- Mondd meg Ivanovnak, hogy még meggondolom – közlöm közömbös hangon a telefonba, majd mielőtt választ kaphatnék, kinyomom a készüléket. Az igazat megvallva semmi kedvem további elemekkel bővíteni a „repertoáromat”, van épp elég dolgom így is, amelyekkel foglalkozhatok, de ha a Bratva egyik felsőbb vezetője megkér, hogy vedd át tőle a prostitúcióval foglalkozó üzleti ágazatát, nem mondhatsz azonnal nyíltan nemet. Valószínűleg később sem, de így legalább nyerek egy kicsi időt, és tudok egyeztetni az FBI-jal. Bár már előre sejtem, hogy mi lesz a véleményük. Az elmúlt évek közös munkája alatt már bőven kiismertem a módszereiket. Kérdés, hogy ez most nekem jó vagy rossz? További telefonálgatások, feszült tervezgetések közepette telik a napom, és igyekszem mindent elintézni még azelőtt, hogy Bailey hazaérne, mert szegénykémet valószínűleg az ég sújtja velem, hogy be kellett költöztetnem. Nem volt más választás, jelenleg annál nagyobb biztonságban, a triád elől elrejtve, sehol máshol nem lehetne, mint mellettem. És mintha nem lenne most így is elég zűrös az életem, két idegen, egy férfi és egy nő kopogtat az ajtómon, akik, bár még nem tudok róla, de életem egyik legfelkavaróbb hírét hozzák el nekem. Nem túl nagy szívélyességgel, de beljebb invitálom őket, csak hogy aztán elmesélhessenek valami őrült történetet arról, hogyan találtak egy naplót, meg egy abban elrejtett levelet a három évvel ezelőtt elhalálozott Williams házaspár nem rég eladásra került házában az új lakók. Az egész túl zavaros így elsőre ahhoz, hogy felfogjam, egyáltalán mi közöm nekem ehhez. Csak beszélnek és beszélnek, és egyre nagyobb baromságnak tűnik már minden szavuk. - ... és abból kiderült, hogy a kis Marcelnek valójában maga a vér szerinti apja – hangzik a végszó, én pedig ugyanolyan érzelemmentes, unott arccal meredek rájuk, várva, hogy hol is a csattanó, mert amit most elmondtak, egyszerűen túl abszurd ahhoz, hogy igaz legyen. De aztán lassan, végtelenül lassan, kíméletlen módon bekúszik a tudatomba a valóság. Van egy fiam? Hogy mi van?! Mi a jó büdös francról beszélnek ezek?! Már hogy lehetne nekem egy nyolc éves fiam? Ha ez valami rejtett kamerás szarság, akkor ez kurvára nem vicces. Nem akarom elhinni. Persze emlékszem azokra az időkre, hogy ne emlékeznék? Majdnem kilenc éve történt, de azért még fel tudom idézni. Nem kezdek viszonyt minden nap férjes asszonyokkal, de ez akkor is... Ez a két jómadár viszont csak tovább magyaráz, megmutatnák a nő levelét, amit nekem címzett, de sosem küldött el, megmutatnák a naplóját is, ajánlgatják, hogy csinálhatunk apasági tesztet is. A francba is, én meg lassan már levegőt sem kapok. Az egész szitu kezd egyre képtelenebb és ködösebb lenni, időre lenne szükségem, de végül belemegyek, hogy megcsinálják a tesztet. Talán azért, hogy végre megszabaduljak tőlük, vagy hogy bebizonyosodjon, hogy valaki itt rohadt nagyot tévedett. Elviszik egy hajszálamat, vesznek majd mintát a kölyöktől is, aki valószínűleg nem is sejti majd, hogy miért nyírnak bele ízléstelenül a hajába, aztán majd elküldik postán az eredményt, várjam. Jó, várom, hogy a francba ne várnám!
Két héttel később meg is jön a levél. Egészen addig próbáltam teljesen megfeledkezni az egészről, valahányszor eszembe jutott, elhessegetni az agyam egy hátsó zugába, nem foglalkozni vele. Felesleges, hiszen úgysem igaz. Kitaláció az egész, én nem lehetek senki apja. Nem vagyok erre alkalmas. Egyszer régen majdnem megtörtént. Hónapokon keresztül azt hittem, hogy a menyasszonyom a gyerekemet várja, és még örültem is neki, de Andrea csak átbaszta a fejemet, és utána elhatároztam, hogy semmi ehhez hasonlót nem akarok soha többé. Különben is... akkor még többé-kevésbé tisztes életet éltem, lett volna értelme. Még úgy is, hogy a börtön miatt nem lehettem volna ott az utódom világrajövetelekor, illetve az első pár évében. De most? Nevetséges. Egyik oldalról a triád, a másikról az FBI liheg a nyakamba, miközben az orosz maffia törvényeit követve élem a mindennapjaimat. De az az istenverte boríték nem azt a választ rejti, amit várok, és az agyam csak tovább kattog, hogy most aztán hogyan tovább? További hetekbe telik, amíg mindez leülepszik bennem, és képes vagyok végiggondolni, hogy mi a francot is kezdjek a helyzettel. Először egyértelműen az tűnik helyesnek, hogy ezentúl sem veszek róla tudomást, hogy van egy nyolc éves kölyköm valahol odakint a nagyvilágban. Akármilyen sors is vár rá, akár egy árvaházban kell felnőnie, akár magához veszi egy család, amely ha szerencséje van, jól bánik majd vele, mindegyik eshetőség jobb, mint ha én gondoskodom róla. Ha az ellenségeim megtudják, hogy létezik... el sem akarom képzelni. Nem lenne biztonságban mellettem, jobb neki nélkülem. Ám aztán újra és újra eszembe jut a saját apám is, akivel mostanság alig tartom a kapcsolatot, aki soha nem volt képes igazán vállalni értem a felelősséget, és valahol mélyen legbelül már csírát bont bennem az elhatározás, hogy a rohadt életbe is, én nem fogom követni a példáját! Nem lehetek olyan, mint ő. A saját vérem ennél jobbat érdemel. A hetekig tartó hosszas tépelődés ellenére sem érzem azt, hogy én ezt alaposan végiggondoltam volna, amikor végül megjelenek az árvaházban azzal, hogy jöttem a fiamért. Volt már előzetesen néhány fárasztó köröm a gyámhatósággal is, bár szerencsére a többségét az ügyvédeimmel el tudtam intéztetni. Szóval most itt vagyok – mint egy rakás szerencsétlenség, mert tutira nem tudom, hogy mire vállalkozom ezzel –, bekísértek valami üresen álló gyerekszobába, és hamarosan ide vezetik Marcelt is, hogy bemutatkozhassuk, és egy kicsit kettesben legyünk, aztán meg elmagyarázhassam neki a nagy büdös helyzetet.
Kezdőlap
