A 787-es utazómagasságban halad New York JFK repülőtere felé a Kolorádói Denver városából. A turista osztály hatodik sorában a legtöbben alszanak mellettem, így leveszem a laptopom fényerejét, hogy az utastér halványított fényében ne képezzen vakító kontrasztot. Maradhattam volna még egy napot a hotelszobában, de el akartam jönni a korábbi géppel, ezzel bevállalva azt, hogy lemondok a biznisz osztályról. Mióta megcsináltam az igazságügyi tolmács és fordítói vizsgát, rengeteg felkérést kapok szerte az államokban, éppen ezért is örülök, hogy elértem a ma esti járatot és így a holnapom megmarad szabadnak.
Egyik lábamat magam alá gyűröm és úgy hajolok a lenyitható asztalkára helyezett laptopom képernyője felé, amin kivételesen most a Messenger van nyitva, mintha egy jó titkárnő lennék, ki most is épp dolgozni akarna. De nem, jelenleg épp kicsacsogom magam a barátaimnak és családomnak, akikkel sajnos leginkább már csak online tudom tartani a kapcsolatot. Egy mémen mosolygok éppen, mikor felvillan a felettesem üzenete, akivel szerencsére egészen jó a viszonyunk a meglévő tisztelettel együtt.

Minden rendben Ashley? Hallottam, szuper voltál ma!

Szia! Igen, szerencsére ma le tudták zárni a tárgyalást.

Klassz! Figyelj csak, ma érdeklődtek irántad, de nem akartalak
eddig zavarni vele. A New Yorki ügyészség keresett meg, mivel
szükségük lenne egy orosz nyelvű tolmácsra. Azt tudom, hogy
bűnügyi esetről van szó. Nem válaszoltam semmi érdemlegeset
nekik, csak annyit, hogy te majd keresed őket. Mit gondolsz?

Mindenképpen pozitív, hogy New Yorkban van és nem kell
sokat utaznom. Mennyire bűnügyi? Én eddig családjogi és
vállalati tárgyalásokon fordítottam, komolyabb ügyet nem
vittem még, ezért nincs benne tapasztalatom. 

Szerintem meg fogsz birkózni ezzel is. Mindenesetre elküldöm
az emailt, holnap vedd fel majd vele a kapcsolatot, részletezni
fogja, hogy miről is van szó.

Alsó ajkaimba harapok, amivel próbálom elhessegetni a bennem gyűlő stresszt, abban viszont igaza van Zoranak, hogy remek ugródeszka lenne a karrieremnek egy komolyabb hangvételű fordítói munka. Megnyitom az emailt, ami szinte azzal egyszerre érkezett meg, ahogy ő leírta. Nem túl hosszú az üzenet, általában azért első megkeresésre is több mindent szoktak megadni, úgyhogy nem lettem sokkal okosabb. Ellenben megszólal a mikrofon és a pilóta bemondja, hogy megkezdjük a leszállást, úgyhogy nem is baj, ha nem tudok jobban belemélyülni az emailbe. Lecsukom a fehér laptopot és pakolászni kezdek.

Természetesen nem vagyok saját magam ellensége, így végül elvállaltam az új lehetőséget. Részletesen megbeszéltem mindent többek között a bíróval is, az első tárgyalás pedig jövőhéten lesz. A mély vízben nem szeretném magam megfullasztani, ezért még hajnali kettőkor is ég a nátriumos lámpa sárga fénye íróasztalom felett. Nyitva hagytam az ajtót, hogy jól szellőzzen a szoba. Azon keresztül halad át az unokatestvérem, Rafe, aki megengedte, hogy vele lakjak, mikor 2019-ben New Yorkba költöztem. Igaza van, általában nem szoktam én ilyen sokáig fent lenni, elmúltak már azok a szép egyetemi időszakok.
- Hát te? - kérdezi, ahogy mellém ér és rápillant a jegyzetfüzetemre, én pedig még leírom az utolsó cirill betűs mondatot mielőtt felnéznék rá.
- Át kell néznem pár kifejezést még a következő munkám előtt. De már lassan fekszem, mert kifolyik a szemem. - Meglehet, ezzel újra definiáltam a „pár” fogalmát. Leveszem az olvasáshoz használt szemüvegemet.
- Ez most milyen fordítás?
- Elvileg három férfit előzetes letartóztatásban tartanak... - ujjaimmal felhajtom a kinyomtatott esetleírást, hogy szó szerint idézzek. - többszörös gyilkosság, gyújtogatás és drogcsempészet vádjával és az egyik férfi közülük orosz, így az eljárás szerint kötelessége a bíróságnak tolmácsot biztosítani számára a tárgyalások időtartalama alatt. - Néha nagyon hálás tudok lenne Rafenek, amiért ennyire jó hallgatóság és még ilyen száraz témák esetén is érdeklődik irántam. Én Indianapolisban nőtem fel, úgyhogy ahhoz képest, hogy kiskorunkban nem napi rendszerességgel láttuk egymást, kifejezetten szerencsések vagyunk, hogy itt New Yorkban ennyire összetartunk. Bár nem azt mondom, hogy minden szuper, a lakótársai elég furák, de sosem panaszkodtam emiatt, hiszen ez az ő lakása. Ha majd nagyon nem bírnám már itt, úgyis elköltöznék.

A tárgyalás első napján meglepően nem amiatt van gombóc a torkomban, mert tartanék attól, hogy valamit félrefordítok és ezzel rossz módon befolyásolom a kimenetelt, hanem azért, mert még sosem álltam szemtől szemben egy bűnözővel. A protokoll szerint azelőtt a helyszínre érkezek, hogy a vádlottakat meghoznák, így van néhány percem szót váltani többek között az ügyvédnővel is, akitől megtudom, hogy az orosz férfi, név szerint Nikolai Travnikov tökéletesen beszél angolul. Ennek meg kellene nyugtatnia, azonban csak még jobban dobogni kezd a szívem, amiért a munkám talán felesleges és teljesen be fogom égetni magam, hogy papagájt játszok előtte. Próbálom kisimítani arcomat és minél inkább eltüntetni magamról a feszültség jeleit, noha ahogy végignézek a jelenlévőkön, nem én vagyok itt az egyetlen ideges személy. Sőt, az én idegességem a legtétnélkülibb.
A vádlott székétől nem messze foglalok helyet, de ez csak ideiglenes, hiszen mikor fordítanom kell, azt állva és mindkét fél számára jól érthető hangerővel kell tennem, ezt már akkor kiemelték, amikor felhívtam az ügyészséget az első email után. De hogy minek, ha úgyse értik? Tudom, persze, ilyen a jog.
Nyílik a főajtó, amin keresztül érkeznek a vádlottak. Oldalra fordítom fejemet és szemmel végigkísérem, ahogy közelednek a terem belső része felé. Mindenféle előítéleteség nélkül kijelenthetem, nem kell több év szlavisztikai tanulmány ahhoz, hogy egyértelműen meg lehessen mondani, melyikük az orosz.
„Többszörös gyilkosság, gyújtogatás, drogcsempészet; többszörös gyilkosság, gyújtogatás, drogcsempészet, többszö…” - pörögnek az írott szavak fejemben ahogy összepárosítom őket az alany arcával. Azt hiszem, a bennem lévő aggodalom miatt akartam először elutasítani ezt a munkát és átkozom magam, hogy elvállaltam, míg ő is helyetfoglal.
Meredten nézik arcát szemeim, nem mozdul, olyan, mintha nem is lélegezne, teljesen merev és rezzenéstelen. Mintha nem is ember lenne. Szinte áram ráz meg, úgy térek észhez, amikor hirtelen megmozdul szemgolyója és befókuszál engem. Elkapom tekintetemet, bár semmi különleges nem lenne abban, hogy nézem, hisz mindenki őket nézi, mégis fel kell ismernem, hogy félek. Félek tőle, hiába van bilincsben a keze, de az vessen rám átkot, aki nem remegne meg egy gyilkos szemeibe nézve.
Szerencsére túlságosan nem is kötöm le a figyelmét, úgyhogy szemem sarkából látom, hogy az érkező bírói testületet bámulja. Ekkorra engedem ki a bennem ragadt levegőt és ösztönzöm magam a higgadtságra. A bíró jelenléte sugároz annyi magabiztosságot, hogy végre hülye fejemmel el is higgyem, hogy engem nem tud bántani, legyen tényleg vétkes, vagy akár ártatlan is. De hát ilyen vádakat nem állítanak mezei civil ártatlanokról. Mielőtt elkezdődne a hivatalos tárgyalás, kihasználva az alkalmat, hogy nem rám figyel Nikolai, újra felfedezem az arcát.

Hónapokig tartanak a tárgyalások, amik engem teljesen kikészítenének, ha nem tudnék időnként kikapcsolódni az egykori táncostársammal, akivel még tiniként ismerkedtem meg egy táncversenyen. Most pedig épp némi alkohollal a kezünkben iszunk-eszünk és várjuk, hogy a netflix tovább léptesse a sorozatot a következő részre.
- Csinálunk vacsit? - kérdezem tündéri hangon, mert tudom, hogy ehhez fel kell állnunk a kanapéról, de Melody egy hosszú ahhhaaa-val erősíti meg egyetértését. Leteszem a telefonomat és megállítom a sorozatot.
A csajos est persze nem telhet el úgy, hogy nem beszéljük ki magunkból az elmúlt napok bajait, amikből mindkettőnknek akad bőven. Ami a táncot illeti, kettőnk közül ő volt a tehetségesebb és ő is ért el több mindent, így részben szomorú vagyok, amiért nekem adatik még meg a lehetőség, hogy fizikailag tovább űzzem. Már amennyiben van rá időm. De nem is jó, ha mindig erről beszélünk, egy idő után kell a témaváltás.  
- Na és mi a helyzet az orosz fogollyal? - kérdi Melody, miközben épp kiveszem a sütőből a kész melegszendvicseket.
- Jaj istenem, remélem már lassan vége lesz. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz eset lesz ez a munka ilyen a vádakkal - sóhajtozok és fülem mögé tűröm a szemem előtt rosszalkodó szőke hajtincseimet.
- Hát de mit kell azon agyalni, ha gyilkolt, akkor börtönben a helye.
- Igen én is ezt mondtam. - Érezhetően nem fejezem be a mondatot és nem azért, mert épp átnyújtom a neki szánt tányért rajta két szendviccsel, mire ő nyomatékosan a szemeimbe néz, hogy folytassam, mert ugyan őt nem verem át.
- Tudod… - ülök le kipurcanva már csak a tárgyalás gondolatától is. - Az a baj, hogy már én sem tudom, mit gondoljak. Szerencsére nem is számít a véleményem ott, de attól még furcsa érzés, hogy megingott bennem valami.
- Szóval azt mondod, lehet mégsem bűnös?
- Nem tudom. Váltottunk pár szót személyesen is, egyébként egész jófejnek tűnik a maga módján. Tartok tőle továbbra is, de már nincs meg bennem az a remegés, mint első alkalommal. - Inkább beleharapok a szendvicsbe.
- Hogy őszinte legyek, nem ez lenne az első eset, hogy rákennek valakire olyat, amihez semmi köze. - Bólintok párat, míg lenyelem a falatot.
- Az ügyvédnő pedig… ne tudd meg, az a nő csodálatos! Csinos, határozott, úgy beszél róluk, mintha már az is hihetetlen lenne, hogy letartóztatták őket. Valahogy sikerül leiskoláznia a hallgatóságot, pedig az ügyész sem kispályás. Lehet miatta bizonytalanodtam el, de ha ezt nálam elérte, akkor nem meglepő, hogy az esküdtszék is teljes tanácstalanságban szenved. - Megvonom a vállamat végül és áldom az eget, hogy nem nekem kell az esküdtek között lennem. Így is többet agyalok azon, hogy bűnös vagy sem, mint munkám miatt kellene.

Lassan három hónapja nem tudnak egyértelmű döntésre jutni az esküdtszék tagjai és az egész kezd reménytelennek tűnni. Ilyen hosszúra nyúló tárgyalássorozatom még nem volt. Emlékszem, az első alkalommal minden apróságra ügyeltem a megjelenésemmel kapcsolatban, mostanra pedig már épp, hogy kisminkelem magam. Az igényesség természetesen elengedhetetlen jellemző nálam. Próbálom úgy felfogni, hogy ha nem itt lennék, akkor úgyis mennék a következő felkérésemre, úgyhogy jobban tenném, ha nem görcsölnék rá túlságosan. Mondjuk, ha csak arról lenne szó, hogy a volt házastársak hogyan osszák szét maguk között a villákat, akkor lehet jobban viselném.
- Fél óra múlva találkozunk - hangzik szigorúan és fáradtan a bíró szájából, aki egyből feláll és elhagyja a termet Látszik mozgásán az idegesség, ellenben az esküdtek most valamennyivel nyugodtabbnak tűnnek. Mielőtt kimennék én is egy kávéra, a mellettem ülő Nikolaira emelem egy pillanat erejéig a tekintetem.
- Úgy tűnik, most nyerésre állsz - súgom oroszul, de szemeimmel már az esküdteket nézem, akik közül néhányukkal összenézünk. Persze tudom, hogy nem feltétlenül engem néznek, vagy lehetséges, hogy azt vizsgálják, tényleg beszélőviszonyban van-e a vádlott egy olyasfajta civil törékeny nővel, mint amilyen én vagyok. Azt azért nem mondanám, hogy van köztünk bármilyen kapcsolat, de most mégis azt érzem, hogy nem bánom, ha jelenlétemmel hatni tudok én is rájuk.
- Néha túl nyersen fogalmazol. - Azt a pár szót is, amit kimond. Megismertem őt már annyira, hogy tudjam, nem beszédes, viszont ez nem baj, mivel alapból nem az ő feladata kimagyaráznia magát. - Ha oroszul válaszolnál a kérdésekre, tudok segíteni megtalálni rá a számodra előnyös angol szót - pillantok még szemeibe, majd felállok, mert nem történhet meg, hogy nem jutok el kávézni a maradék huszonöt percben.
Nagyon furcsán érzem magam, hogy tényleg felajánlottam ezt neki, hiszen még ott motoszkál a fejemben, hogy mi van, ha mégis bűnös. Szeretném azt gondolni, hogy nem. Szeretnék hinni az ügyédnőnek, Dianenak, hogy minden szava igaz, mint ahogy hivatalosan annak is kell lennie, mivel az esküje kötelezi rá. Azt nem tagadom, hogy amit tett Nikolai, az rossz, de ahogy Diane is mondta, jó emberekkel van, hogy rossz dolgok történnek. Pont, mint a kávémmal, melybe véletlenül dupla cukrot kaptam.

A szülinapom pont egy kisebb szünetre esik, úgyhogy van lehetőségem hazamenni Indianapolisba a szüleimhez. Hiányzik azért a nagy családi ház, amiben felnőttünk nővéremmel, aki eredetileg úgy volt, hogy nem tud hazajönni, ám az utolsó pillanatokban beront az ajtón egy sporttáskaméretű ajándékkal.
- Te nem vagy normális, mondtam, hogy ne vegyél semmit! - ölelgetem lassan egy perce az ajtóban úgy, mintha évek óta nem láttam volna, pedig vele havi, ha nem heti rendszerességgel találkozok. Másfél évvel idősebb nálam, de olyan érzés, mintha ikrek lennénk, mivel egész eddigi életünkben ott voltunk egymásnak és lényegében legjobb barátokként kötődünk egymáshoz.
Az ebéd után a feketeerdő tortán már a huszonhatos szám szerepel. Most már tényleg közelebb vagyok a harminchoz. Behunyom szemeimet, kívánok valamit, majd elfújom a gyertyát. Az elmúlt időszak még jobban rádöbbent, hogy nagyon szerencsés vagyok, amiért ilyen összetartó és remek családom van.
A torta közben persze kikérdeznek, hogy mi van velem fiú fronton és újfent megy az adok-kapok, hogy mennyire nem szabad arra fognom, hogy a tavaly véget ért négy éven át tartó, még egyetemről megmaradt kapcsolatom után nem találtam magamnak párt. Úgyhogy ezen a ponton azt mondom, hogy még a munkáról is jobb beszélni, mint erről.
- Viszont azt hiszem, most végre tényleg értelmet nyert a mesterdiplomám. Szerintem ez a legkomolyabb ügy, amiben tolmácsolást és fordítást végzek.
- Még mindig nem sikerült elítélni őket? - Mondja ezt úgy, mintha én tehetnék erről.
- Hát ez egy szörnyen nehéz dolog. Sok apróság kiderült időközben és már nem fekete és fehér semmi. Ha egy drogbanda kiszemel valakit, akkor nagyon nehéz úgy életben maradni, hogy közben ártatlan legyen.
- Várj, te most véded? - szöknek fel anyám szemöldökei tortafalattal a szájában, miközben apám feláll az étkezőasztaltól és a konyhapulthoz lép, nekem háttal. Egy kicsit megszeppenek a megváltozott légkörtől.
- Nem védem, de mégiscsak én továbbítom a szavait, úgyhogy óhatatlanul is látnom kell az ő szemével is a történteket. Meg mi van, ha tényleg nem bűnös? - Valamiért azt érzem, hogy meg kell válogatnom a szavaimat, de próbálok őszinte maradni, mert eddig is mindent megoszthattam a családommal.
- Jobban tennéd, ha tartanád tőle a távolságot - fordul meg végül apám a maga katonás szigorával a hangjában. Ennyi nő között is képes rendet tartani, ami néha kész csoda.
- Apa, én azon kívül, hogy váltunk néhány szót egymással, nem teszek semmit. - A feszült hangulatot végül nővérem oszlatja el egy aranyos és huncut kérdéssel.
- Szóóóóval, akkor szerinted? - Jaj, ez most megint nagyon kegyetlen kérdés, ami elől nem tudok kitérni. Tekintetemet a süteményes porcelántányérra szegezem, hogy ne hagyjam befolyásolni magam a szüleim kíváncsi és már-már elvárást sugalló szemeivel.
- Hát, nem tudom…
- Nem azt kérdeztem, hogy a jog alapján bűnös-e, hanem hogy szerinted az? - Hallani lehet a falon lévő óra hosszú mutatójának mozgását. Kezdek kipirosodni.
- Én nem gondolnám, hogy az lenne - kimondom és veszek egy mély levegőt. De csak mert az őszinte személyes véleményemet kérdezte.

Sokáig tanakodtam, hogy vajon apán miféle érzéseket láthattam. Természetesen megértem, hogy zavarja, hogy olyan veszélyes emberrel beszélek, de este a teraszon kabátban ácsorogva szeretném megnyugtatni, hogy nincs mitől tartania. Nem járok túl sok sikerrel.
- Nem szeretném, ha kommunikálnál vele. Maradj távol az ilyen közegektől! - Úgy parancsol, mintha még mindig egy tizenhatéves kislány lennék, aki rosszul mérné fel az élethelyzeteket. Még meg sem ittam a forrócsokimat, de ő hátat fordít jelezve, hogy ezzel a téma lezárva, majd bemegy a házba. Természetesen sok igazság van abban, amit mond, még ha fáj is ezt elfogadnom, viszont most még a nővérem is azt állítja, hogy apa furcsa. És így belegondolva anya is. Egész életünkben mondogatták, hogy bátran osszunk meg velük bármit, most mégis az érzem, hogy nem én vagyok, aki titkolózik.

A bírói kalapács hangja olyan hanghullámot indít el, mely sokunk fülében másodperceken át visszhangzik. December közepe van. És vége. A termet pillanatokig néma csend lepi el.


Háromszor hangzik el ez a kijelentés. Az igazág döbbenete megrázza testem. Boldog vagyok, hogy vége és boldog vagyok, hogy Nikolai, akiről időközben kiderült, hogy szereti, ha csak Todnak becézem, nem bűnös. Ugyanakkor arcom derűségét elnyomja a fáradtság és a félelem keserű egyvelege. Mindenki feláll, az emberek kezet fognak egymással és elsősorban Dianet éltetik, ahogy én is kivárom a soromat, hogy gratuláljak az ügyvédnőnek magamra erőltetett mosollyal, mellyel természetesen nem a tehetségét hazudtolom meg.
Fázom. Oly sok ember van körülöttem, végig ültem több órát egyhelyben és mégis most kezdek el fázni a valóság ridegségétől. Nem bűnös, a három férfi innentől szabadlábon távozhat. Sikerként élem át, hiszen nem gondolnám őt vétkesnek, de ezt könnyű volt elhinni, amíg őrizetben tartották. Ahogy most újra ránézek, halvány mosollyal kezet fogok vele is, de visszaköltözik arcomra azon mimika, amit első pillantásunkkor láthatott rajtam. És újra felteszem magamnak a kérdést: Így néz ki egy gyilkos, gyújtogató, drogcsempész? Megijeszt a tudat, hogy még mindig nem tudok erre határozott nemmel felelni.

A végső határozatot ugyan aláírta mindenki a helyszínen, azonban, hogy a procedúra teljes mértékben hivatalossá váljon nekem el kell készítenem az orosz nyelvű változatot, aminek végén szintén ott kell szerepeljen Tod aláírása és erre huszonnégy órám van.
A negyedik kávé után már magam sem tudom eldönteni, hogy reggel fél ötkor mitől remegnek az ujjaim, a mérhetetlen fáradtságtól, a billentyűk szűnhetetlen pötyögésétől, vagy pedig a tudattól, hogy lehet szabadlábra került egy bűnöző és netán engem is pont annyira befolyásolhattak a tárgyalások során, ahogy az esküdtszékkel tették. És a legrosszabb, hogy nem tudom. Hisztérikusan nem tudom, nem értem, nem tudom eldönteni és már csak szeretnék pontot tenni úgy az egész fejemben lévő dilemmára, mint ahogy éppen lenyomom az utolsó betűt a cirill betűs billentyűzetemen.
- Ashley, te már fent vagy? - jön be az unokatestvérem reggeli arcát dörzsölve, majd meglátja táskás szemeimet és felfogja, hogy az a „már” az igazából egy „még” akar lenni.
- Huszonnégy órát kaptam a záródokumentum lefordítására és nem mertem húzni alvással az időt. Nem mintha tudtam volna aludni. - Azzal fel is állok, kinyújtóztatom vékony lábaimat és a ruhásszekrényemhez lépek, hogy kivegyem onnan a váltóruhámat.
- És mi lett a vége?
- Nem bűnös. - Alapvetően nagyon jól esik, hogy Rafe mindvégig érdeklődött a tárgyaláson történtek iránt, mert így nekem is volt kivel megosztanom és nem kellett magamban tartanom az adott nap feszültségeit. Emiatt pedig nagyon hálás is voltam neki, habár azért érdekes belegondolni, hogy miért viseli ennyire szívén ő is a történteket. - Pénzbírságokat kaptak csupán, azt mondjuk nem keveset - teszem hozzá még. Végül is teljesen mindegy nekünk, hogy mi történik velük. Legalábbis én jóhiszeműen szeretném azt hinni, hogy hiába van szabadlábon Tod, nem fog visszaélni velem, így nem fog bajom esni akkor sem, ha kiderülne róla, hogy tényleg egy veszedelmes őrült. De ez csak egy feltételezés, mely átfut az agyamon, amíg papucsba bújok és a fürdőbe sietek.

- Már mész is? - kérdezi kávéja mögül Eden, a másik lakótárs, mert látja, hogy hónom alá csapom a frissen nyomtatott dossziét és már veszem is a cipőmet.
- Jaja, én ezt mihamarább le akarom már tudni. - Az ajtó záródása jelzi csak a távozásomat, valamint szapora lépteim, amikkel fehér kabátomban, kék kötött sapkában és hat centis magassarkú csizmámban megindulok a lift felé. Írtam Todnak – igen, megvan a száma és váltottunk is már pár szót üzenetben az elmúlt hónapban –, hogy mi lenne a legkorábbi időpont, amikor aláírná nekem a lezáró dokumentumot és ő azt mondta, hogy bármikor, úgyhogy vagyok annyira makacs, hogy kihasználjam ezt a válaszát és reggel fél hatra tegyem ezt a „bármikort”. A megadott címre megyek, az kizárt volt, hogy eljöjjön érte a lakásunkhoz, mert én ugyan meg nem mondom neki, hogy hol lakok.
Csengetek az adott lakás ajtajában. Azon kapom magam, hogy veszettül ölelem magamhoz a dossziékat, mintha ezzel védeni próbálnám mellkasomat, pedig fejben azt azért sejtem, hogy nem fog bántani. Nincs miért bántson. Ha lenne miért (mert ellene beszéltem volna bármikor is), most nem lenne ekkora bűntudatom, amiért részben támogattam őt a magam adta lehetőségekkel a jogi nyelvezetben. Viszont minden egyes alkalommal, amint elkezdtem tovább gondolni ezt a feltevést, elhessegetem a tudatot, hogy esetleg az én hibám is, hogy szabadlábon van egy gyilkos. Kezdem magam őrültnek érezni, amiért egyik pillanatban biztosra állítom, hogy az, míg a következőben elhiszem, hogy ártatlan. Hogy melyik az igazság, a valódi igazság… talán mi sem mutatja jobban, mint a félelem, mely kiül arcomra, amikor ajtót nyit és én realizálom, hogy be fogok menni hozzá a lakásába.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Azta.
Ez az első szó ami kiemelkedően eszembe jutott amikor a történeted végére értem. Egy rendkívül jól összetett sztorit hoztál nekünk, ahol végigkísérhettünk téged az eddigi legnehezebb ügyeden, közben pedig megismerhettük az ezzel járó érzelmi világot is. Részesei lehettünk annak hogy az idő múlásával miképpen bizonytalanodtàl el te magad is és hogy ez milyen hatással is volt ràd vagy éppen a környezetedben élőkre. Örültem annak, hogy őket is igyekeztél jobban bemutatni.
Mindenkit befolyásol érzelmileg egy ilyen eset, főleg ha azt az első sorból nézi végig mint ahogyan te is. Mégis ilyenkor sokszor nem is annyira egyszerű ez, mint amiképpen indulnia kellene és a legvégén több kérdés marad benned, mint válasz.  
Minden szempontból szépen és izgalmasan sikerült ezt megfogalmaznod, én pedig örülök annak, hogy olvashattalak.   Nem is tartalak fel tovább hiszen biztosan vàrnak rád, én pedig sok jàtékot kívánok neked a folytatáshoz!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!