- Na, el róla a kezekkel - csapom nővérem kezét el a hátamról, miközben nagy fontosan beszél a szabóval. Ehhez meg kell fordulni és mind a ketten megállnak, nem csak a mozdulatban.
- Nem röhög - ugyanis elreccsent az egyik férc a nadrágon. Utálom az egészet, és tudják, hogy utálom. Ripacskodásnak tartom, hiába vagyok tisztában azzal, hogy szájkaratéban leverek bárkit a társaságból. Azt a rongyrázást, amit leművelnek, azt nem bírom elviselni. Kapjak helyette két kiküldetést inkább, mint ezt. De csak én maradtam lehetőségnek, és hiába járok el ilyen rendezvényekre, a hátam közepére kívánom.
- Túl sok fánkot zabálsz - jegyzi meg Isabell, mire látom, ahogy Ray ráfügg a deltámra a lapockámnál. Igen, azt mind a fánk képes csinálni, hogyne!
- Aha. Cukorsziruppal a tetején. Meg azokkal a cukorka darabkákkal.
Szerintem Ray számára mi vagyunk a fénypont, ha elmegyünk hozzá ruhát szabatni és varratni. Egyikünk sem egy besavanyodott, ecetes létforma, Isabellel párosan meg kifejezetten agysejtpusztítók vagyunk, jó értelemben.
Amikor a kezembe nyomta a névre szóló meghívót, már tudtam, hogy az ő keze van a dologban. Jó lenne, ha minél több rendezvényre elmennék. De már így is szétszakadok, jó lenne, ha már észrevennék. És nem, nem fogom otthagyni  sem a rendőrséget, amivel nem csak őket biztosítottam be, de nyomozhatok szabadon egy ügyben, sem a katonaságot, ahol kedvemre kiélhetem a gyakorlati agymenéseimet. Az az én életem, nem ez. Ez... borzalom.

Mégis megjelenek ilyen rendezvényeken. Szépen listába szedhetném, miért is, de csak azért, hogy aztán elsüllyesszem az iratmegsemmisítőben.
Sokukat ismerem, nem csak üzleti kapcsolatok révén, többükkel egyetemről vannak közös érdekeltségeink, és el is vegyülök a vendégseregben, mintha beleszülettem volna. Nem, nem születtem bele, ennyire krém nem vagyok, csak az agyam lesz menten az, ha még tovább kell maradnom, az iq-mat másra szeretném pazarolni. Viszont az üzlet az üzlet és ha én vagyok kéznél, akkor én fogok ugrani és pofavizitelni.
Sebastianával társalgok, mikor meghallok egy nagyon is ismerős hangot, arra fordítom a tekintetem.
- Bocs - az asztalra teszem a teli pohár pezsgőt,  nem iszom. Legalábbis ezt nem. Bármikor szólhatnak, megszoktam, hogy nagy buli azért az nincs.
Nézem Ella hátát, és nem is tudom róla levenni a szemem, de aztán rápattan a megnevezett illetőre. Tudom, hogy Ella képes magát megvédeni. Ez azonban nem olyan helyzet, ahol ezt be kéne mutatnia, mint ahogy nekem sem egy bal horoggal kéne kidobni az ablakon Daltont. Így csak határozottan lépkedek Dalton felé, nem Ella felé, csak, hogy érezze, képes leszek arrébb lökni pusztán a testemmel, ha nem húz el. Nem érdekel a vakufény, egészen másra koncentrálok. Dalton szemeire, belekapaszkodok és azon keresztül fenyegetem, ahogy tartok feléjük.
Odaérve direkt nem szólok, és nem is teszek semmit, csak állok. Olyan távolságra, ahol már veszélyben érezheti magát és ugyanakkor nem foghatja rám, hogy fizikai kényszert alkalmaztam. Az az olyan hülyék és bénák eszköze, mint Dalton. Semmi morcosság, vagy agresszivitás, csak nyugodtan tartom fogva a tekintetét. Tudom, hogy előnyben vagyok vele szemben, legalábbis el tudom ezzel hitetni. Megvárom, míg elmegy.
- Ha tovább állsz itt, a pezsgő eléri a ruhád - nem nézek le, azt korábban néztem és figyeltem meg, ahogy felmértem indulás előtt a terepet.

Ahogy haladok feléjük, annyit látok, ahogy teljesen Ella fölé akar kerekedni fizikialag. Ez mikor fogja megtanulni, hogy van, akire ez pont ellenkezőleg hat? Vigyorognék, de inkább inkább nem teszem, aztán mégis mosolygok. Nem tudom, mit akart tőle, csak Ella válaszát hallottam, az meg bőven elég volt, hogy odamenjek hozzájuk.
Még figyelem a tekintetemmel, ahogy Dalton elhalad. Nem az a típus, aki szeret veszíteni, de csak abból tudom megítélni, ahogy eltűnik.
A kérdésre fordulok Ella felé és először nem is hallom a szavait, csak iszom a látványt, ami elölről is fogad.
- Pont annyiszor, ahányszor én téged nagyestélyiben - mosolygok rá. - Szia! - Biztosan köszönt, a tudatom a látvánnyal volt elfogalva, és kiesett a szavainak az első fele. Két puszit is adok, megszokás helyett, amellyel inkább átölelném és tartanám a karjaimban jó pár percig. De hát már nem vagyunk együtt. Így marad a két puszi.
Már majdnem mondanám, hogy Dalton nem éri meg a bevédést, mikor rájövök, talán ez egy pont olyan revans, amihez én nem értek, így inkább csak becsukom vissza a szám és nyújtom az egyik kezem Ella felé.
- Nem nagyon jövök ilyen rendezvényekre, de most kifejezetten örülök.
Ha valaki erről kérdezett volna pár hónappal ezelőtt, nem feltétlenül ezzel válaszoltam volna. Az a táncos est ébresztett rá sok mindenre, aztán az utána történő találkozás. Mi minden billent a helyére? Annyit látok magamból, hogy eddig is örültem volna, ha találkozom Ellával.
A zenekar vagy a szervező, érzékelve, hogy azért ez fennakadás volt a hangulatban, zenébe fognak, váltanak a hangulaton, hogy ezzel ismét minden tökéletes és boldog legyen.
- Felkérhetlek egy táncra? - Nyújtom ismét felé a kezem, tenyérrel felfelé, kicsit megdöntve magam. Tanultam klasszikus táncot is, de csak mert a nővéremmel senki nem volt hajlandó táncolni vele. Minduntalan át akarta venni a vezetést, amit sosem engedtem neki. Így tanultam meg, miként lehet valóban vezetni tánc közben. De hol érdekel ez most?

Még sosem láttam nagyestélyiben, legalábbis személyesen sem, hiszen most sem abban van, hiszen azt mondtam, annyiszor láttam ilyen rendezvényeken, ahányszor nagyestélyiben. Vagyis eddig soha. A szóvicceimet nem csak kevesen díjazzák, senki sem, de nem zavartatom magam. Nem karolom át, nem simulok hozzá. Nincs kedvem nyilvánosan úgy leégni, mint imént Daltonnak. Elég volt az irodájában, mikor hozzám vágta, minek is tart.
- Talán most vagyok harmadjára ilyen rendezvényen - sétálunk el a helyszínről, ahol az odaérkező felé egy rövid üdvzölés és köszönöm után meg is tesszük. Felé fordulok és a mosolyt viszonzom.
- Hogy te is itt vagy. Ami a te esetben nem annyira meglepő, mint az enyémben - az agyam kezdett már elsülni a felszínes beszélgetésektől, miközben a többiek kínosan feszengtek, nehogy fel találjak tenni olyan kérdést, amire eszük alapján képtelenek lettek volna. Halálom a felszínes buborék duma. Nem is ők ülnek a szakmai előadásaimon és tárgyalásaimon, mint ahogy én is lefejeltem az asztalt, mikor megláttam a borítékot. Kölcsönösen taszítjuk egymást.
- Akkor nem kértelek volna fel - tény, hogy még nem táncoltunk ilyen zenére. - Greg. Elvittem táncórákra - a modern táncok jobban bejöttek, a klasszikusokért a nővérem rajong, így elviseltük egymást tanulás közben.
A tánctérre megyünk, s tenyerem derekára-hátközepének alsó részére simul, vigyázva a díszre. Szívem a torkomban, ismét, hogy hozzáérek. Kezd kiszáradni a szám, s a gombócot is le kell nyelni, pedig azt hittem, már ilyen érzetem nem lesz és újfent meglepődöm magamon.
- Úgy vélte, ideje nem csak hármójuknak képviselni a céget, vegyem ki a PR részből én is magam, ne csak a tervezőasztal felett kuksoljak. Amit most már annyira nem bánok.
Könnyű léptekkel indul meg ritmusra a lábam, a táncot kedvelem, kockalét ide vagy oda. Nem vagyok abban sem szokványos, és másban sem. Belátom a teret, ki, merre fog mozdulni, így minden gond nélkül tudunk a ritmusra haladni, voltaképpen minden irányba.
- Én nem kérdezem meg, miért jöttél. Inkább azt: nem unod még a pofaviziteket? - Nem bírok leszakadni a szemeiről.

Kérdőn vonom fel a szemöldököm, megvárva a választ. Lopva körbepillantok. Nem igazán figyeltem erre, voltaképpen észre sem vettem. Alapvetően nem kedvelem, hogy ilyen helyen kell lenni és erre nem figyeltem fel, pusztán a kényelmetlen érzés volt, van bennem, már annyira nem, hogy összefutottam Ellával. Jobb körülmény is lehetett volna, de az már elmúlt, legalábbis lelépett.
- Te lennél az oroszlán? - egy újabb mosoly jelenik meg a szám sarkában, aztán rádöbbenek, mit is szervezkedtek otthon ellenem. Vágok is rá egy képet, ahogy ezt felismerem. - Azt hiszem, otthon összeesküvést szőttek ellenem - de most komolyan, ezért tették volna? Nem, ebben nem ismerek rájuk. Sosem szóltak bele ilyen téren a magánéletembe. Ha tényleg ez van mögötte, holnap kapnak tőlem egy szentbeszédet, de azt nem teszik zsebre.
- Az már az ő bajuk - vonok enyhén vállat. - Én örülök - tekintek rá. - Nekem is névre szólt - sóhajtok fel, de mosoly van az arcomon, mert már nem bánom, egyáltalán nem. Annak ellenére, hogy odafigyelek minden mozdulatomra, s korántsem azért, mert attól tartanék, elszakadna bármi rajtam, vagy tönkretenném Ella ruháját.
- Miért lenne? - Nem várok rá választ, s nem is ezért tettem fel. Nincs. Még ha nem is vagyok orvos.
Nem tol el, nem mond nemet. Lassan lélegzek mélyet, jócskán megkönnyebbülten. Ahogy elküldte a fenébe Daltont az imént, nekem is nyugodtan nemet mondana, ha nem akarná. Talán ezért is forrázott le az a szó, ott és akkor. A ruha szegélyére is oda kell majd figyelnem, a kettő együtt még menni fog.
- Négyen vagyunk a cégnél - tekintek rá értetlenül. - A szüleim és a nővérem, meg én. A szüleim általában együtt mennek el. Nővérem, ha a sógort rá tudja venni, hogy feszítsen mellette. - Figyelem a ráncot, ami felgyűrődik a kérdéstől, majd újfent a szemein függök.
- Elbeszélgetni - mosolygok rá szélesebben, nem folytatva a szavaimat. Még akkor is abbamaradt a beszélgetés, mikor Ella bekopogott, s hagytam számukra teret és időt, hogy elbúcsúzzanak.
- Mesélsz erről a stratégiáról? - Még mindig a szemeibe tekintek. Nem tudatos, egyszerűen csak jó belefeledkezni. - Hogy értve, hogy nem lehet melléfogni?
Kezdem érezni a vizslató tekintetek nyomását és egy részét rajtam, aztán elmúlik, ahogy kizárom a figyelmemből mindezt. Nem jeleznek veszélyt, ezért kiiktatom, helyette haladunk a táncolók között, mintha csak együtt mozognánk velük.

Leejtem a helyére a kérdőjelbe vonult szemöldököm, de most a fejem biccentem oldalra. Oké, eddig is tudtam, hogy nem a közegem, de ez.... inkább csak mosolygok értelmesen, az úgyis megy. Aztán megrázom a fejem és mosolyogva máshová nézek.
- Érdekes szokás, eléggé hasonlít, a gép előtt ülök, addig az enyém, de ha ellépsz onnan, már nem - tekintek vissza rá.
- Micsoda mázli, hogy felesben öröklöm a nővéremmel - már amennyire én tudom, s ami ezek szerint nem akadálya annak, hogy úgy nézzenek rám, mert végre rájövök, hogy néznek rám, mint a friss húsra a húspiacon. Ezért még számolunk otthon! Annyira szánalmas, hogy elnevetem magam, zavaromban.
Ha tudná, mennyire szíven vágtak ezek a szavak! Mégis, inkább csak mosolygok. Ami volt, elmúlt, és ha ennyi jut nekem, már az is jobb, mint az a szó.
Nem nevetek fel, csak egy rövid, megértő mosolyt adok felé arra, hogy anyát elfelejtette. Számomra Johnsonék olyan, mintha hazamennék. A hangulat és a családiasság talán még jobban jelen van, mint nálunk, még akkor is, ha nővérem három gyereke szerintem már hozzám költöztek, annyit vannak nálam.
- Akkor aligha táncolnék itt veled, hanem alulról ibolyáznék, miután egy egész sörétsorozatot a hátsómba eresztett - a beszélgetés viszont felettébb nem olyan volt, mint amire számítottam. Meg is lepődtem és még inkább megkedveltem az öreget és a nejét.
Hagyom elengedni a kérdést, úgy veszem, nem akar rá válaszolni, hát csak táncolunk tovább. Szokásom szerint már nem foglalkozom a környezettel, lévén nem érzékelem, hogy baj lenne. Aztán megkapom mégis a választ.
- A, értem - pillantok el, megértve, mi is a stratégia a részéről. Aztán visszakapcsolódok a tekintetébe. Nehéz elengednem. - Hasonlóképpen járok el technológia és információ terén.
Felelnék, mikor minden elsötétül. Azonnal megállok, s magamhoz vonom Ellát, átkarolom, s próbálom szoktatni a szemem a sötétséghez. Nem hagyom, hogy ha valakinél benyomódik a pánikgomb, elsodorja, s netán a földre essen. Reflex, sokkal inkább arra koncentrálok, hogy lássak.
- Ne engedj el - érzem, hogy távolodna tőlem, s a fülébe suttogom a szavakat.
A kutyaugatásra mormogás indul meg és hallom, ahogy mozogni kezdenek az emberek, s végül visszajön a fény. Ellára tekintek. Ha ki akar bontakozni az ölelésemből, csak most teszem meg, de nem engedem el a derekát.
Körbenézek, és megáll az eszem a pániktól, ami kezd kialakulni, noha a kutyaugatásra és a beszabaduló kutyahadra lehet így reagálni. Az első másodpercek után felmérem, hogy nem bántanának, csak beszabadultként viselkednek, mint gyerekek a vurstliban. De ha így folytatják, lazán felidegelik őket.
A füttyre a bal szememmel hunyorítok, ez elég élesre sikerült, mikor megérzek két szempárt a hátamnak szegeződni. Elengedem Ellát, hogy meg tudjak fordulni. Két doberman áll előttem, s engem figyelnek. Figyelem őket, felmérem, mit szeretnének, majd a szemükbe tekintek. Próbáljam meg? Megér egy próbát, végül is. Nyugodt, határozott hangon szólalok meg.
- Ül - a kezem tenyérrel lefelé fordítva nyomom a föld felé. Pillanatnyi habozás után leülnek, s figyelnek tovább. Várok egy rövidet, és muszáj vagyok elmosolyodni, ahogy meghallom Ella hangját és tényleg kuss lesz.
Megfordítom a kezem, ezúttal tenyérrel felfelé és a tőlem balnak ülő kutya irányába tartom ki kicsit. Megvárom, míg ő nyújtja oda a fejét, megszaglászva, majd megnyalva, majd a jobbommal ugyanezt teszem a másikkal. Mikor úgy vélem, engedik, akkor az egyiknek a bilétáját megnézem.
Bal kezem közben a zsebembe nyúl és kivonom a telefont. Közvetlen szám a melóhelyre, elég egy pöccintés. Fülemhez tartom a készüléket. Hogy mennyire van zsibvásár, nem foglalkozom vele, a két kutyát figyelem, nyugalommal.
- Itt Wallem. A Katedrálisban állatkert lett. Körbeszaglásznátok? - Várok a válaszra. - Értettem.
Maradjak, jönnek. Nekem ennyi elég. De mi az a NO/MAD?