Az a tipikus szomszédlány típus voltam egész életemben. Kedves, szorgalmas és jól nevelt, ezeknek ellenére mégis visszahúzódó és nehezen ismerkedő, így nem meglepő, hogy szinte egyáltalán nem voltak barátaim Holand-ban, amíg az édesapámmal éltem.
Aztán anyámhoz kellett költöznöm egy kis időre, akkor még úgy volt, hogy csak egy nyárra, végül mégis New York-ban maradtam... Nem volt könnyű időszak, de az, hogy olyan barátnőkre tehettem ez idő alatt szert, mint Isabel, Rosemary, Skye és Jennie, nagyban segítették a helyzetemet és sokat kárpótoltak is érte. Ők négyen azok az emberek, akikben feltétel nélkül bízni tudok, sőt, előttük nem esik nehezemre az sem, hogy azt az énemet is megmutassam, amit eddig csak az édesapám előtt engedtem kibontakozni: a reménytelenül romantikus és végtelenül cserfes, illetve az egész világgal, vagyis leginkább az anyámmal örökös harcban álló, akaratos, makacs és egy cseppet bosszúálló Ashley-t.
Valószínűleg nem vagyok disszociatív személyiség, legalábbis remélem. Csak egy lány, akinek az élete háromszor borult fel a leginkább.
Először, amikor az anyja születésekor lemondott róla és az édesapjáról.
Másodszor, amikor azon a nyáron belépett az anyja lakásába.
Harmadszor, amikor pár hete megismerkedett az anyja korban inkább hozzáillő vőlegényével.
Igen, valóban elszámoltam. Direkt. De, amiről az ember nem akar tudomást venni, az nem is létezik, ugye?

Talán a legjobban akkor fájt, hogy az anyám elhagyott, amikor az iskolában anyák napját tartottak. Verset kellett mondanom és virágot adnom... a nagyanyámnak.
Óvodás gyermekként még nem igazán értettem, hogy miért nincs velem az anyám, de, ahogy kezdtem egyre idősebb lenni, ezerszer kívántam, hogy bárcsak még mindig ne érteném... Az édesapám mindig megpróbálta védeni őt, előfordult az is, hogy magára vállalta, hogy ő volt az, aki elrontotta a kapcsolatukat, és miatta végződött úgy, ahogy az egész helyzet. Eleinte nem értettem, hogy miért teszi ezt, de később ráébredtem. Mert valahol a szíve mélyén, még mindig szerette az anyámat. Ezt sem értettem, hogy miért. Nemcsak engem hagyott el a születésemkor, hanem őt is, összetörve ezzel mindkettőnk szívét.
Én nem voltam képes megbocsájtani neki. Még akkor sem éreztem egy kis szeretetet se felé, amikor azon a nyáron először láttam őt teljes valójában. Inkább csak még mérgesebb lettem rá, mint addig voltam. Az a mosoly az arcán, amivel fogadott, mintha csak egy iskolai táborból tértem volna haza hozzá, nem pedig az édesapámmal éltem volna le az egész gyermekkoromat, mert ő majdnem teljes 20 évvel ezelőtt képes volt magunkra hagyni minket, csak, mert a szülei így akarták, ő pedig nem tiltakozott ellenük.
Ezek után lehet-e azon csodálkozni, hogy egy kicsit én is szeretném tönkretenni a tökéletes életét? Csak azt akarom, hogy érezze ő is azt az érzést, amit az édesapám és én is éreztünk és érzünk az eltűnése óta minden egyes nap.
Lényegében ezért is maradtam nála a nyár vége után is. Vagyis ez volt az egyik oka, a nyilvános egyetemi előkészület mellett. A másik ok pedig... Mathias.

- Annyira örülök, hogy nálam maradtál. Azt hittem, hogy az első adandó alkalommal visszautazol majd az apádhoz.
Még szerencse, hogy éppen hátat fordított nekem, így nem láthatta, amint a szemeimet forgatva öntöttem bele a müzlit a tányérba előbb kitöltött tejbe.
- De végül is a döntésed egyáltalán nem meglepő. New York mégiscsak egy nagyváros pláne ahhoz a kis porfészekhez hasonlítva, nem csoda hát, hogy rögtön elvarázsolt.
Úgy éreztem, hogy a legszívesebben rámorognék. Ez már talán beteges? Nem vagyok én állat. Viszont a tény, hogy inkább a vőlegénye volt az, aki egy pillanat alatt képes volt elvarázsolni, akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. Ekkor fordult hátra.
- Annak is örülök, hogy már sokkal jobb a kedved és a hangulatod. Úgyis beszélni akartam veled valamiről.
- Miről?
- Arra gondoltam, hogy tarthatnánk egy anya-lánya napot a hétvégén, mielőtt... elutazok. - a hangja az utolsó szóra már egészen lehalkult.
Ugyan ki gondolta volna, hogy az első adandó alkalommal megint maga mögött fog majd hagyni? Szívesen megkérdeztem volna tőle hangosan is, de helyette csak sóhajtottam egyet, majd megvontam a vállaimat. - Már egészen jól megszoktam, hogy nem vagy mellettem, valószínűleg túl fogom élni.
Percekig csak nézett rám és hallgatott, mintha nem tudná, hogy mit is válaszoljon nekem, majd újult erővel rám mosolygott és újra megkérdezte tőlem. - Szóval akkor a szombat jó lesz?
Tudtam, hogy úgysem tudom lerázni, ahogyan arról sem sikerült lebeszélnem, hogy magával vigyen arra a kiállításra. Addig nem hagyott békén, amíg el nem érte, amit akart. Most sem volt túlságosan sok esélyem.
- Ha azt mondom, hogy nem érek rá, úgyse fog érdekelni, nem? - kérdeztem vissza. Nem költői kérdésnek szántam, de választ azt nem kaptam rá. Sejthettem volna. - Legyen inkább a vasárnap. A szombati nap az a lányoké.
- Oké, akkor vasárnap. - kacsintott rám, engem meg abban a pillanatban elkapott a hányinger. - Ó, azt pedig majdnem elfelejtettem, hogy megkértem Matthias-t, hogy, amíg úton leszek, lakjon itt veled és vigyázzon rád és a lakásra. Nem szívesen hagylak magadra, még akkor sem, ha ezt nem is hiszed el nekem...