyögöm pillanatokkal később már élvezettel a hangomban, ahogy a csípője erősebb és bátrabb tempót diktálva ütközik belém. Két karral kapaszkodom belé továbbra is, míg a ritmust megszokva megtalálom az egyensúlyomat. Aztán ahogy a gerincem egyre inkább ívbe feszül, egyszerre tolva felé határozottabban a csípőmet és a nyakamat, illetve a mellkasomat, egyik tenyerem a falra simul mellettem. Részben, hogy ezzel is könnyebben megtartsam magamat, részben pedig kétségbeesetten szükségem volna valamire, amibe belemélyeszthetem a körmeimet, és ezúttal nem akarom ismét fájdalmat okozva a srác bőrét vérig sérteni - bármennyire jól esne is.

Levi olyan tempót diktál, ami szélsebesen repít a csúcs felé, és egy pillanatra sem fogja vissza magát. Hamar eljön az a pont, amikor ösztönösen kapaszkodnék meg valamiben, de a kezem csak a falat találja ehhez elég szilárdnak, amíg a srác össze nem fűzi az ujjainkat. Azon kívül, hogy ezzel egy biztos kapaszkodót nyújt, egy újabb érintkezései pontot is kapok, amitől, ha ez egyáltalán lehetséges, ez az egész még egy kicsivel intenzívebbé válik. Az első orgazmus viharos erővel talál meg, és ha Levi nem tartana annyira sziklaszilárdan a falhoz szegezve, talán cseppfolyóssá is válnék utána. Valószínűleg jól esne néhány pillanat, hogy újra magamra találjak, de a srác mozgása egy pillanatra sem veszít a lendületéből ezután sem, szavaival pedig kitartásra bíztat, és mielőtt bármit reagálhatnék neki, már érzem, hogy újabb orgazmus épül bennem. A kitartásával talán egy harmadikat is képes volna kihajszolni belőlem, de az már nem derül ki, szerencsére. Csak mert kétséges, hogy azután képes volnék a saját lábamon hazavánszorogni ma még. Így is meg kell támasztanom a hátamat a falnál, miután elenged, amíg a helyére igazítom a ruhám alját. Ez minden, amit ebben a pillanatban a külsőm elrendezéséért tehetek, tekintve, hogy nem maradt fehérnemű, amit visszavehetnék.

A kérdését hallva halkan felnevetek. - Tényleg igazi seggfej vagy - állapítom meg vigyorogva, már-már elismerően. Hisz ez tulajdonképpen nem olyasmi, amit ne vettem volna észre már abban a percben, mikor beléptem az ajtón, vagy ami miatt kevésbé akartam volna azt, ami az imént történt. Sőt, ettől csak még inkább akartam. Mert - ismerjük el - én is elég nagy seggfej tudok lenni – vagy annak a női megfelelője - és jól esik néha találkozni valakivel, aki kihívást jelent, konkurenciát seggfejségben, ha úgy tetszik. Vagy mi... Mindegy. Azt hiszem, jelenleg semmilyen értelemben nem vagyok elég józan ahhoz, hogy ezt értelmesen kifejtsem, akár csak magamnak.

- Ne izgulj, jól vagyok. - Felelem végül, bár kétlem, hogy őszintén aggódna. - Úgy tűnik, valóban pontosan arra volt szükségem, hogy valaki “rendesen megrendezzen” - fűzöm hozzá incselkedő mosollyal. Határozottan hatásosabb volt, mint a drága spanglija, ami időközben kialudt a lábunk mellett a csempén. Ennek ellenére lehajolok érte, majd a korábban az ablakpárkányon hagyott táskámba rejtem későbbre. - Nos... örültem a találkozásnak, Levi. - Vonom meg felé kicsit a szemöldököm, majd még egyszer megigazgatom a ruhám alját, és megindulok kifelé. - Ja igen: tartozol nekem egy darab csinos fehérneművel - szólok még vissza felé, és ez egyben a búcsú is, mielőtt elhagynám a mosdót.