A francba! A francba! A jó büdös... – kezdtem a káromkodást, szerencsére magamban. Nem szerettem volna túlzottan felhívni a figyelmet magamra, már az is éppen elég volt, ami az imént történt. Csendesen mordultam fel, miközben a sáros vízcseppeket próbáltam letörölni az arcomról a kabátom ujjával.
– Ezt nem hiszem el – motyogtam magam elé.
Persze azonnal felkaptam a fejem. Szívem szapora dobogásba kezdett, tekintetemmel azt a taxit kerestem, ami a pocsolyába hajtva a képembe fröcskölte a tetemes mennyiségű vizet. Az persze egy dolog volt, hogy úgy festettem, mint aki egy disznó társaságában dagonyázott alig egy pillanattal ezelőtt, de még ott volt az a kellemetlen hideg is. Az előtt is csontig hatoló volt, de vizes szerelésben már érkezett hozzá némi remegés is.
Hosszan fújtam ki a levegőt. Nehéz volt tudomásul venni, hogy nem rohamozhatom meg azonnal az autót és annak – reményeim szerint – százhatvan centis, sovány, kopaszodó öregember sofőrjét. Persze jól tudtam, hogy ilyen szerencsém sosem lenne. Valószínűleg egy nagydarab, nálam legalább egy fejjel magasabb gorillával sikerült volna szembetalálnom magamat, hogy aztán még a fogaimat is szedegethessem össze a betonról.
Keserű ízt éreztem a számban. Kénytelen voltam tudomásul venni, hogy ismét jobb némán mérgelődni, semmint ajtóstul rontani a házba és neki esni egy ismeretlen bunkónak. Sőt, egyenesen nevetséges lett volna... bizonyára többen bolondnak is néztek volna. Ezért hát, inkább hátat fordítva a tette helyszínének, melegedőt kerestem, ahol megvárhatom, hogy megszáradjon a kabátom és a hajam. Aztán persze ismét felmelegedve folytathattam volna az utamat, hátha valaki látta anyámat a környékbeli szállodák egyikébe... vagy talán újra az ölembe hullhatna egy nyom apámhoz. Bár igaz, az is túl egyszerű volna Nelson Wang kritkán aluli életébe.
Szemben valami galéria volt, hatalmas üvegajtókkal, amin keresztül láthattam a különös képeket és szobrokat. Nem különösebben izgatott fel, habár „a ma mindenki számára ingyenes” felirat igazán vonzóvá tette a helyett. Mellette egy kávézó és valami számomra semmit mondó üzlet. Az persze biztos volt, hogy egyik sem kínálgatni ingyenes melegedési lehetőséggel, így hát tekintetem visszasiklott a középső ajtóhoz.
Hosszan ácsorogtam és bámultam. Majd hirtelen, lényegében mindenféle döntés meghozatala nélkül, az ösztöneimre bízva magam, belöktem az üveg ajtót. Kellemesen langyon levegő cirógatott végig teljesen átfagyott arcomon, majd éreztem, ahogy egész, remegő testem körbe öleli. Kivörösödött, még mindig kissé nedves kézfejeimet a zsebembe rejtettem és biccentettem az engem köszöntő nőnek az ajtóban. A prospektust, amit át akart adni, inkább nem vettem át. A gúnyos mosolyt sem fogtam fel, de azért egyértelmű volt, hogy látta miféle baleset ért odakint.
Lassan sétáltam körbe az első helyiségbe. Éppen csak rápillantottam a meztelen testekkel tarkított képen, melyen nagyrészt húsosabb nőket ábrázoltak. Némi morgolódással nyugtáztam azt, hogy mostanában igencsak kevés nőt bámultam meg... na meg persze férfit is... Ez utóbbi gondolat éppen akkor siklott minden más elé, amúgy is zsúfolt fejemben, mikor valami elképesztő, hatalmas, orbitális szoborral találtam szembe magam.
Egy ideig tátott szájjal néztem, mert hát lényegében a testméretem megegyezett vele. A fehér márvány pedig mintha csak tovább növelte volna a méreteket. Valószínűleg nem volt egyedül a döbbenettel, mert a perifériámból úgy láttam, mintha talán ácsorogna mellettem valami – vagy csupán a képzeletem játszott velem.
– Mi a szart nézek? – szakadt ki belőlem szerencsére elég halkan.
A tekintetem lecsúszott a szobor mellé kihelyezett táblára, ami persze finom, görög szóval utalt arra, amit amúgy is sejtettem, első látásra. Ekkor fordult meg a fejembe, hogy valamiféle erotika kiállításba szaladtam bele, mert hát a phallosz, mint olyan mégis csak erre utalna, de a képek – amiket korábban láttam – mégis csak tűntek inkább művészinek, semmint szemérmetlennek.

Úgy bámultam a különös műalkotást, mint egy ázott kutyakölyök. Éreztem, ahogy hajam túlzottan is a fejemhez tapad, ezért felemeltem a kezemet hüledezés közben. Először ajkaim elő akartam kapni őket, hogy álmélkodásomnak még inkább hangot adjak, ehelyett a hajamat borzoltam kicsit össze és igyekeztem ujjaimmal kicsit helyére igazítani a tincseket.
Természetesen eközben nem vettem le a szememet a méretes testrészt formázó szoborról. Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy az elmúlt egy évben hányszor jártam múzeumban vagy galériában, de a mai esettel együtt véve sem jutottam volna kettőnél tovább. Ezért nem is tudtam, hogy a modern alkotások miféle témákat feszegetnek legszívesebb. Nekem kérem, semmi problémám nincs, ha egy méretes hímtaggal kell szemezni… de ez azt hiszem már igencsak túl nőtt azon, hogy egyszerűen a „méretes” szót használjam rá. Egyrészt azért, mert a magam százhetvenhét centijét is alaposan túlléptem… így ha tökéletesen akartam volna megvizsgálni a mű több részét kénytelen lettem volna kissé felemelni a fejemet. Ilyen sokkoló alkotás láttán pedig azt hiszem nem túlzás az a kérdés, hogy: „Mi a szart nézek?”
– Történetesen ez nem szar. A székletkiállítás az emeleten van és fizetős.
Összerezzentem a hirtelen érkező választól. A szemem sarkából ugyan láttam, hogy más is éppen itt állt meg bámészkodni… és ez őszintén szólva nem is lepett meg. Az viszont annál inkább, hogy ilyen egyszerűen megszólított egy vadidegent. Most komolyan hozzám beszélt? – futott át az agyamon a nagyon is reális kérdés.
Talán egy kicsit lassan reagáltam le a helyzetet, nem tudom. Úgy tűnt, mintha ólomtempóban fordítottam volna felé a fejemet. Meglepetten pislogtam a rózsaszín hajzuhatag láttán. Angliában is láttam hasonló hajviseletet, most még is úgy meresztettem a szememet, mint földönkívülit látnék. Talán a szám is kissé tátva maradt – bár remélhetőleg nem annyira, hogy elmebetegnek tűnjek. Valójában kifejezetten tetszett a látvány. A sok szürke kép között jól eső kis színfolt volt a velem szemben álló lány.
– Mondjuk nem tom, mi lehet olyan érdekes a kakiban, hogy egyesek még fizetnek is érte, hogy megnézzék. Én azt se tudtam igazán, hogy a "meztelen testek" kiállításra jöttem. A térkép szerint ott azon a folyosón fekete-fehér porték vannak, az talán nem annyira megbotránkoztató, mint ez az izé – bökött fejével a szobor felé.
Elhúztam a számat.
– Ó, én nem vagyok egy… – kezdtem és úgy fejeztem volna be, hogy: művészet kedvelő. Csakhogy nem jutottam el a mondatnak azon részéig, ahol ez elhangozhatott volna, mert hirtelen elakadt a lélegzetem.
Egy fickó ácsorgott a szemközti falnál. Sötét haja kissé őszült, de magas volt, széles vállú… egészen úgy festett, mint az apám. Nyeltem egyet, lebiggyesztettem az ajkaimat és éreztem, hogy még sűrűbben kezdek pislogni. Talán könnyek is gyűltek a szememben, nem tudom, nem fogtam fel. A szokásos gombóc persze ott gyűlt a torkomban. Egyetlen karnyújtás… – gondoltam és akkor a fickó oldalra fordult. Megláttam a vonásait, amik idegennek hatottak. Hát ez nagyon nem az én apám volt.
Az egész érzelmi hullámvasút nem tarthatott tovább egyetlen pillanatnál, mert a lány még mindig ott állt. Éreztem, ahogy végig mér és persze máris a „cuki nénihez” küldött a ruhatárba. Pislogtam két nagyobbat még, úgy pillantottam a szemébe. Most tuti valami baromnak néz – állapítottam meg.
– Őőő… itt hol van a ruhatár? – kérdeztem.
Igazából nagyon is jól tudtam, hogy hol van, sőt a korábban említett „cuki nénit” is azonnal kiszúrtam – aki számomra egy ijesztő vén banyának tűnt. Valójában csak örültem volna, ha valaki a közvetlen társaságomban marad és ez a lány az elmúlt hetekben talán a legalkalmasabbnak tűnt erre. Talán csak a színes frizura okozta az érzést, de egészen felvillanyozta a mai borzalmas, szürke napot. Régen sem sok ember akadt, aki szívesen beszélt hozzám, inkább kihasználtak – amiben én gondolkodás nélkül egyeztem bele egy kis pénzért – aztán tovább álltak. Odahaza, Angliában mégsem éreztem magányosnak magam. Mindig akadt egy-egy ismerős arc vagy olyan, akivel el lehet szórakozni egy pillanatra.
– Megnézhetem a prospektusod? Én nem vettem el, nehogy eláztassam még azt is… – magyaráztam.
Kicsit furcsa volt ilyen hosszan beszélni, nem voltam hozzá szokva.
Reméltem, hogy átadja a fűzetet és átlapozhatom. Jó lett volna valami közös témát találni, amivel aztán levehetem kicsit a lábáról. Na nem volt nekem semmiféle hátsó szándékom egyszerűen csak szerettem volna magam legalább egy órácskára kellemes, kedves társaságban tudni, amilyenhez anyám eltűnése óta nem volt szerencsém.
– Engem is érdekelne a sza… – haraptam el a szót. Nelson, az istenért! Ne káromkodj csinos lányok közelében! Saját belső dorgálásomra és talán kissé zavaromban is elmosolyodtam, lesütöttem a szemem. – … a székletkiállítás. Ha nagyon vonzó talán azt is meglesem.