Marion & Aldrich

Aldrich & Marion

Az anyám érdekes helyet választott a találkozónkhoz. Akárhányszor New Yorkban jártunk régebben, Manhattanből sosem tette ki a lábát. Mindig azt állította, a többi városrész nem az ő világa. És tényleg nem. Anyám a kifinomultság megtestesítője, akinek mindig mindene tökéletes, a ruhája és a haja is kifogástalanul áll, enyhe, kellemes parfümfelhő öleli körbe, és méltóságteljes testtartása tiszteletet követel. Mindig Manhattan szerelmese volt, egy cukrászda Brooklynban az egyik utolsó hely, ahol el tudtam volna képzelni. Mint mindig, most is kilóg a tömegből, ami miatt sokan meg is nézik. Krémszínű Valentino szoknyáját simítgatja a combján, amikor belépek a szerintem túlklimatizált helyiségbe. Ez az egyetlen, amit Amerikában nem tudok megszokni; ha bejön a nyár, minden beltéri helyet Szibériává hűtenek. Az ország híres a túlzásairól, de ez a fajta túlzás kifejezetten zavaró számomra. Ha nem néznének teljesen bolondnak, pulóvert cipelnék magammal nyáron is mindenhova, hogy ne fagyjak meg öt percen belül, amint belépek valahova.
- Olyan slampos vagy - csóválja a fejét anyám, mikor már halló távon belül vagyok. - Mintha nem is az én lányom lennél…
Az egyszerű kék ruha, A vonalú szoknyarésszel valóban nem tervezői darab, de nem is olyan drámai.
- Szia, anya - köszöntöm jelzésértékű grimasszal az arcomon. - Remélem, neked is szép napod van.
- Szebb lenne, ha legalább ilyenkor felvennél valami normálisat.
- Majd legközelebb.
Remélhetőleg évek múlva.
- Mi szél hozott erre? - kérdezem helyet foglalva vele szemben.
- Apádnak dolga van, és arra gondoltam…
Szóval az egész család itt van, remek.
- Mármint Brooklynba. Azt hittem, az nem a te világod - idézem a korábban rendszeresen elhangzott szavakat. Magam elé húzom az itallapot és a kávékhoz lapozok azonnal.
- Tudtad, hogy itt a legjobb mille-feuille-t kapni a városban? - kérdezi olyan lelkesen, mintha világmegváltó felfedezésre jött volna rá. - Elvileg...

Anyám, ha nem a munkájával foglalkozik, akkor könnyen le tudja szívni az embert a maga “tyúkanyó” stílusával, de ezt leszámítva imádom. Miután végighallgattam, hogy otthon éppen ki, kivel, mit, hogyan és mikor csinált, vagy fog csinálni, vagy állítólag csinált - anyám imád pletykálni -, mielőtt hazamennék úgy döntök, hogy veszek pár dolgot a legközelebbi boltban. Nem vagyok ismerős errefelé, ezért a telefonomon keresek rá a lehetőségekre, de hamar többet is találok a közelben. Találomra kiválasztok egyet és a térkép által javasolt útvonalon indulok el gyalog. Az egyik gyalogátkelőnél egy kisebb tömegre leszek figyelmes, akik nagyon néznek valamit. Közelebb érve látom az attrakciót; egy férfi mászik az egyik fán. A közönség soraiból látom csak, hogy az egyik kollégám próbál egy macskát lehozni az ágakról. Jót mosolygok a kedves jeleneten. Amikor Aldrich segítséget kér az egybegyűltektől, mindenki habozik és nézelődik, hátha más megindul. A bámészkodó, kíváncsi tekintetek inkább a telefon képernyőjén keresztül figyelik az eseményeket, miközben gondosan ügyelnek rá, hogy mindenképp rögzítsék a mentést, így hát közelebb lépek, felajánlva ezzel segítségemet a kollégámnak, aki ha jól látom, a szemüvege hiányában egyelőre nem fog felismerni, legfeljebb a hangomról.
- Engedd csak el nyugodtan, elkapom - biztosítom, gyorsan megigazítom a táskámat a vállamon, hogy az ne legyen útban, a karomat pedig felfelé kinyújton, pontosan a valószínűleg hamarosan Instagram, TikTok, Youtube, Facebook, Snapchat és még ki tudja milyen videók főszereplői alatt állva. Felkészülten várom a kismacska érkezését egészen addig, amíg végül Aldrich meg nem győződik róla, hogy jó szívvel elengedheti a négylábút. Amennyiben végre elengedi, könnyedén elkapom, és mielőtt valamilyen kár érné a szemüvegét, gyorsan felveszem a földről. A karomban tartom a nyávogó kis cirmost, aki minden bizonnyal halálra rémült a hatalmas fán eltöltött percektől. Igyekszem megnyugtatni az apró állatot, aki egyre csak nyávog és nyávog. Nem tudom, hogy ez személyesen nekem szól, vagy a helyzet hozza elő belőle. Lehet, érzi a kis bestia, hogy a szívem mélyén inkább kutyás típus vagyok.
- Helló, Dzsungel George - köszöntöm mosolyogva a kollégámat, ha már lekészálódott valahogy a fáról, közben felé nyújtom az eltévedt cipőtalpaktól megmentett szemüvegét. - Szabadidődben szuperhősködsz és cicákat mentesz? - kérdezem egyre szélesebb mosollyal az arcomon, közben a kiscica füle tövét kezdem vakargatni, aminek hatására alábbhagy az énekléssel. - Azok, gondolom a te cuccaid lesznek - bökök a padon heverő szatyrokra és el is indulok feléjük, mielőtt valaki idegen közelebbről megnézné a tartalmukat.

Marion & Aldrich

Aldrich & Marion

Anyám egyetlen kedves megjegyzése a Givenchy parfümömre irányult az egész találkozónk alatt, amin javarészt ő beszélt, én pedig hallgattam. Ha beleszólok, csak a saját szenvedésemet hosszabbítom meg az ilyen alkalmakkor, ezt már jó rég megtanultam. Régebben nem ilyen volt anyám, vagy csak én változtam az elmúlt években sokat. Egy ideje sokkal fárasztóbbnak tartom, mint amikor még otthon éltem, de az is lehetséges, hogy Amerika van hatással rám. Kezdem megszokni az itteni életet, az itteni embereket, a város ütemét. Már egészen otthonosan mozgok a belvárosban is, egy kezemen meg tudom számolni, idén hányszor tévedtem el - igen, ez már fejlődés! -, és az itten élet minden velejárója a megszokott hétköznapok részévé vált. Párizsban elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy ne kocsival közlekedjek a városon belül (még akkor is, ha nem én vezettem), itt pedig éppen az ellenekezőjét gondolom; hiába tettem le az első hónapok alatt a jogosítványt, mondván úgyis hasznos lesz, főleg miután Pierre-rel elég csúfondárosan eltávolodtunk egymástól, azóta alig ültem autóba. Képtelenség a városban kocsival közlekedni. Türelmem lenne hozzá, de időm nincs. A metróhálózat viszont annyira szerteágazó, és tényleg mindent el lehet érni vele, hogy inkább megveszem a harmincnapos metrókártyának nevezett bérletet. Kezdem magam valóban otthon érezni ebben a folyton nyüzsgő, sokszor büdös és koszos, de mégis varázslatos és megannyi lehetőséget magában rejtő városban. Talán ezért is állok már másképp anyámhoz, mint régebben. Elszoktam mindentől, ami párizsi; még az anyámtól is.
Nem csak egy boltot szeretnék útba ejteni hazafelé, de a fejemet is próbálom kiszellőztetni. Az elmúlt egy óra pont elég indok ahhoz, hogy a következő legalább hetvenkét órát egyedül töltsem. Ha a munkám engedné, meg is tenném, de erre sajnos nem lesz lehetőségem, szóval marad a bolt és a fejkiszellőztetés.
Menet közben az egyik zebránál összegyűlt tömeg felhívja a figyelmem és én is csatlakozom a bámészkodókhoz, amíg a fán egyensúlyozó kollégám segítséget nem kér. Senki nem pattan a kérésére, a többség még mindig a filmezéssel van elfoglalva, ezért kilépek a kupacból és a fához sétálok. Páran pánikszerűen felszisszennek a tömegben, amikor Aldrich elengedi a cicát, de könnyedén elkapom a kis négylábút, akinek láthatóan az ijedtségen kívül nincs baja.
Mosolyogva köszöntöm a kollégámat a hőstett után és átnyújtom neki a szemüvegét, mielőtt még elveszik. - Igazad van, nem volt jó hasonlít, ő jóval primitívebb nálad - értékelem át a Dzsungel George megjegyzést, de még mindig megbújik egy kis mosoly az ajkaim szélén.
- Nem, dehogy - csóválom meg a fejem. - Csak a szája jár - vakargatom a macska füle tövét, hátha attól megnyugszik. Kétségkívül halkul a kis szőrmók, de azért még egy-két halkabb nyávogást elenged. A padon lévő szatyrok felé indulok, mielőtt valaki megfújná őket, a padnál viszont két rendőrtiszt vár minket. Mindketten a kollégámat veszik célba, rám csak futólag pillantanak. Amikor az egyik előveszi a zsebéből a papír tömböt, amiről meg vagyok győzve, hogy büntető cetli akar lenni, erős francia akcentussal szólok a férfihoz.
- Biztos úr… biztos úr… mon ami csak megmentette le pauvre chat - mutogatok a kiscicára, aki a fejecskéjét ide-oda kapkodva nézelődik, nem igazán érti, mi történik vele. A rendőr ahelyett, hogy átnyújtaná a cetlit, egyszerűen összegyűri, és amilyen gyorsan jöttek, úgy mennek is. Még az egyenruhások szíve is vajból van, ha egy ártatlan kis életről van szó. Szegény cica fent a fán nem sokáig maradt volna meg, az biztos.
- Hát, még én sem - csóválom a fejem, immár elhagyva a szinte zavaróan erős akcentust. - Nem, ezen a környéken nem, de szerintem hamar találunk egyet. - Ha máshogy nem, akkor telefonos segítséggel biztos. Az idáig viszonylag nyugodt kisállat zizegni kezd, amikor meghallja a zacskók csörgését. A karmaival belekapaszkodik a felsőmbe olyan erősen, hogy akár el is engedhetném, akkor sem esne le. - Az hiszem, nincs is más választásom most - mutatok a cicára, akit próbaképp, óvatosan és lassan tényleg elengedek. Tényleg jó erősen belekapaszkodott a pólómba, mintha csak oda ragasztották volna. Néhány pillanatnál tovább nem hagyom lógni szegényt, egyik kezemmel megtartom, a másikkal a telefonomat keresem elő és a legközelebbi állatorvosi rendelőt próbálom megtalálni. - Van itt egy pár utcányira, de az elvileg zárva… - olvasom fel hangosan, amit látok a kijelzőn. - Viszont itt van még egy, azt írja, hogy húsz perc séta - Aldrich felé fordítom a mobilt, amint megtervezi a térkép az útvonalat.

Marion & Aldrich

Aldrich & Marion

Jókedvűen kuncogok a szakmai megjegyzésen, amivel ha akarnék sem tudnék vitatkozni, ezért inkább annyiban is hagyom a témát. Figyelmemet a kiscicára fordítom, aki szerencsésen megúszta az esetet. Ha Aldrich nem jelenik meg az adott pillanatban, akár valami rossz is kisülhetett volna a fáramászásból. Egy nagyobb macska már talán magabiztosabban megtalálta volna a lefele vezető utat, de egy ilyen kicsi jószág még nem képes felmérni a terepet. Nem vagyok egy macskás típus, de úgy gondolom, sokban hasonlítanak ilyen szempontból ránk, emberekre.
A megpróbáltatásra rá lehet fogni a nyávogás királyának – vagy éppen királynőjének – koncertjét, ami fokozatosan kezd a végéhez érni. Lassacskán megnyugszik a kisállat, amint kezdi magát biztonságban érezni és rájön, hogy jó kezekben van. Mielőtt akárcsak pislogni tudnánk, két rendőr jelenik meg a padoknál. Kérdőre vonják a nap hősét, készek lennének meg is büntetni a magánakcióért, de nem hagyhatom annyiban. Erős francia akcentussal előadom a naiv külföldit, közben hangsúlyosan a cicusra mutogatok. Nehogy már ezért kiosszanak egy büntetést?! Az egyenruhás meggondolja magát, a büntetés helyett inkább tanáccsal lát el minket – nem is rosszal, mert valóban nem ártana, ha látná egy állatorvos a szőrmókot.
- Ugyan, bármikor szívesen eljátszom a buta szőkét a kedvedért – nevetgélek halkan, nehogy lebukjunk a rend éber őrei előtt. Még a végén mégis átnyújtanák azt a csekket, és gondolom akkor nagyobb összeggel.
Egyikünk sem tűnik jártasnak a környék állatorvosi rendelőit illetően, ezért a legegyszerűbb megoldáshoz folyamodom és az interneten keresgélek, amíg végül találok egyet, ami nyitva is van. Nincs túl messze, de közelinek sem mondanám ennyi cuccal plusz egy állattal a kezemben.
- Nem ellenkezem – mosolygok az ajánlatra. Felemelem a cicát, hogy be tudjak kukkantani a hasa alá és meg tudjam nézni a… a megnéznivalót. – Pasi. Egyértelműen pasi. – Kétséget kizáróan egy kandúrral van dolgunk, ami nyilvánvaló magyarázat a hisztijére; mindig is sejtettem, hogy a pasik hisztisebbek, még egy sima megfázásnál is képesek drámázni. A járda szélére sétálok én is, figyelem az elhaladó autókat. Meglepetten követem a tekintetemmel az elhaladó taxist, aki lelassít, de amint meglátja a karjaim között a macskát tovább is hajt.
- Igen, biztos mi vagyunk a probléma – válaszolom ironikusan, a számat elhúzva. Sok állat normálisabban viselkedik bizonyos embereknél, de azért egyrészről érhető, hogy nem mindenki szívesen szállít állatot a kocsijában. Pláne, ha az a munkaeszköze is. A következő taxissal szerencsénk van, őt nem riasztja vissza a négylábú fenevad.
- Aaaaa…. – gyorsan feloldom a telefonomat, nekem is meg kell néznem a címet, mert nem jegyeztem meg természetesen. – Fulton Street 775 – olvasom fel a címet a térképről. Úgy látszik, képben van a sofőr a címmel, mert azonnal el is indulunk. Ami gyalog húsz perc, kocsival nem lehet több ötnél, ha a forgalom is úgy akarja.
- Nem, még nem volt – csóválom meg a fejem. – Inkább kutyás vagyok – árulom el ezzel kimondatlanul is, hogy akármennyire is édes a kis kandúr, nem tervezem megtartani. A kaotikus beosztásom sem lenne ideális állattartás szempontjából. – Ugye nem akarod valami menhelyre beadni, ahol ki tudja, milyen körülmények között fog tengődni szerencsétlen állatka? – kérdezem reménykedve valami biztató válaszban. Akármennyire is nem szeretném hazavinni, nem tudnék jó szívvel megválni tőle úgy, hogy valahova le kell adni, mint egy tárgyat, ami senkinek sem kell. Ha nem is Aldrich tartja meg, valamit ki kell találnunk. Jó kezekbe kell kerülnie a cicusnak.

Marion & Aldrich