Talán akadnak akik rám cáfolnànak ebbe, de Westonnal nem nehéz megtalálni a közös hangot. Amióta az eszemet tudom az életem része és bàr megesik, hogy az agyára megyek - vagy időnként ő nekem - de mindent összevetve még egyikünknek se lett elege a másikból. Talán ebbe az is közrejátszik, hogy van amikor hónapokra eltűnök és ilyenkor nem kell bàmulnunk egymás rusnya képét. De azért határozottan jól esik a lelkemnek a viszontlàtàs még ha egyből olyan helyzet közepére is kerülök ami távolabb már nem is állhatna tőlem. Hősiesen - és szégyenletesen - bevallom, hogy nem tudok se főzni, se sütni. Ha valakinek a randizós piacon ennek ellenkezője imponál akkor rég elbuktam a mezőnyt. Lehet egyszer úgy kelek majd fel, hogy Weston inspirálóan hat ràm és beadom a derekamat a konyhai művészet elsajàtítàsára, de ez eddig még nem történt meg. Pedig le merem fogadni, hogy ő is jobban örülne neki, ha nem az ő készleteivel tartanám magamat életbe. Sajnálom Wes, arra még egy kicsit várnod kell! Cserébe viszont örömmel àllít be segédjének holott hirtelen azt se tudom hova meg merre nyúljak. Jól tudok instrukciókat követni - amikor olyan kedvem van - így ez a része nem okoz gondot. Az viszont igen, ha magamtól kell ennek részleteit kitalálnom.
A kihagyott hónapok most felzárkózással járnak, ami végül is abból áll, hogy egymásra hozzuk a frászt a közelgő eseményekkel. Hol ő neki kell egy nagyobb csapatot ellátni, hol meg drága anyám rendez valami eseményt melyre elvárás mindannyiunk jelenléte. Fitz szereti ezeket, Sisi egyenesen undorodik az ilyen szerinte magamutogatástól, én meg elviselem. Már csak azért is, mert ez utóbbi a központ javát szolgálja amelyet anya sosem díjazott igazán. Nem is kell egyetérteni, de a segítség megjegyzések nélkül is jól jön. A kiadásaink nem kevés összeget vonnak maguk után, de minden elköltött pénz megéri, ha így a központ felszínen maradhat.
Miközben várok az első feladatomra, Weston a húgàról beszél és a legújabb helyzetükről. Én csak jókat szórakozok ezen, mert ismerem már jól az ilyen szitut és egy idő után nagyon nem kifizetődő.
- Még ma leveszek neked egy kulcsot meg összekészítem a helyet az erkélyen. - húzom tovább az agyát, amit egészen biztos, hogy ő sem vesz majd komolyan. Tudja jól, hogy bármikor szívesen látom őt. - A kanapé tárt karokkal vár majd ahogyan Bruno is. - teszem hozzá azért mellékesen nehogy azt gondolja, hogy egy szörnyeteg vagyok.
- Bármit. Lehettél volna az utazó szakácsom vagy éppen csak üdítő társaság. Világot látsz, az meg sose rossz dolog. - hívom fel erre figyelmét, de a zsörtölődése röhögésre késztet. - Kitalálunk majd neked valamit vénember. Táviratba gondolkozzak vagy idomítsak be neked egy galambot? Esetleg jobban bírod a színes levélpapíros megoldást? - tapogatózom, mert már nem egyszer mondta el mennyire nem az ő világa az egész közösségi háló téma. Eleinte azon voltam, hogy segítsek szerencsétlen évekkel lemaradt bajtársamon, de menthetetlen. Múltkor is elnyomott valamit és át kellett ugranom hozzá, mert a telefonos segítséghez egészen nem a mi anyanyelvünkön magyarázott.
- Mert mintha ő nem ezt csinálná! - színlelt felháborodással szólok vissza. - Egyébként is Fitz már megszokta. Nem él illúziókba a kis öcsém és tudja nagyon jól, hogy ő áll legközelebb anyánkhoz. Ha meg nem mond nemet, akkor miért ne próbálkozzak be? - vonom meg vállamat, de közben Westonnak is segítek, hogy a kezem is járjon, ne csak a szám. - Tisztelem őt amiért elviseli ezt az egész bájolgást melyet Claudia társasági élete megkíván. Én már rég agyvérzést kaptam volna. - folytatom tovább mellékes információként. Ez a sok műmosolygás meg lapos társalgás nem az én műfajom. Jó, bevallom egyszer-kétszer én is megfordulok abban a közegben, de csakis céllal vagy visszautasíthatatlan meghívóval. De az öcsém..ő önként és dalolva veti magát az oroszlánok elé, amit még elmondása szerint élvez is. Sokszor elgondolkozom, hogy rokonok se lehetnénk, nemhogy testvérek. Erre mégis valami félrecsúszott a rendszerben amiért minket összekötöttek.
Először nem tudom hogyan írjam körbe Westonnak mit tettem. Tegyek hátrébb egy lépést, hogy minél nagyobb távolság legyen közöttünk a konyhàba? Vagy észrevétlenül húzzak elő egy fakanalat, ha meg kell védeni magamat? Egyik sem történik meg, hanem csak szimplán bevallom és vállalom a következményeket.
- Ami azt illeti mintha mondtam volna ehhez hasonlót. De meglàtod jól fogsz szórakozni és végignézve a konyhàdon azt kell mondjam rád is fér egy kis környezetvàltozás. Még a végén beleőrülsz a mézeskalácsokba. - a fejemet ingatom mintha ezzel is jelezni akarnám, hogy nem pártolom ezt a megszállott életvitelét.
- Maeve rendes csaj, visszájáró hozzánk a kutyájával és imádni fogod Andyt. - kampányolok tovább a saját hülyeségem mellett. Én csak jót akarok neki. Mikor nem volt ez így?
A kóstolást ki nem hagyom, ellenben a kérdésére elsőnek egy hümmögéssel felelek.
- A fahéj jöhet bele. - bólintok rá végül mielőtt vissza araszolhatnék a helyemre. - És egyébként mit csináltál a távollétemben? Azt már mondtad, hogy Dottie beköltözött, de arról még semmit, hogy veled mi történt? Hogy Sisi szavaival éljek "van már végre valakid?" - utánozom neki a nővérem hangját és még el is vigyorodok mellé.

Amikor magával ragadnak az egymást követő események, abban az esetben hajlamos vagyok figyelmen kívül hagyni minden mást. Nem társalgok senkivel csak akivel egyeztetés miatt muszáj vagy aki éppen útba esik. És igen, ez borzalmas szokás, hisz ez nálam eltarthat napokig is akár, de ilyen helyzetekben a gondolataim olyanok, mint egy egymásba olvadt massza, amiből próbálom kibogozni a teendőimet. Legtöbbször bele sem gondolok mélyebben, hisz csak attól zavarodnék össze. Helyette követem a magamnak felírt listát szépen sorjában és reménykedem, hogy nem marad ki semmi. Emellett nem nagyon jut eszembe még az is, hogy életjelet adjak magamról, amitől persze még inkább megértem Weston neheztelését. Ő a legjobb barátom, már inkább családtag, így a legnagyobb mentségem itt az, hogy nincs mentségem. Egyszerűen elfeledkeztem a szociális életem főszereplőiről. Ettől még jól esik, hogy az arcán hasonló örömteli érzelem mutatkozik meg, mint amilyeneket én is tapasztalok vele kapcsolatban. Vártam már arra, hogy beavasson mikről maradtam le. Arra azonban végképp nem számítok, hogy a segítségemet kéri a konyhába. Akarnám őt figyelmeztetni, hogy a távollét és annak ténye, hogy nem élvezhettem a kikényszerített vendégszeretetét még nem egyenlő a főzési tudományom létezésével. Azonban úgy tűnik hajthatatlan, tőlem meg az a legkevesebb, hogy rábólintok erre a váratlan programra, ha már pofátlan módon elfelejtettem őt.  
Az ajándékát nyújtom át neki, de a megjegyzése szemforgatást vált ki belőlem.
- Persze te nagy majom, még válogass is! – vigyorodok el. – Tudod ilyenkor szokták azt mondani, hogy köszönöm amiért gondoltál rám. Nagyon rendes vagy és természetesen meghívlak egy ebédre.. – most körülnézek a konyhában. – vacsorára. Reggelire? Nem válogatok én. – ugratom őt tovàbb, de azért belebújok a tőle kapott köténybe. Mégsem akarom húzni a drága idejét.  
- Csak százat?! Semmi nyomás, mi? – indulok meg vissza hozzá, közben pedig elmeséli a váratlan lakótársát.
- Neked véged, haver. – röhögök fel. – Emlékszem Sisi egyszer vendégeskedett nálam úgy két napig, amíg a felújításokra várt a lakásában. Mire feleszméltem már eltelt egy hét, kettő is, és hirtelen egy sarokba lettem szorítva az összes cuccommal együtt, mint valami egér... – már éppen abba kezdenék bele, hogy Elowynnal könnyebb volt együtt lakni, de ez az a téma, amit nem hozunk fel egymás közt. Sem a kezdet nem volt zökkenőmentes, a vég pedig még csúnyábban alakult. Mert hát nem elég összejönni a legjobb haverod húgával, ami önmagában űzött vadként dobogtatja meg az ember szívét, de szakítani egymással az eljegyzési partin még vízválasztóbb. Közös megegyezés vagy sem, attól még én leszek az első számú közellenség a történetben. Így a barátságunk érdekében nem emlegetjük fel a múltat, csak hagyjuk a háttérben lopakodni.  
- Felajánlottam, hogy gyere velem. – tárom szét karjaimat. Nem az én hibám. – És ugye az megvan, hogy a kommunikáció két irányba működik Mr. Másik elfoglalt? – emlékeztetem erre, de a számonkérésem közel sem annyira komoly. Ez az én számból elég képmutatónak hat.  
- Dehogynem. Szóval készítsd azokat az arcizmokat Bradshaw, mert egy egész estés előkelő vigyorgás lesz. – mutatom be neki a kényszeredett mosolyomat. – Viszont megéri, mert anyám belement, hogy a központ érdekében történik a gyűjtés. – jelentem ki felvillanyozva. – Persze miután Fitz meggyőzte, de ne ragadjunk le ennyire a részleteknél. – hadarom még el. Anyám mindig is jobban csípte az öcsémet, ennek tudatában pedig örömmel küldtem Fitzyt a harcvonalra csakhogy az érdekeim végül célt érjenek.  
- Pompás eseménynek hangzik. – hümmögve veszem tudomásul az elhangzottakat, amely után széles mosoly terül el arcomon az ajánlata miatt.
- Miért nem ezzel kezdted? Időre megy? Szépségre? Mindegy is, készen állok! – hogyne, azt se tudom mihez kellene nyúlnom első körben.  
Gúnyos arckifejezéssel ajándékozom meg őt megjegyzése miatt, mely kis gondolkozás után tökéletes felvezetőnek tűnik érkezésem egyik indokához.
- Ha már a képességeknél tartunk.. – kezdek bele némi hatás szünetet tartva. – Mivel úgy tűnik egymás komfortzónáit feszegetjük, ezért itt az ideje, hogy felvázoljam milyen programot találtam neked. – időnként megállok, hisz nem akarom a nyakába zúdítani. Közben persze figyelemmel követem az utasításait, hisz ha itt remekelek, akkor nagyobb eséllyel vehetem rá az én elképzeléseimre is. Akkor nem tudja felhozni ellenem a bénázásomat vagy azt, hogy ellenkeztem a mézeskalács készítés miatt.
- Akad itt egy délutáni kutyaszitter meló egy kedves visszatérőnknél. Andy a beagle neve, roppant tünemény és a lényeg hogy beajánlottalak. Meglepetés! – tépem le végül gyorsan és ártatlan vigyorral azt a sebtapaszt. Meg kellett volna kérdeznem előtte? Esélyes. Nemet mondott volna? Ez is. És ez az a luxus amit most nem engedhettünk meg magunknak.

Az utazások mindig is feltöltődést okoztak számomra. A megannyi kutyákkal szerzett élmény vagy csak a hely megismerése is már önmagában elősegíti azt, hogy pozitív emlékként gondoljak vissza az ezzel töltött hónapokra. Legfőképp ha még eredményesen is zárult. Mégis valahogy a hazaérkezésem pillanatában jövök rá, hogy mennyire is hiányoltam azokat akiket nem vihettem magammal az útra. Mert elég csak Elowyn szívmelengető megjegyzése a hazatérésem negyed órájában amelyben azt ecseteli, hogy már megint hippinek nézek ki (csak mert hosszabb lett a hajam valamennyivel) és az első dolga vészhívás szerűen felvenni a kapcsolatot a fodrászával. Ez valamiféle otthonosságot kölcsönöz amelyet nem lehet csak úgy bedobozolni és magunkkal cipelni akárhová. És ha még az üzenetváltások közben is érkeznek az ehhez hasonló megjegyzések, még akkor sem olyan mint tanúja lenni Winnie rosszalló pillantásainak amelyekkel oly lelkesen méreget. Ő viszont mindig azt vallotta jobb ez így; itthonról őrizni a menhelyet és kézben tartani a dolgokat. Pedig azt nem mondhatja, hogy nem ajánlottam fel neki, de gondolom a közöttünk alakult dolgok is közrejátszottak abban, hogy ne akarjon kettesben elutazni velem hosszabb időre. Ki hibáztatná? Őszintén szólva az eljegyzés felbontása óta egy hatalmas kérdőjel lebeg a mi kapcsolatunk felett. Abban egyetértettünk, hogy a barátságunk megmaradása itt a legfontosabb. Azokat viszont elfelejtettük átbeszélni ezek után hogyan viselkedjünk egymással. Mit szabad és mit nem? Mi elfogadható vagy a múltunk fényében már kínos? Zavaros az egész, de közben mégsem, hisz Elowynnel továbbra is ott van közöttünk ez a természetes csipkelődés és a bizalom ami mindig is az ismeretségünk pikantériája volt.  
A másik ilyen az előbb említett hölgy bátyja, Weston volt, de őt lekötötte a konyhai sürgés, meg néha egészen nehezen is megy, hogy kirobbantsam őt bárhova is. Múltkor egy negyed órát a kutyahámot bámultam és azon merengtem, hogy Westonra se ártana egy amikor a saját magam ellensége játékot játssza. Mert ha eljön akkor utána már jól érzi magát, de előtte mindig legalább negyvenszer körbetáncoljuk egymást.
Direkt nem említettem neki, hogy itthon vagyok, de aztán teltek az órák és a mindent ki akarok egyből pofázni magamból természetem alig várta, hogy felkonferálja neki jelenlétemet, mint valami szenzációt. Nem tudom mire vártam, milyen indokra ehhez, de aztán a kutyaszitter meló befutott, nekem meg hirtelen lett egy pompásnak ígérkező ürügyem, hogy miért is ne húzzam tovább az újratalálkozásunk pillanatát.  
Már akkor vigyorgok amikor megindulok az ajtaja felé, belül meg úgy izgulok mintha éppen a végzős bálra készülnék. Aztán lehet az is közrejátszik, hogy kezdek éhes lenni, nála meg mindig akad valami ami a kedvemre van. Lehet rám csúnyán nézni, de sosem csináltam titkot abból miféle hasznot húzok a barátságunkból. Ha meg elege van belőlem, akkor úgyis elhajt mint a legyet. Ettől aztán az ő esetében én nem tartok.  
Az arcára kiülő öröm melengeti a szívemet és még résnyire a karomat is széttárom egy ’hát én válasszal egybekötve, mielőtt az üdvözlésünk után befelé sürgetne.
- Azt mondod? – két tenyeremet hamiskásan dörzsölöm össze amikor a pazar időzítésemre céloz, de aztán földbe gyökerezik a lábam és csábítónak hat az ajtó használata, csak most már kifelé menetbe.
- Ha tudtam volna, hogy a bor is már ennyire megárt neked akkor nem hozok plusz még egy italt ajándékba. – homlok ráncolva nézek le a tasakra amibe az italon kívül egy új késkészlet is megbújik – azokra állandóan panaszkodik – meg hűtőmágnesek a különböző helyszínekről, mert azokat szereti.  
Bátorságomat összeszedve haladok beljebb meg némi általa érkező segítséggel is, de nem zárkózom el a meghallgatásától vagy az ötletétől sem. A korábban kapott kötényt viszont úgy szorongatom a kezembe mint valami szerencsehozó kabalát.
- És mi a terv, hogy elengedhetetlen az én segítségem? Tömeges rosszullét? – a fejemet csóválom, majd lepakolok a kezemből, hogy átvehessem a felém nyújtott poharat. – Imádnivaló vagy ezzel a rémisztő karácsonyi hangulattal ami körülleng téged. – már vigyorgok és én is belekóstolok az italba. Mintha Winniet látnám, mert mihelyst a naptár decemberbe fordul át, őt le se lehet lőni az ünnepi zsongás miatt.  
- Pár napja, csak közbejött egy-két fotózás még és utol kellett érnem magamat. – válaszolok, de közben elröhögöm magamat a megfogalmazásán.
- A média terébe. – ismétlem meg őt szórakozottan, aztán eszembe jut valami.
- Ha már így beosztottad az időmet akkor te se maradsz ki az én programjaimból. Be kell pótolnunk a kihagyott időt. Már a nyakunkon van a karácsonyi estély, amire te is hivatalos vagy. – kezdek bele csak egy példával, de a másik dolgot egyelőre nem mondom ki. Azt majd csak finoman, apránként adagolva. Ezután a kabátomat a helyére akasztom és miután magamra aggattam a kötényt azután a kezeimet is megmosom.
- Miben fel a szüleidnek ez a program? Te is mész? – érdeklődök most már én is tőle. – Miben kellene majd segítenem? – nézek körbe a konyhába, hogy felkészüljek az elkerülhetetlenre.  

Atlanta, 2 hónappal ezelőtt.
- Oké Phil, nézz ide szépen!  
Phil ezután feszélyezetten mocorog, majd felém fordul, tekintete azonban mindenhova ugrál csak a kamera irányába nem.
- Phil, ne csináld már! Még a kis corgid is jobban figyel. – az én mosolyom széles, őszinte ahogyan a kíváncsi kutyát figyelem, aki hol felém, hol a gazdája felé néz. Phil ezt követően feszélyezetten ugyan, de mosolyt erőltet arcára és az első közös kép elkészül. A hátam mögül halk ujjongás hangzik fel és két női hang csicsergése követi azt. Phil és a családja nem volt betervezve, de a helyi menhelyen keresztül rám találtak. Phil feleségének az ötlete volt egy családi portré legújabb kedvencükkel a másfél éves corgival. Az anya-lánya-kutya kép már rég elkészült, de az apuka nem adta könnyen magát – eddig.
- Még kettő Phil, aztán megvagyunk. Lehetne hogy..? – nem fejezem be a mondatot, helyette kibújok a kamera mögül és eligazgatom őket a díszlet előtt. Dave – a corgi – most Phil kezében lógatja a nyelvét, én meg visszasietek a helyemre, hogy elkapjam a pillanatot.
- És három.. kettő... – egyre a kép meg is van, mi pedig egy elkészült családi portréval leszünk gazdagabbak, Phil pedig egy lelkes arcnyalással Dave részéről.
> Még két hetet töltök Atlantában és közben sorba megismerkedek a menhelyi kisállatokkal ahogyan a fotók készülnek, majd következik Nashville meg előtte egy majdnem 4 órás autóút. Itt csak egy-két napot töltök mielőtt Philadelphiaba repülnék egy korábbi évfolyamtársamhoz és a feleségéhez. Hayden és Mary gondolkozás nélkül fogadják be Brunoval alkotott viharvert párosunkat. A vendégszoba lesz a mi helyünk egy hónap erejéig amelyet Phillybe töltök. Eközben rendszeresen tartom a kapcsolatot Elowynnel és üzenetváltások erejéig Westonnal is. Elo szerint Otis – az egyik tacskónk – fájlalta a gyomrát a napokban, de a ma kapott képet és mellékelt üzenetet elnézve már szerencsére jobban van. Egy hónapja sincsen, hogy behozták őt a központba. Az utcákat járta, nyakörve nem volt és nem is jelentkezett érte senki sem. Ettől még felpakoltunk egy szórólapot az oldalunkra és néhányat kitűztünk a környéken hátha valaki tud valamit. Eddig nem érkezett hívás, Elowyn pedig elnevezte Otisnak a kisfiút.
Haydenékkkel élve a munka mellett jó néhány programot is beiktatunk, közben pedig Bruno sincs elhanyagolva. Egy kutyapark egészen a kedvére van neki, így minden egyes nap kimegyünk hogy a többiekkel legyen, majd ezután jön a helyi menhely és a fotózások. A napok szinte perceknek érződnek a sűrű beosztásom miatt, de mielőtt továbbállhatnék Burlingtonba még sikerül Haydenéket is rávenni az egyik kutya befogadására. Mary a plafonon van az új családtag miatt, a macskájuk viszont nem annyira. Maradjunk annyiban, hogy a küldetésem ezzel elvégezve.
> Burlington csodás ebben az őszi időszakban, de az egyre fokozódó hideg miatt több a felkészülni való a menhelyen is. A fotók mellett a három hetem alatt pokrócokat is gyűjtünk egy felhívás után, aztán a tulajdonossal Garyvel pakoljuk szét a négylábúak között. Bruno most a szálláson maradt, de a nap folyamán többször is ránézek mielőtt visszamehetnék a menhelyre. Jó érzés hasznosnak lenni, még ha nekik az otthon szerzése nem ennyire egyszerű.  
> A három hét leteltével hazafelé vesszük az utat, Elowyn pedig a telefonon keresztül mérgelődik a leszállásom után és dühíti hogy nem áll szándékomban megosztani vele hol is tartok éppen. Nem tudta mikor érkezek, csak a képek és videók segítették, de a napokban azok is elmaradtak. A taxiban ülve vigyorgok, mint valami idióta, mert egyre jobban dühöng. Elképzelem ahogyan fújtatva rója a köröket az irodába és próbál nem hangosan veszekedni velem, mert akkor Ruth egyből megkörnyékezi őt.  - De ugye nincsen baj? – a hangja egy fokkal higgadtabb miután azt mondom neki, hogy első kézből fogja tudni a tartózkodási helyemet.  
- Rendben vagyunk. Ígérem. – a taxiból nem pontosan a központnál szállok ki, így nem veszi észre amint belépek az épületbe. Ruth egyből kiszúr, de mutatóujjam a szám elé lendül és jelzem neki, hogy ne buktasson le. Ettől függetlenül boldogan vigyorog és egy puszit dob felém, amit a levegőben kapok el majd szorítok a mellkasomhoz, míg másikkal még mindig a fülemhez tartom a telefont.  
Elo háttal áll az ajtónak és az asztalon lévő dolgokat rendezgeti. Amikor zavarja valami mindig ezt csinálja és csinálta is. Pakol, átrendezi a lakást, felfordulást okoz amit aztán rendbe is hoz. Valami, amit uralma alá vehet. Amíg együtt voltunk nem egyszer ébredtem arra hajnali kettő körül, hogy a konyhában pakolászik. Ilyenkor tudtam, hogy valami zavarja és addig nem is aludtunk vissza amíg át nem beszéltük.
- Szóval hol vagy? – most már két oldalról is hallom a kérdést, miközben észrevétlenül az ajtófélfának dőlök és őt figyelem.
- A hátad mögött. – hirtelen pördül meg ettől és mielőtt reagálhatna már egy jegyzettömb repül felém amitől az utolsó pillanatban hajolok el.
- Te idióta! – fújtatja mitől elröhögöm magamat és amikor nem közveszélyes akkor az ölelésembe vonom. Először csak lógatja maga mellett a kezeit majd viszonozza kezdeményezésemet. Azért az az idióta csak-csak tud hiányozni.

> Andy a majdnem két éves beagle nem először jár már nálunk, de a szülinapja alkalmából úgy döntött a gazdája, hogy ideje beújítani néhány közös és egyéni portrét. Amikor legutóbb itt jártak még egy férfi is kísérte Maevet, de most nem látom őt. Azonban nem áll módomban megkérdezni sem, ha ő nem akar róla mesélni.
A fotók a szokásos közreműködéssel készülnek. Maeve mosolygós, Andy meg igazi mester a pózolásban.  
- Így megfelelnek? – mutatom meg a végén a fotókat, a nő pedig boldogan mosolyog.
- Nagyszerűek! Köszönjük.  
- Enyém a megtiszteltetés. – biccentek egyet, aztán Andyre nézek, aki most egy jutalomfalatot is bezsebel magának tőlem.  
- És mikor lesz pontosan a nagyfiú születésnapja? – simogatom meg a kutyát érdeklődésem közben.
- Két nap múlva. Már csak egy kutyaszittert kellene találnom aki elvan vele amíg én beszerzek mindent a partijához. De majd a faliújságotokon szétnézek. – dörzsöli meg egy kezével a karját miközben minket néz.
- Ami azt illeti én tudok is valakit...

> A három kopogás helyett most normális emberként csengetek Weston ajtaja előtt. Egy kezembe ott lapul egy tasak tele a neki szerzett szuvenírekkel, másikkal meg a falat támasztom amíg az ajtó ki nem nyílik.
- Hello idegen! Egy asztal két főre szabad? – vigyorgok. Régen láttam már azt a bamba képét, de a mostani kifejezése minden titkolózást megért.