Pár nap telt el azóta, hogy Aaronnel arra a közös elhatározásra jutottunk, jobb lesz mindkettőnknek, ha elválnak útjaink, és elköltözöm tőle, mielőtt még akkora orbitális baromságot követünk el, amit mindketten megbánunk. Érezhetően sodródtunk afelé, hogy a történtek visszafordíthatatlanok legyenek, és így is túlmentünk minden határon. Nem kellett volna egy kicsit sem flörtölnöm vele, de neki is ugyanúgy nemet kellett volna mondania a felkérésre. Mindketten hibásak voltunk, mondhatni határozottan elbasztuk a dolgot, de már késő bánat, így jutottam el odáig, hogy itt ülök ebben a szar botanikus kertben, és azon agyalok, mégis mihez kezdjek magammal és az egész életemmel?! Holnapután munkába állok Bennél, és már az is megfordult a fejemben, hogy felcsengetek hozzá, de nem akarok annyira a nyakára menni már, mert így is baromi nagy szívességet tesz azzal, hogy felvett ehhez a... General Motorshoz. Még halvány lila gőzöm sincs arról, hogy fogok ott boldogulni, de minden meggyőződésem, hogy tudom majd venni az akadályokat, szóval nem lesz gond. A másik lehetőség Maya lenne, de vele már régebben találkoztam, mint Bennel, szóval szintén furcsán venné ki magát, ha rárontanék. Egyre jobb a helyzet, de most valamit muszáj lesz kiötlenem, mert az tuti, hogy még egyszer nem kötök ki az utcán olyan állapotban, mint két hónappal ezelőtt, mert azt nem élném túl még egyszer, az biztos.
Rágyújtok, keresztbe dobom a lábaimat, és hátradőlök a padon, hogy aztán ebbe a kurva hidegben szemléljem a botanikus kertet, ami iszonyat nagy sivárságban pompázik most. Gyönyörű. Mint az életem.
Szemlélem az embereket, akik előttem sétálnak el, az egyik szerelmes annyira, hogy rózsaszín ködben látja a világot, a másik a kutyájáért van oda, mindenki ezer wattos vigyorral mászkál fel-alá, csak nekem ilyen kibaszott bús a képem.
- Elnézést, kisasszony. Meg tudna szánni egy kis apróval? – Mélyen szívok bele a cigimbe, és szemügyre veszem a kéregető bácsikát, majd elfintorodom. A szagtól. A kinézetétől. Mindentől, ami ő.
- Úgy nézek én ki, mint akinek van? – vágok vissza, mire rájövök, hogy igen, úgy nézek ki. A ruháim tiszták, rendezetten nézek ki, hiszen csak most jöttem el Aaron lakásáról. Egy koldus, vagy bárki más, simán kinézi, hogy tele vagyok pénzzel, hiszen jó ízléssel vagyok megáldva öltözködésileg is, meg mindenhogy.
- Akkor esetleg egy cigarettája akad? – Rekedtes a hangja, látszik rajta, hogy megviselte az élet. Megvetően nézek rá, és rá sem hederítve szívom be az utolsó slukkot, majd elnyomom a pad szélén a csikket. Utálom az ilyen kéregetőket. Mikor nem felelek neki, és észreveszi, hogy nem sok esélye van nálam, lassan, botorkálva indul tovább, hogy a következő áldozatát vadássza le. Összeráncolom a homlokom, és megrázom kicsit a fejem, mert rájövök, hogy nem régen még én voltam, aki cigiért kuncsorgott – akkor nagy szerencsétlenségemre pont Aaron Bennettet sikerült kifognom -, utána pedig pénzért könyörögtem az egyik szórakozóhely mellett, hasonló állapotban, mint egy az öreg most, csak a különbség annyi, hogy körülbelül negyven év van köztünk.
- Várjon. – mondom neki, és előbányászok egy szál cigit a táskámból, majd átnyújtom neki. – Tessék. Jobb lesz majd. – mondom neki, és aztán felkapom a táskámat, és elindulok az ellenkező irányba. Azért ez elgondolkodtató, hogy ennyire megváltozik az ember véleménye, ha már tudja, mi van a dolgok mögött. A hajléktalanok élete nagyon nem egyszerű, és meg kell mondjam, minden elismerésem azoknak, akik túlélik az utcán, főleg ilyenkor, télen. Én nem bírtam volna.
A kert szélén feltűnik egy színes pont, amit hunyorogva kezdek el szemlélni, ugyanis a nagy sivárságban annyira kitűnik, mint egy piros folt egy fehér vásznon. Nem sok ilyen embert ismerek itt New Yorkban, de egy van, akit nem rég még a barátnőmnek mondhattam, az pedig nem más, mint Magda Lehnhardt. Messzire nem igazán látok jól, de elég ismerősmek tűnik innen, és ahogy egyre közeledünk, megbizonyosodom róla, hogy ez bizony ő lesz.
- Nahát, Magda, te még élsz? – mosolyodok el, mert jó ideje nem láttam már, és ő is, ahogy jópáran, eltünedeztek a környékemről, amikor másik társaságban kezdtem el mozogni. Nem hiszem, hogy ő azért tette, mert a drogozásba kezdtem, csupáncsak lehet, hogy ő is megelégelte, hogy leszartam a fejét huzamosabb ideig. Most viszont isten küldött Magda, remélem van egy szabad sarkod a lakásodban. A feltételezésre vigyorgok, mint a tejbetök, de ő még nem sejti, hogy most tervem van vele, és talán... de csak talán újra a barátnőm lehet, ha befogad egy kis időre. Milyen kis aranyos vagyok, nemde bár? Bírtam a fejét mindig is, igazi egyéniség volt már a kezdetektől, és talán ő volt az egyik, akit a legjobban bántam, hogy eltűnt a társaságomból. Na, de még semmi sincs veszve, nemigaz?

Credit

A helyzet az, hogy sürgősen találnom kell egy helyet, ahol az éjjel álomra hajthatom a fejem, mert én ugyan még egyszer nem fogok az utcán éjszakázni, az már száz százalék. Elég volt egyszer huzamosabb ideig, abba is majdnem beledöglöttem, szóval elég egyértelműnek tűnik, hogy az nem nekem való. Magda a botanikus kertben egy isteni csoda, és felcsillan a remény, hogy talán ő lesz az, akinek majd megesik rajtam a szíve, ha csak egy rövid időre is, az nekem baromi nagy segítség lenne. A visszakérdezésére halkan felnevetek.
- Hát, meg kell hagyni, voltak necces időszakok, amikor én is azt hittem, hogy nem élem túl a napot, de a végére mindig bebizonyosodik, hogy egy igazi túlélő vagyok – vonok vállat mosolyogva, aztán elgondolkodom, hogy a „mesélj, mi van veled” kérésére vajon mi az anyámat tudnék mesélni? Nem tudom, azzal tisztában van-e, hogy Wyatt meghalt, de ezt nem szívesen ecsetelném. Bár, ami azt illeti, az is lehet, hogy ezt kellene bevetnem, mert akkor talán megsajnál kicsit és elaludhatok nála pár napot. Tudom, hogy Magdának jó szíve van, nem hiszem, hogy nemet mondana, hacsak nincs valami olyasmi tényező, ami határozottan befolyásolná, hogy odacuccoljak hozzá kis időre.
- Nem sok, éldegélek. Elköltöztem otthonról. – Persze azt nem kötöm az orrára, hogy a baleset után apám könyörtelen módon kitagadott és már hivatalosan Sullivan sem lehetnék, ha rajta múlna. – Most épp egy szobát vagy egy ágyat… vagy egy matracot keresek, ahol pár napra meg tudok húzódni. – A lehetőségeket sorolom fel és közben az arcát fürkészem, hátha nem kell teljesen konkrétan rákérdeznem a dologra, hanem magától is rájön. Nem akarok vele pofátlan lenni, ugyanis tényleg le sem szartam huzamosabb ideig a csajt, így határozottan kellemetlen lenne egyenesen feltenni a kérdést. Ami azt illeti, ha nem lenne más lehetőség, akkor megtenném, mert inkább előtte égek be, mintsem megint szenvedjek a kurva utcákon éjszaka.
- Veled mi a helyzet? – kérdezek vissza udvariasságból, és közben elnézek a kert végébe. – Közben menjünk már, ha erre mész, elkísérlek, úgysincs semmi dolgom. Persze, ha nem zavarok. Azalatt elmesélheted, mi történt veled amíg… nem beszéltünk – ajánlom fel, és aztán ha ő is elindul, vele megyek miután belekapaszkodtam a táskámba. Kezd hideg lenni, a leheletem markáns formát karcol a levegőbe, és az ujjaim is már alig élnek. Belenyúlok a zsebembe a jobb kezemmel, hogy legalább azt melegen tartsam egy kis ideig. Hát, én inkább nem kockáztatok, itt süllyedjek el, de megkérdezem:
- Figyelj Magda, ha már így összehozott a sors, lenne egy kérdésem. Nincs véletlen két négyzetméternyi helyed a lakásodban pár napra? Nincs hova mennem, mert az az idióta apám kitagadott. – A nyakába zúdítom a dolgot és megtorpanva, ártatlan szemekkel nézek rá. Ha belemegy, esküszöm, megpróbálom visszafogni magam drogfogyasztás ügyileg azalatt a kis idő alatt, csak fogadjon be, könyörgöm.

Credit

Utálom ezt a helyzetet, ami jelenleg van. Életem eddigi huszonkettő évében nem kellett sosem, semmiben hiányt szenvednem, hozzá voltam szokva, hogy a seggem alá toltak mindent, amit kiejtettem a számon. Meg kell hagyni, ez nem mindig előnyös, mert ha egyszer elvágják a dolgot, akkor igencsak szívni kell a fogad egy ideig, míg hozzászoksz a dologhoz. Talán eddig elég jól viseltem, mialatt Aaronnél laktam, bár attól még én is elsüllyedek, hogyha annyira el vagyok nincstelenedve, hogy egy fél kiló kenyér ára már fáj... Na mindegy, majd most remélhetőleg talpra állok, ha elkezdek dolgozni annál a General Motorsnál, ahol Ben is van, talán anyagilag is rendbe tudom szedni magam. Sőt, határozottan így lesz, mert kurvára nincs más választásom. Kész.
- Hidd el, néha kívántam volna magamnak egy igazi zombitámadást, mint amik voltak, de ne is beszéljünk erről, már kezd minden helyre jönni. – Kivéve, hogy fogalmam sincs arról, hol fogok lakni az elkövetkezendő időkben. Pár nap is megoldás lenne, amíg találok valami biztosabbat...
Az ötlete tényleg nem lenne rossz, ha éppen lenne a zsebemben némi lóvé, de ennek hiányában elég nagy hátránnyal indulok, ami azt illeti.
- Éppenséggel... nem fordult meg a fejemben, de most nem ez lenne a legjobb megoldás – mondom, de nem fejtem ki bővebben az okát. Bár talán nem sejti, mert az, hogy elköltöztem otthonról, az nem egyenlő azzal, hogy apámék egy kurva forintot sem vágnak hozzám. Nem is kellene a pénze, de ez már más kérdés.
Komolyan bánom, hogy megszakadt köztünk a kapcsolat, ha valamit, ezt tényleg. Imádtam az életstílust, amit Wyatt adott, de azért volt néhány hátránya, és ide sorolnám abszolút, hogy elhanyagoltam Magdát is, aztán persze már ő sem keresett, és akkor egyszer csak elpárologtunk a másik mellől. Nem tudom, hogy ő ezt hogy élte meg, én leginkább sehogy, mert az a helyzet, hogy nem igazán érzékeltem akkor, hogy elmarom magam mellől az embereket, mert ott volt Wyatt, és szinte csak vele foglalkoztam. Na most, most viszont baromira érzékelhető, mert amikor kellene, kurvára nincs senki, akihez fordulhatnék.
- Ó sajnálom. Majd biztos jön valaki, aki jobb lesz – mondom a szokásos... szar dumát, miközben elindulunk. – Nem tudom mit kell ilyenkor mondani – nevetek fel halkan, mert ezekben az érzelgős dolgokban mindig rossz voltam és igyekeztem elkerülni a hasonló szitukat, vagy ha a baráti társaságban előkerült, akkor mindig kislisszantam onnan valami hülye indokkal. Ha iszom, akkor talán képes vagyok némi érzelmes beszélgetést lefolytatni, de így, józanon nem igazán megy most. – Bocsi Magda, tudod, hogy sosem voltam jó ezekben a... túl női beszélgetésekben – mosolyodom el halványan, miközben belerúgok egy kőbe, mert hát megbántani sem szeretném azért. Most jó vonalon kell haladnom, meg amúgy sem érdemli meg.
Na, aztán csak kibököm a dolgot, hogy mi a helyzet az apámmal. Meglepődik rajta, mint mindenki. Senki nem tudja elképzelni apámról, pedig nagyon is jól tud egy bunkó paraszt lenni, mint kiderült...
- Hát... – elgondolkodom, hogy az igazat mondjam, vagy kanyarintsak kicsit a sztorin, de végül is úgy döntök, hogy nem éri meg kamuzni - ...tudod, persze, nyilván tudod, észrevetted, hogy egy kicsit félresiklott az életem. Mondjuk... megváltoztam? – gondolkodom el még én is ezen a szón kicsit. – Megváltoztam, és ez nem tetszett az apámnak. – A baleset körülményeit, és hogy azután mondta be az unalmast, azt nem mondom el, lényegtelen egyenlőre igazából. A fő ok talán az volt, hogy elege lett abból, hogy csak a baj van velem.
- Komolyan nem lenne gond? – kérdezek azért rá, és egy apró mosoly bujkál a szám szélén. – Nem probléma az sem, befekszem én melléd, nem félek ilyesmiktől – nevetek fel halkan, hiszen az már nem lenne újdonság, ha egy lány rám hajtana, mert már előfordult, de szerintem Magda nem tenne ilyet... Azt nem mondom, hogy a barátságunk miatt, mert most már nem mondhatjuk annak a másikat, de még bármi megtörténhet. – De a kanapé is teljesen tökéletes. Nem akarom elvenni senkinek a privát szféráját és az sem zavar, ha átmászkálnak rajtam. Tényleg csak pár nap. – Igazából fogalmam sincs, hány napról van szó, de ez majd menet közben kiderül, ha Magda belemegy végül a dologba tényleg.
- Moziest? Az jól hangzik – mondom mosolyogva. – Menjünk, persze, csak ne abba a fánkosba, ahol régen dolgoztam – nevetek fel halkan, Magda tudja melyik az, mert gyakran betért akkor is, amikor azalatt a két hét alatt halálra untam ott magam. Már lassan két éve, de biztos ott van még egy-két kolléga, és nem akarok összefutni velük, na meg nem túl szépen léptem le onnan, szóval inkább mellőzném.
Lassan ki is érünk a botanikus kertből a zajosabb részre.
- És amúgy mennyire megy ez a szerelősdi? – érdeklődöm, mert azért tényleg beszarás, hogy ezt a munkát csinálja, de annyira egyedi, imádom. Én mondjuk rohadtul nem értek a kütyükhöz, meg a gépekhez, sosem tudnék megszerelni szerintem még egy távirányítót sem. Nem is kellett sosem, és talán ezért vagyok most ilyen kibaszott nagy bajban...

Credit