Lucas & Amara

'If I got rid of my demons, I'd lose my angels.'

Várakozva pillantok Ronniera, aki vet egy utolsó pillantást a már üres bárra. Későre jár, fáradt vagyok, minden bizonnyal ő is. Magam sem tudom eldönteni, hogy ennyire lelkiismeretes lenne és ezért van még mindig itt, ahelyett, hogy a többiekkel elment volna, vagy egyszerűen csak szeret utolsó lenni. Esetleg csak szeretne bevágódni a főnöknek az első hetén, még mielőtt az kidobná, mint macskát szarni. Na nem mintha okom lenne rá, de túl korai lenne még bármit is mondani. Ám bármelyik is legyen, nem bánom, hogy megvár, sőt kap néhány képzeletbeli piros pontocskát a neve mellé. A munkáját jól végzi, nekem pedig több nem is kell, bár látok benne fantáziát. Szükségem lenne olyan emberekre, mint ő magam mellett, erről semmi kétségem nincs. Nem zárom ki annak lehetőségét sem, hogy majd idővel megpróbálom őt becserkészni, de egyenlőre hagyok neki időt arra, hogy először elhelyezkedjen.
- Menjünk, későre jár. - Mondom, miközben már indulok is meg a hátsó ajtó felé. Ronnie csak bólint egyet, majd követni kezd, szerintem ő is alig várja már, hogy otthon legyen és pihenhessen egyet. Az ajtót becsukva magunk mögött, a kulcsaimmal kezdek babrálni, hogy azt bezárhassam, mikor Ronnie megszólal. Nem egy beszédes alkat, ezt már korábban is kideríthettem, éppen ezért is lepődöm meg.
- Hé, főni! Ismeri ezeket? - Először értelmetlenül pillantok fel rá. Mégis kiket kellene ismernem, vagy éppen ki lenne a környéken az éjszaka kellős közepén, miután már a bár is bezárt. Aztán miután a kulcsot elfordítom és ezzel befejezem a műveletet, amivel anniyra el voltam foglalva, én magam is megfordulok, hogy felmérjem a terepet. Ekkor az öt darab férfi, akik személyenként kitennének akár másfelet is, már útban van felénk. Rossz érzés fog el, ez nem jó, nagyon nem. Bár Ronnie sem egy elveszett bárányka, aki képtelen lenne megvédeni magát, de még mindig jóval több a létszám, mint amennyivel el tudna bánni. Az első dolog amin megakad a szemem, az a Pokol kutyáinak híres jelképe, ami egyáltalán nem derít jobb kedvre, de semmiképp sem segít megértenem a helyzetet. Tudtommal semmit nem tettem ellenünk, nem lábatlankodtam nekik, sőt mégcsak kapcsolatom sincs velük. Kivéve Lucast. Már miért is küldené rám Lucas a barátait? Semmi értelme ennek. Viszont ha csak beszélgetni szeretnének, kétlem, hogy ennyien lepnének meg, és még csak nem is az éjszaka kellős közepén.
- Uraim? Segíthetek valamiben? - Érdeklődve pillantok fel rájuk, de még mielőtt bármi mást is mondhatnék, az egyikük már kap is a karom után, amit bár elsőre sikeresen rántok el, de másodszor már kevésbé, tekintve, hogy aligha lenne esélyem bármerre is menekülni. A férfi különösebb erőfeszítés nélkül ránt magához, majd szorít kést a torkomhoz, miközben int a többieknek, hogy nyugodtan elrendezhetik Ronniet, mielőtt még neki esetleg kedve támadna bármihez is. Ennél pedig több, Ronnienak sem kell, mint egy oroszlán ugrik a többiek közé, hogy megvédje saját magát, esetlegesen engem is. Mondjuk ez valószínű, kétlem, hogy csak nyugodtan végignézte volna ahogyan elvisznek, vagy kivégeznek. Az elsőre tippelnék, elvégre ha megölni szeretnének, akkor az a kés már réges régen elvágta volna a torkomat, de ehelyett csak fenyegetően vár, bár elég erősen ahhoz, hogy egy vágás keletkezzen a nyakamon, de nem olyan erővel, hogy meg is tudjon ölni.
Most minden reményem Ronnieban van, holott jól tudom, hogy akármennyire is próbálkozik, semmi esélye mindenkit kiütni. Én mégis reménykedve figyelem ahogyan sorban intézi el a kutyákat, egyet, kettőt, hármat... A harmadik után pedig a fal tövében végzi, miután egy jókora ütést mér le rá a következő. Ezt az alkalmat használom ki én arra, hogy egy utolsó próbálkozást tegyek. Jobbik könyököm nagy erővel sújt le a mögöttem lévő férfi gyomrára, aki már enged is szorításán, nem számított arra, hogy bármivel is próbálkoznék. Ezt kihasználva fordulok meg és emelem meg térdem, hogy aztán a férfi jajgatva görnyed össze, akárcsak egy csiga. Már-már büszkén fordulnék az utolsó férfi felé, aki számomra esélyt sem adva, egy egyenes és mondhatom jó súlyos öklöst oszt ki számomra is, aminek következtében dominóként dőlök Ronnie után. A különbség az, hogy míg Ronnie marad, nyalogathatja a sebeit, én pedig kapok egy ragasztószalagot a számra, gondolom beszélgetni sem akarnak túl sokat. Na meg némi igencsak jól megerősített kötelet a csuklóim köré, amit előtte jól a hátam mögé csavarnak, majd a többi elhullott bajtárssal együtt a kocsiban végzem velük együtt.
Erőtlenül lépek ki az autóból, mikor megérkezünk a végcélig és a korábban jól tökön rúgott haverom, kicsit sem kedvesen rángat ki, majd a másikkal karöltve indulunk tovább, hogy kiderüljön mi a fene is történik. Gondolom a gorrillával barátok sem leszünk már, szemmel láthatóan még mindig gondjai vannak az egyenes sétával, de azért igyekszik tartani magát, lévén ő az erőember.
- Nézd csak, Lucas! Milyen szép kis hal akadt a hálónkba. Vacsorára jó lesz. - Nem kell a férfira néznem, a hangsúlya már eleget elárul számomra ahhoz, hogy tudjam egy kárörvendő mosoly ült ki az arcára. A férfi úgy állít meg Lucas előtt, mintha ténylegesen hencegni akarna velem, majd még állam alá is nyúl, hogy azt megemelve engem is rákényszerítsen arra, hogy Lucas szemeibe nézzek. A pillantásom ezúttal nem magabiztosságot mutat, mint ahogyan azt a férfi megszokhatta. Most egy némileg jól helybenhagyott nőt láthat maga előtt, véres foltokkal az arcán és nyakán, akinek még a járással is gondja akad. Ugyanakkor a tekintetben, az erőtlenség mellett, még düh és értetlenség is keveredik. Mert tényleg rohadtul nem értem a helyzetet. Nem úgy tűnik mintha Lucasnak ebben benne lett volna a keze... Akkor meg miért?

Ő akarta megvinni a hírt az öregnek. Ugyan még mindig úgy érezte hogy a másik elárulta, mégis… Valahogy nem érezte volna helyesnek ha csak a hírekből értesül az egészből. Még ha számolt is vele hogy attól kezdve minden egyes kimondott szavának jelentése Lesz. Látta és tudta, az Anyja a fejébe vert, bűnösként nem viselkedhet úgy mint addig. Azokban a napokban pedig a legsúlyosabb bűn terhei nehezedtek a vállaira miket nem tudott hogy valaha eltud-e felejteni.
Sötétség honolt a telepen de tudta, az öreg még fent lesz. Mindig olyankor volt a legnépesebb a forgalom, úgymond, nem hagyta volna ki hogy megnézze a legújabb árukat. Legalább annyira rajongott a kocsikért mint a srác, talán ez is kötötte őket annyira, amitől Lucasnak egy olyan hamis illúziója támadt hogy fontosabbnak fogja tartani mint a saját családtagjait. Annak ellenére hogy úgy érezte, igaza van, nehéz szívvel lépkedett a roncsok között és néha nem tudta hogy lesz-e majd bátorsága a másik szemébe nézni. Nyilván meg kellett tennie, nem hagyhatta futni, csak… Gyűlölte magát és tudta hogy gyenge. A vacillálás és az érzelmek melyeknek nem kellett volna ott lenni. Ama is egy hülye kis senkinek tartotta, látta a tompa csillanásból a tekintetében. Férfinak kellett volna lennie aki semmit sem mutat ki. Olyannak mint az Öregnek, az elsőre, akire mindig is felnézett. Dühös mozdulattal dobta le a csikket a földre és taposta el míg a kis bódét méregette. Belülről fény áradt ki, ezekszerint ott volt ő is. Pedig akkor még azt is elviselte volna ha mégsem találja ott a másikat. Mégis, mély levegőt vett és kilépett az árnyékok közül, nyugodt léptekkel közeledett. Leo bácsi épp kilépett amikor a másik már közeledett, kicsit riadtan rezzent össze a másik látványától. Nem szerette volna az előző nap beszélgetését folytatni. Már így is elég sok volt neki hogy sehogy sem tudta elérni azt a kis idiótát. Lucas őrjöngése pont nem hiányzott az estéjéhez. Mégsem tehette meg hogy mogorva legyen így magára erőltetett egy mosolyt és úgy fogadta a gyereket.

- Lucas, rég nem láttalak… - próbált viccelni míg remegő kezekkel előhúzott egy cigit és rágyújtott. Azt remélte hogy a dohány íze majd bátorságot is ad neki a csillagtalan éjszakában.

- Chris miatt jöttem. - bökte ki azonnal, nem kerülgetve azt a bizonyos forró kását. Nem volt kedve semmilyen udvariassági kört lefutni a másikkal. - Minden el lett rendezve. A Nagykutya vigyázni fog a telepre. A jó szándéka…

- Mi történt? - szakította félbe falfehér arccal, még a cigaretta is kiesett az ujjai közül ahogy a másik lélektükreit kereste. Lucas elfordította elsőre a tekintetét, kereste a szavakat mik addig oly könnyeden jöttek az ajkaira. Akárhogy gondolkozott nem tudta jobban előadni.

- A probléma. Megoldva.- nyomta meg a második szót, immár kétséget sem hagyva a másikban hogy pontosan mi történhetett. Kihúzta magát pedig nem volt mire büszkének lennie. Nem akart gyengének mutatkozni a másik előtt, főleg nem egy olyan helyzetben. Végülis egy idő múlva kötelességei és feladatai lesznek a bandában. Ez a mondat, a döntés, az események melyek oly gyorsan peregtek az elmúlt hetekben… Megpecsételték a sorsát és akkor már tudta hogy nincs visszaút. Ez a járt ösvény jutott neki is mint az összes többinek, semmivel sem emelne ki a mocsokból melybe beleszületett. Leo elfordult tőle, finoman rázkódtak meg a vállai, csontos kezeivel eltakarta az arcát, nem akarta hogy bárki is lássa hogy összeomlott.

- Leo bácsi, én… - próbált közelebb lépni de felesleges volt. Az öreg a bódé előtt lévő székhez lépett és gyakorlatilag belezuhant. Nem nagyon érdekelte a másik magyarázata. Hiszen mit tudott volna neki mondani? Ő mit fog azok után tenni?

Szerette volna megvigasztalni az öreget, nem bírta így látni. Ahogy azonban közelebb lépett volna a távolban léptek, félhangos beszélgetés zajai törték meg a telep kísérteties csendjét. Persze ilyenkor kellett az összes többi marhának is arra járnia. Dühösen sóhajtott fel és fordult a hangok irányába, döbbenten fogadva magába a látványt mely a szemei elé tárult. Elsőre meg sem hallotta hogy Ricky mit mondott, csak a nőt bámulta értetlen. Georgie pillantását kereste de az egy újabb cigarettára gyújtott, mintha nem is érdekelte volna hogy mi történik körülötte.

- Na, mi legyen? - Ricky, mennyire tudta utálni néha azt a barmot. Egyértelmű volt hogy a helyére pályázik, még ha ezt hangosan nem is mondta ki. Folyamatosan Daenerys körül sündörgött és próbálta meg elnyerni a kegyeit, kevés sikerrel. Az az időszak meg különösen fájdalmas volt neki, hiszen Lucas szíve fölött már két X is díszelgett, míg neki még a koponya nem került fel a mellkasára. Ezzel mintha csak le lett volna maradva a társaitól. Aminél semmit sem tudott jobban utálni.

- Ez meg mi a faszom?! - mutatott a nőre, egyre dühösebben realizálva, bántották.

- Egy kurva. Elvisszük az oroszokhoz, biztos jót fizetnek majd. - sejthette volna. Átakart vágni a telepen hogy eljusson a két banda határához és üzleteljen Igorral. Nem kellett kimondani miért pont azt választott akit. Olyan volt ez mint egy felhívás tangóra, amire persze Lucas nem mondott nemet.

- Jah, jó ötlet. - erőltetett magára egy álságos mosolyt, ezzel mintegy Ricky-t is kizökkentve abból az átkozott magabiztosságából. Elővett egy cigit és meggyújtotta, barátilag kínálva meg azt, aki kicsit tétován lépett előre is nyúlt a kínált szálért, ezzel eleresztve a nőt aki már a kis gyenge Georgie gondjaira volt bízva. Persze Lucas csak erre a pillanatra várt. Amint Ricky már elég közel ért ahhoz hogy elérhesse a lábát, a védjegyévé vált térd rúgással kibillentette az egyensúlyából. Eldobta a cigit és megragadta a hajánál fogva, jó párszor a földhöz vágta a fejét, a harmadik ilyen lendítésnél már nem is kelt fel újra. Aznap egyáltalán nem érdekelte hogy életben marad-e a másik vagy sem. Azt gondolta hogy okos lesz és elragadja a szeretőjét, akivel még le sem feküdtek, hogy jó pontot szerezzen Daenynél és őt meg felbosszantja. Ugyan próbált idomulni a banda szabályaihoz, a legtöbb esetben, viszont Ricky egy dologgal nem számolt. Civileket csak végső esetben vonunk bele a buliba. Amara pedig annak számított, s még ha nem is járt halálos ítélet a tévedésért, Lucas úgy gondolta hogy könnyen ki tudja majd magát magyarázni ha az Öregek elé vetik mint a véres csontot egy kihallgatásra. Georgie a jelentre kicsit riadtan lépett hátra, ő már tudta hogy Lucas milyen tud lenni ha nagyon mérges s volt annyira okos hogy azt ne akarja megtapasztalni testközelből.

- Bocsi haver! Daeny ötlete volt, esküszöm! Én nem nyúltam hozzá! - felelte riadtan és hátrált is el gyorsan, kezét védelmezőn emelve fel, azonnal megadva magát a másiknak.

- Kibaszottul messzire mentetek… - nem érdekelte hogy Georgie mennyire bánta a dolgot vagy sem, áthágta a kettejük közt lévő távolságot és a gyomrába öklözött, ezzel mintegy csak megfeddve, nem sebezve meg egy életre, mint ahogy azt már oly sokakkal tette.

- Ha még egyszer a közelébe mész te, vagy akárki, akkor kibaszottul mérges leszel. Ugye érted? - lökte el dühösen míg megragadta Ama vállát és már húzta volna is, ám amaz nem tudott rendesen menni.

- Faszom… - maga felé fordította a lányt, még nem törődve a kötelékekkel, könnyedén a vállára kapva apró testét, nem számolva vele hogy vajon mennyire sérülhetett meg, fájt-e neki a mozdulat. Csak szeretett volna minél előbb eltűnni a telepről, mert semmi jó nem sülhetett ki abból ha Ricky magához tért.

Igaz lassabban sétált a nővel a vállán de még így sem volt életveszélyes a helyzet, viszonylag hamar visszaért a saját kocsijához mely mögött a többiek parkoltak. Ahogy elnézte valakik rendesen helyben hagyta a maradékot, legalábbis nem nagyon szálltak ki vagy mozdultak meg. Nem is akart abba belegondolni hogy milyen állatokba futhattak mikor elvitték volna a nőt. Mint egy kis zsákot, úgy dobta be az első ülésre, persze arra vigyázva hogy ne üsse be a fejét, míg becsapta az ajtót és bevágódott a vezető ülésre.

- Faszom, faszom… - ismételgette a mantrát míg beindította a kocsit és sebességbe tette. Azt sem tudta hogy hova mehetne. Haza nem, a bandához nem, a kerületben sem volt jó ha maradt volna. Beindította a motort és elindult, csak akkor realizálva hogy a nőt voltaképp nem engedte el amikor az elégedetlen kezdett el nyöszörögni a ragtapasz alatt. Így egy tíz perces kocsikázás után félrefordult arra a rövid időre míg elővette a pillangókését és eloldozta a kötelet valamint leszedte a másik szájáról a ragasztószalagot.

- Basszus Ama… Sajnálom. - fogta közre nagy kezeivel az arcát míg közelebb vonta magához. Ha a másik nem húzódott el tőle akkor finoman közrefogta és magához szorította. - Ennek sosem szabadott volna megtörténnie. - hajtotta fejét a másik fejére míg beszippantotta az illatot mely tudta hogy jó pár éjszakája hiányzott már az életéből.

- Elviszlek valahova… biztonságba. - tolta el magától, bár tudta hogy szavai üresek, mint ahogy az ígéret is hogy a családját is mindig megvédi majd. A lány is csak egy újabb példája volt arra hogy milyen lelketlen az élet mely mellett oly sok éve kitartott. Bárcsak tudta volna hogy mi lehet biztos azon a sötét éjszakán.

Nem borult ki vagy kezdett el sírni, mindössze a sajnálat halovány jele tükröződött mogyoróbarna szemeiben, csak jobban feltüzelve a dühét mely már oly régóta forrongott benne. Vérben, mocskosan, megszegett ígéretekkel kötődtek egymáshoz, melytől úgy hitte már csak rosszabb lehet. Sokkal jobban kezelte a helyzetet mint a pizzázás éjszakáját, legalábbis pontosan tudta hogy hova mehet vagy nem, a sajnálkozás nem lángolt benne, mint ahogy a sajnálatba sem merült be, annál sokkal jobban tombolt benne az adrenalin, a tenni akarás. Legszívesebben azonnal a gázra taposott volna hogy ott se legyenek de úgy gondolta hogy talán épp ott lenne az ideje hogy megnézze a lány sebeit.

- Hol fáj?  
 

I'm the DEVIL

No one ever escaped from my toxicity

Lucas & Amara

'If I got rid of my demons, I'd lose my angels.'

Az nem kérdéses, hogy kizárólag Lucast hibáztatom a történésekért. Elvégre ki másra is gondolhatnék? Első gondolat ami átfut a fejemen, hogy esetleg valami hülye játékot szeretne üzni, ám amint penge éri a torkomat, már semmiképp sem nevezném a dolgokat játéknak. Nem vagyok egy játékszer, ahogyan a bicska sem az, ezzel pedig Lucas is teljes mértékben tisztában van. Ha valaki használni is akarja azt, akkor ott már semmi szórakozás nincs. Legalábbis nem a számomra. Ha pedig még ennyi nem lett volna elegendő ahhoz, hogy rájöjjek, itt életek foroghatnak kockán, akkor az ütés ami az arcomat érte, majd pedig a másik oldalról a kőkemény beton is adott egyet, bőven elegendő lett bármihez. Legfőképpen ahhoz, hogy nyugton maradjak és inkább várjam ki, mi lesz mindennek a vége. Na nem mintha nagy kedvem maradt volna további magánakciókba kezdeni, elég hamar elkezedett forogni körülöttem a világ. Azt pedig már bőven volt alkalmam megtanulni, hogy mikor kell megálljt parancsolnom saját magamnak, és csak hagyni, hogy az áramlat vigyen magával.
Ám amikor a helyszínre érkezünk és meglátom magam előtt a férfit, jól tudom, hogy ebbe bizony nincs benne a keze. A tekintet amivel végigméri a kis társaságunkat, először meglepettnek, döbbentnek tűnik, majd pedig a számomra már jól ismert harag és düh keveréke csillan fel benne. Korábban már volt alkalmam tapasztalni ezeket a szemeket, mégpedig akkor amikor a két suhancnak ment neki, a legutóbbi találkozásunk alkalmával. Ebből adódóan már jól tudom, hogy mire készül, a szavakat csak úgy köpködi, nem örül annak, hogy itt lát. Legalábbis annak nem, ahogyan lát. Valamelyest fellélegzem, hiszen tudom, hogy nem hagyná, hogy átadjanak az oroszoknak vagy bárkinek is, ugyanakkor érzem, hogy valami nincs rendben. Még ha nem is az ő keze munkája mindez, de nagyon is tisztában van azzal, hogy miért rángattak ide.
Mivel korábban már láttam őt harcolni, így tudom, hogy nem baráti kínálgatásba akar kezdeni és csak megjutalmazni az idiótát, aki erre nem jön rá magától. Ez az ő taktikája, magához csalogat, majd ugrik. A legutóbbi alkalommal leállítottam őt, tekintve a körülményekre, arra, hogy nem voltunk egyedül, hogy a nyílt utcán voltunk. Most? Most kurvára nem érdekel, még az sem érdekelne ha százan állnának itt és néznének minket, legfeljebb majd meginvitálom őt egy ügyvédre. Semmi másra nem tudok gondolni, csakis arra, hogy rúgja szét a seggüket, de rendesen, hogy aztán járni sem tudjanak többé... Már ha életben maradnak. Amit nem mellesleg, szintén nem ajánlanák, de tekintetbe véve a tényt, hogy mégiscsak társak, ezt nem kérhetem tőle. Nem is tudnám, hiszen nehezen is menne a beszéd amíg a szám le van ragasztva. Annak levételét pedig Lucas sem sieti el. Miután a két szuperhőst, szinte pillanatok leforgása alatt sikerül neki elintéznie, csak akkor fordul hozzám. A hálálkodó pillantásokat némileg elhamarkodom, legszívesebben jól fejbe is vágnám őt amiért csak úgy vállára vesz, nem törődve a nyöszörgésekkel amik nemtetszésemet bizonyítják. Még szerencse, hogy se beszélni, sem pedig megütni nem tudom őt.
- Azt hittem már sosem veszed le... - Szólalok meg végül, mikor eszébe jut, hogy még nem végzett velem. Idegesen pillantok fel rá, mintha ki tudnám őt nyírni, csupán a tekintetemmel, ám a szavai és az őszinte sajnálkozó tekintete, miközben közrefogja arcomat... Egyszerűen kizökkent. Részben mert érintésére fájdalmasan rándulok össze, másrészt pedig mert akárhogyan is, de hálás vagyok neki. Az est végződhetett volna sokkal rosszabbul is, ha ő nincs. Az ölelése pedig jóleső biztonságot ad, amire pedig most nagy szükségem van, még akkor is ha ezt semmiképp sem állna szándékomban kimutatni bárkinek is. Nem szeretném gyengeség jelét mutatni, de ha valaki előtt, hát előtte mégis megtehetem. Nem először mentett már meg, amivel olyan bizalomra tett szert, amit nagyon kevesen élvezhetnek ki. Hálás vagyok neki, még akkor is ha bőven lesz mit megmagyaráznia.
- Lucas... Nyugodj meg. - Érintem meg ezúttal én az ő arcát, némi megnyugtatásként, majd simítok végig rajta. Vicces fordulat, hogy még nekem kell nyugtatgatnom őt, miközben az én fejem volt kivetve a sínekre, csupán egy vonatra várva, ami elviszi azt. Ugyanakkor érzékelem, hogy mennyire ideges és dühös még mindig, hogy legszívesebben csak törne-zúzna, úgy pedig semmi esetre sem hagyhatom őt vezetni. - Már biztonságban vagyok. Veled. - Ezt már a korábbi kis akció is alátámaszthatja. A hangom most sokkal lágyabb, megkönnyebbülés hangzik belőle, holott még mindig forr az agyam. A különbség kettőnk között, hogy én ezt leplezni is tudom. Bőven akadt rá alkalmam, hogy megtanuljam megtartani a hidegvérem.
- Mit szólnál ha csak hazavinnél? Persze miután kicsit megnyugodtál. - Igen, jól tudom, hogy ezzel megkockáztatom azt, hogy a büdös életbe ne akarjon többet látni engem, de ez a mai eset után már nincs mit titkolózni. Ideje kiterítenünk a lapjainkat, s nagyon úgy tűnik, hogy nem én vagyok az egyetlen akinek van mit kiteríteni.
- Sehol nem fáj. - Vágom rá magabiztosan, majd mivel ez aligha lehetne hihető, tekintve az arcom kinézetére, na meg arra, hogy még járni sem tudtam, csak egy apró mosolyt eresztek el. - A fejem némileg megsínylette az estét. Mit gondolsz, túlélem? - Intek ezzel az arcom felé. - Holnapra úgy fogok kinézni, mint egy hörcsög. - Talán viccnek tűnik, de ezt mégis morgolódva jelentem ki, mint akinek komolyan gondja is lenne vele. Mert így is van, hiszen itt már tonnányi alapozó sem fog már segíteni.
- Lucas? Kik voltak ezek? És miért? - Hiába fogadtam meg magamnak, hogy hagyom a témát addig amíg otthon nem leszünk, én mégsem tudom visszatartani. A kérdés óvatosan, de mégis kíváncsian bukik ki belőlem.

Forgott vele a világ ahogy kezdte jobban realizálni mi is történt. Messze mentek a fiúk de ő is, ezt nem szabadott volna megtennie Rickyvel. Dühösen ütötte meg, jó párszor a kormányt, mintha csak azt remélte volna hogy az esztelen erőszaktól melyet az élettelen tárgyon tölt ki akármi is megváltozhat vagy visszafordíthatja az időt és semmissé tehet minden. Csak a nő nyugtató szavai jutottak el valamennyire hozzá, megakasztva az ostobaságában.

- Nem vagy biztonságban. Főleg mellettem nem. - nem egy szánalmas kijelentés volna, mindössze tényeket közölt. Ő nem az a férfi volt aki tudott rá vigyázni. Pontosabban fizikai értelemben megtudta óvni, ha épp lőfegyverrel mentek neki, viszont a szociopata menyasszonya őrjöngését még ő sem tudta megakadályozni… Dühösen szorultak meg az ujjai a kormányon míg az agya ezerrel pörgött. Ugyan elméletben nem tartozott volna felelősséggel a másikért, hiszen még csak le sem feküdtek egymással, azonban az a rendes gyerek, aki valahol nagyon mélyen élt benne, nem hagyhatta hogy egy ártatlan szemlélődő csak úgy megszívja a saját hülyeségét. Csak épp nem volt semmilyen épkézláb ötlete hogy hova is rejthetné el a másikat ahol a kutyák maradéka nem tud betörni.

- Jó. Hazaviszlek. Ott maradok míg a dolgok egy kicsit elcsitulnak. - ettől függetlenül nem indította be még a kocsit. Csak állt ott, az utcai lámpák fényén kívül, tekintete egy pillanatra a távolba veszett. Azokban a percekben még csak el sem tudta képzelni hogyan mossa ki magát majd a történtekből.

- A rohadékok. Keveset kaptak. - nem nézett a másikra, csak idegesen előhúzta a cigarettáját és rágyújtott. Az volt az egyetlen mely kicsit tudott segíteni a feszültségen mely lassan kezdte majd felemészteni belülről. Megint sokkal gyorsabban járt a keze mint az agya. Először a beszéddel és nem tettekkel kellett volna bizonyítania. Ezért is lett volna Johnny sokkal jobb bandavezér mint ő. A bátyja sokkal egyszerűbben megoldotta volna a helyzetet, miután az ő menyasszonya volt az a hülye még csak bele sem kellett volna folynia ilyen faszságokba. Nyugodtan, akármikor és akárkivel kavarhatott volna. Megint elkezdte gyűlölni a másikat, a halott testvér akinek a hagyatéka megint csak rányomta a bélyegét az életére. Csak felelősséget és állandó harcokat hagyott maga után, miről nem tudta mennyire élvezett. Akkor épp semennyire.

Akkor hangzott el a súlyos kérdés. A jogos, ám mégis bonyolult történet amit nem tudott hogy előakart-e adni a másiknak. Hiszen legfeljebb csak párszor szerette volna megdugni, akkor már be kellett volna avatnia az élete minden egyes részletébe? Viszont miatta, az őrült háttere miatt vitték el majdnem az oroszokhoz, aminek biztos hogy végzetes következményei lettek volna. S miután nem tudta a farkát, már megint, a nadrágjában tartani… Gyakorlatilag ő tehetett mindenről. Vacilált és viaskodott magában míg szívta a cigarettát. Újra megszorította a kormánykereket, óvatosan simított végig rajta, már ezredjére kérve halkan bocsánatot az ő Babájától hogy megint bántotta ok nélkül. Másnak kellett volna a bordáit törni, nem az ő szépségét tönkretenni.

- Ez egy hosszú sztori. - kezdett bele, bár ahogy beszélt sem tudta hogy mennyire akarja folytatni az egészet. Egy értelmetlen, számára minden logikát nélkülöző kifordított disney mese amit egyik porcikája sem kívánt. Letekerte az ablakot és kidobta a csikket, akkor egy kicsit nyugodtabban dőlt hátra az ülésbe. Ha a nő nem húzta el a kezét akkor megérintette azt, ujjai finoman fonódtak apró kézfeje köré.

- Van egy pszichopata menyasszonyom, a góré gyereke. Egy családi faszság miatt azt akarják hogy házasodjunk össze. Nekem kellene vezetni a bandát. Pontosabban Daeny akarja, én csak a díszlethez kellek. Őszintén szólva kibaszottul nem érdekel. Az utóbbi hónapokban viszont egyre messzibbre megy, amit sokszor nem is tudok megakadályozni. Elegem van már az egészből de ha otthagyom akkor a farkamnál fogva lógat fel a nagykutya valahova. Végülis, lehet ezután is. - mondta elgondolkozva míg elvette a kezét és a kormányra rakta. Könnyebb volt és mégis nehezebb így, a vallomás után. Saját, furcsa szabályait követve pedig folytatta, mert nem akart másokat olyan helyzetbe sodorni mint amiben neki kellett fogolyként élnie.

- Hazaviszlek, ott leszek pár napig, nem mozdulunk ki. Addig kitalálok valamit. Az lenne a legjobb ha letudnálak vidékre vinni. Csak addig ameddig elfelejtik... Utána pedig szétválnak az útjaink. - tekintett ki oldalra, teljesen komolyan gondolta amit mondott. Ez volt a legőszintébb és a legjobb ajánlat és ajándék amit nyújthatott a másik számára. Nem ismerte a nő hátterét de úgy gondolta hogy nem tudna megbirkózni azzal a nyomással amit a kutyák gyakorolnak rá, s valószínűleg meg sem tudta volna védeni magát. Ha pedig túl sokáig lett volna mellette akkor csak az ő életét kockáztatja.

- Az én hibám. Rég el kellett volna innen húznom a belem. - indította be a kocsit és indult meg, a nő útmutatása alapján haladva Manhattan irányába, igyekezve azon hogy minden olyan területet elkerüljön aminek a Kutyáknak bármi köze is lehet. Magabiztosan vezetett ám nem túl gyorsan, nem akart még azzal is lebukni. Egyébként sem lehetett arról fogalma hogy milyen gyorsan jutnak el a hírek majd a többiekhez, egyáltalán mit fognak erre reagálni?! Az Öregnek annyira nem számított az emberélet, Lucas volt az érzelgősebb a kettejük közül. Pontosabban de, valahol számított. Ha a saját kölykeiről volt szó. Ricky pedig a tagságával igencsak abba a kategóriába esett be… Gondolataiba merülve vezetett, nem beszélt sokat a másikhoz, nem is tudott volna mit mondani. Akkor még nem is gondolt arra hogy nem látott sok félelmet a másikon, ahhoz túlzottan lefoglalták saját, sötét gondolatai és múltja, mely akkor sem hagyta nyugodni.  

I'm the DEVIL

No one ever escaped from my toxicity

Lucas & Amara

'If I got rid of my demons, I'd lose my angels.'

Biztonság. Egy olyan fogalom amit igencsak nehéz behatárolni, legfőképpen egy olyasvalakinek, aki az alvilági életet éli. Teljesen mindegy, hogy mi történik, lehetünk biztonságban vagy sem, de az érzet soha nincs meg. Hajlamosak vagyunk egyfajta paranoiába merülni, ha nem tanuljuk meg kezelni az életet. Én itt és most, igenis biztonságban érzem magam mellette, még ha tudom is, hogy nem vagyok abban, és nagyon hamar elmúlhat. Hiába van egy sereg mögöttem, akik bármikor ugranak ha kell, ők sem tudnak mindig mellettem állni és a kezemet fogni. Bármikor lekaphatnak a lábamról, mint ahogyan azt ma tették. Ha Lucas nincs, fogalmam sincs mi történt volna. Valószínűleg az oroszok kezén végzem, akik pedig talán kaptak volna az alkalmon, hogy eltegyenek a láb alól. Fogalmam sincs, hogy hogyan adjam értésére, nincs minden veszve. Hogy nem tett semmi rosszat, elvégre ha a nagykutya megtudja, hogy ugyan kit is mentett meg az ostoba társai kezei közül, az valószínűleg legfeljebb megköszönni fogja, nem pedig büntetni. A főnöke pontosan tudja a szabályokat és tudja kivel nem szabad ujjat húzni, még akkor is ha néhány tagnak erről fogalma sincs. Ha segíteni akarok Lucasnak, akkor pontosan most jött el az ideje annak, hogy megmagyarázzak neki néhány dolgot. Nem húzhatom már sokáig az időt.
Mielőtt még bármit mondhatnék, ő belekezd a történetébe, így aztán már nem erőltetem annyira a dolgot. Az én mesém még bőven ráér. Lucasé pedig teljesen más, mint amire számítottam. Néhány pillanat erejéig az ellenkező irányba fordítom a fejem, az ablakon meredek ki, igyekszem gyorsan rendezni az arcvonásaimat, lenyugtatni magam, elvégre ő még mindig Lucas. Az én Lucasom, aki képes olyan megértést kelteni bennem, hogy nem rúgom ki egy az egyben az ablakon keresztül. Pedig szívesen tenném, elvégre nem ártott volna ha némely pontról értesít, mielőtt kikezdene velem. Ám nem dobálhatom meg kövekkel, én sem voltam teljesen őszinte hozzá. Pontosabban... Én még annyira sem mint ő. Én legalább tudtam ki ő és hová tartozik, már abban a pillanatban, hogy megláttam. Míg ő még a mai napig is azt hiszi, hogy egy egyszerű pultos vagyok, aki szereti az autókat és szereti húzni az agyát. Ami igazából nem hazugság, de mégis messze áll a teljes igazságtól.
- Csak vigyél haza. Aztán majd kiderül mi lesz a folytatás. - Válaszolom végül, még mindig nem nézek rá, egyszerűen nem megy. Magam sem tudom mi zavar annyira... Nem is tudom mit vártam? Vegyes érzelmek kerítenek hatalmába, csak haza akarok menni, lemosni a vért magamról, valamint megmutatni neki, hogy ki is vagyok valójában. Aztán tárgyalhatunk. Anélkül nehezen tudok mit mondani, de semmiképp sem szeretném mégjobban felzaklatni mielőtt biztonságba nem érünk.
Ahogy közeledünk Manhattan egyik legelőkelőbb közege felé, vetek rá néhány pillantást, bármi reakció után kutatva. Kétlem, hogy az efajta életet képzelte el számomra, de nem szólalok meg. Egészen addig nem amíg meg nem érkezünk a címre, ahol aztán a korábban zsebembe gyűrt kolcsaimat veszem elő, hogy kinyithassam számára az óriási garázs bejáratát, ezzel már némi betekintést nyerve életembe.
- Állj be, különben a portás maga fog felnyársalni. - Mondom, idegességgel a hangomban, nem akar kötözködni velem, ebben egészen biztos vagyok. Semmi kedvem a magyarázkodáshoz, pedig jól tudom, hogy most rajtam a sor. Már nincs menekvés, nincs mit rejtegetni, tudnia kell az igazat.  
- Szóval... Ha jól sejtem nem erre számítottál. - Nézek fel rá bűnbánó tekintettel, miközben már a lakásomba vezethetem be őt. - Nos, el kell árulnom, hogy én sem pontosan az vagyok akinek te gondoltál. - Kezdek bele ezúttal saját sztorimba, bár sokkal szívesebben tölteném valami egészen mással az időt.
- A nevem Amara Stanford. Talán neked nem mond túl sokat, de a góréd egészen biztos lehetsz benne, hogy hálás lesz neked amiért ma kimentettél az ostoba emberei kezei közül. Felelőtlenség volt tőlük és ez sokkal rosszabbul végződhetett volna az egész bandának, ha te nem vagy ott.- Azt inkább nem teszem hozzá, hogy a menyasszonya ostoba és alkalmatlan bármiféle vezetésre, tekintve arra, hogy kurvára még csak utána sem néz annak, hogy kiket raboltat el és ad át az oroszoknak. Szívesen elbeszélgetnék vele is.
- Nem tehetek szemrehányásokat, mert én sem voltam teljesen őszinte veled. Nem árultam el rögtön, hogy ki vagyok, így aztán azon sem csodálkoznék ha most sarkon fordulnál, ugyanakkor óvatosnak kellett lennem. - Nem mehetek oda mindenkihez és árulhatom el, hogy héé amúgy egy drogkartell vezetője vagyok, de nyugi, nem lesz semmi baj. Érdekes egy társalgás lenne, az már egyszer biztos. - Te pedig, ha nem akarod azt a házasságot, akkor állj a talpadra és mond meg nekik, ne pedig csak panaszkodj miatta. Az nem vezet sehová. Ha belemész, onnantól kezdve már nincs visszaút. Nem veszíthetsz sokat. - Az ő élete, nekem nincs beleszólásom, de szemmel láthatóan nem akarja a dolgot. Akkor minek? Mit veszít azzal ha még időben kilép? Legfeljebb megölik. Az még mindig sokkal jobb, mint úgyszintén holtan, leélni az életét egy olyan közegben, amit ő nem akar. Az sem élet.
- Valamit inni? - Kérdezek rá ártatlanul, mintha misem történt volna. Szükségem van egy italra, bár egy fürdőre is. Hosszú éjszaka előtt állunk.

Azon gondolkozott végig mit tehetne míg csendben vezetett az utakon. Kötelességének érezte hogy legalább megpróbálja megvédeni a másikat, hiszen alapvetően ő sodorta bajba. Akkor és ott lett végleg elege a másikból, Daeny hülyeségei már addig is zavarták de az oroszok ötletével egészen elvetette a súlyt. Ellent ment minden szabálynak és észérvnek csak hogy megmutassa, ő az erősebb. Olyan ostoba volt néha lenni, nem is értette. Mint ahogy magát sem. Nem kellett volna belemennie a játékba amit évek óta űztek egymással. Ennyit nem ért a vigasza a gyász időszakában, ez nem könnyítette meg Johnny halálának a feldolgozását.
Míg ezen és hasonló gondolatok jártak a fejében, nameg igyekezett minél óvatosabb lenni, nehogy már most elkapják a kettősüket, Ama az egyik épület felé vezette ami… Egy cseppet sem felelt meg annak a képnek ami a fejében élt a másikról. Valami kicsi, eldugott, több emberrel megosztott lakásra számított ahol nyoma sincs a gazdagságnak. Menő kocsik, mélygarázs, épület amiről ordított hogy a nagyok játszótere. Néma csendben követte a másikat míg felmért mindent, nem keresve a másik pillantását hiszen teljesen el volt azzal foglalva hogy megpróbálja megemészteni a látványt ami elé tárult. Hallotta persze amit mondott, egyszer kétszer ki is pillantott rá de valahogy a százhúszas fordulatszámon pörgő gondolatai nem hagyták hogy bármi értelmeset közbeszúrjon a dologra.

- Oh, a faszom. - túrt bele a hajába, miután a másik végzett a történettel, nagyjából ennyivel nyugtázva is a dolgot. Mégis hogy lehetett annyira szerencsétlen hogy pont egy fejesbe tudott belefutni? Akit ráadásul, nem épp titkolt módon de azon volt hogy meghúzzon. Neki is voltak dolgai, titkok melyek még ott lappangtak a felszín alatt, azt azonban mégiscsak egy kicsit túlzásnak érezte! Ha ezt tudta volna akkor nem viszi el pizzázni vagy… Nem is találkozott volna többet vele? Itt jött be a képbe a ki nem mondott szabálya amihez nagyjából tartotta magát. Nem vegyült a főnökséggel. Nem volt rájuk kíváncsi és nem akart részt venni a nagy játékukban amiben csak egy gyalognak használták. Végülis elmehetett volna, Amara talán alátámasztotta volna a sztorit és akkor hősként emelkedik ki a hamvakból, mindenki más megszívja csak ő nem. Megtarthatta volna a távolságot ha nagyon akarja, ott hagyhatta volna a másikat. Amit akkor már tudott hogy mindenképp meg is tesz, hiszen semmi értelme nem volt bármiféle jelzőt aggatni az ő beteg kapcsolatukra.

- Mikor akartad elmondani? Amikor az ellenséges banda kilyuggatja a testem? - lépett közelebb, a hangjában düh volt. Nem kezelte úgy mint egy főnököt, még ha akkor nyilvánvalóvá is vált számára hogy milyenek az erőviszonyok. Nem igazán a nőre volt dühös, inkább az egész szituációra amit annyira elbaszottnak érzett. Ha a másiknak a kezében volt bármilyen ital akkor elvette és felhajtotta a magáét, ha nem akkor csak csendesen vizsgálta a lámpák vakító fényében az arcát és a szemeit. Célja volt vele? Nyilván. Azok akik odáig jutottak ahol a másik volt nem a felebaráti szeretetükről és gondoskodó természetükről voltak híresek. Körbevették magukat a megbízható emberekkel és ha egy újat láttak akkor csak a lehetőségeket keresték a másikban, nem pusztán egy társat akartak aki elfeledteti velük a magányos éjszakákat.

- Daeny miatt nem kell aggódnod. Ez volt az utolsó dobása. - nem akart mélyebben belemenni a dologba mert nem érezte szükségét hogy bármit is elmagyarázzon a másiknak. Így is csak rátett a meglévő bosszúságára hogy a másik gyerekként kezelte, miközben nem is tudta milyen körülmények között élt ő. A nővel nem lehetett csak úgy megszakítani a kapcsolatot. Sem érzelmi sem a banda szempontjából. Addig.

- Szóval ezután mi lesz? Jön a dádá hogy ennyire hülye vagyok, még a nagyfőnököket sem ismerem fel? Vagy mindjárt jön néhány markos legény hogy kiverje belőlem a szart is? - cukkolta a másikat, még ha a hangja komolyságról is árulkodott. Kíváncsi volt a reakciójára, voltaképp úgy viselkedett még mindig mint egy nagy gyereke. Huszonnégy évesen még így is érettebb hozzáállást tanúsított sok dologhoz mint a kortársai, azonban nem tudta az élet minden területén levetkezni a tapasztalatlanságát. Ha a nő nem lépett el tőle akkor egyenesen elé sétált, fölé magasodott és úgy fikszálta barna szemeit. Próbálta belőle kiolvasni a gondolatait és múltját, melyre egyre kíváncsibb volt. Tudta, hogy ennek kellett volna annak a pontnak lennie hogy hagyja a másikat és elmegy onnan. Valahova nagyon-nagyon messzire és csak szerényen elismeri érdemeit ha az Öreg egyáltalán megemlíti azt. Nem kellett volna közelíteni mint ahogy a másik alakját sem méregetni. Mégis pont pár perccel azelőtt mondta a másik hogy álljon a talpára ha akar valamit. Ott és akkor pedig pontosan jól tudta hogy mit akar. Nem pénzt, hatalmat vagy befolyást hogy a másikon elősködjön mert elvileg sikerült megmentenie egy nagyon sanyarú sorstól. Egy sokkal ősibb, magától értetődőbb ösztön vezette mely az esetek nagy részében csak bajba sodorta. Ha a másik ott állt még előtte akkor megragadta a tarkóját, lejjebb hajolt és megcsókolta, az üres poharat hanyagul eldobta a kanapék irányába és másik, szabad kezével a közelebb vonta a másikat magához, mintha soha többet nem is akarta volna ereszteni. A csókjában minden benne volt ami azon az estén, a hosszú hetek alatt felgyülemlett benne. Vágy, harag, szenvedély, a birtoklás csúnya vágya mi mindenkit a hatalmába kerít egy ponton az életében. Ha a nő nem akart elhúzódni akkor belefeledkezett a csókba, el is felejtve hogy a másik voltaképp megsérült, egészen csőlátása lett pár perc leforgása alatt. Ha úgy érezte hogy a nő nem ellenkezik, ő is ugyanúgy akarja mint ő, akkor eleresztette egy pillanatra és megszabadult a felsőjétől, egyértelműen a másik tudtára adva, kibaszottul nem kér semmilyen lelkizésből a továbbiakban.

I'm the DEVIL

No one ever escaped from my toxicity

Lucas & Amara

'If I got rid of my demons, I'd lose my angels.'

Némileg megkönnyebbülve érzem magam a kis történetem után. Jól tudom, hogy Lucas nem fog örülni annak amit most tártam ki elé, annak az életnek amiben én élek, miközben ő valami teljesen mást képzelt el nekem. Viszont azt mindketten tudjuk, hogy már itt volt az ideje annak, hogy jobban megismerjük egymást, elkergessük az elmúlt találkozásaink során felépített illúziókat, melyeknek semmi köze a valósághoz. Lerombolni azt az álomvilágot, amiben olyan jól éreztük magunkat. Mostantól már rajtunk múlik minden. Azon, hogy elfogadjuk-e egymást az igazsággal együtt és talán teremnthetünk magunknak néhány igazán élvezetes közösen eltöltött órát, vagy inkább a másik utat válasszuk. Azt az utat ami talán már soha nem fogja keresztezni egymásét. Egyszerűen csak elköszönünk egymástól. Bevallom, ez nagyrészt inkább csak rajta áll, hiszen én tudtam ki ő, ezt el is fogadtam, még akkor is ha nem minden részlettel voltam tisztában. Ugyanakkor éppen ezért, ha ő a második lehetőséget választaná, akkor sem hagynám őt cserben és várnám meg amíg a bandája, vagy az őrült nője elteszi őt láb alól. Természetesen kérés nélkül támasztanám alá a történteket és mindenképpen arra törekednék, hogy bizony Lucas jöjjön ki győztesen az eseményekből, elvégre ennyit mindenképp megérdemel azok után amit értem tett.
A nem túl kedves megszólalása hallatán, úgy döntök, hogy inkább meg sem várom amíg válaszolna az itallal kapcsolatos kérdésemre, hiszen elég nyilvánvaló. Bőven ráfér egy ital, efelől már semmi kétségem nincs. Így aztán a kezembe veszem az ügyet és mindkettőnk számára töltök egy pohárral.  
- Várjunk csak! - Érdeklődve fordulok vissza felé a kérdései hallatán, mikor aztán némileg meg is lepődöm közelségén, de nem zavartatom magam. Itt mindennek két vége van, nem tehet úgy, mintha akár alkalmat is adott volna bármilyen magyarázkodásra. - Ha jól rémlik eddig kétszer is sikerült jól faképnél hagynod, ami azért némileg megnehezíti, hogy előálljak bármilyen igazsággal is. És az én esetemben nem arról van szó, hogy vőlegényem van, hanem az életemről. Amiről nem beszélhetek mindenkivel. - Magyarázom oldalra billentett fejjel, türelmetlenséggel a hangomban. Ne mondja nekem azt, hogy ő minden nővel megosztja, hogy egy bandatag és egyáltalán nem egy ártatlan bárányka aki nem veti meg zöldfülű embertársaink összeverését. A kettőnk esete teljesen más, az én történetem pedig bizalmat igényel ahhoz, hogy elmesélhessem.
- Egyáltalán nem aggódom miatta. - Mondom miközben figyelem ahogyan egy másodperc leforgása alatt húzza fel az italt, amibe nekem még csak belekortyolni sem sikerült eddig. Azt már inkább nem fűzöm hozzá, hogy a fruska örülhet, hogy nem küldök azonnal valakit, aki majd a fejét szedi, amit azért szívesen megtennék. Az egyetlen ok amiért nem indítok háborút, vagy inkább mészárlást, az Lucas. Tudom jól, hogy nem tehetem ezt meg vele, ahogyan dönteni sem dönthetek helyette. Ez az ő sara, az ő dolga, én pedig nagyrészt magamnak köszönhetem, hogy belekeveredtem.
- Szó sincs semmi ilyesmiről. - Rázom meg a fejem. - Nem érdekel, hogy mit tudsz rólam, nincsenek elvárásaim feléd. Egyszerűen csak élveztem, hogy valaki úgy érdeklődik irántam, hogy nem tudja ki vagyok, nem csak a közelembe akar férkőzni. - És ebbe a mondatban a világ összes őszinteségét tuszkoltam bele. Nem véletlen, hogy nem adom könnyen magam, legyen szó akárkiről. Ahogyan az sem véletlen, hogy nincs társam, nincs vőlegényem, nincs senkim. Egy idő után az ember rájön, hogy nem éri meg, hogy nem kell, hogy nem akarja a folytonos csalódást és kihasználást, esetleg egy kést a hátban. Így aztán igen, talán önző voltam, de ha azt gondolja, hogy ezt azért tettem mert egy gyerekként kezelném őt, vagy bármi más hátsó szándékom volt, akkor nagyon téved. Pedig nekem aztán sűrűn van hátsó szándékom, de nem vele. Legalábbis nem most, még ha az első pillanatban volt is.
Mielőtt még bármi mást hozzáfűzhetnék a történtekhez, Lucas csak még közelebb kerül hozzám, a tekintete szinte villámokat szór, nekem pedig igencsak hamar sikerül rájönnöm, hogy bizony megfogadja a tanácsomat, még ha nem is olyan értelemben, mint ahogyan azt én gondoltam. A drága pohár már repül is, majd pedig fájdalmasan érkezik a padlóra, hogy aztán apró darabokra törve a takarításra várjon. Engem pedig megragad és magához húz, mintha csak a tulajdonában állnék, leszarva azt, hogy főnök vagyok, vagy bármi más. Ahogyan csókját viszonzom, egy újabb pohár érkezése hallatszik, ezúttal mellettünk, amint azt egyszerűen csak kiengedem ujjaim közül, hogy aztán immáron, szabad kezeimmel karoljam át a férfi nyakát és húzzam csak még közelebb magamhoz.
A már amúgy is nyakába akaszkodó kezeim, némileg megegyszerűsítik mozdulatát, amellyel megszabadíthat a felsőmtől, majd csak ez a kis kizökkentés után ereszkednek aljas mosollyal ajkaim, mikor mintegy kitáncolva kezei közül, szólalok meg.
- Köszönöm a segítséget, épp tusolni indultam. - Nézek rá hívogatóan, miközben lerúgom magamról a cipőket, majd pedig útközben még a nadrágot is elhagyom, amolyan útmutatóként, ha esetleg elveszne a nagy lakásban, csak követnie kell a ruhadarabokkal kijelölt útvonalat. - Na mi lesz? Jössz, vagy inkább feltakarítanád az összetört poharakat? - Csak vállam felett pillantok vissza rá játékosan, már a fürdő ajtajából. Nem tagadom, szeretem az irányítást a saját kezeimbe venni, az orránál fogva vezetni... Ebben az esetben inkább a nadrágjában lévő valaminél fogva. Holott érzem, hogy ezzel még meggyűlik a bajunk, hiszen ha jól sejtem Lucas sem különb.