Who let the dogs out? TobyxLory

**Mallory Duval**

Toby&Lory

Everythings I know, I learned from dogs.

Az utóbbi néhány hétben annyira felgyorsult az életem, forgalmassá váltak a mindennapjaim, hogy életemben először meg kellett nyitnom a mobilom tervező applikációját, hogy előre megtervezzem benne a következő egy hetet, mert eljutottam egy olyan állapothoz, amikor már képtelen vagyok mindent észben tartani. Mióta visszajöttünk Párizsból, és nem szedem a gyógyszereket, olyan mintha kicseréltek volna. Bár lehet, hogy Pierre túlságosan szabad, "Carpe Diem" felfogása is hatással volt rám és a döntéseimre. Mikor a Melange mellé a szállodában kínált beugrós pultos állást is elfogadtam, még nem gondoltam bele igazán, mekkora káosszal fog járni mire mindent összeszervezek. Két munkahely, és az egyetem mellett sajnos lényegesen háttérbe szorult a menhely, ami miatt akad is némi lelkiismeretfurdalásom, annak ellenére, hogy nem tartozom elszámolással arról, mikor jövök. Még a kezdetek kezdetén abban állapodtunk meg Tobyval, hogy teljesen rám bízza milyen sűrűn járok be, annyit kér, hogy előtte legalább egy nappal jelentkezzek be nála, vagy a helyettesénél. Döbbenten láttam tegnap este, mikor megnyitottam az üzenetváltásainkat, hogy már két hónapja nem történt lényeges "mozgás" a beszélgetésünkben. Munkaügyben legalábbis nem tanácskoztunk. Néha írtunk egymásnak egy-egy hosszas szünet után, hogy mi a helyzet, ki hogy van, de a PawTeam környékére valóban már több, mint két hónapja be se tettem a lábam. A ma délutánom azonban üresnek ígérkezett, így hát élve a lehetőséggel, dobtam Tobynak egy bátortalan, bocsánatkérésekkel teletűzdelt üzenetet, és megkérdeztem tőle, hogy kíváncsi-e még a képemre egyáltalán. Szerencsére most is, mint mindig, lazán, viccesen reagálta le a dolgot. Két kitétele volt csupán: Kárpótlásul lepjem meg a kedvenc StarBucks-os kávéjával, és hogy egyből a stúdióba menjek, mert be van ütemezve pár, időközben gazdisodott kutya és újdonsült családjuk fotózása. Nem csak Tobynak, hanem egyúttal magamnak is levadásztam a kedvenc kávékölteményemet, s mikor beléptem a menhely ajtaján, melegség áradt szét bennem. Nem csak azért, mert megkönnyebbülés volt a kinti, hűvös idő elől menedéket találnom, de a hely atmoszférája is jó hatással van rám, mint mindig. Már el is felejtettem milyen érzés itt lenni, hogy a menhely tulajdonképpen a második családom. Kissé bizonytalanul lépek a recepcióhoz, hogy vajon mit fog szólni az éppen a pultban ülő kolléga a hosszas távollétemhez, de végül csak viccesen megjegyzi, hogy csodálja, még idetaláltam, és már nyújtja is át a stúdió kulcsát, amiből arra következtetek, hogy Toby előtt érkeztem. Útközben belebotlok olyanokba, akik már nagyon várták, hogy visszatérjek, és ezt valamilyen módon ki is fejtik, s persze akad egy olyan csoportosulás is -ők többnyire lányok-, akik csak kurtán ide köszönnek, és lenézően végig mérnek. Már megtanultam elfogadni, hogy nem kedvelhet mindenki, így a rólam és Tobyról gyártott alattomos pletykáikkal sem foglalkozom már. Legalábbis nem viselem annyira a szívemen, mint régebben. A stúdióba lépve mélyet szippantok a levegőből, aminek határozottan otthon illata van. Nosztalgikusan elmosolyodom a szokásos káoszon, ami az íróasztalon uralkodik, ugyanakkor meglepetten veszem tudomásul, hogy már a karácsonyi díszletet kellene felpakolni. A kikészített kartondobozokra -amikben a dekoráció, kellékek vannak-, legalábbis a "karácsony" szó van vésve, én pedig, miután a kávékat elhelyezem az asztal sarkán, és leveszem a kabátomat, máris nekileselkedem a díszítésnek, dekorálásnak.

BEE

**Toby Porter**

mallory&toby

Az ünnepek közeledte kettős érzést váltott ki belőlem. Egyrészt megkezdődhetett a karácsonyi estély szervezése, a hely feldíszítése és otthon is hasonlóan elfoglalhatott ugyanez a káosz. Anyám ilyenkor sosem hagyja ki az alkalmat, hogy összehozza a családot egy közös vacsorára aminek elkészítéséhez neki köze sem volt. Ez az a időszak amikor Claudia sorra veszi életünk történéseit, hogy végül sokadik alkalommal is Fitz mellett tegye le voksát amiért ő legalább továbbviszi megboldogult apánk örökségét. Nem mintha annyira szíven ütötte volna Edwin elvesztése hisz civakodáson kívül másra sem voltak képesek és ott szúrtak ki a másikkal ahol csak lehetett. Ám mikor a külvilág tette ugyanezt akkor az összetartásuk nem ismert határokat. Néhány pletyka ott keringett Mrs. Porter körül, hogy ő maga mérgezte meg férjét. Anyánk soha nem cáfolta ezeket a vádakat, de nem is erősítette meg. Magasról tett arra ki és mit hitt el róla, de mindannyian tudtuk, hogy közel sem ez volt a valóság. Edwint a szívinfarktus vitte el amelyet a temérdek szivar és ital duó segített elő. Claudia szerint a prostik is, de ebbe egyikünk se akart mélyebben belemenni. Főleg nem Fitz, aki pont egy ilyen incidens miatt került legutóbb bajba. Ő szíve szerint besunnyogott volna ilyenkor az asztal alá és a vacsora végéig ki se jött volna onnan.
Az ünnepek során a központ is büszkélkedhet jó hírekben, hiszen többen térnek be hozzánk, hogy meglepjék gyermekeiket vagy magukat egy négylábúval, így nem egy vagy kettő kutya lel ebben az időszakban gazdára. Aztán az Újév elérkezésével be is töltődnek ezek a helyek amikor a megszökött ebek végül nem találnak haza vagy szándékosan szabadulnak meg tőlük. Épp ezért keserédes nekem ez az időszak, de igyekszem a jó oldalát nézni. Például a karácsonyi fotózásokat amiken mindig jót szórakozok már csak a díszletek miatt is amiket még tegnap indulás előtt bepakoltam a stúdióba, de még nem volt időm különválogatni őket. Elowyn ebbe a részbe nem szól bele, így azt hittem idén egyedül kell majd kérdéses ízlésemmel feldobni a stúdiót, de aztán befutott Lory üzenete, én pedig hülye lettem volna nem kapni a váratlanul jött segítségen.
A fotózás reggelén még teszek egy kört az egyik beszállítónk felé és megnézem a helyszínt is a karácsonyi partihoz mielőtt lefoglalnám azt. Van fejben egy összképem és szokásom mindenáron ahhoz ragaszkodni, de a körbevezetés után nem is kérdés, hogy rábólintok. Már csak meghívókat kellene készíteni és beadagolni Westonnak, hogy ő sem fog kimaradni ebből. Szerintem ez utóbbi nehezebb az egész szervezésnél.
Egy kicsit megkésve érek be a központba és lecövekelek még Ruth asztala előtt, hogy az eddig befutott hívásokról vagy hírekről diskuráljunk. Tegnap érkezett egy új kutyus – labrador – és nem igazán találja a helyét. Én készítettem még az érkezésekor egy képet róla, Elowyn pedig ezt követően felpakolta az oldalra hátha van gazdája, csak éppen elkóborolt otthonról. Megesik az ilyen, többször is mint az ember azt gondolná.
- Van egy fotózásom, aztán benézek hozzá. – magamnak meg Ruthnak is mint fültanú teszek egy ígéretet, aztán megindulok a stúdió felé. Előtte jelzem, hogy bárki keresne ott megtalál.
- A kislány már beelőzött. – kiabálja utánam amin csak elvigyorodok, de már nem is véleményezem.
- Látom megtaláltad a díszeket. – köszönés helyett egy mosolygós és egyáltalán nem számonkérő megjegyzéssel indítok. – Üdv újra itt, Lory! Ha Ruth nem jelentett volna be téged akkor azt hinném, hogy hallucinálok. – ugratom őt. Nincs megkötve mikor jön, de attól még jó tudni, hogy egyben van.
- Szeretnéd te végig eldönteni milyen legyen a díszítés? – érdeklődöm tőle, mert nekem nem lenne ellenemre, közben pedig még egy dobozt ki is nyitok és egy lila színű girlandot akasztok a nyakamba. – Sálnak se lenne utolsó. – hülyülök, majd a táskámat leteszem és a fényképezőgépemet halászom elő belőle.
- Egy óra múlva érkezik a család a kislányukkal és a Daisy nevű csivavájukkal. Azt mondta az anyuka, hogy szeretnék, ha a kutyán a képen kis agancs lenne. Gondolod kivitelezhető lesz majd a kis temperamentumos hercegnővel? – érdeklődök Mallory felé fordulva aztán nekiállok kipakolni a dobozokat. – Egyébként köszönöm a kávét. – végszóra el is emelem a saját poharamat, hogy belekóstoljak az italba.

**Mallory Duval**

Toby&Lory

Everythings I know, I learned from dogs.

Izgatottan, mégis kételyektől telve vártam a reggelt. Hazudnék, ha azt mondanám, könnyen elaludtam az este. Éberen alszom éjszakánként. Mióta nem szedem a gyógyszert, mondhatjuk, egyik rémálomból zuhanok a másikba. Mintha beülnék egy horror maratonra a moziba, és vágatlan verzióban, reklámok nélkül kellene végig néznem az összes Alien-t, amit Riddley Scott valaha megalkotott. Természetesen fogpiszkálóval kiékelt szemhéjakkal, a fotel támlájához rögzített fejjel, hogy biztosan ne maradhassak le egy jelenetről sem. Gondolom ez valamiféle kellemetlen mellékhatása lehet a gyógyszerkiürülésének a szervezetemből. Egy hete már csak altatóval vagyok képes a nyugodt -nagyjából nyugodt-, alvásra. Ugyanis, ha épp nem a Predator üldöz, akkor őrült korán kell kelnem. Két munkahely plusz az egyetem nem egyenlő a hosszú, pihentető alvással. Valahogy csak nem jön ki az a matek...
Mondjuk azt, a mai menhely látogatás wellness lesz az elmúlt napok sűrű forgatagához képest. S bár Toby jól fogadta, hogy még élek -a hangsúly itt azon van, hogy még-, illetve, hogy végre hajlandó vagyok befáradni hozzájuk, azért némi fenntartással kezelem a helyzetet, így a gyomromat szorongató görcs csakis azután kezd elsimulni, hogy Toby belép a helyiségbe, és úgy kezd el viselkedni, beszélni, mintha nem tűntem volna el hónapokra... Talán csak a kávénak örül ennyire. Talán tényleg a szívéhez nőttem annyira, hogy hiányozzak neki. Az igazán jó volna! Ha valakinek feltűnne a hiányom, és számítanék. Na, de itt az ideje kitörni ebből a fojtogató letargiából! Jobbára ezért járok ide. Van valami terápiás ebben a helyben.
-Ki tudja?! Lehet most is épp a szellememmel beszélgetsz. Talán egy lidércnyomás vagyok. Egy karácsonyi lidércnyomás. - Nevetve -a saját őrültségemen-, fordulok felé, s amint megpillantom, a jókedélyű hahotázásom hamar egy kedves mosollyá szelídül. Nem teszek mást, csak állok, és egyszerűen... gyönyörködöm benne. Nem kifejezetten a külleme végett. Most inkább a belső értékei, a fogadtatása az, ami egy alig észrevehető könny fátyolt von szemeim elé. Szívesen megölelném, megköszönném neki, hogy nem mondott le rólam. Ám ehelyett csak hálálkodó, lelkes csillogással szemeimben állok tovább földbe gyökerezett lábakkal, és nem akarom elhinni, hogy nem ingott meg a bizalma. Olyannyira nem, hogy máris szabad kezet adna a stúdió kidekorálásához.
-Mondanám, hogy a lila megy a szemed színéhez, de túl nagy a kontraszt... - Libbenek oda elé, és kicsit lábujjhegyre kell nyújtózkodnom, hogy leszedhessem a nyakába tekert girlandot, amit most a sajátomba akasztok -eljátszva egy pillanatra a gondolattal, hogy vajon képes lennék-e megfojtani vele magam-, majd inkább beseprem a sarokba az öngyilkos gondolatokat, és egy aranyszínű girlandért nyúlok, melyet úgy tekerek Toby nyakába, akár egy sálat.
-...az arany a te színed! - Hátrébb lépek, hogy aztán csípőre tett kezekkel, elégedetten gyönyörködhessek benne. Tobyból azt hiszem hiányoznak a tipikus, befásult, bunkó főnök tulajdonságok, amiért nagyon hálás vagyok neki. És szerintem a többi alkalmazottja is.
-Hát Főni, már ne is haragudj meg, de az iménti ízlésficamodból kiindulva, talán jobb, ha profi kezekre bízod a dolgot. - Öntelten megütögetem mellkasom. Persze nyilván csak viccelek.
-Ez idén olyan... kék karácsony. Ne kérdezd miért. - Vonok aprót vállamon. A kék sose volt izgalmas számomra, úgyis mondhatnánk, nem az én színem, de most valamiért elkápráztat, mikor mélykék és a fehér kombinációját látom egy-egy karácsonyfán.
-Pont egy csivavát?! - Arcomon őszinte döbbenettel nézek rá hátra vállam fölött, mialatt az egyik dobozt túrom. Tudom, hogy mire gondol. Valószínűleg ugyanarra amire én is. A csivavák nagyon cukik -mármint méretileg-, ám a természetükről ez aligha mondható el. Persze nyilván sok múlik a nevelésen, de engem eddig több csivava kapott meg -itt a menhelyen biztos-, mint mondjuk németjuhász.
-Agancs? Most komolyan?! - Bosszankodva forgatom szemeimet, ám nemtetszésem mögött aligha lapul őszinteség. Szeretem a kihívásokat. Ha valamin gondolkodnom, ügyködnöm kell, mert kikapcsol, és utána büszke lehetek magamra. Már amennyiben sikerül megugranom az akadályt.
-Főni, okulva az előző évekből... - Kezdek bele, és itt nagyjából meg is akadok, ugyanis előkerül hátizsákom, amiben megannyi kacatnak tűnő kincs rejlik. Többek között hajpántok -több méretben-, alufólia, amiről azt gondolnánk, hogy csak a szendvics csomagolásban van szerepük, pedig egy nagyon jól alakítható, hajtogatható anyagról beszélünk. Na és persze itt van még az elmaradhatatlan ragasztópisztoly, néhány csillám, festékspray több színben.
-Ugyan! Azok után, hogy hónapokra felszívódtam, ez a legkevesebb. - Pillantok felé egy igen szelíd mosollyal, szemeimben őszinte bocsánatkéréssel. Végül a megfelelő díszek kiválogatása után elkezdek némi karácsonyi hangulatot teremteni a stúdióba. A szokásos hátteret használjuk. A vásznon egy hófehér kandalló képe van, melyben narancssárga lángok játszanak, mellette egy díszes karácsonyfa pompázik. Így önmagában nem tűnik túl élethűnek, de a képeken mindig csodás az összhang. Toby nagyszerű fotós!
-Segítesz? - Intézem felé a kérdést, s közben kifeszítem a vásznon egyik végét, abban bízva, hogy segítségemre lesz.
-És amúgy jól vagy? Látom még áll ez a kóceráj nélkülem is. - Pajkosan rákacsintok a vászon másik végén állva. Nem véletlenül használom ezt a szót. Azt hiszem sosem felejtjük el azt a pökhendi seggfejet, aki ugyanezen negatív jelzővel élve viharzott el, miután mindenkit elátkozott, csak mert valaki mást alkalmasabbnak találtunk egy idős, vak, egykor rendőrkutyaként szolgált eb örökbefogadására.

BEE

**Toby Porter**

mallory&toby

Mindig is örömmel töltött el, ha a kis csapatunk bővült és még több lehetőségünk akadt ezáltal a négylábúak kényelmét megteremteni amíg végül családra nem lelnek. Mallory egy ideje közénk tartozik és sosem okozott csalódást az ittléte alatt. Segítőkész volt, csapatjátékos és ennek a kettőnek az egysége elengedhetetlen volt a mi köreinkben. Fontosnak tartom, hogy minél több módszert alkalmazva hívjuk fel a figyelmet a kutyusainkra és ez nem csak a közösségi felületeken merül ki, hanem többször is megrendezett nyílt napokon is, amik nem kis szervezéssel járnak. Ilyen helyzetekben is jól jön olyan, mint Lory, aki nélkül már nem lennénk ugyanolyanok. Tisztában vagyok a múltjával vagy annak következményeivel. Nem egyszer beszéltünk róla, hogy aztán készen álljunk megoldással előállni hogyha az állapota úgy kívánja. Számomra ő sosem volt emiatt kevesebb, azonban az irányába szóló aggodalmam tagadhatatlan, hogy helyet kapott érzelmeim széles skáláján amikor már egy ideje nem hallottam felőle. Üzenetváltások ugyan időnként előfordultak, de akkor sem hoztak ahhoz hasonló nyugalmat, mint amit akkor tapasztaltam mikor megláttam őt érkezésem után a teremben. A hangulatom is egyből derűsebb lett és ahelyett, hogy egyből letámadnám őt távolléte indoka felől érdeklődve, inkább a karácsonyi díszítést bízom rá. Persze, érdekel hogy van és ha történt valami ami magyarázza a hirtelen beállt rádiócsendet akkor esetleg segíthetnék valamivel helyrehozni azt. De magamról tudom, hogy mennyire frusztráló ha olyannal ugranak nekem egyből amiről egyetlen sejtem sem kíván nyilatkozni. Anyámnak és a nővéremnek ehhez nagyszerű érzéke volt. Belegázolni könyörtelenül a magánéletembe, mint egy ösvénybe és addig lábatlankodni ott amíg az elmondhatatlanul kellemetlenné nem válik. Miután Elowynnal felbontottuk az eljegyzésünket ez többször is előfordult. Dühítő volt mindig ugyanarra a kérdésekre válaszolni vagy megtagadni azokat, ha már túlmutattak az aggodalom látszatán. Sisi szerint egy idióta voltam, anyám meg csak még egy alkalmat keresett ahol elmondhatta Fitz mennyivel jobban összerakott gyerek. Mert az ember pont ezt akarja hallani amikor élete egyik legfontosabb emberével a feje tetejére állt minden és fogalma sincsen mennyire éli túl ezt a kapcsolatuk. Persze Mallory helyzete egészen más, de kétlem hogy pont a nehezebb időszakairól akar most társalogni. (Ez nem jelenti azt, hogy nem hallgatnám meg, ha így dönt.) Így marad a figyelemelterelő hadművelet meg a temérdek dísz ami emiatt a nyakunkba szakadt.
Jót mosolygok a szavai miatt amiket aztán vélemény nélkül sem hagyok.
- És hogyan is működik ez pontosan? Akkor jelensz meg amikor szükségem van rád vagy kiszámíthatatlan az egész? Mert ez esetben szeretnék alkudozni az alvási időm alatti látogatásokról. – játszok rá az ő ötletére, majd kitartó figyelemmel követem végig amikor közelebb lépve kicseréli lila kiegészítőmet egy arany színűre. Egyből fel is mérem magamat és elismerően füttyentek is egyet mellé.
- Ejha, egyből értékesebb portékának érzem így magamat! Lehet még a kicsi Daisy is közreműködőbb lesz így és nem azonnal nyakra támad. – jókedvűen jegyzem meg, de magamon hagyom a díszt. Ha mégsem tűrné olyan jól, akkor legalább valami kivédi Daisy hevességét.
- Aggodalomra semmi ok. Én is így gondolom. – halkan felröhögök meg helyeslően bólintok is egyet mellé. – Gondolj bele. Zöld, lila..minden szín lenne. – kezemmel mutatok körbe az elkerülhető katasztrófát felvázolva, de a hangom továbbra is szórakozottságról árulkodik.
- Bízom benned. A kék nagyszerű lesz. – bólintok rá, miközben nekirugaszkodok a dobozoknak, de őt sem hagyom ám figyelmen kívül.
- Látod! – hitetlenkedve szólok vissza. – De hát ő a szemük fénye, nekünk pedig meg kell teremtenünk az idilli képet nekik és majd azon leszünk, hogy megtaláljuk a közös hangot a kutyussal. – biztató a hangom most, hisz ez eddig sem okozott gondot. Valamelyik kutya jobban tűri az ilyet, valamelyik kevésbé. Ha jobban megismerkedünk vele úgyis kiderül hogyan járunk majd el.
Lory közben a táskáját pakolja ki, amitől én vagyok az aki egy pillanatra abbahagyja a megkezdett tevékenységét.
- Esetleg két golyóálló mellény meg sisak nincs még ott? – érdeklődve vetem oda majd különválogatom kérésére a kék és fehér díszelemeket. Egy nagyobb, színben passzoló pokrócot is előszedek az egyik erre használt dobozból, hogyha ülő fotókra kerül a sor, aztán Malloryhoz lépek, hogy segítsek neki a vászonba.
- Nekem most életmentő. – jegyzem meg még mellékesen a kávéra, hisz ma még nem jutottam hozzá egyhez sem eddig. Így legalább elkerülöm a fejfájást.
A kérdését nem bírom ki egy vigyor nélkül, aztán a plafonra is felnézek ennek okán.
- A kóceráj még bírja, de stabilabb ha teljes a csapat. – célzok ezzel most rá. A vászon eközben elkészül, így elé hozom a pokrócot és eligazgatom előtte. – Azóta senki sem átkozott el minket, de képzeld, egy kislányhoz került közben a tacskód. Szóval ideje új kutyát választanod, hátha őt is hazaviszik. – most egy-két alacsonyabb széket is odacipelek és úgy helyezem el, hogy az összhatás valósabb képet adjon a vásznon lévő háttérrel. Egy kicsit hátrébb lépek, fejemet enyhén oldalra biccentve mérem fel, aztán még az egyiket kicsit jobbra teszem.
- Te hogy vagy? – fordulok most Lory felé. – A segítségedre lehetek valamiben vagy most már többször is láthatlak majd? – puhatolózok tőle, közben pedig előkészítek egy nem túl zavaróan kékes világítást. Utószerkesztések úgy is lesznek és inkább ez a fehérrel ad egy kis télies színvilágot majd a képeknek.
- Egy agancsot már találtam is, de ez nagy lenne rá. – hümmögök egyet elmerengve ezen, majd tovább kutatok.

**Mallory Duval**

Toby & Mallory

Everythings I know, I learned from dogs.

Sajnálom, hogy cserben hagytam Tobyt. Hogy olyan sok alkalommal nem válaszoltam az üzeneteire. Azt hiszem akkoriban túlságosan mélyen voltam ahhoz, hogy eltudjam hinni, akadnak még olyan személyek a környezetemben, akiknek számítok, akik valóban aggódnak, érdeklődnek irántam, és nem holmi unaloműzés gyanánt, vagy épp mert a jómodor ezt diktálja, keresnek meg. Ő a valaha volt legjobb főnököm, és ma kínzó gyomorideggel jöttem be ide, attól rettegve, hogy vajon ilyen hosszú szünet után milyen lesz újból együtt dolgozni. Óriási megkönnyebbülés számomra látni a munkám, a tehetségem -ha mondhatom ezt-, iránt táplált töretlen lelkesedését, érdeklődését mindazok ellenére, hogy mennyire kicsesztem vele. Ám ami még az előbbieknél is megnyugtatóbb, ugyanolyan légiesen könnyedén csacsogunk akár még a semmiről is, és viccelődünk, mintha mi sem történt volna. Viccelődünk Daisyvel, a karácsonyi dekor színével, s a lidércnyomással, pedig tényleg annyira mélyen voltam, hogy valóban nem sok választott el attól, hogy az idei karácsonyfa állítást már ne éljem meg... Az elmém állandóan oroszrulettet játszik velem, és sosem tudhatom, hogy mikor pörgetem ki a teli tárat... De addigis kiélvezem, hogy most éppen fenn vagyok, és igyekszem ebből a gondtalan, felhőtlen jókedvű Malloryból adni egy kis szeletet Tobynak, mert ő igazán megérdemli!
-Tudni fogod! - Villantok egy jókedvű félmosolyt, szemeimben pajkos fények játszanak mközben rákacsintok. Amint egy múló pillanatra közelebb hajolok hozzá, így megkönnyítve saját dolgomat, hogy könnyebben a nyakába tudjam akasztani a boát, egyszerre megcsapja orromat az illata, amit igyekszem magamba szívni, eltárolni, hogy rosszabb napjaimon könnyebben fel tudjam eleveníteni a menhelyen eltöltött napokat.
-Vagy épp ellenkezőleg! - Vágom rá vészjóslóan, illetve, sokkal inkább ördögien, s megvonogatom mellé szemöldökeimet is, mintha csak fenyegeti akarnám, vagy már előre tudnám, hogy Daisy mit forgat a fejében. Vele együtt nevetek fel, amint elképzelem milyen szemet kápráztató, ízléstelen borzadállyá válna a stúdió a sok, egymáshoz egyáltalán nem passzoló színkavalkádtól. Miközben lelkesen kutakodom a hátizsákomban, és már szinte látom magam előtt a tökéletes képet a kis családról, teljesen gondtalanná válok. Egy-egy ilyen fotózás alkalmával rendre el is szoktam érzékenyülni, főleg azért, mert általában ismerjük a menhelyre került kutyák sanyarú múltját.
-Azokkal nem szolgálhatok, de attól ne félj, hogy Daisy katapultál és felugrik a fejedhez. Deréktól lefelé, hát... ott viszont lehet bajban leszel. - Hogy biztosan tudja mire is gondolok pontosan, sajátmagamon szemléltetem ama kényes testrészt, miközben aggódva lesek fel rá.
-Fóliából tudok hajtogatni neked valami erényövet. Ha elég vastag rétegűre csinálom, azt talán nem harapja át. - Elgondolkodva forgatom tekintetemet a plafon irányába, jobb kezem mutatóujjával meg is kocogtatom közben az állam, mint aki valóban működő megoldáson töri a fejét. Persze túl sokáig nem tudom fenntartani a látszatot, hamarosan már teliszájjal vigyorgok fel főnire. Szemet kápráztató, ezer wattos vigyorom aztán egy visszafogott mosollyá szelídül, s miközben nekiállok az alufóliából szarvakra emlékeztető dolgot hajtogatni, egyetértően, nagyokat bólogatok koffeint dicsérő szavaira. Aztán csak lesütöm a tekintetem, egy, a kezem ügyébe akadt műhó darabot gyűrködök, mindegy, csak ne kelljen ránéznem, csak ne kelljen a szemébe hazudnom.
-Jól vagyok! Komolyan. - És most őszintén csodálom, hogy nem szakad ránk az ég.
-Te is tudod, hogy olyan vagyok, mint a bumeráng. Mindig visszajövök. - Vonok aprót vállamon egy biztató, kedves félmosollyal, szemeimben mégis teljesen más érzéseket láthat megcsillanni, ha jól figyel.
-Óúúú Graaaace! - Nyüszítek fel, hangomban egyszerre vegyül boldogság némi szomorúsággal karöltve. Gracet egy sikátorban találta egy hajléktalan, félig leszakadt hátsó lábbal, amit a menhely megoperáltatott, még adományokat is gyűjtöttünk a műtétre, végül sikerült megmenteni a lábát. Régóta vár már gazdira, az egész műtét utáni rehabilitációját végig csináltam vele, a kisasszony borzasztóan a szívemhez nőtt, de ahogyan Toby is tanította mikor idekerültem: Soha ne engedd, hogy egy állat túlságosan is a szívedhez nőljön. De mégis hogyan lehet ezt kivédeni, megakadályozni, ha egyszer olyan cukiii?!
-És megtartották a nevét?! Mondd hogy igen! - Kezeimet könyörgően kulcsolom össze, kérlelően pislogva Tobyra, mintha legalábbis rajta múlna.
-Éééén megvagyok. - Bólintgatok nagyokat, ezzel próbálva elfedni a hangomból kihallható bizonytalanságot.
-Képzeld, annyira jól, hogy valamelyik nap már majdnem rávettem magam, hogy emberek közé menjek, és megigyak egy forralt bort a Central Park-ban lévő karácsonyi vásárban, aztán meggondoltam magam. Egyedül nem buli. - Egy fancsali mosoly suhan végig arcomon. Na meg még mindig akad némi tömeg és emberfóbiám, amit nem lehet csak olyan egyszerűen, egyik napról a másikra leküzdeni. A szociális szorongás, depresszió ezzel jár együtt. Úgyis fogalmazhatnék, az én esetemben ez teljesen normális. Mondjuk határozottan jobban érzem magam mióta a gyógyszereimet lehúztam a vécén.
-Ez még Jack-re, a túlméretes rotinkra is nagy lenne, főni. - Nevetek fel szórakozottan, fejemmel a kezében tartott kellékre bökve. -Bízd ide! - Emelem egyik szemem elé a félig kész agancsot, amit egy csecsemőnek való, puha hajpántból, fóliából készítek épp, és egy félmosollyal ki is kacsintok a "műalkotás" mögül, amit a végén csillogós -ezt fontos kiemelni-, barna festékkel fogok lefújni.
-És itt mik történtek ameddig el voltam tűnve? Mindenki jól van, jöttek újak, vagy még mindig emberhiánnyal küszködtök? - Dobom vissza imént feltett kérdését, szándékosan terelve a témát magamról.
-Elowyn is jól van? - Merthogy azért azon kevés alkalmakkor, amikor épp ide esz a fene, hallok és nyilvánvalóan látok is dolgokat. Egy időben talán még egy kicsit zavart is Elowyn jelenléte, nem tudom mit gondoltam, hogy majd Toby és köztem lehetne bármi is... aztán elvetettem az ötletet miután rájöttem, hogy Toby mindenkivel ilyen kedves, jó fej és gondoskodó.
-Váó főni, ez csodás! A Szépség és a Szörnyetegben érzem magam. - Őszinte ámulattal, csodálattal nézek végig az időközben teljesen átalakult stúdión. Évszaktól, ünneptől függetlenül, Toby mindig csodát tesz ezzel a közönséges kis lyukkal még úgyis, ha kevés lehetőség áll rendelkezésére. Közben az alufólia is egyre inkább kezd egy agancsra hasonlítani, így már csak annyi van hátra, hogy a ragasztópisztollyal rögzítsem a pánton, végül pedig megkapja a végleges színét is.
-Basszus, ezzel a szarral mindig így járok! -Szisszenek fel váratlanul, meg is rázva ujjamat, amit újfent megégettem a ragasztóval.

▲

Ajánlott tartalom

» who let the dogs out
» L&A - Save me from the Dogs
» Who let the dogs out? - Matty&Max
» who lets the dogs out – lindy x paul