Olyan másnap uralkodik a testemen, hogy embert tudnék ölni miatta. Fejemet a tegnap este csapkodja üres Tequillás üveggel, bánt a fény, a hang, a létezés. Hiába sötétedik már, a napszemüveghez úgy ragaszkodom, mint Morzsi kutya a játékcsonthhoz. Nekem is jobb ha nem látok sokat és New York népe is hálás lehet, hogy nem látja fájdalomba fordult tekintetem. Azt se tudom minek indultam útnak, de kellett egy kis friss levegőt, mert persze a belvárosban olyan friss, hogy szmogot köpök tőle. Rágyújtok, de hamar el is dobom a cigit, az első slukk úgy kavarja fel a gyomromban háborgó alvilágot, hogy közel járok egy kisebb róka szabadon eresztéséhez. De tartom magam, hős vagyok, egy kibaszott Vasember. Még egy közös pontom Tonyval a junkfood iránti tisztelet és végtelen szeretet. Az kell nekem, egy jó sajtburesz, az majd helyre tesz. Az a jó ebben a városban, hogy nem nagyon tudsz úgy megtenni öt lépést, hogy ne akadj bele valami gyorsétterembe, de most persze egy sincs látótávolságra. Céltalan tekergésem új értelmét lelte, megindulok valami mekit keresni vízihulla létformámnak. Fülemben tamtamot ver egy spotify playlist, jó hangosan, hogy lerúgja a tudatom peremén felkapaszkodó emlékfoszlányokat. Ködös minden, lehet jobb is ez így. Elhaladok egy kirakat mellett, meglátom benne magam, az arcom gyűröttebb, mint a tételeim anatómia szigorlat előtt. A hajam, ami nem is olyan rég mérnöki pontossággal volt belőve, most olyan, mint amiben egy gerle család rakott volna fészket. Úgy nézek ki, mint valami lepusztult csöves, hiába mostam vagy hétszer fogat, tuti még felbuttyan a tömény alkohol ecetes szaga a számban. Az íze most az előbbi nikotinsokkal keveredik, ettől is hányni tudnék. Befordulok egy kis utcába, ez kihaltabbnak tűnik, levágni az utat teljesen alkalmas. Nem akarok ismerősbe futni, nem akarok beszélgetni, inkompatibilis vagyok ma az élettel. A Parov Stelar muzsika fölé éktelen ugatás kúszik, nem foglalkozom vele, lehet csak tompa elmém játszik velem hallucinálósat. De a hang egyre mérgesebb és mintha egy gyerek kiáltása is keretezné a vad acsarkodást. Feltolom a szemüveget a homlokomra, a pupillám beszűkül az alkonyi fénytől, hunyorítok, aztán majdnem hanyatt esek a hirtelen pulzusemelkedéstől. A vér megiramodik az ereimben, látom, ahogy három dög felborzolt háttal áll körbe egy szerencsétlen kölyköt, aki a táskájával próbálja eltolni őket magától. Ide Vasember kell, az meg ugye én vagyok. Artikulálatlan csatakiáltás iramodok meg az esemény felé, ami nem biztos, hogy legélesebb taktika, mert csak még jobban felhúzom ezeket a vérfarkasokat. Berobbanok az epicentrumba és most oké mi a fasz legyen? A hátam mögé söpröm a gyereket, aki ha jól érzékelem seggre is esik, remek így könnyebben eszik meg uzsonnára. Hadonászok, mint valami hivatásos ninja, az egyik dög bele is kap a csuklómba. Remélem veszett és hamar elpusztulok. - A kurva életbe! - A fájdalom apró tűszúrásokat lövell a kezembe. Magam elé rántom én is a hátizsákom, közben úgy rúgkapálok, mint aki kán-kánt jár. - Fuss el, ha tudsz! - adom ki az utasítást, de a srác még mindig ül, lehet már meg is halt. Próbálok hátrálni, elhívni az állatokat, de a hátam a falba ütközik és csak kettő vérebet sikerült elhívni, a harmadik a kisfiúra morog. Fél kézzel kapkodva kutatok a táskámban, a másikon apró vércsíkok futnak versenyt egymással. Legalább egy szamurájkard lenne nálam, hogy ketté csapjam ezeket a fenevadakat…
A Google maps szerint erre kellene lennie egy toborzóirodának, de eltűnt. Lebontották? Így sose fogom megtalálni Micah-t. Az ilyen helyeken dolgozó emberek mindent tudnak a messze harcoló katonáikról, ők voltak az egyetlenek, akik segíthettek volna. Valójában az kisebbik gond, hogy nem találtam meg őket. Közben el is tévedtem, mert nem sokkal ezelőtt követni kezdett néhány kutya. Három szőrcsomó, aranyosnak tűntek. Simogatással próbálkoztam, de farokcsóválás helyett morogva folytatták az útjukat felém. Futni kezdtem, mert ilyenkor ezt kell azt hiszem. Azt hittem, hogy majd békén hagynak, de nem. Morogva, vicsorogva rohantak utánam, és hiába kiabáltam, hogy menjenek el, nem hallgattak rám. Oké, nem is értik amit mondok, de akkor is. Én vagyok a leggyorsabb az osztályban, de ezek pillanatok alatt beértek. Beáldoztam a Pókemberes iskolatáskám, hogy azzal tartsam távol a vadakat magamtól. - Hess! - kiáltottam nekik. Nem akarok tűt a vállamba, utálom az injekciókat. Vagyis nem haraphatnak meg, és meghalni sem akarok. Eddig biztos voltam benne, hogy engem minden kutya szeret. Ők miért nem? Csak simogatni szerettem volna a fejüket. Lehet, hogy veszettek, vagy rossz szagom van ami nem tetszik nekik. Belemerültem a kutyafogak méretének bámulásába, és ezért majdnem elájultam, amikor valaki ordítva jött felénk. Már csak egy őrült bácsi hiányzott. Remélem, hogy csak megcsípte egy darázs és allergiás rohamot kapott. Az öreg közénk ugrott, míg én a háta mögül figyeltem az eseményeket. Ő még csak nem is olyan büdös, ezek a kutyák tényleg bolondok. Hátrébb léptem, hogy ne essek el ha véletlenül rám ül a bácsi. A sokktól és a félelemtől megszólalni se tudtam. - Ne beszélj csúnyán. - szólaltam meg végül remegő hangon. Láttam, hogy megharapták, de akkor sem szabad így beszélni. - Azt már próbáltam. Túl gyorsak. - Két kutya a bácsi után ment, de az utolsó velem maradt. Elővettem a táskámból a paprika sprayt, amit még a múltkor loptam és megküldtem vele az állat szemét. Nem tudtam, hogy mikor álljak le, nem szerettem volna bántani. A fújás közben a bácsit néztem, hátha ő tudja, hogy mikor elég a paprikából.
Kezdőlap
