Tizenkét éves voltam, amikor a születésnapján beleszerettem. Oké, akkor nagyjából még rajta kívül négy lányba voltam szerelmes (többek között Salma Hayekbe is) és lehet, hogy csak az isteni házifagylalt csavarta meg a fejemet, de akkor is erre az időpontra szoktam helyezni mindennek a kezdetét.
Persze sokkal régebb óta ismerem miután együtt nőtünk fel, és a születésünk óta mindent együtt csináltunk. Szüleink egy társaságba, vagyis sokkal inkább egy rétegbe tartoznak. Nyaraló East Hampontban, reggeli a Fairmontban, aspeni síelés és találkozás a Vanderbiltekkel. Hogy szokás ezt mondani? Oh, megvan! Old Money.
Azt hiszem a dadusaink ötlete volt, hogy mi lenne, ha mindig együtt mennénk le kacsákat etetni a Central Parkba vagy valami ilyesmi. Olyan régóta ismerem, hogy már ezek a dolgok nagyon ködösek számomra.
Pár év alatt a gyerekes rajongásból kapcsolat alakult ki: a 14. születésnapján megcsókoltam és onnantól kezdve elválaszthatatlanak lettünk.  Főleg a szüleink szemében.
Tinik voltunk, fiatalok, így teljesen megértem, hogy ha az emberek ezt az egészet nem veszik komolyan. Talán tényleg nem volt az, talán tényleg csak a hormonok beszéltek belőlünk. Viszont a mai napig úgy érzem, hogy még sem volt az egész csak egy gyerekes állapot. Szentül hiszem azt, hogy különlegesebb volt annál.
Csak hát a szüleink, élükön a drágalátos anyámmal egészen máshogy látták a dolgokat.  Valami olyat képzeltek bele, ami nem volt meg a kapcsolatunkban, vagyis még nem volt. Nem tudom, hogy ha ez az egész egy öt évvel később történt volna meg akkor hogyan alakult volna. Talán más lett volna a reakcióm vagy lehet be sem hajlottam volna a szüleim akaratának.
Mert, hogy ők teljesen normálisnak gondolták, hogy miután felvettek az egyetemre a legjobb ajándék egy jegygyűrű. Megboldogult nagyanyám istenverte zafír gyűrűje, amit mai fejjel amúgy nagyon rondának tartok. Akkor még tetszett, vagyis inkább nem érdekelt annyira. Csak túl akartam esni az egészen. Az egész egy nagyon erős és tiszta jelzés volt: kérd meg a kezét MOST és vedd el minél hamarabb.
Én pedig megtettem, feltettem neki a nagy kérdést, mert mindenben meg akartam felelni a szüleim elvárásának. Megkértem egy olyan lány kezét, akit mindennél jobban szeretek úgy, hogy semmi vágyam nem volt esküdni. Nem foglalkoztam sem a saját érzéseimmel, sem vele.
Igent mondott, aminek nagyon örültem és még mindig így érzem. Szerettük egymást és azt hiszem neki tetszett is a házasság gondolata. Csak én még nem voltam azon a szinten, hogy oltár elé álljak. Lehet, hogy a kapcsolatunk sem volt azon a szinten.
Az eljegyzést megünneplő partin volt az első pillanat amikor úgy éreztem, hogy az egész egy óriási nagy hiba volt. Hogy nem akarom ezt, legszívesebben bevernék egy vodkát, elhúznám innen Rose-t és elmennék vele bulizni valahová a városba. Kemény fél percig tartott, mert utána anyám elterelte a figyelmemet valami hülyeségével.
Utána ez még jó párszor megtörtént a következő hónapokban egészen addig míg egyszer teljesen besokalltam. Rájöttem, hogy tényleg nem akarom ezt az egészet. Sem az esküvőt, sem az egész házasságot. Csak nem tudtam megmondani Rose-nak. Gyenge voltam és gyáva, nem tudtam elé állni és bevallani neki, hogy hagyjuk abba ezt az egészet és húzzunk el együtt valahová messze az ősöktől és az ültetésrend szervezéstől. Nem akartam összetörni, mert tudtam, hogy ő sokkal jobban vágyik az egészre, mint én. Én pedig lassan már azt sem tudtam, hogy mit is akarok.
Ez pedig megrémített. Nem akartam belerángatni egy olyan házasságba, amit én nem akartam és nem akartam egy olyan kapcsolatban sem bent tartani, ahol én nem tudok megnyílni egy ilyen fontos témával kapcsolatban. Nem akartam tönkre tenni az életét, szóval a világ legidiótább dolgát tettem meg.
Leléptem mindenféle jelzés nélkül egy teljesen közönséges szerdán. Már csak a repülőn küldtem el neki egy hangüzenetet. Igazából már nem is emlékszem, hogy miket mondtam. Viszont az tuti, hogy hogy mindenféle faszságokat – amit csak ki tudtam találni okként, hogy miért hagytam el. Egyetlen egy célja volt az egésznek: utáljon meg és véletlenül se jöjjön utánam. Úgy hittem, hogy így jobb lesz neki és nekem is.
Ez 6 évvel ezelőtt volt. Azóta egyetlen egyszer sem beszéltem volna.
Először egy ismerősnél éltem pár hétig Svájcban. Ott megtörtént életem egyik legkeményebb beszélgetése a szüleimmel miután végül csak felvettem nekik a telefont. Anyám... Hát nem tudom, hogy megértette, hogy mi volt a bajom, de azt hiszem a helyzet súlyosságát nagyon is felfogta. Ő is belátta, hogy nem kicsi a probléma, ha annyira bepánikolok, hogy egy kontinenssel arrébbra  menekülök. Apám csak ordibált velem torkaszakadtából, hogy egy elkényeztetett majom vagyok meg hasonlók és most rögtön toljam vissza a seggemet az államokba.
Utána fél évre kiköltöztem Balira, ami mindenképpen sorsfordító. Lenyugodtam és mindenféle nyomástól mentesen sikerült végig gondolnom az életemet. Anyámmal tartottam a kapcsolatot, ami úgy hiszem, hogy komoly javulás irányába mozdult el. Ugyan úgy minden lében 200 kanál bolondnak tartottam (mai napig), de már egyre inkább megértettük egymás viselkedését. Továbbá elég jól közvetített köztem és apám között. Vele még évekig nem beszéltem.
Az egész Bali tisztulás vége felé, pedig beadtam a jelentkezésemet az Amszterdami Egyetemre. Végül ott végeztem alap és mesterszakon is röviden összefoglalva gazdasági elemzőként. Az alapdiplomán átvételekor találkoztam először apámmal. Még mindig nem tetszett neki, hogy a Columbia helyett (ahová eredetileg felvettek) elpártoltam Európába, de azt hiszem nagyon imponált neki, hogy az évek alatt sokkal önállóbbá váltam. Ha nem is értett velem sok mindenben egyet a kölcsönös tisztelet elkezdett kialakulni közöttünk. Élvezte, hogy van egy fia, aki a többi ismerőse gyerekéhez képest viszonylag saját lábán él.
Elfogadtam a szüleim pénzét (emiatt el lehet ítélni, nem igazán zavar), de ez már nem azt jelentette, hogy 17.születésnapomra egy mercedest kaptam, hanem hogy megengedtem nekik, hogy besegítsenek a tandíjba, vagy még az elején az első pár hónapban (még nem találtam munkát) az albérletbe. Nem fogom előadni magamat, hogy teljesen független voltam tőlük. Mert ez óriási nagy hazugság lenne. Ugyan úgy elmentem velük nyaralni Caprira, csak már volt saját jövedelmem is és nem futottam hozzájuk minden gonddal. A függés pedig folyamatosan egyre kisebb lett.
Hétköznapibb életet éltem és boldog voltam. Persze valami hiányzott az életemből, vagyis inkább valaki, de erre mindig is próbáltam a lehető legkevesebbet gondolni.
Így jobb neki és nekem is.
Volt ez a kis szabály anyám és köztem: soha semmiképpen sem említheti Rose nevét, így hát tényleg nem tudom, hogy mi történt vele az elmúlt 6 évben.
Most már másfél hete újra New Yorkban élek, pontosabban Brooklynban mivel a pénztárcám jelenleg ezt a szinten engedi meg. Szüleim kiköltöztek (mind minden más dúsgazdag new Yorki az elmúlt években) egy Long Island-i kastélyba, az Upper East Side-i lakást pedig (és az egész életstílust) már annyira nem érzem közel magamhoz, hogy ott éljek. Egy az apám érdekeltségéhez tartozó magán befektetési banknál fogok dolgozni, mint junior elemző.
Tisztában vagyok vele, hogy lehet, hogy a város 8 és fél milliós, de egészen biztos, hogy találkozni fogok vele hamarosan. Akkor pedig fogalmam sincsen, hogy hogyan fogom lereagálni, vagy hogy ő mit fog tenni.
Bomba hamarosan robban.