Alapvetően könnyen ismerkedek és amennyi kultúrát megismertem már, úgy hiszem, hogy nem akadok fenn olyanon, ha valaki különbözik a normától. Mert ugyan ki mondja meg, hogy mi a normális és ki az, aki megtestesíti az általánosan elfogadottat? Mégis tartottam attól, hogy befogadnak-e majd, hogy egy húron pendülök-e a lakóközösséggel, mert nem csak az angol, de a Dubai-i arab is teljesen más életstílust képvisel, mint itt, Brooklyn szívében az amerikai. Nem ismerem az íratlan szabályokat, noha tudom, hogy mint kívülálló mégis csak egy leszek azok közül, akikre mutogathatnak, akinél azt mondják a mai napig is, hogy a szerencséjét akarja kipróbálni. Valóban így volt, ezt nem vitatom. Nem csak azért jelentkeztem, nem csak azért akarok itt lenni és itt megélni, mert ez a világ egyik legnagyobb megapolisza, hanem azért is, mert éppen olyan nagy, hogy Amirtól kellő távolságban lehessek és ne fussunk össze akkor, ha esetleg úgy döntene, hogy se szó, se beszéd megjelenik a városban. Minden egyes beszélgetésünket terrornak élem meg, amiből szabadulni kívánok és minden reggelemet és estémet azzal töltöm, hogy hosszú percekig beszélek vele írásban, aztán telefonon is. Három nappal ezelőtt arra kért, hogy kapcsoljam be a helymeghatározásom, hogy tudja, merre járok New Yorkban. Egy részem tudja, hogy csak aggódik, egy másik részem viszont azt is tudja, hogy ezzel a tulajdonaként tekint rám és így akar nyomon követni.. minden lépésemről tudni akar, ami egyértelmű jele volt annak, hogy fogolyként tekintek magamra, ha eszembe jut az a férfi, akinek a lánykérésére igent mondtam. Ma reggel dobtam ki azt a borosüveget, aminek tartalmát tegnap este egyedül kortyoltam el.
Nem azért akarok végre dolgozni és munkába állni, mert ne tudnék mit kezdeni magammal, hanem azért, hogy ne csak magamnak bizonyítsak, egyedül is képes vagyok kialakítani a saját életem. Egyedül is megy. Nincs szükségem férfire, hogy egy nekem tetsző életet kialakítsak.
Aztán rájövök, hogy lehet, mégis csak szükségem van férfire, aki könnyebben bánik el holmi gépekkel, aki tudja, hogy a csiszológép az nem ugyanaz, mint a szögbelövő.. és nem is lövi át magát, ha éppen azzal dolgozik. Rá kell jöjjek, hogy a nagy önállóságból igazából csak az maradt ki egészen eddig, hogy mindent megoldjak. Hogy minden működjön és habár ez lenne a cél, Wes pont az a férfi volt, akire egy pohár vizet nem bíztam volna az első benyomásom alapján, mert még képes lenne az arcomba borítani csak azért, mert túl hangos vagyok. Túlságosan szomszéd vagy mert be nem áll a szám. Nem tervezek vele összeveszni, de nem is tesz azért, hogy ne tegyem ezt, ez pedig teljes mértékben felháborít. Össze akarok vele veszni egyáltalán? Érzem a hanghordozásából és a röviden velős rreplikáiból, hogy jobb, ha nem kérdezek tőle többet, ha nem érdeklődöm felőle, pedig azt még csak meg sem kérdezem, hogy hirtelen felindulásból a kannibalizmussal nem-e szimpatizál az idegesítő szomszédokat illetően. Már-már feltartanám a kezem, keresnék fehér lepedőt, hogy meglengethessem neki, mielőtt még leharapná a fejem, de aztán valami megakaszt ezen terveimben, mégpedig az, amit csinál. Összevonom a szemöldököm a támadó él miatt a hangjában, rosszalló pillantással mérve fel újra a férfit.
- Nem tudom, mit nézek ki belőled. Talán a válóperes ügyvéd passzolna még hozzád, vagy esetleg a politizálás, mert ahogy látom, mindenre van válaszod - teszem csípőre a kezem, mintha morcos kislány volnék, már csak a toppantás hiányzik, de aztán elmosolyodom. Hetykén. Mintha nem hinnék neki. - Egyébként elhiszem, hogy privát séf vagy - teszem hozzá magabiztosan, csak a saját magam belső monológja alapján említem meg, hogy hiszem, ha látom. De aztán időm sincs már folytatni a találgatást, mert fontosabb dolgom akad odalent a padlón, neki pedig éppen azt az oldalamat mutatom, amit egyébként nem tervezek.
- Ha van kedved, elmesélheted majd egyszer mivel borítanak ki téged az itteni nők, ha nem harapsz ketté a jövőben sem - ezt már félig a hátának mondom, ahogy az ajtómhoz megy, hogy beengedje a húgát. Nem erőszak a disznótor, ha nem akar majd velem társalogni, akkor ezt is csak elhiszem, már a flörtölő nők esetét. Azok helyett Dottiet kapjuk meg, aki úgy viselkedik a lakásomban, mint Cassie 2.0, olyan természetesen mozog, mintha ő lakna itt és nem én szenvednék. Bemutatkozom, talán hivatalosabban is, mint kellene, mire ő totális ellentéteként a bátyjának üdvözöl itt, a párosuk beszélgetésére azonban szélesedő mosolyom jelzi, hogy jól szórakozom a csipkelődésükre. elejtem, hogy nekem is közöm van a fakanalak világához, mire Dottie nem tőlem, hanem a bátyjától érdeklődik.
- Talán nem nézed ki belőlem, hogy chef vagyok? - ha már ő kikérheti magának, én is megteszem, ugyanazzal az éllel a hangomban, amivel ő tette ezt percekkel korábban, de aztán folytatja is a magyarázatot a húga felé, én pedig aprót bólintok, mert hát végül is igaza van. Hacsak ennyire egyszerű lenne?! Wes inkább a fúróval foglalatoskodik, amíg én inkább a dobozból egyesével szedem ki a gépek részeit és a konyhapulton rakom össze, miután felhagyok a fólia hajtogatással. Dottie a telefonját bújja addig, mert a hangzavarban úgysem tudna olyan hangosan beszélgetni, én pedig nem akarnék kiabálni.
- Kösszentyű - automatikusan ez a szó csúszik ki, amikor Wes bejelenti, elkészült a mestermunka. A kimondott szó miatt megköszörülöm a torkom. - Bocsi, tudok rendesen is beszélni, csak az egyik barátnőm szokta ezt mondani, és neki van egy bizonyos fajta hanglejtése is ehhez, amit biztosan nem fogok utánozni - a két szempár rám szegeződik, úgy érzem, egyikük éppen a rituális boncolásom tervezi, a másik pedig kíváncsi lehet, hogy beszélhetek nála is többet, ezért lányos zavaromban megvonom a vállaim. - Tényleg. Köszi! Befogom - eldobom a képzeletbeli kulcsot is, miután az ujjaimat elhúzom a szám előtt, mint amit gyerekként csináltam a nagyi előtt, ha épp rossz fát tettem a tűzre, ő meg pörölt velem. A felajánlás ezért is ér váratlanul, amire megrázom a fejem. Erős vagyok, nő vagyok, meg tudok oldani mindent. NYILVÁN! - Nem, megleszek. Ha minden igaz, nincs már olyan dolog, amit ne tudnék megemelni. Vagyis hallani fogod, ha mégis ilyen lesz, mert akkor azt le fogom ejteni - csücsörítek hirtelen, számításba véve azt gondolatban, hogy mivel szerencsétlenkedhetek, de Dottie már megint valami máson töri a fejét és azt hiszem, hogy nem csak rajta, hanem a bátyja szavain is leakadok. Végignézek magamon. Már hatodjára. Megköszörülöm a torkom. Madonna biztosan borzasztóan zabos lesz, ha elutasítom az ajánlatot.
- Nem, nem fogom abbahagyni - vigyorog Dottie, kontráz a bátyja szavaira. - West az őrületbe fogom kergetni, mert még akkor is mondogatom neki, hogy lejöhetnél, amikor párnával dobná le a fejem, hogy pihenhessen. És egyébként meg tudom, hol laksz, szóval jövök zaklatni téged, ha már West nem tudom. És kérdezd csak meg tőle, idegesítő tudok lenni - bazsalyog. Én bizonytalan vagyok
- Oké - egyezek bele egyszerűen.
- Hahh! - ugrik fel a kanapéról. - Na, gyere akkor, a káoszod megvár téged utána is!
- Most? Úgy érted most? - könyörgő pillantást vetek Wes felé, hogy nem most, nekem ez most tényleg nem alkalmas és amúgy is, hogy nézek már ki? Mint egy csöves hercegnő, aki a koszos kikötőbe veti magát éjszakai turistajárat keretein belül. Mint akit legyőztek, veszek egy mély lélegzetet, de csak azért, hogy a hűtőből elővegyem a Pinot Noirt, amit amúgy is azért raktam be reggel, hogy ma este megiszom bosszúból. - Átöltözhetek azért előtte? - érdeklődöm, mert tényleg elég hajléktalanban tolom.
- Miattam nem kell - rázza meg a fejét Dottie. Már csak wesben bízom, hogy így nem engedne be a lakásába. - Mondjuk ha el akarod csavarni a szingli bátyám fejét, akkor akár - vigyorogva árulja el a bátyját, amire már tényleg csak pislogni tudok. Ezek szerint Dottiet kell kikérdeznem, hogy a bátyja tényleg ennyire koravén süni-e, vagy csak engem tisztel meg ezzel a viselkedéssel. Próbálok nem odafigyelni a szóban elhangzottakra, szememmel már a papucsom után kutatok.
- Most megyünk. Ezek szerint - jelentem ki hitetlenül, mert még mindig meggondolhatják magukat.

Beismerem, annyit beszélek, mint másik három együttesen, mégsem hinném, hogy a hiba a saját gépezetemben lenne. Tudok beszélni az érzéseimről, a gondolataimról, de ha éppen a konyhán vagyok, akkor katonás rendben tartom a körülöttem lévő dolgokat úgy, hogy a lehető leghasznosabb legyen mindenki munkája ott. Ha nehezen is hinné bárki, iszonyúan balesetveszélyes környezet, ahol nem egyszer-kétszer sikerült már a kötszerhez nyúlnom, csak azért, mert mások nem figyeltek kellőképpen, s ehhez kapcsolódóan gyönybetűkkel töltöm ki a baleseti jegyzőkönyvet is, ha arra van szükség. Nem vérrrel és verejtékkel pecsételek, mert arra nincs szükség ugyan, de attól még azt gondolom, hogy a munkámban kedvelem a precizitást és mindig magamtól várom el a lehető legtöbbet, nekem kell magamhoz mérten a legjobbnak lennem. Szeretem, ha motiválnak és szeretek is motiválni. Csak így lehet előrébb jutni, csak ezekkel a kvalitásokkal mondhatom magam sikeresnek a hivatásomban, nem igaz?  Az amúgy férfi szakmában nőként helytállni mindig sokkalta nehezebb, úgyhogy a kis piszkálódást már nem veszem fel, most sem sért vérig a férfi a szavaival, egyszerűen csak megvonom a vállam, hogy valójában igaza is lehetne. Beszélhetnék kevesebbet, de nem hiszem, hogy azt is akár elfogadná, mert akkor meg bizonyára érkezne a harapófogs metaforával, amihez már mindketten túl öregek vagyunk, azt hiszem. Így inkább csak türelmes mosolyt villantok felé, a még türelmesebb pillantásommal - nem, nem fogok belemenni holmi hitelteten vitákba vele az első napomon. Majd beragasztom rágóval a postaládáját inkább.
Mindezek ellenére igyekszem felhőtlenül és pozitívan hozzáállni a nagy horderejű változáshoz, amit már másodjára lépek meg az életem során és próbálok nem a múltban ragadni, úgyhogy ha már kérek, akkor azt normális hozzáállással teszem és a Szomszéd ezt kihasználva vagy elfogadva dönt úgy, hogy mégis csak követ engem a lakásba. Tudom, hogy nem kellene idegeneket beengednem - ahogy ismeretlen autóba se szállunk be -, de ha itt és most kirabolna vagy leszúrna, akkor meg is érdemlem ezt az egész hajcihőt, tényleg.
- Nem azért költöztem ide, hogy másoknak a bögyében legyek - teszek hozzá ennyit, leginkább, hogy magamat nyugtassam - őt biztosan nem fogom, de.. majd ha nem járkálok az ígéretemmel ellentétben éjjel kopogva, vagy nem tologatom a bútoraimat nonstop, akkor nem fog kihajítani az emeletről - ebben bízom. És bízva remélem, hogy nem ennyire agresszív vagy hogy fű alatt sorozatgyilkos hajlamú mondjuk. Inkább terelek a szavaimmal, és ha már a húgát említette, akkor kegyetlenül és kíméletlenül, nála tényleg érdeklődöm, hogy hogyan és mint járjak el a lánnyal kapcsolatban, a lehető legtöbb információt szeretném tudni anélkül, hogy azt zaklatásnak venné. Megnyugszom a becenévre.. és a kis piszkálódó kérdésemre kapott reakciót elraktározom a tudatomban.
- Szép neve van a húgodnak - elmosolyodom. - No, akkor csak nem vagy mindig morgó mackó! A húgod biztosan hálás, hogy segítesz neki. Dottie-nak. - hangsúlyozom ki a nevét, hogy a Szomszéd tudja, figyelek arra is, amit ő mond, mert ha már új vagyok, akkor nem ártana, ha mindent is mihamarabb megtudnék az itteni lakóközösségről.  Még ha csak ideiglenes is némelyik, mint a férfi húga, de aztán a kérdésére mégis csak egy elképzelt tervrajzot rittyentek elő a szavaimmal, és ha már a kinézetemet hozza fel a Szomszéd, akkor végignézek magamon: még mindig felemás zokni, Madonnás elnyűtt póló... bizonyára kócosabban felkontyolt haj, mint amivel nekikezdtem a mai napomnak. Elkínzottan felsóhajtok.
- Nézd, megértem, hogy ez a szabadság országa és sattara. LÁTTAM, hogy miben képesek az amerikaiak vásárolni..  én szeretek emberként és nem bűzlő szemeteszsáknak kinézni mások előtt. De.. most lehet, hogy elég jól asszimilálódom, ha már ideköltöztem - húzom el a számat, jelentőségteljesen végignézve magamon. - Nem ítélkezem, mielőtt még leírnál még jobban. Nincsenek előítéleteim veletek kapcsolatban, de szerintem te sem a haggiest próbálnád ki, ha brit ételek közül kellene választanod, mert az még nekem is kultúrsokk, ne aggódj - vonom meg a vállamat, de azért a férfit lesem, hogy megbizonyosodjak afelől, tényleg lehet igazság a szavaimban, s a mostani szerelésem első helyezett lenne a Borzasztó szerelések díjosztóján. No meg az elcseszett telenovellás jelenetet is bemutatom, úgyhogy ez már a második pipám azt illetően, hogy mit ne csináljunk ismeretlenek társaságában.
- Szakács vagy?! - ez most kérdőrevonás? Vagy csak döbbenet a hangomban? Nem tudnám kinézni belőle. Bár a répáit le is tegezheti akár, azt talán nem veszi egyik fél sem sértésnek, nem igaz? Hagyom, hogy végre segíthessen is ameddig én kalózként a kincsért kutakodok a padlón. Még a fejemet is leteszem a padlólapra, hogy fókuszálva ráleljek a kis szökevényekre, amikor a hangja töri meg a lelkesedésem.
- Itt Amerikában fenékkel csábítanak? - nyúlok be az asztal alá, nem is zavartatva magam. - Szerinted ez a célom? - nem tudom folytatni a gondolatmenetet, mert kopogtatnak és a férfi otthon érezve magát a lakásomban masírozik az ajtó felé. Megkaparintom a tipliket és akkor egyenesedem fel letörölve a térdeimet, amikor az ajtó nyílik és egy barna hajú, a férfire vonásaiban nagyon hasonlító lány kukkant be. Felkelek, hogy ne a hátsó felem mutatkozzon csak be, a térdeimet leporolom és a tipliket a dohányzóasztal tetejére pakolom.
- Szia! - kínosan mosolyodom el arra, hogy a szemétdombomat szépnek találja. - Ruby Cassandra Barrett-Fletcher a nevem. De hívj csak Cassie-nek - nyújtok kezet Dottie felé, oldalpillantással Wes felé is, hogy ez rá is vonatkozik ebben a helyzetben. Dottie megütközik a kezemen.
- Jaj istenem, ne bomolj már - vigyorog rám és a kézfogás helyett egy hirtelen jött ölelésben részesít, amit sután viszonzok.
- Wes szerintem nem örül annak, hogy én költöztem fölé. Tudod, egészen eddig morgott azért, mert zajos vasárnapja volt.. miattam - árulkodom, miközben végig a férfit nézem kihívóan, Dottie pedig csípőre téve a kezét fordul a bátyja felé.
- Miért csinálsz te meg ilyet? Lehetnél kedvesebb is! - csücsörít a szájával és találomra megfog egy dobozt, hogy hasznossá tegye magát. Pont a konyhai eszközöket tartalmazót, ami a hirtelen mozgás miatt azonnal csörömpölni kezd.
- Dot... - lépek oda hozzá, kezemet a dobozra téve jelezném, hogy nem kellene. - Törékeny dolgok vannak benne és.. ezt majd én szeretném - mosolygok rá, na meg Madonna is a mellkasomon.
- Ó! Oké - néz el a bátyja felé, kezével is int, hogy Wes megmozdulhatna, ha ő már le lett állítva róla, mire felsóhajtok és felkapom a tipliket az asztallapról, és ha Wes visszalép, akkor tenyérrel felfelé nyújtom azokat felé. - Köszönöm - most először.
- Te mivel foglalkozol? - érdeklődik Dottie, és ha már nem engedem, hogy besegítsen, a kanapéra csüccsen le, mintha otthon lenne.
- Executive souschef vagyok a Ritz-Carltonnál. Vagyis.. csak voltam. Vagyok. Ez bonyolult egy kicsit most - hallgatok el, mert máskülönben késztetést éreznék arra, hogy hagyok csapot-papot és egy újabb levéllel vagy hívással megzaklassam a helyi hotelt, hogy mégis hol marad a reakció, kezdhetek-e vagy sem. - Pár héttel ezelőtt még Dubaiban dolgoztam és az áthelyezésemet kértem ide - elkezdek molyolni, a hatalmas fóliát kezdem makacsul pedánsan összehajtogatni anélkül, hogy a testvérpárra néznék.
- Wes? Mit csinál egy executive souschef? - érdeklődik Dottie, miközben próbál mindkettőnkre figyelni.

Esküszöm, menten honvágyam lesz! Azt már megszoktam, hogy nőként sokkal több munkát kell beletennem az életembe, a karrierembe és a jövőbe, mint ahogy azt megkövetelik a férfiaktól a mai napig, de az eszembe se jutott, hogy a beköltözésem napján kvázi már ki is lakoltatnának. Természetesen a szomszéd nem ezt közli, csak én beszélem be magamnak, tudom jól, ettől függetlenül nem tetszik az, ahogy már most kapom az ívet azért, mert nem aggastyánoztam le és egyébként is a tiszteletet akkor is meg tudom adni, ha tegezem.
- Még csak az kéne! - horkantok dacosan. - Olyan a hangom, mintha repedt fazekat ütnének, iskolás koromban megpróbáltak arra rávenni, hogy énekeljek, de csak egy berekedt és nagyon is fehér, hamis Miss Tupac voltam, aki egyetlen hangot sem talált el a furcsa rap éneklésével. Úgyhogy eszem ágában sincs jelentkezni bandába. Nézőnek esetleg, de akkor sem a hangfalak mellé. Mert az hangos. És nem tudom, esély van arra mondjuk rock koncerten, hogy behúznak a pogoba, nekem meg nincs kedvem az életemért harcolni jobb esetben - adok magyarázatot még olyan kérdésre is, ami minden bizonnyal meg sem fordult a fejében. Nem tegezem le menet közben, csak magamról beszélek, mert legyek már elég nő ahhoz, hogy megtehessem - ugye. Biztos vagyok abban is, hogy a szövegelésem az egyik fülén be, a másikon pedig ki fog csusszanni, mintha csak a falnak beszélnék, de ha egyszer ennyire sokat vagyok képes beszélni, még miatta se fogom magam vissza. Bólintok arra nagy lendülettel, hogy már csak néhány óra armageddont szabadítok a lakóházra és erre a lakásra, de mivel nem vagyok Nostradamus, nem tudom megállapítani, hogy az most három vagy négy órányi munkámat jelenti. Különben is lehet, hogy dacolok inkább és a holnapi zörgést-csörömpölést választom csak azért, hogy felidegesíthessem Mr. Szomszédot. Széttárom a karjaimat az okfejtésre arról, hogy mennyire tisztelem őt, és alapesetben egyet is értenék vele ebben-abban, de ha már itt tartunk, eldöntöm, hogy most már csak azért sem fogok előhozakodni a "mi a neved" kérdéskörrel. Majd ha akar, bemutatkozik.
- Ahogy már te is tegezel - szusszantom a nyilvánvalót, habár engem nem is zavar, hogy fiatalabbnak néz. Ameddig nem kéri el a személyigazolványom, hogy megbizonyosodjon, elmúltam már tizenkettő és felnőtt, felelősségteljes nőként élem a mindennapjaimat, nem leszek rá nagyon morcos. - De tényleg nem okoz gondot, ha elvárod azt, hogy magázzalak. Csak szólnod kell és ahhoz tartom magam - zárom le reményeim szerint a vitát erről, mert eddig úgy tudtam, hogy az amerikaiak amúgy is sokkal közvetlenebbek és vidámabbak, mint mi britek.
A furcsa jövök is megyek is akcióját nem tudom értelmezni, de ha már annyira piszkálja a csőröm, hogy rendezzem a kettőnk közt fellobbanó vitát és feszültséget, ezért is közlöm vele nyugodtan és visszavéve kicsit a hevességemen, hogy igen, szeretnék túljutni mielőbb a költözésen. Vannak igényeim, szükségleteim és egy totál idegen országban próbálok a felszínen maradni azzal, hogy legalább valahol otthon érezhetem magam. Mégsem picsoghatok neki, hogy nem csak a családomtól vagyok távol, de a jegyesemtől is három kontinensnyi távolságra menekültem egy olyan helyre, ahol még csak biztos munka sem várt. Van félretett pénzem - Amir vagyonán túl is, amiből amúgy sem kérek igazán, de nem húzhatom a végtelenségig a munkanélküliséget. Leginkább azért, mert az USA fogja magát és páros lábbal fogja szétrúgni a hátcsóm, hogy hazáig meg se állok. Még van pár hetem, eddig az akcióig, de remélhetőleg addigra már a Ritz-Carlton séfkabátját húzhatom magamra.
Még nem adtam fel! Amikor az idegenen, mégis szomszédon látom, hogy kezdi beadni a derekát a segítségkérésemre, szusszanok egyet megkönnyebbülten. Leginkább azért, mert férfi és biztosan jobban ért az ilyen férfias dolgokhoz, mint én valaha is. Hümmögök mások otthontalanságára. Elég, ha csak én megyek a híd alá, valóban, nem kell másoknak is ezt meglépnie. A hirtelen jött tüsszentésem megzavar abban, hogy értékeljem a minden bizonnyal nekem szánt véletlenül humoros megjegyzését. Visszafordulok a lakásba akkor, amikor már egyértelmű, hogy nem menekül el, ha már segítséget kérek tőle.
- Mi miatt akarnál szidni? Mármint még csak nem is ismersz, de ha szeretnéd, akkor majd éjszaka végigcsattogok a padlón a legmagasabb sarkú cipőmben. Ú, éjjel alvajárok vagy nagyon hangosan horkolok. Vagy a repedtfazék hangomon éneklem Madonnát - mintegy jelezve, mennyire komolyan gondolom, a pólomat alját lebegtetem meg, hogy lássa, nem beszélek a levegőbe. Vagyis oda beszélek, csak nem hazudok. Nem szokásom. - Csak viccelek. Nyugi, a végén még felgyújtanál vagy rám hívnál egy ördögűzőt - dohogom neki belépve a lakásba, csak hogy elinduljak felfedezni a megmaradt dobozaim.
- És az baj? Jobban szereted a csendet és a templomi hangulatot? - érdeklődőm kíváncsian visszautalva a korábbi témára. Ennél csak többet szoktam beszélni azok mellett, akiket kedvelek. Persze el lehet hallgattatni több módon is. Őszintén meglep, hogy nem várja más, csak a húga. Mondjuk ez nem jelent semmit, ha Alabamába készülnék, de még szerencse, hogy nem ott vagyunk. Egy egészen hosszú pillanatig filozofálok azon, hogy tényleg ott mindenki annyira éli-e a vérfertőzést, mint amennyire az elterjedt, vagy csak egy rosszul közölt marketingfogás, hogy mindig felemlegessék azt. - Hogy hívják a húgodat? - incselkedő pillantást vetek rá, miközben a zsepit, mint győzelmi zászlót emelem ki a dobozból. Igen, szándékosan érdeklődöm a húga nevéről. - Ez aranyos, hogy még mindig együtt laktok - lehet, hogy félreértem. Hallgatom, ahogy az alaprajzról tanakodik, a pillantásom pedig körbejárja a szomorúan várakozó dobozokat. - Ez lesz a nappali, ahol vagyunk. Elvileg kényelmes kanapéval, meg egy tévével, amit szerintem nem nagyon fogok bekapcsolni. Van egy konyhám, azt elvileg tegnap rendeztem be, de nem találok egy dobozt azóta sem és bele sem akarok abba gondolni, hogy a költöztető cég mondjuk lenyúlta. A háló is megvan már - mutatok el az irányába, mintha nem tudná a férfi. - A kisebbet gardróbnak tervezem fésülködő- és sminkasztallal. Nem mintha éveket töltenék a tükör előtt, csak ha már kimegyek a lakásból, akkor szeretek nem így kinézni - most magamon mutatok végig. Valószínűleg sokkal többet beszélve, mint amit elvárna, de hát.. hé, ő kérdezte!
Ameddig én beszélek, ő a tettek mezejére lépve fogna neki a segítségnek és a munkának, de ahogy megindulnék a fal felé, hogy megmutassam, hova szeretném a lyukat, már a fólia sem kell hozzá, hogy bénázzak és a dobozt nevezzem ki az új asztallábnak, amibe belerúghatok. Lelki szemeim előtt látom, ahogy a föld felé megindulok, ahogy elvágódok, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Ahelyett, hogy csattannék, a szomszéd kap el, a kezem a felkarjába mar, hogy stabilan meg tudjak kapaszkodni benne. Mindezzel megelőzve azt, hogy orrtöréssel kezdjem az új életemet, de így csak azt érem el, hogy valami borzalmas tündérmesében érezve magam nagy szemekkel pislogjak fel rá olyan közelről, ahogyan még BIZTOSAN NEM ismerjük egymást. K Í N O S! Felettébb kínos! A kérdése meglep. Nagyon meglep, egy aha szót bökök ki, és mielőtt elborulnék meg ő is észbe kap, elengedjük egymást. Lejjebb húzom magamon Madonnát, de a szemeim az áruló dobozt nézik.
- Hát ezt kerestem! - akadok ki inkább, mint hogy azt javasoljam, elborulgatok én, ő meg fogjon meg, hátha még egy dobozt meglelek. Eloldalgok a fal felé, ami még csupasz és a lyukra vár. - Nem tudom, hogy főzni, vagy enni szeretek-e jobban. Nem is tudom, hogy hogy nem gurulok még, mert nagyon sokat tudok enni is. Te tudsz főzni? Melyikőtök főz többször? A húgod vagy te? - érdeklődöm inkább, mert azzal csak nem kezdhetem a bemutatkozást, hogy "Szia, Ruby Cassandra Barrett-Fletcher vagyok, harminckét éves sous chef, de most éppen munkanélküli. Pszichopata módon próbálok bejutni a helyi Ritz-Carltonba és éppen menekülök, csak hogy ne kelljen egy kőgazdag arab pasihoz feleségül mennem, hogy életem hátralévő részében még csak dolgoznom se kelljen." Nem tűnik csábítónak, nem igaz?
- Szóval a lyuk - jutok el végre eddig afelé fordulva, hogy egy pillanat alatt ráleljek a jelölésre. Használtam vízmértéket, nekem az totálisan egyenes vonalnak tűnik, amit belőttem, de hát nem vagyok hozzáértő. Óvodában a vonalon belül se tudtam színezni! - Ide kellene és mindjárt előkeresem a tiplit is, az az előbb elgurult valahova. Szerintem a dohányzóasztal alatt lesz. Előkerítem. Addig megnézed, hogy tényleg egyenes-e minden, vagy borulni fog minden, mint a Titanic? - kíváncsian nézek a férfire, elmosolyodom könnyedén a bugyuta humoromon, de egyébként is, épp most készülök letérdelni és behajolni az asztal alá, úgyhogy meg is teszem, csak azt felejtem el, hogy éppen premier plánban nézheti végig a "jajaj, beszorultam az asztal alá" pornó pózomat. Csakhogy itt nem szorultam be és tényleg keresek valamit. Fenékkel a fickó irányában kutatva a padlón.

Egész eddigi életem során a bátyámmal volt a legtöbb vitám. Mindenkivel kijövök általában, mindenkivel megtalálom a közös hangot és inkább harmóniára törekszem, nem pedig arra, hogy másokat egy kanál vízben is képes legyek megfojtani. Nem azt mondom, hogy kérem a koronát, mert én vagyok a tökéletes NŐ, aki ideális minden téren és esetben, kivéve New Yorkban. Úgy tűnik, hogy mégis csak rossz helyet választottam ki magamnak és szednem kellene a sátorfámat, mert hogy nem welcome drinkkel és szomszédolós ételekkel várnak, inkább kerékbe törnének. Megforgatom a szemeimet, mert ha engem nem is kell félteni attól, hogy levegővétel nélkül képes vagyok felolvasni akár a Biblia összest is, az - elvileg - alsó szomszédom is olyan sokat képes beszélni, hogy attól félek, menet közben elvesztem a fonalat. Áthelyezem a testsúlyomat a balról a jobb lábamra, miközben olyan morcosan próbálok nézni, mint egy éhes kismacska és miközben a férfi ontja magából a szavakat, azon gondolkodom, hogy férfit hallottam-e már ilyen hosszan beszélni. Mrs. Porter az a hölgy, akinek a feszület a nyakában akkora, mintha ellopta volna a Golgota hegyről Jézus vesztőhelyét? Próbálom összerakni fejben és listázni, hogy mennyi mindent rontottam el a férfi szerint (látszólag mindent), és ha igaza is van, akkor sem. Ennyire könnyen nem adom meg magam. Vagy én lakok kuplerájban és turkálok a szemétdombomon kotlós tyúkként, vagy még egy kicsit elviselik azt, hogy én is szeretném otthonomnak hívni azt, amit mások már belaktak körülöttem. Akár hívőként, akár pihenő, törvénytisztelő állampolgárként.
- Tudom, hogy nem a lényeget fogom meg itt, de lehet dallamra is fúrni? Még kezdő vagyok ebben a szakmában - piszkálom meg az oroszlán bajszát, de ez már csak a kukacoskodásom jele. Nem tartok attól, hogy ezzel annyira felidegesítem, hogy nekem jönne, egyszerűen csak ha már ő sem kíváncsi arra, hogy miért éppen most végzem el a tényleg piszkos munkát, akkor úgy gondolom, nekem sem kell bemutatnom magam. - Már nem lenne sok vissza - nyugtatom a szomszédot és talán magamat is visszább vett hangerővel és kardoskodással, mert nem szokásom ennyire zabosnak lenni és elnézést kérhetnék, megfogadhatnám, hogy befejezem és kilyuggatom a bubis fóliát mindenki vasárnapi csendjében, de szeretek gyorsabban túlesni a megoldandó problémákon, mint azokat elodázni és újra meg újra elővenni azt. Mégsem használnak a szavaim, mert eldönti helyettem, mit kellene csinálnom, viszont nem is ez háborít fel, hanem a fedő él a hangjában, hogy le mertem tegezni őt. Felsóhajtok hangosan és hosszan, de meginog a magabiztosságom és egyből úgy érzem, hogy igaza van mindenben és mindjárt megadom magam, de egészen más csúszik ki a számon.
- Elnézést! Csak azt hittem, hogy jobb, ha fiatalnak nézlek. Magázhatlak is, ha azt szeretnéd, nem okozna gondot - a hivatásomban a tisztelet nagyon fontos. Nem csak a herarchia miatt, hanem azért is, mert mások munkája és tapasztalata sok esetben példaértékű volt, amit én is el akartam élni. Anya szíjat is hasítana a hátamból, ha nem bánnék úgy az emberekkel, mint ahogy azt én is elvárhatom. Ha most látna, biztos, hogy leordítaná a fejem és számon kérne azért, hogy miért vagyok ennyire kiállhatatlan fruska, amikor a szomszéd mennyire jókiállású férfi. Anyám mindig is a külsőségekre és a látszatra adott, mert hogy mit szólnak már mások ahhoz, ha valami nem tökéletes. Anyám és én mást tartottunk fontosnak az életben. Ő lenne a világ legboldogabb embere, ha hozzámennék Amirhoz. Már csak a pénze miatt is. Ez késztet arra, hogy hozzam a szokásos formám és kiborítsam a Mr. John Doe-t, mert másképp még nem tudom őt hívni, hacsak nem az Ősellenség címre nem hajt, ahogy készül otthagyni nyitott ajtóval mögöttem. Most komolyan itt hagy egy beszélgetés közepén? Csikorgatom a fogaimat, aztán kérdést intézek a hátának, mire megtorpan és újra beszélni kezd.
- Árammal. Ha be kell dugni, akkor elvileg árammal. Azt hiszem! - most miért kell összezavarnia? Meg is nézem újra, de amikor a vezeték kacskaringózása a konnektorban ér véget, megnyugszom, hogy nem vagyok mégsem olyan ostoba, mint amilyennek most láthatnak. Újabb kérdés a részemről, a közeledő alakjára pedig némileg összébb húzom magam az ajtóban, hogy ellásson addig, ameddig kértem az előbb, de ahogy már megint megindul lefelé, megforgatom a szemeimet. Nem szeretem, ha kioktatnak. TUDOK segítséget is kérni ha szükségét érzem. Megvakarom az orromat is, hagyom, hogy egyetlen lépcsőfokot lelépjen, mert addig tart a fene nagy feminizmusom. Zoknis lábbal lépek ki a folyosóra utána, mintha muszáj lenne meglépnem ezt. Mégis megteszem.
- Várj! - a mennyezet felé fordítom egy pillanatra a szemeimet a határozott szót kimondva. - Tudom, hogy az előbb azt mondtad, hogy fejezzem be vasárnap a hangoskodást és a rendbontást. DE! És itt valóban van egy de - még egyet lépek a piros, télapósapkás kacsás zoknis lábammal (a másik rózsaszín, unikornisos) az idegen felé, már a folyosó közepére érve. - ... ha nem okozna neked gondot és lenne pár perced, akkor tudnál benne segíteni? Úgy talán nem fogok Miley Cyrusként falat bontani - utalok a Wrecking Ball című számának klipjére a faltörő golyón ringatózással. - Plusz rám kenheted azt a zajt, ami a fúrással jár, és majd szidhatod te is a szőke új lakót - vonom meg a vállaimat, és ha felém fordult addigra, akkor láthatja, hogy a szám mosolyra húzódik.
- Szeretnék mielőbb végezni a költözéssel, mert nem akarok akár hónapokig a bőröndjeimből és a dobozokból élni, feltúrva mindent, mert nem tudom, mit hol találok. A tényleges zajongás reményeim szerint ma véget érne. Lehet, hogy egy-két bútortologatást még hallanál később is, mert nem vagyok biztos abban, hogy mindent szeretek úgy, ahogy most van. Igyekszem gyorsan végezni - toldom meg némi magyarázkodással azt, miért nem tudok hangzavar nélkül létezni az elmúlt pár napban, amit reményeim szerint el is fogad a szomszéd. - Nem esik le az ujjamról a karikagyűrű, ha megfogok egy szöget, vagy arrébb teszek egy koszos edényt - apropó, ha már kosz és legfőképpen por, akkor sikerül akkorát tüsszentenem, hogy összerázkódom tőle, de nem a tenyereimbe, hanem a felemelt könyökhajlatomba sikerül az akcióm. Megköszörülöm a torkom és reménykedem abban, hogy nem ver visszhangot a falakon ez a hang.
- Nem akarlak feltartani vasárnap. Biztosan várja a családod, hogy visszamenj kóstolni a mai menüt - jegyzem meg jóhiszeműen. Ellenkezem saját magammal is aztán, amúgy is kell egy zsebkendő nekem, úgyhogy intésre emelem a kezem, hogy szabadon engedjem a férfit. Visszalépdelek a lakásba nyitva hagyva a bjárati ajtót is, hogy felkutassam a zsepi csomagomat. Vettem, ugye? Legalább már tudom, hova kell vinnem kompenzációként mac & cheese-t valamelyik nap. Ha nézek is hozzá receptet, azt is úgy, hogy a saját ízvilágomnak és kísérletező énemnek megfeleljen az étel. De mind a tíz ujját meg fogja utána nyalni, azt garantálom.

Mondjuk azt, hogy a kisebb testvérként nem könnyű az élet, mert amelyik utat a bátyám kitaposta, oda nem hogy nem léphettem már soha, nem. Don árkokat ásott elém, sziklákat emelt és vigyorogva nézte a bukdácsolós akciómat, ahogy próbáltam előrébb jutni. A gyerekkorunk inkább hasonlított a hideg háborús korszakra, mert ha nem civakodtunk, akkor ettünk vagy épp azon versengtünk, kit szeret jobban apa vagy anya. Emlékszem, egyszer üvöltve, bőgve fröcsögtem kettő centiről az arcába, hogy válasszon végre kettejük közül, mert a másikuk lesz az én új kedvencem és az is élénken él az emlékeimben, hogy egyszer megszöktem otthonról. Egészen a szomszédig jutottam, táskával a hátamon, ami egy Barbie babát rejtett és egy félig elrágcsált almával a kezemben, csak hogy Miss Piggyt megsimogassam, aki egyébként egy jól megtermett, diétára is fogható seszínű kandúr volt. A bátyám persze azonnal riadóztatta a szülőket, mire apa kirontott a házból és a karomnál ráncigálva cipelt haza, ahol pedig elporolta a fenekem, hogy még egyszer így nem ijesztek rájuk, különben kikapok és odaadnak Mathilda nagyinak egy teljes hétre! Akkor megint megfordult a fejemben, hogy világgá megyek, mert ő nem az a nagyi volt, aki megszerettette velem a sütést, a főzést és leginkább az étel kóstolgatást - még ha le is forráztam a nyelvemet és a számat.
A pakolás közben ezek az emlékek is nosztalgiával töltenek el, mert minden egyes fénykép mesélni tudna egy olyan pillanatról, amit a szívemben őrzök, amire szívesen gondolok vissza. Donnal már csak kedvességből és testvéri szeretetből szívjuk egymás vérét, nem pedig azzal a szándékkal, hogy elérjük, a másikat kitagadják a szülők, mint amit gyerekkorunkban akartunk elérni. Egészen támogatóak lettünk a másikkal szemben és ő volt az, aki első körben felajánlotta, hogy kivesz szabadságot, csak azért, hogy segíthessen a költözésben. Nem akartam a terhére lenni, mert hogy én egy öntudatos, ambíciózus, XXI. századi önálló, emancipációban született nőként mindent (is) meg tudok csinálni egyedül, nincs szükségem férfi kézre. Meg tudok emelni egy egész szekrényt? Hogyne, mint a huzat. Ha a mosogató alatti csöveket kell megszerelni, meg tudom csinálni? Naná, adj egy csavarkulcsot. Vagy fogót, vagy mi kell ahhoz. Dolgoznék, gyorsan akarok végezni, amikor nem csak a bátyám okoskodásai, de a bejárati ajtón felhangzó dörömbölés is megakaszt, mintha grizzyk támadnák meg a lakást. Kiabálok, hogy mindjárt ott vagyok, nem kell az ajtót bántani azért, mert valaki erőszakos, de nem olyan sima az odajutásom, mint tervezném. Elfordítom a zárat az ajtóban és a csúszózárat is elhúzom, csak utána tárom ki egy határozott és gyors mozdulattal azt, megrezzenve, amiért az ajtómban álló férfi karja még lendületet venne újra. Mégis gyorsan túlteszem magam mindezen és letámadom a pörgő szavaimmal, amik hordozzák az angolságomat, le sem tagadnám ezt. Azt mondja mindenki, hogy szexi, én meg elhiszem - ezt kivételesen. Hümmögök a visszakérdezésre a segítséget illetően, magamat is meggyőzve bólintok is rá, de azért már csak összevonom a szemöldökeim, amikor a hétvégével jön és a vasárnappal.
- Elnézést! Nem tudtam, hogy vallásos vagy és a vasárnapokon ahogy az Úr is megpihent, úgy nekünk is azt kell. De ha már itt tartunk, akkor szombaton se dolgozhatnánk, mert akkor a zsidőknak van sábbát, a nyugalom napja. Hétköznap általában dolgoznak az emberek és ha azután állnék neki, akkor azért zavarnám a csendet. Ha azt mondtad volna, hogy reggel 7-kor ébredtél arra, hogy fúrok, megérteném. Vagy azt, hogy éjjel kettőkor arra ébredsz, hogy mondjuk egy másik szomszédod épp élvezi a testiség örömeit - magyarázom. - Mikor lenne érdemes költözni ezen a környéken? Vagyis itt! - teszem fel a millió dolláros kérdést, mert valóban érdekel. Mármint igyekeznék ahhoz tartani magam, de nem egyszerű. Főleg, ha az ember ott is lakik, amit éppen pakol és eddig örülök neki, hogy még nem estem át egy dobozon sem éjjel, amikor pisilni kelek fel. - Bocsi, hogy alattam laksz - teszem csípőre a kezem, mert egyébként nem vagyok az a típus, akinek a tűsarkú cipőit hallani fogja a jövőben reményeim szerint. Ha valóban elérem, hogy a Ritz-Carltonnak dolgozzak, örülök, ha képes leszek hazavánszorogni zombiként és kábé úgy fogok beesni az ágyamba. Ezek szerint a késő éjszakai zuhanyzásért is elnézést kell kérjek? - Kiírtam odalent, hogy költözöm. Nem láttad? Vagy itt nem szokás ezeket nyomon követni? - teszem fel az újabb kérdésem, de a férfi már mással foglalkozik, a mögöttem lévő káosz közepén hagyott fúróval. Tipikus férfi! Egy negyedet fordulok, hogy ránézzek a most nem bekapcsolt fúróra. A csendje elég harsány most. Aztán visszanézek az alsó szomszédra kíváncsian, enyhén elnyíló ajkakkal.
- Ezek be tudnak indulni maguktól? - érdeklődöm egyértelmű kíváncsisággal, mert ilyet még nem tapasztaltam. De aztán kapcsolok és lehet, hogy neki nem az a lényeg, én nő vagyok, önálló és modern is, a #metoo mozgalom után. - Úgy gondolod, hogy egy nő nem képes azokra a dolgokra, amire egy férfi? - az ujjaimat a hátsóm mögött kulcsolom össze, a tenyereim az ajtó lapját érik. Direkt nem válaszolok arra, hogy egyedül vagyok, hiszen hallott beszélgetést. Hazudhatnám azt, hogy a férjem éppen leugrott boltba. Vagy világgá szaladt tőlem, a logikámtól és a sok fecsegésemtől. Néha azt kívánom, bárcsak Amir is látná, mennyire sok tudok lenni és nem ragaszkodna az esküvőhöz, aminek az időpontját még csak ki se tűztük. Én mondtam igent neki! - Hogy kell ott hagyni ezeket az akármiket? Azt mondták, hogy ez egy ütvefúró és ezzel tudom a leggyorsabban a polcot feltenni, tiplivel meg csavarral. Be is jelöltem a falon, van ilyen kis buborékos mérő lécem, elvileg vízszintes a talajjal. Te nem úgy látod? - mutogatok a vízmértékről, hogy értse, mire célzok, egyetlen lyuk van eddig a nappali falán, a másik csak jelölve. Pislogok el a fal irányába, miközben még mindig azon gondolkodom, hogy kell a fúrókat a padlón hagyni, ha nem így. A mocorgásommal az ajtót egy kissé jobban kitárom, így újra látható az a teljes kupleráj, ami a lakásomat jellemzi a költözés címszó alatt.

Még jó, hogy nem dolgozom! Az elmúlt három napban mást sem csinálok, csak ajtónállót játszok. Ha csengetnek, rohanok, ajtót nyitok, idegen férfiakat engedek be a lakásba és fizetek a szolgáltatásaikért. No nem azért, mint ami ezekből a szavakból nyivánvaló lenne: költözöm. Egyelőre két hatalmas bőrönd, egy hátizsák és egy válltáska volt a tulajdonomban, amikor átléptem a lakás küszöbét először. A szélesedő vigyorgásom szinte visszhangot vert a bérleti szerződés aláírásakor a csak gépesített, de egyéiránt kongóan üres albérletben, amit a tulajdonos megfejelt azzal, hogy azt csinálsz, amit akarsz. Normális esetben ez a kijelentés kiégetne és baromi pipa lennék, de ebben a helyzetben csak megspékeli a szabadságérzetem és szaván fogtam Mr. Smitht: kanapét, ágyat, komódot, könyvespolcot, dekorációkat, kiegészítőket, mindenféle szükséges és haszontalan tárgyat rendeltem, amiket expressz szállítással kértem. Lassan már vacsorára is meghívhatnám a srácokat, annyit járnak ki és be a lakásban, én pedig nem bírom már idegekkel és könnyekkel, amikor a bankkártya számomat a kis téglalapokba beírom az online vásárlásoknál.
Két napja a hálószobának eltervezett helyiségben pakoltam, daraboltam, zúztam és csavaroztam, de mielőtt még rendeltem volna a legközelebbi kínaiból, lefürödve a frissen húzott ágyneműbe fúrtam magam és úgy szagolgattam boldogan bugyuta vigyorral az öblítő illatát, mintha drogos lennék. Tegnap a konyha volt soron, és ha azt mondom, hogy arra fordítottam a legnagyobb figyelmet, nem hazudok. Öt órán keresztül bontogattam a dobozokat, a fóliákat akkurátusan összegyűjtve, hogy minden a helyére kerüljön, de amennyire imádtam, annyira is volt fárasztó. Sushit rendeltem tegnap, egész nap.
- Már a kezedben is rosszul áll az a fúró, Cas - videóhívásban vagyok, a bátyám az, akinek a ráncai a homlokán inkább árkok már. A lesújtó pillantása egyértelművé teszi, hogy a felosztás nem volt véletlen köztünk sosem - nekem a konyha való, neki pedig az ezermesteri pozíció. - Azt a fúróhegyet vetted meg, ami belevaló? Mi az isten az a zöld folt az alkarodon, te lány?! - harminckét évesen is képes úgy kezelni, mintha pisis három éves lennék. Csak négy év van köztünk, én őt öregezni szoktam. Vagy vénemberezni, attól függően, melyiket érdemli meg. Hogy mit vettem? Nekem csak ajánlották a hozzávalókat!
- Szeretnéd, hogy idegeneket fogadjak és béreljek fel arra, hogy mindent összerakjanak nálam? Hogy lássák közben, milyen bugyikat és melltartókat pakolok el fütyörészve és ha nekik meg melegük van, akkor az izzadt, izmos felsőtestükkel kerüljek szembe? Ezt akarod mondani?
- Kímélj meg ettől a látványtól. Mindjárt hányok! - jelenti ki, amire megforgatom a szemeimet és majdnem átesem a kanapé darabokról - a három részéből kettőt már a helyére toltam a hívás előtt. - leszedett fólia tengeren. Ütvefúróval a kezemben. Épp, hogy csak elkerülöm azt, hogy felsikítsak ijedtemben, de az ujjammal a fúró indító gombját sikerül az ijedtségben benyomnom. - Az istenit, Cassie! A végén még meghalsz nekem! - csattan fel, amire elnevetem magam. Arrébb rúgom a fóliát is.
- Minden rendben van, ura vagyok a helyzetnek. Szóval a zöld foltok - veszem sorra őket. - Az alkaromat a könyvespolc nyomta meg, a combomat az ágykeret és valahogy a seggemre is került egy, abban nem vagyok biztos, hogyan sikerült. Lehorzsoltam a térdemet is egyébként, csak azt nem látod, mert hosszú nadrág van rajtam és a véremet is beáldoztam már amúgy tegnap, sikerült elvágnom a séfkéssel az ujjamat. Még szerencse, hogy nem dolgozom ujjlenyomatos helyen - vadul elvigyorodom a kifogás miatt, de Don - anyakönyvezett nevén Donald (kacsa) - nem dől be a terelésemnek.
- Mondtam már, hogy ennyire nem akarok rólad tudni részleteket, húgom. Biztos, hogy a lengőpolcot akarod feltenni? egyedül? - a hangjában némi pánikot vélek felfedezni, amire csak egy jóleső aha furakszik ajkamra.
- Itt vagy? Vagy apa? Amir? Még mindig áll az ajánlatom, hogy egy jöttmentet felfogadok. Ne aggódj, tudom, mit csinálok!
- Híres utolsó mondatok, mi? R.I.P. Ruby Cassandra Barrett-Fletcher élt harminchárom évet - imitálom meme-szerűen tátogva, artikulálva-gesztikulálva a szavait, mert csak azzal vagyok elfoglalva, hogy koncentrálva a tiplinek csináljam meg a falban a lyukakat, amikor csengetnek. Hogy mit mondott? Nem vagyok még harminchárom! Pfff! Először az ajtón felhangzó koppanást figyelmen kívül hagyom, ami aztán folytatódik ritmustalanul.
- Megyek! - kiáltom az ajtón dörömbölőnek, mire a bátyámat kinyomom egy intéssel és még mindig a kezemben tartott hálózatról működő fúróval indulok meg. Még két lépés kellene az ajtóig, amikor a hosszabbító és a fúró és visszaránt, pedig már lendíteném a karom is. - Mindjárt ott vagyok! - folytatom a hangos informálást az ismeretlennek, úgy rakva le a gépet a padlóra, hogy nehogy nyomot hagyjon. Kifújom az arcomból a csellengő fürtöket, felemás zokniban, messy bunba kontyolt hajjal és egy nem a divat miatt is szakadozott anyagú, kinyúlt és fakult Madonnás pólóban, fekete melegítőnadrágban nyitok ajtót, de csak azután, hogy feltűnésmentesen ellenőrzöm azt, hogy szükségem van-e dezodorra, mielőtt kiengedem a Krakent. Még tűrhető. Rám férne mondjuk egy alapos fürdés. Úgy háromszor. Az ajtót lendületesen nyitom ki, igyekszem szofisztikáltan kinézni, ami az imént leírtak alapján eléggé megkérdőjelezhető.
- Helló! Igen?! Miben segíthetek? - a hátam mögött teljes káosz. Mintha egy csorda bölény vonult volna végig a lakáson, de adjatok még három napot és kitakarítok, hogy egy porszemet se találjon senki a lakásban.  - Felébresztettelek? - odalent a faliújságra kiírtam még, hogy hangoskodni fogok pár napig. Nem tudhatom, hogy itt is tartanak-e sziesztát, mint a mediterrán országokban. Még nem vagyok készen arra, hogy új lakóként üdvözöljenek az itteniek. Azt itt így szokás? Azt mondta a lakás tulajdonosa, hogy nincs mitől tartanom. - Ki vagy? Vagyis itt laksz? valahol? - jut eszembe, mert nem akarok rossz embert beengedni a lakásba. Ezért is húzom beljebb az ajtót, hogy csak ne lásson be annyira a lakásba. Még jó, hogy az eljegyzési gyűrűmet levettem, nehogy megsérüljön a nagy DIY-om közben.