Egyszerűen képtelen voltam koncentrálni a mai tanórákon. Az, hogy édesapám bármelyik pillanatban megérkezhet a városba, miközben én éppen egy végeláthatatlanul hosszú fizika óra utolsó 15 percét vagyok kénytelen eltölteni az osztályterem falai között, ahelyett, hogy a szállásánál várnék rá, kellőképpen elvonja a figyelmemet a tanár monológjáról, az odafigyelés helyett pedig inkább minden harmadik másodpercben csak az egyre hangosabban kattogó óramutatót vagyok képes nézni. Szinte szuggerálom, hátha attól majd egyszer csak gyorsabban fog telni az idő, de sajnos hiábavalónak látszik a megannyi, kislánykoromban elolvasott boszorkánykönyv. Az óra még mindig majdhogynem ugyanazt az időt mutatja, mint másodpercekkel ezelőtt...
Figyelemelterelés gyanánt inkább az osztálytársaimra kezdek koncentrálni, legalábbis igyekszem. A barátnőim arcát nézem és az azokon váltakozó érzéseket, és, amint Mila viszonozza a pillantásomat egy a tanórának szóló fájdalmas tekintettel, majdnem hangosan felnevetek. Természetesen együttérzek vele és sok más diáktársunkkal együtt, a fizika soha sem tartozott igazán a kedvenc tantárgyaim közé. Ennek ellenére persze igyekszem jól teljesíteni belőle és mindez nem is esik nehezemre, szerencsére fogékony vagyok a tanulásra, akármelyik területéről is legyen szó.
Viszont a mai napot egyáltalán nem akartam az iskolában tölteni, bármennyire is szeretek a tanórák közötti szünetekben a barátnőimmel együtt lenni, a testem és a lelkem is egyaránt inkább arra vágyik jelen pillanatban, hogy a hónapok óta nem látott édesapámmal társaságában tölthesse el a nap további részét. Az óra viszont még mindig további 5 percet mutat ahhoz, hogy a tanóra végre véget érjen...

De azt már fél lábon állva is képes voltam kibírni, csak is azért, hogy percekkel később már az iskola kapuját szinte elsodorva ugorjak az édesapám nyakába. - Végre itt vagy! El sem tudom mondani mennyire nagyon hiányoztál! - fúrom bele az arcomat a széles mellkasába, belélegezve a gyermekkorom óta felejthetetlen illatát, miközben végig szorosan átölelem.

Ahogy közeledtem a városhoz, egyre inkább éreztem a vonzást, amely csakis Ash felé tudott húzni. Nem érdekeltek a csomagok hátul, nem foglalkoztam azzal, mennyire forgalmasabb minden. Ash járt a fejemben, s hogy minél előbb átölelhessem. Lepakoltam a holmikat, előtte azonban igyekeztem túlélni az első sokkot a várossal kapcsolatban, ahogy beértem, aztán meg ahogy kinyitottam a kocsiajtót. Egyértelműen más volt a levegő, a hangulat. Többféle értelemben majdnem megfulladtam. A lakás viszont csendes, nyugalmas, s hamar visszatértek gondolataim Ash köré. Az órámra néztem. Még jócskán van idő az órák végéig, addig el kellett foglalnom magam. Felfrissülten léptem ki a főbejáraton, s újfent elfogott ez a nyomasztó érzés. Túl sok, túl zajos, túl nyüzsgő. Vettem egy mély levegőt. Csak az számít, hogy már nem kell olyan sokat várnom, s a lányommal lehetek.
Türelmesnek mondható tartással várakoztam az iskola kapuja előtt. Ahogy közeledett az idő, úgy nőtt bennem az izgatottság. Vajon mennyit változott? Milyen lesz az első reakciója, ha meglát? Boldog? Csak az cikázott a fejemben, Ash boldogsága, s hogy nagyon hiányzik.
A mosolya. A csillogó tekintete. Világítottak felém, s viszonztam, nekilendülő szívdobbanással. Karjaim azonnal ölelésre tárultak, ahogy karjaimba repült, s átöleltem, úgy, mint aki sohasem akarja elengedni. Hajának selymessége, finom illata, ő maga meghozta bennem azt, amire csak a lányom volt képes. Teljesség. Kerek egész. Behunytam szemeim, melyek nem csak az örömtől csillogtak. Mélyet lélegeztem jelenlétéből. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, boldogságról szóló. Belemosolygok a hajába.
- Olyan jó látni. Nagyon hiányoztál nekem is - érzem az ölelését, s érzem azt is, szívem majd kiugrik a helyéről örömében, hogy aztán megnyugodva lányom jelenlététől, lassabb ritmusra fogja.
El nem engedném a lányom. Legszívesebben az idők végtelenjéig állnék így. Mintha be akarnám többszörösen pótolni hiányát.
- Sokkal hosszabbnak tűnt az út. Szeretlek - elcsépeltnek tartani egy olyan szót, mely csakis szívből, s lélekből érkezik, s azt naponta elmondod annak, akit szeretsz? Sokkal inkább erősíti, mint gyengíti ezt az érzést. Mint ahogy azt sem számolgatom, mennyi ideje állhatunk így
- Hogy vagy? Milyen volt a napod?
Az érdekel a legjobban, boldog-e. A mosoly ott ragyog az arcomon, ahogy rátekintek, alaposabban megnézve.

Egyetlen egy pillanatra sem vagyok hajlandó elengedni az édesapámat, túlságosan régen volt már, hogy láttam és érintettem őt, éppen ezért előrelátóan igyekszem magamban eltárolni minden egyes percet, amit a társaságában tölthetek, hiszen nagyon is jól tudom, hogy pár hét múlva megint el kell majd válnunk egymástól, ha szeretnénk, ha nem. Amint Sharon visszatér az országba és a városba, azokkal együtt pedig az életünkbe is, nem igazán hiszek abban, hogy a szüleim képesek lesznek majd egymás közelében élni, legalábbis kisebb-nagyobb problémák nélkül. De, ha talán mégiscsak így lenne, akkor sem hiszek abban, hogy a közöttük lévő kapcsolattartás hosszútávon pozitívan jövedelmező lenne számukra. Sem pedig Mathias és az én számomra, némely tekintetben.
Mindezen gondolatoktól mégis igyekszem jelen pillanatban megszabadulni, helyette pedig csak örülni annak a ténynek, hogy az édesapám biztonságot nyújtó ölelésében létezhetek még pár, hosszú percig. - Én is nagyon örülök, hogy végre-valahára megint láthatlak.
- Ha ez megnyugtat egy kicsit, rettenetesen hosszú időnek tűnt nekem is, mire ideértél hozzám. Hát még az a pár hónap, amit megint egymás nélkül kellett eltöltenünk. - súgom bele a mellkasába, a keserédes érzés ellenére kedves mosollyal az arcomon. - Én is nagyon szeretlek! - ölelem még szorosabban magamhoz.
Kérdéseire egy kicsit eltávolodok tőle, majd felnézek az arcára. - Köszönöm szépen, jól vagyok. Remélem, hogy te is! Nem fáradtál el nagyon az utazás közben? - teszek fel neki én is egy kérdést, csak utána válaszolok az ő másodikjára. - Hosszú... De nagyon. Szerintem az egész eddigi életemben nem vártam még ennyire, hogy véget érjenek a tanórák és találkozhassak veled. A fizika pedig amúgy sem tartozott soha sem a kedvenc tantárgyaim közé, te is tudod jól. Pláne nem utolsó óraként. - nevetek fel könnyedén viccelődve.
- Na, és mesélj nekem, hol fogsz majd lakni, amíg a városban vagy? Mondd, hogy közel a Reynolds rezidenciához! - nézek fel rá reménykedve, az utolsó mondatra tettetett kétségbeeséssel a hangomban. Édesapámnál jobban senki sem tudja, hogy mi a véleményem az anyámról, ami attól függetlenül, hogy már majdnem 2 év telt el a hozzá és a városba költözésem óta, mit sem változott. Az egyetlen dolog, amit még neki sem vagyok hajlandó beismerni, hogy nemcsak az egyetem miatt maradtam New York-ban, hanem, hogy a döntésemben az anyám elleni bosszúszomj is jelentős szerepet játszott. És az ő vőlegénye is.

Mosolyogva dörmögök választ a hajába. A világ újra a helyére áll, még ha ez nem is lesz olyan hosszú ideig, addig élvezni vágyom.
- Nem kicsit, nagyon. Ezért is örülök, hogy eljöhettem végre. Hozzád.
Még szorosabban ölelem magamhoz, ahogy érzem, még jobban átölel, s arra, hogy szeret, egy puszit rejtek a hajára.
Lazítok az ölelésen, mikor érzékelem, fel akar tekinteni. A szemeiben keresem a boldogságot.
- Fárasztó volt, és már a múlté. Most már itt vagyok.
Dörmögősen nevetek fel, s simítom meg haját. Jól esik, repkedek, mikor kijelenti, ő is szeret. Szeretem kimondani, elmondani is neki, nem csak hallani.
- Legjobb lett volna, ha egész napra kikérlek - mosolyom töretlen. Ó, azok a fránya tanórák! - Emlékszem, hányszor ráncoltad rá a homlokod, ha szóba került a fizika.
Elértem az aggódását. Arról még ma sem beszélek neki, milyen beszélgetés zajlott le kettőnk között, mikor Sharon eljött, hogy magával vigye Asht. Sokszorosan majdnem megszakadt  a szívem.
- Ne aggódj, egész közel, ha tányért lenne dobálni kedve, átérkezzen - nevetek fel. - Nem, mintha itthon lenne - érzéseim Sharon felé megmaradtak. Amit viszont teszek tisztes távolból, elég volt egyszer széttépni a szívem általa. Ám ez az érzés eltörpül a mellett, amit Ash iránt érzek, s mindazt, amit megéltem, mikor megértettem, itt marad.
- Jonas fülét addig rágtam, míg egy tisztességes lakást nem tudtam kiszedni belőle. A puccos szállodák nem nekem valók- megláttam a prospektust és elég kényelmetlenül éreztem magam már a képek láttán is. Egy magamfajta, egyszerű élettel rendelkezőt, aligha tudnék elképzelni benne. -  Így közös megegyezéssel, kaptam egy olyan lakást, ha kedved szottyan, akár pizsipartit is tudsz a lányokkal rendezni - mert a barátaira is kíváncsi vagyok, igyekszem elkerülni az elefánt viselkedést, és valószínűleg a pizsipartikat nem akkor szokás tartani, mikor a szülő a másik szobában fülel. És nem, apai fülem még gondolatban sem akar arra a területre tévedni, hogy és barát? Most amit nem tudunk, az jó. Ráérek később szívinfarktust kapni, esetlegesen.
- Na de - karolom át a vállát, hogy nekiinduljunk. Nem zavar ki lát és ki nem, a délután nem az iskola előtt szándékoztam eltölteni a lányommal, de még az sem zavarna. Velem van, a többi nem érdekel.
- Mit is terveztél mára? Nem mondom, eléggé... más ez a város, mint otthon. És... hoztam meglepiket is.
Szeretem meglepni, még ha általában fordított helyzetben fülig szokásom vörösödni zavaromban. Az élet nem volt kegyes hozzám, Ash számomra a legnagyobb kincs, és nagyon boldog vagyok, ahogy ragyogni látom.

Igazából fogalmam sem volt arról, vagy inkább nem akartam belegondolni, hogy az édesapám és az anyám nemhogy beszélőviszonyban vannak, de elég gyakran megvitatják egymás között, hogy mi is a helyzet velem. Éppen ezért kicsit megilletődtem, amikor az apám azzal lepett meg az egyik szokásos telefonbeszélgetésünk alkalmával, hogy Sharon külföldre való távozása után pár nappal ő is elutazik és a nagyvárosba érkezik, hozzám. Azt nem állítom, hogy nem örültem a hírnek, mert igazából szinte repestem tőle, hogy végre-valahára megint viszontláthatom az édesapámat, akivel hónapok óta nem találkoztam, de egy kicsit meg is ijesztett, hogy majdnem 1 hónapig, ha nem is tovább, velem marad majd. Azt már elképzelni sem tudtam, hogy a későbbiek folyamán hogyan is élhetnék mindkét szülőmmel szinte együtt, egy közegben, de azt sem, hogy hogyan leszek képes titokban tartani a kis bosszúhadjáratom tervét az édesapám előtt, nála jobban ugyanis senki sem ismer engem, ezáltal pedig előbb vagy utóbb úgyis rá fog jönni arra, hogy nem csak a barátnőim és a tanulmányaim miatt maradtam a városban...
És bármennyire is igyekszem éppen, hogy ezeket a felettébb problémás gondolatokat a lehető legeldugottabb helyre szorítsam a fejemben, miközben az apámat ölelem, nem igazán érzem azt, hogy sikerrel járnék. Így az „amiről nem veszünk tudomást, nem is létezik” alapelvet alkalmazva fúrom a fejemet még jobban a mellkasába. - Hát, még én mennyire örülök neked!
Felnézve rá, egyetértően bólintok a szavaira. Nálam jobban senki sem tudja, hogy mennyire képes megviselni az embert a majdnem 6 órás út Holland és New York között, pláne akkor, ha ezt autóval teszi meg az ember, aztán akár egy percnyi pihenés helyett azonnal a lánya iskolája felé veszi az irányt, hogy még hamarabb találkozhasson vele.
- Milyen kár, hogy ez az opció nem előbb jutott az eszedbe. Megúsztam volna azt a fránya tanórát is... - bokszolok be játékosan a karjába, tettetett felháborodással a hangomban.
Sharon említésére hallhatóan felsóhajtok. - Az igaz, hogy hónapok óta most legalább kellő távolságra tartózkodik tőlem, de az nem jelenti azt, hogy nem hagyott maga után egy bébiszittert, aki ne érezné a feladatának, hogy folyamatosan ellenőrizgessen. - grimaszolok egyet, miközben megemlítem Mathias jelenlétét az édesapámnak. - Már most úgy viselkedik, mintha az anyám házánál ő lenne a főnök, mi lesz majd akkor, ha véletlen az esküvőig is eljutnak... - még a hideg is kiráz, ha arra a bizonyos, a naptárban pirossal bekarikázott napra gondolok, amit Sharon már annyit emlegetett előttem is. És abba inkább bele sem gondolok, hogy egyszerűen csak azért érzem tőle rosszul magamat, mert akkor Mathias nem úgy lesz majd része az életemnek, ahogyan én azt a szívem mélyén szeretném...
- Szóval, akkor már akár a mostani hétvégéről is lehetne szó? Nagyon szívesen bemutatnám neked a barátnőimet, apa. Biztos vagyok benne, hogy hamar meg fogod őket kedvelni. - mosolyodom el, ahogy a lányokra gondolok. Nem, mintha az édesapám már nem hallott volna róluk tőlem eleget az eltelt hónapok során, de személyesen megismernie őket teljesen más helyzet lesz. Őszintén, eléggé izgulok is a velük való találkozása miatt, mert eddigi életem során egyetlen egy embert sem mutattam még be neki a barátomként...
- Meglepetéseket? Most felejtettem el minden mai napra vonatkozó tervemet. - kapom fel a fejemet a szavaira. Az apám tudja, hogy odáig meg vissza vagyok az ajándékokért, szinte már rajongok értük, talán nálam hálásabb lány nincs is a világon, aki egy apró jegyzetfüzetnek is képes annyira örülni, mintha egy gyémánt nyakláncot kapott volna, ezért azonnal, még az eddiginél is jobban csillogni kezdenek a szemeim, amint átkarolva a derekát, oldalról nézek fel rá. - De amúgy nem terveztem semmi különlegeset, azonkívül, hogy az édesapámmal töltsem a nap hátralévő részét. Szóval, a választás joga most téged illet, apa! Egy finom kávé esetleg az egyik kedvenc bisztrómban, vagy egy ugyancsak közkedvelt utcai árus standjánál kapható ínycsiklandó kézműves hamburger? Vagy akár bármi más, amihez kedved támad. - bújok hozzá mosolyogva, az iskolától egyre jobban eltávolodva.

Behunyom a szemem egy pillanatra, úgy akarom érezni, mint akkor, mikor még otthon volt. Hiú ábránd, tudom. De amíg lopva tudok ilyen pillanatokat szerezni,  nekem az is elég.
- Kihagytam volna ezt a jelenetet, ez esetben - széles mosollyal fogadom a játékos bokszolást, számomra a legnagyobb bizalmat és közvetlenséget fejez ki mindez.
- De nem bántott Sharon, ugye? - Komolyodok el. - Á, Mathias? Milyen veled? Jól kijöttök?
Mesélt erről Ash, és valahol jól esik, hogy Sharon mégis gondoskodik a lányunkról, még akkor is, ha eszébe nem jutott volna megkérni arra, jöjjek fel én addig Ashre vigyázni. És ez így, Mathias témával karöltve, nem a rózsaszín apai álmok gyönyöre.
- Nézd... valahol érthető - próbálok a tényre rávilágítani. - Az az ő otthona, ő van otthon és igazán rendes tőle, hogy figyel rád ... - eljut az agyamig a folytatás. - Miért ne jutnának el? Veszekednek? Nem, mintha rám tartozna - mentegetőzöm. - Mindössze annyit szeretnék, hogy neked jó legyen.
Megsimítom a hátát, mint amikor megnyugtatni szokásom. Ösztönös mozdulat, telve védelemmel és szeretettel, óvással. Aggodalommal.
- Igazán? - A kérésnek megörülök. Be akar mutatni a barátainak! VANNAK BARÁTAI! Amikor ezt elmesélte, egy néma "ez az!" hurrázást nyomtam le a vonal másik végén, fülig érő mosollyal.
- Nagyon örülnék! Aki a barátod, csak jó lehet. És végre személyesen is láthatom őket - Nem vágyom ellenőrizni őket, vagyis mégis, valahol igen, hiszen azt szeretném, hogy a boldogság mellett olyan társaságra leljen, akik támogatják és nem a rosszba rántják. Akikről mesél, a támogató és szeretet oldalát erősítik, így megnyugodva tettem le a telefont, már a legelső alkalommal is.
- Jöjjenek! Aki csak tud és kedve van! - Ragyog a tekintetem, hiszen ez egy újabb előre lépés a megváltozott kapcsolati világunkban. Ha nem akarná, hogy találkozzunk, megérteném, még ha rosszul is esne. Ez már itt az ő élete és az ő döntése. Én legfeljebb a véleményem mondhatom el, nem várhatom el, hogy a szerint cselekedjen, gondolkodjon.
Annyira tudtam, hogy ezt kapom válasznak, fel is nevetek. Igyekeztem örömet okozni neki, s ami szerényen adhattam, azt két kézzel adtam meg Ashnek. Minden nap vittem haza valami apróságot, figyelmességet. Hogy megköszönjem neki, itt van velem, s kifejezzem, nagyon szeretem.
Még jobban átkarolom a vállát, magamhoz vonva, s egytúttal engedve, tudjunk sétálni is. A csillogó tekintetekről viszont nehéz levennem a szemem. Gyönyörű, mint mindig.
- Oh, elhalmozol a lehetőségekkel - mindig elfelejtem, hogy ez egy hatalmas város, s hogy Ash nem két napja van itt. Feldobok egy javaslatot. - Egyszerre egyet? - Megkordul a gyomrom. - A gyomromra hallgatunk, vagy inkább a kávézót célozzuk be? Ha vannak ott szendvicsek, arra is vevő vagyok.
Mindegy, hova megyünk. Ash itt van velem, s olyan helyre megyünk, ahol jobban megismerhetem a mostani Asht. És azért hirtelen belül egy kis árnyék suhan át bennem. Vajon mennyire változott meg? Az árnyék tovasuhan, ahogy Ash még jobban hozzám bújik. Itt van, ez számít.
- Kíváncsi vagy a cég kikötőjére? Sok olyan yacht van itt, amit nem hoztak oda - még nem láttam őket, és nem is a munka beszél belőlem. A hajók a szabadságot jelentik számomra.

- És milyen kár lett volna érte. - nevetek fel, miközben a karjába karolok. Világéletemben szerettem az édesapámmal lenni, gyermekkoromban, amikor csak a szabadideje engedte, mindig játszottunk valamit, leginkább édes kettesben, egyéb családtagok híján, kivéve persze, ha nem éppen a nagyszüleimnél voltunk, hiszen olyankor rendszerint ők is kivették a részüket a játékból. Nem is kívánhattam volna jobb családot náluk, még annak ellenére sem, hogy voltak azért olyan pillanatok is az életemben, amikor kimondottan hiányzott az anyám jelenléte... Ilyen volt például az, amikor nagylány lettem és menstruálni kezdtem, vagy az, amikor az iskolában a lányok először kezdtek el zaklatni. Persze, az édesapám mindig mellettem volt, de azért akadt pár élethelyzet, amit egyáltalán nem neki kellett volna megpróbálni megoldania a lánya életében, férfiként.
- Dehogy, nem! - rázom meg a fejemet. - Ellenkezőleg, néha már kezd túlságosan is sokká válni az a próbálkozása, hogy közeledjen egy kicsit felém. Azok a vasárnapi anya-lánya programok... Hát, inkább nem is beszélnék róluk. - húzom el a számat, miközben felidézem a legutóbbi napot, amit Sharonnal töltöttem, vagy éppen azt a villásreggelit, amin megismertem az anyai ágról származó családom egy részét. Egyik sem igazán keltette fel az érdeklődésemet, sőt, ha nem lett volna kötelező a részvételem az anyám soha sem régen látott lányaként, egyiken se lettem volna hajlandó részt venni.
Mathias neve hallatára viszont alig hallhatóan felsóhajtok. Hogyan is magyarázhatnám el az édesapámnak a kettőnk között kialakult, érdekes kapcsolatformát? Valószínűleg a legjobb lenne, ha meg nem tenném, hiszen nem feltétlen kell minden egyes gondolatomról tudnia. Pláne akkor nem, ha azok az anyám vőlegényéről szólnak. - Igazából nincs nagy problémám vele. Persze, azon kívül, hogy Sharon azt képzeli róla, hogy az teljesen normális, ha egy 25 éves férfi a 19 éves lánya mostohaapjává válik. Ezen kívül viszonylag kedves velem, de azért azt nem állítom, hogy nem megyünk gyakran egymás idegeire, mondjuk, amikor egyfolytában a telefonomon zaklat, mikor nem érek haza időben, mert késik a metró...
Apám többi szavát igyekszem figyelmen kívül hagyni, mert bármennyire is tudom, hogy igaza van, azért nem esne jól beismerni, hogy valóban Mathias az, aki az anyám házában jobban otthon érezheti magát, nem pedig én. Viszont a kérdésére muszáj válaszolnom, ha már egyszer akaratlanul is, de felhoztam a témát. - Nem nagyon hallottam még őket veszekedni, de azért azt be kell ismerni, hogy nem túlságosan reális egy olyan házasság, ami egy ekkora korkülönbségre épül. Meg aztán azt sem lehet tudni, hogy Sharon nem-e talál magának valaki mást, amíg külföldön tartózkodik. Bármi megtörténhet. - hangsúlyozom ki a kelleténél kicsit jobban is az utolsó két szót, amik jelen esetben, a mostani élethelyzetemben tényleg erőteljes jelentéssel bírnak.
Mosolyogva bújok még közelebb hozzá, miközben a barátnőimről beszélgetünk. Valószínűleg ilyen pillanat még nem igazán fordult elő velünk az eddigi életünkben, mert a gyermekkoromban abszolút nem voltak barátaim, akiket bemutathattam volna az édesapámnak, éppen ezért csak még boldogabb és izgatottabb leszek, amikor meglátom az öröm látható jelét megjelenni az arcán a szavaim hatására. - Rendben van, akkor ezt már le is beszéltük. Péntek vagy szombat lenne a jobb neked? Nekem igazából teljesen mindegy, bármikor szabaddá tudnom tenni magam a kedvedért. - sétálok mellette boldog mosollyal az arcomon. - Ó, és ne lepődj majd meg, ha odáig meg vissza lesznek érted. Rengeteget meséltem rólad és már most imádnak téged mindannyian. - nevetek fel. Nem hazudok, annyit meséltem az utóbbi időben az édesapámról a barátnőimnek, hogy egyszerűen már nem csak én vártam őt lélekszakadva, hanem ők is, hogy végre-valahára megismerhessék a híres-neves Geoffrey Mohrt.
- Igazából kicsit én is éhes vagyok, szóval, ha mindkét helyet meglátogatjuk, nekem az is teljesen megfelel. Először együnk valami finomat, aztán pedig megihatunk rá egy kellemes tejeskávét. Benne vagy? - tartom felé a tenyeremet, várva, hogy beleegyezése jeléül belecsapjon. Lehet, hogy a mozdulat gyerekes, de én mindig is így kértem a beleegyezése jelzését, ha például meg akartam venni valamit vagy éppen alá kellett íratni egy szülői igazolást egy iskolai tanulmányi kirándulás miatt. Ez a mozdulatsor kettőnk között már szinte hagyománnyá vált, és nem is áll szándékomban valaha is megszakítani. Csak azért mert már majdnem felnőttem, semmi sem változott meg bennem az édesapámmal kapcsolatban. Sem az érzéseket, sem pedig az emlékeket nem fogom elfelejteni, amíg élek.
Kérdésére rögtön felcsillannak a szemeim. Mindig is érdekelt az apám munkája, ő pedig akármikor csak tehette, elvitt magával a munkahelyére és megmutatta nekem, hogy éppen min dolgozik. A kíváncsiság a foglalkozása iránt pedig azóta sem csillapodott bennem - amúgy is mindig érdekelt és vonzott az ismeretlen, legyen szó akármiről is -, ezért kapva kapok a mostani alkalmon is. - Ez kérdés volt? Persze, hogy kíváncsi vagyok, világéletemben az voltam. Az egyetlen dilemma ezzel kapcsolatban, hogy evés előtt vagy után menjünk a kikötőbe? Nehéz lesz a választás. - komolyodok el egy másodpercre, majd ismételten felnevetek.

Vele együtt nevetek, s karom mozdulatával helyet adok az övének, hogy egybefonódjanak. Boldog megnyugvással teszem. Vannak dolgok, amik nem változtak a lányomban és ez, legyen akármilyen önző részemről, boldogsággal tölt el.
Elgondolkodó mosoly ül ki a képemre. Sharon közeledni próbál hozzá. Igaz, már az is nagy szó volt a részéről, hogy felkeresett, és elmondta, mit tervez. Fogalmam sincs még most sem, milyen szándék állhat mindez mögött, s annak ellenére, hogy kételkedéssel fogadtam, lehetőséget is láttam Ash számára.
- Adj neki egy kis időt. Szokatlan lehet neki. Bár két év után - mintha a pártját fognám Sharonnak, holott nem úgy látom, így lenne. Szavaim éppen Ash mellett állnak, az ő javát akarom. Sharon kilépett az életemből, számára továbbra sem létezem. - Nem jók? - Csak ennyit kérdezek, tudván, ennek nem most van itt az ideje. Majd alakul, s meg tudjuk beszélni, így a kérdés is inkább kijelentő.
Annak ellenére, hogy Sharon vőlegényének fejével próbálok gondolkodni, igenis szíven szúrt, mikor megtudtam, van Sharonnak valakije. Még az sem vigasztalt, hogy esetleg közben senki sem volt az életében. És egyben megértettem: Sharonnak öreg vagyok.
- Zaklat? Hogyan? - Majd megsimítom a felkarját. - Hiszen én is hívtalak, ha úgy késtél, nem tudtál felhívni. Egymás idegeire menni? - Hűha, nagyon nem jó ez így, amit hallok. De mit vártam mást? Talán lehet, nem éppen Sharonnál kéne lennie Ashnek....
- Biztosan nem reális? - Kérdezem csendesebben. Sharon s közöttem is nagy a korkülönbség. Igaz, nem is vagyunk házasok... Már nem zuhan úgy rám mindez, volt időm megemészteni, s megérteni is. Asht kaptam mindezért cserébe, aki a világ összes boldogságát elhozta nekem.
- Az már az ő dolguk. Ebbe nem szólhatunk bele.
Mint ahogy megálltam azt is, hogy Ash életébe beleszóljak, főleg az után, hogy ide költözött.
Még jobban magamhoz ölelem, ahogy érzékelhetően nagy örömmel beszél barátnőiről. Végtelenül elszomorított az a tudat, hogy otthon nem volt, aki átjöjjön hozzá, vagy akihez átmenjen. Ez is ahhoz tartozott, hogy a közösség miként tekintett ránk, mint anya nélküli családhoz, s még csak meg sem nősültem. Legalábbis ennek gondoltam én, s gondolom most is. Itt viszont nem számít, csak az, amit itt felmutatsz. És ez még nekem is hatalmas megkönnyebbülés.
- Péntek és szombat is jó, ahogy a lányoknak is megfelel. Lehetne a péntek például, így minden gond nélkül addig durmoltok másnap, amíg csak jól esik.
És közben fogok arra figyelni, hogy még csak véletlenül se alsógatyában menjek ki hajnalban majd a megszokott hajnali nassolásomra, a hűtőhöz...
Egészen elmegy a gondolatom, ahogy rápillantok az örömtől ragyogó arcára. Ezt akartam látni rajta, egész életemben. Nem számít, hogy itt látom rajta, az a fontos, hogy átéli!
- Igen? - Na, most aztán örömtelien zavarba jövök, a fülemen látni, nem a hidegtől piros. - Tudod, hogyan kell apádat zavarba hozni - dörmögök mosolyogva tovább, zavaromban, s egy puszit nyomok a hajára. Nagyon boldoggá tett mindezzel, s valahol az egekben repked éppen a jó kedvem. Mert mindez azt jelenti, nagyon szeret. Ahogy én is szeretem őt.
- Teljesen tökéletes és nagyszerű ötlet! - Csapok bele a tenyerébe, végigzongorázva a megszokott beleegyező mozdulat sorunkat. Nem felejtette el, s ragaszkodik hozzá. Boldog vagyok. Nem, nem kívánom visszaforgatni az idő kerekét. Ash élete olyan egyvelegből áll össze, amellyel boldognak érzi magát. Éppen ezért boldogan teszem a megszokott mozdulatot.
- Utána? - Nézek rá kérdőn, majd én is elnevetem magam. - Addigra a sirályok is megérkeznek a széllel. Hátha valaki otthonról átruccant, megnézni a yachtokat - mosolygok, tudva, hogy úgyis nonszensz az állítás.
A boldogságomhoz hozzátett az is, hogy Ash előszeretettel töltötte velem azt az időt is, mikor a hajókhoz mentünk. Jó volt látni a széles mosolyt az arcán, a felhők nélküliséget, ami sokszor rátelepedett. És együtt lehettünk.
Ismerem a madarakat, akik a kikötőkhöz nőttek, s feltételezem, itt sincs másképp.
- Ó, ez mintha az lenne. Nem mentünk túl? Erre gondolsz? - Mutatok az egyik étteremre. Teljesen ismeretlen a város és otthon megszoktam, nem mindegy bokorban nőnek étkezdék, éttermek, kávézók. Bezzeg itt!

Soha sem értettem teljesen, hogy az édesapám még ennyi eltelt év után is miért védelmezi az anyámat, még akkor is, ha nagyon is jól tudja, hogy azzal, amit velünk művelt, mindkettőnknek összetörte a szívét és az életét is egyben. Aztán szépen-lassan rá kellett, hogy ébredjek arra, hogy az apám valószínűleg a mai napig ugyanúgy szereti Sharon-t, mint régen, mielőtt elhagyott volna minket, ez pedig egyszerre keltett bennem többféle érzést vele kapcsolatban. Nagyon büszke voltam és vagyok is rá, hogy minden körülmény ellenére meg tudta őrizni a tiszta szeretet, ami állandóan áradt és árad is egyfolytában belőle, viszont el sem tudom mondani, hogy mennyire fáj az nekem, hogy ez miatt milyen nagyon szomorúnak látom, hiszen elvesztette élete szerelmét, hiába is próbálja meg ezt a fájdalmat kevésbé éreztetni velem, azért én látom az arcára kiülő érzelmeket, ha az anyám kerül szóba közöttünk.
- Tudom, de... - én nem akarok neki időt adni, ő volt az, aki eltűnt az életemből évekre, fejezném be a legszívesebben a mondatot, de már annyiszor beszéltünk erről a helyzetről az édesapámmal, hogy nem szeretném megint ugyanazt szajkózni, mint, amit elmondtam neki hónapokkal ezelőtt is. A kérdésére viszont önkéntelenül is elhúzom a számat, miközben megrázom a fejemet. A nem jó nem éppen a legjobb kifejezés arra, amit egy-egy anya-lánya program jellemzése során használok. A tragédia már inkább.
- Mennyire ismerted Sharon családját, apa? - kérdezek vissza végül, miközben Clarissa neve a gondolataimba férkőzik. Ő Sharon testvérének a lánya, lényegében az unokatestvérem. Nem mondanám, hogy rossz a kapcsolatunk, hiszen még alig ismerjük egymást, de mivel az anyám rokoni ágához tartozik, nem igazán vagyok képes benne megbízni.
- Jó, de te az édesapám vagy, őt meg soha sem fogom a mostohaapámnak tekinteni, amit már neki is elmondtam egy párszor, szóval nem igazán látom értelmét a nevelési próbálkozásainak. - vonom meg a vállaimat a válaszára, kicsit erőteljesebb hangsúllyal, mint az eddigi szavaimnál. Nem tehetek róla, de, ha Mathias szóba kerül, akkor az agyam úgy reagál rá, mint arra a kisfiúra, aki az óvodában egyfolytában meghúzta a hajamat, ha alkalma adódott rá. Akkor az óvónő mindig azt mondta, hogy valószínűleg csak azért csinálja ezt velem, mert tetszek neki, de én természetesen frászt kaptam ettől a kijelentésétől, ahogyan mostanában is teszem, ha a Mathias iránti érzéseim szóba kerülnek.
Apám kérdésére elgondolkodok egy kicsit. - N-nem. Legalábbis nekem nem. Alig van köztem meg a vőlegénye között 6 év, a bátyám is lehetne. - hogy más lehetőséget ne említsünk... - Persze, tudom, csak... - azért mégis az anyám és egy kis beleszólást nekem is megengedhetne az életére vonatkozóan. - Mindegy.
- Rendben, akkor maradjunk a pénteknél. Remélem mindannyian ráérnek majd, de készülj fel előre rá, hogy, ha igen, akkor öt kamaszlánnyal kell majd osztoznod a lakásodon. Vagy hattal. - teszem még hozzá mosolyogva, mert közben eszembe jut, hogy Jaden-t is elhívhatnám hozzánk a többi lány mellé. - Legalább már elértem valamit az életemben. - nevetek fel azzal kapcsolatban, hogy mennyire sikerült zavarba hoznom őt.
Már előre tudom, hogy remek délutánnak nézünk elébe a hirtelen kigondolt programunkat hallva. Már csak győzzem kivárni azt, ami az én kíváncsiságommal egyszerűen lehetetlen vállalkozásnak tűnik, és az is. - Rendben, akkor meg is van a sorrend. Gyerünk erre! - irányítom az apámat a kedvenc éttermem felé. Nincs messze, talán 9 percig kell sétálnunk, mire az épület elé érünk, amit az édesapám észre is vesz. - Igen, erre bizony. Kívülről nem tűnik másnak, mint a többi intézmény, de belülről egy kis csoda az egész. - bizonygatom a számára.
Nem egyszer voltunk már itt a lányokkal ahhoz, hogy, amikor a bejárati ajtó becsukódik mögöttünk, mosollyal köszöntsenek minket, amit viszonozva vezetem az apámat az egyik üres, két személyes asztalhoz. - Csak ajánlani tudom a négysajtos csirkemell csíkokat rizzsel, én mindig azt eszem itt. - kacsintok rá az étlapot felé nyújtva.
- Meddig maradsz majd New York-ban pontosan, apa? - kérdezem tőle kicsit tartva a válaszától, mert eddig nem igazán volt határozott végpontja a városban való tartózkodásának.

Az a bizonyos "de" szócska. Elmosolyodom halványan, még akkor is, ha tudom, nem véletlen, hogy nehéz elengednie Ashnek azt, hogy tulajdonképpen az anyja majdnem húsz évig tudomást sem vett a létezéséről. Ilyenkor azért mondok hálát, hogy nem vetette el a gyerekünket. Az élet jobbik oldalát nézve, valahogy megvan a kapaszkodó az élet értelméért. Válaszul megsimítom a felkarját és megpaskolom. Együtt érzés és szeretet van benne, s támogatás. Folyton rettegtem attól, mi lesz Ashhel, ha velem valami történik. Hiába a szüleim, ők azért csak idősek voltak már.
- Ash - lassítok egy kicsit. - Ha szeretnéd, hozzám költözhetsz, míg itt vagyok, ha úgy jobb, és át tudod gondolni, merre tovább anyáddal kapcsolatban - komoly az ajánlatom, ugyanakkor tisztában vagyok vele, tudja, tiszteletben fogom tartani a döntését, ha maradni akar Sharonnal.
- Csak az apját ismerem - és azt nem fogom elmondani, úgy senkinek sem, mennyire keményen fellépett, hogy maradjak távol a lányától, ellenkező esetben úgy nagyjából nem csak én keserülöm meg. Ash és a szüleim kiváló zsaroló eszközök voltak. Azonnal vége lett, ahogy egy jobb horog betalált neki. Akkorra már a balhékból kimaradtam, ezt búcsúzóul, s hogy voltaképpen a saját unokájának az életével játszik, még odaadtam masniként.
- És te? Kikkel találkoztál már azóta? Hogy jöttök ki? - Kíváncsian tekintek rá, hiszen éppen ezért is hagytam idejönni. Ha már ennyire nyitott a családja Sharonnak, vajon meddig ment el ez a befogadás? Az nem foglalkoztat, hogy engem sosem fogadnak be. Nem én vagyok a központi kérdés.
- Ó - talán kezdem megérteni ezt a nagy kirohanást? Nem tudom. A hevességéből ítélve, nem éppen az az utálat van benne, mint amikor közölte, nem játszik Thomasszal, mert rondán beszél.
- Akkor nem teszed. Majd megérti, hogy nem tekinted annak.
Elnevetem magam, ahogy láthatóan zavarba jön.
- Anyád és a közöttem lévő korkülönbségre gondoltam - néha egy kis tréfa nem árt, ha kétértelműen fogalmaz valaki. Talán ilyenkor jönnek ki az őszinte válaszok? Meg a félreértések is. Ezért sem használom sűrűn. - Mindegy? - Csodálkozom el. - Rendben, nem akarsz róla beszélni. Ha mégis, tudod, hol keress - simítom meg a kézfejét.
- Ez nagyszerű! - A boldogságom most a felé irányul, hogy ennyi jó barátnőt sikerült szereznie, s kapcsolatot kialakítani velük. - Elég nagy a lakás, ha szerettek szorongani egymás mellett, akkor a vendégszobát javaslom, fekvőhely is lesz, vagy ha több térre vágytok, ott van rá a nappali. Is.
Boldog vagyok, s egyben nagyon fáj az a tény, hogy ezt a fajta szervezést, a lányok okozta háttérzajt Ash nem élhette meg odahaza. Pedig hányszor vágytam erre! Akkor tudtam volna, hogy tényleg boldog, s hogy mások is vannak az életében. Most már megérkeztek és ez boldoggá tesz.
- Sokkal de sokkal többet értél el, Ash - simítom meg mosolyogva az arcát. Nagyon büszke vagyok rá, szavakban sem mérni, sem kifejezni nem tudom, mennyire. Csak a szemeim csillogása jelezheti talán hűen vissza mindazt, amit érzek.
Figyelem azért közben, milyen könnyedén mozog a városban, az embere között, az utcán. Kíváncsi vagyok a helyekre is, amelyeket kedvel, hiszen most már ez ő, még ha arra is épül, amit otthon kapott. A mostani az, aki valójában, jelen pillanatban.
- Talán mégsem tévednék el a városban - mosolygom. Embertelenül nagy és személytelen a város. Gyökerek nélkülinek érzem magam, mégis, jóval könnyebben, mint otthon.
Bent azonban végleg zavarba jövök, s jól el is rejtem a mosolyom mögé. Rendben s tisztaságban nőttem fel, Ashnek is megadtam mindezt, ám mellette szerénységben. És a hely kicsit puccos nekem. Mégis, kíváncsi vagyok arra, mely helyeken fordul meg Ash a városban, így ezt az érzést, arrébb tolom és haladok a történésekkel.
- Nos, ez esetben élek az ajánlattal. Azt kérsz most is? Mit ajánlanál desszertnek? - veszem át az étlapot, s böngészni kezdem. A kérdésre előbb felnézek rá az étlap mögül, miután felvettem a szemüvegem, majd leteszem az étlapot. Talán ideje előrukkolni a hírrel.
- Eredetileg egy hónap lett volna. Ray azonban felajánlott egy magasabb posztot, s ehhez még járul további két vagy három hónap képzés - Évek óta dolgozok ezért, ám hátrányom, hogy később kezdtem a cégnél dolgozni. - Megkértem Marthat, figyeljen a farmra, s képzeld, a fiuk odaköltöztek a lakókocsijukkal, ők vigyáznak a házra és látják el az állatokat. Mimi teljesen odáig van a kutyákért - a kicsi lány, akire már régóta vártak Huberték.
Boldogan hallgatok egy rövid ideig, aztán megköszörülöm a torkom. Valahogy sosem szerettem magamat ünnepeltetni, így arra a kérdésre térek rá, amit valójában már pár héttel is kerülgettem telefonban, hagyva, legyen ideje gondolkodni.
- Melyik egyetem mellett döntöttél végül?
Tettem mindig félre egy kis pénzt, hogy ha Ash egyetemre akar járni, legyen miből fedezni, s igyekeztem megfogni még jobban a jövedelmet, mikor Ash ideköltözött. Minden héten utaltam át számára nem csak költőpénzt. Voltak kikötéseim, hogy idejöhessen Ash, ebből a legfontosabb éppen az volt, amiért betámadott Sharon családja: egy centet sem tőlük. Büszke vagyok, s csak Sharon hosszas, újabb rábeszélése eredményeként lett végül lakbér-iskola-mindennapi kiadások együttese. Egy kisebb estélyi ruhára és minden, ami a felsőbb osztály életviteléhez kellene, nem futja a keresetemből. Keserű pirulaként nyeltem le, de elfogadtam, meglátva benne az igazságot, s hogy lehetőséget adjak Sharonnak is, bepótolja, amit először ellökött magától.

Nagyot sóhajtok. Az édesapám ezt leginkább az anyám iránti érzéseim és gondolataim legegyszerűbb kifejezéseként értheti, de valójában az ő szavaira reagálok effajta módon. Nem arról van szó, hogy nem szeretnék vele élni megint, de az elmúlt hónapok eredményeként már létrejött egyfajta kötődés bennem az új otthonom iránt, amit nem biztos, hogy a legjobb döntés lenne tőlem éppen most eltaszítani magamtól.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen döntés, miszerint az édesapámmal vagy az anyámmal való együttélés között kell választanom, képes lesz majd ennyire megnehezíteni az életemet. De ezt nem szívesen vallanám be az apámnak, hiszen még véletlen sem szeretném megbántani.
- Vagy akár lehetnék nálad is pár napot, meg maradhatnék Sharonnál is. Végül az arany középút mellett döntök. - Nem szívesen bíznám a liliomom életét Mathias kezeire. - adok végül egy kisebb magyarázatot. Nem is hazudok. A nemrégiben a piacon vásárolt növény szinte az egyetlen dolog Sharon lakásában, amit tényleg a saját tulajdonomnak érzek és, amiért igyekszek felelősséget is vállalni. Pláne, ha már egy kisállat sem teheti át a lábát a lakás küszöbén anélkül, hogy az anyám idegbajt ne kapna. És bármennyire is butaságnak hathat ez más emberek számára, mert azért mégiscsak egy virágról beszélek, nem igazán érdekel, hogy ki mit gondol. Sohasem voltam ugyanolyan, mint a többi korombeli lány, mindig is többre tartottam a növény- és állatvilágot, mint az embereket, így pedig, hogy Holandban kellett hagynom a kutyámat, akit születése óta együtt neveltünk az édesapámmal, nem maradt más opció számomra, mint jobb híján egy virág gondozása.
Többet nem is kérdezek az anyám családjáról, bőven elég számomra az a pár szó, amit az apámtól hallok, hiszen egyértelműen érezhetővé válik a levegőben, hogy nem szeretne róluk beszélni, különösképpen Sharon apjáról. Meg tudom érteni, hogy miért, még annak ellenére is, hogy fogalmam sincs pontosan mi is történhetett közöttük, de az, hogy az anyai nagyszüleim az anyám azon döntése mellett álltak és érveltek, hogy elhagyjon mindkettőnket, sohasem ígértek túlságosan sok jót felőlük.
- Hát, fogalmam sincs. Mármint emlékszem nagyjából mindegyikre, de voltak egy páran és egyikük sem igazán ragadta meg az érdeklődésemet. Talán csak Sharon húgának a lánya, Clarissa. Ő kicsit olyan... másnak tűnik, bár nem ismerem még annyira jól.
Szinte érzem, ahogy a pirosság eltelíti az arcomat a Mathias-ról folytatott eszmecsere folyamán, ezért a fülemig felhúzom a cipzárt a kabátomon, holott egyáltalán nincs hideg, de szükségem van egy kis melléktevékenységre, hogy egy kicsit helyrebillentsem a lelki egyensúlyomat. - Remélem. De nem fűzök hozzá nagy reményeket.
- De... az valahogy mégis más volt, apa. Legalábbis az én szemeimben. - hajtom le a fejemet zavartan. Sohasem volt egyszerű számomra, hogy a szüleimről együttesen beszéljek, sőt, hogy egyáltalán belegondoljak, hogy régen, még a születésem előtt ők valóban egy párt alkottak. Ma már annyira elképzelhetetlen, hogy ez valóban megtörtént. Az én életemben eddig mindig csak az édesapám létezett, majd aztán, amikor Sharonhoz költöztem, ő, de, hogy mindketten egy időben, egy helyen legyenek, kellőképpen képes összezavarni a gondolataimat.
Csak bólintok az apám szavaira és mosollyal reagálok az érintésére. Senki sem képes ennyire, ilyen jól megérteni, mint ő, ez pedig valószínűleg soha nem fog már megváltozni.
A lányok és a pizsamaparti említése viszont jelen pillanatban elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet az előbbi párbeszédünkről. - Megbeszélem velük, hogy melyikre szavaznának inkább, bár az is meglehet, hogy mindkét lehetőséget kihasználjuk majd, ha szabad. Amúgy sem válogatósak, a múltkor a régi DVD-lemezeimmel is sikerült elvarázsolnom őket. - mesélem boldogan. Pedig abszolút azt hittem, hogy majd ők is hülyeségnek fogják tartani a lemezre kiírt filmeket az internetre feltöltött, tömegszámú alkotások helyett, mint azok a lányok, akikkel a középiskola első éveit kellett, hogy eltöltsem, de egyáltalán nem kellett bennük csalódnom, ez pedig be kell vallanom, rendkívül jól esett tőlük.
- Jaj, apa, a végén még zavarba hozol. - mosolyodom el félénken, de azért büszkén a dicséretére, majd megállok egy pillanatra és egy puszit adok az arcára. - Nagyon szeretlek, remélem tudod!
Közben az étteremhez érünk, bemegyünk, helyet foglalunk, majd magunkhoz intem a pincért, amíg pedig hozzánk ér, válaszolok az apámnak. - Persze, tudod, hogy nem annyira szeretek kísérletezni az étellel. Plusz, ami finom, azt nem is tudom soha többé elengedni. Viszont a desszertre lenne egy sokkal jobb ajánlatom. Legalábbis remélem, hogy te is annak találod majd. - hajolok közelebb hozzá, mintha csak egy titkot készülnék elsuttogni neki. - Mit szólnál hozzá, ha az ebéd végeztével és a kikötő megnézése után bevásárolnánk, hazamennénk hozzád és felavatnánk az új konyhádat? Régen nem sütöttünk már együtt és nagyon hiányzik, hogy megtegyük.
Miután mindketten leadjuk a rendelésünket, választ kapok a kérdésemre is. Attól, hogy kicsit tartok tőle, hogy az édesapám előbb-utóbb ráébred majd arra, hogy miért is maradtam valójában New York-ban, még rendkívül örülök annak, hogy kicsit hosszabb távon marad a városban, mint azt először említette nekem. Huberték említésére megint elmosolyodom, de egy kis honvágy is körvonalazódik a tekintetemben. - Akkor sok időt tölthetünk majd együtt, ha szakítasz rám időt a munkád közepette. - nézek fel rá kérdőn. Persze nagyon is jól tudom a válaszát, mégis jól esik egy kicsit évődni vele, mert régóta nem volt már rá alkalmam. És bevallom önzőn, azt is jól esik hallani tőle ezredjére is, hogy éppen annyira szeret, mint én őt. Nagyon.
Aztán megkérdezi azt, amire a mai nap folyamán egyáltalán nem számítottam, pedig kellett volna, hiszen pontosan ezt az egy okot adtam meg neki akkor, amikor közöltem vele, hogy úgy döntöttem, a nagyvárosban maradok. A továbbtanulás kérdése kerül előtérbe, amit azóta is igyekeztem a háttérben hagyni, amióta csak a telefonban szóba hoztam, én pedig úgy érzem, hogy kezd kicsúszni a talaj a lábaim alól, hiába is ülök éppen egy széken. Hiszen abszolút fogalmam sincs róla, hogy mit is szeretnék majd a továbbiakban kezdeni az életemmel és éppen eléggé a frászt hozza rám ennek a döntésnek a hiánya. - Apa! Mégcsak most jöttem ki az iskolából, de már rögtön a továbbtanulást hozod szóba. - tettetett felháborodással igyekszem tréfával elütni a jelenlegi témát. - Legalább engedd meg, hogy a fizika órát kiheverjem egy kicsit, mielőtt rátérnénk a komolyabb dolgokra.

Ugyanaz a szusszantás, mint amikor nem akar valamit elfogadni. Két éve még elmondtam volna neki, hogy sajnos, jobb, ha átgondolja, miért nem akarja, ám most más a helyzet. Egy kicsit elnehezül a szívem ebbe és ugyanakkor megértem Asht is. Aggódom érte. Az óvó énem előtérbe került, hiába figyelek. Már nem kisbaba, és két évig hagytam itt lenni. Ha azt akarta volna, hogy velem legyen, akkor már úgy jöttem volna a városba, hogy tudom, ő velem lesz. Elmosolyodom.
-  Nézd el túlaggódó apádnak, hogy rád akart máris telepedni az elején és megmondani, mit tegyél. Kedves vagy, hogy próbálod az arany középutas megoldást, és... - nézek rá, sokat értően. - nem, nem akarsz hozzám költözni. Rendben van.
És belül úgy érzem, hogy kezdek kiesni Ashley életéből. Ez valahol természetes, az emberek felnőnek és valószínű a szüleim is ugyanezen átmentek. Mégis, nehéz azért megszokni. Mert megfogom, tudom. Csak egy biztos pont szeretnék maradni az életében, ahová visszafuthat, ha úgy érzi, túl sok a világ.
- Liliom? - Nézek rá érdeklődve. Valamiért a liliomtiprás ugrik be és rosszra gondolok először, aztán megértem. - Megmondod neki, hogy el a kezekkel róla és nem lesz vele gondod - mosolyodom el.
Válaszából megértem, hogy a család annyira nem fogta és fogadta be. De legalább nem utasítják el és ezért hálás vagyok.
- Clarissa ... másnak?- nos, ennyire nem ismerem Sharon családját, számomra új név, igazából Ash jobban ismer mindenkit, mint én valaha. Engem a nélkül utasítottak el, hogy találkoztunk volna. Erőltetni kedvem meg sosem volt. Ha meg csak Clarissával jön ki, már az is jobb, mint a semmi.

Oldalt sandítok, ahogy feljebb húzza a cipzárt. Elég egyértelmű kifejezése a takargatásnak és hogy nekem sem mondja el. Talán, mert nem biztos még benne. De... miben? Majd idővel kiderül, legalábbis remélem.
A remélemre hümmentek egyet. Valami nagyon zavaros ebben nekem, s nem most fogom erre rávetni magam. Ha viszont bajban van, vagy lesz Ashley, Matthias még inkább, mert nem leszek rest rászabadítani magam. Nem véletlenül ajánlottam fel Ashnek, hogy költözzön hozzám. Furcsa előérzetem van. Biztosan csak túlzottan védem.
Szétnézek előttünk és veszek egy nagy levegőt, majd kiengedem, elgondolkodva.
- Köszönöm - simítom meg szeretettel a felkarját. Tartottam attól, hogy elítél azért, mert akkora a korkülönbség a szülei között.  Sokat gondolkodtam azon, mi lett volna jobb: ez a külön lét, vagy ha együtt maradunk? Választásom más amúgy sem volt, mégis, el-el játszom a gondolattal. Talán már felesleges is.

Boldogságom és örömöm tovább emelkedik, mikor felveti a lehetőséget, hogy akár élnek mind a kettővel élni fognak. Ha az előbbi feltétel teljesül, akkor is boldog leszek. Egyáltalán, hogy szóba állnak velem és hajlandóak eljönni.
- Mert szuper gyűjteményed van. Egyedi - és ezt őszintén mondom, mosollyal az arcomon. Megértik őt és így már a legelején a szívembe zártam őket. Ettől tartottam a legjobban: idejön és nem fog társaságra lelni és lám, lett. Nagyon boldog vagyok.
- Igazi apa-lánya vagyunk! - Előbb csak mosolygok, aztán elnevetem magam. - Zavarba hozó versenyt rendezhetnénk.
Majd megsimítom a haját, telve szeretettel.
- Igen - kevesen mondhatják el magukról, hogy olyan szeretettel van körülvéve, mint én, a lányom által. Az a hála, s szeretet, amit érzek, hogy Ash bekerült az életembe, az első pillanattól kezdve, sosem lehet elég, amit képes vagyok adni neki ezért.
- Ez igaz, emlékszem - mosolygok az étlap felett, megnézve, melyiket is ajánlja. - Igen?ー Pillantok fel az étlapról, majd mikor bizalmasan hajol felém, még lejjebb engedem a lapot és én is előrébb hajolok.
Hirtelen annyira boldog leszek és zavarba jövök az örömtől s meghatottságtól, hogy először csak a mosolyom jelzi, valahol a Holdon túlra ugrott az örömöm.
- Nos, akartam is a segítségedet kérni, mivel vannak egészen újszerű meglepetések a konyhában és elkélne a segítség, miként avathatnám fel őket.
Tudom, hogy a múlt elmúlt, ettől még nem kell eldobnunk mindent. Át lehet emelni mindazt, amiről tudjuk, élhető és örömöt hoz. S hogy ez a lányomnak ilyen örömet okoz, felidézei az emlékeimet, és az öröm hangulatát.
- Nem is terveztem másként - mosolyodom el. - Szeretném, amikor kedved s időd, és időm - teszem hozzá, mert azért a képzések elég kimerítőek lesznek és a fejem azért már érezhetően vén a gyors technikai fejlődéshez. - van, azt veled tölthessem. Ha szeretnéd - mert nem teszem kötelezővé, az ajánlata és kérdése viszont nagyon jól esett.
És hirtelen,  mintha otthon lennénk, noha nosztalgiázni éppen nem vágyok, a jelenre akarok figyelni. Ám az a közvetlenség és derű, ami belőle árad, magával hozza az otthonosság érzését is, függetlenül attól, hogy éppen egy étteremben vagyunk.
- Rendben, rendben, megadom magam! - Emelem fel kicsit a két kezem mosolyogva.
Az étel hamarabb megérkezik, mint gondoltam, s egészen ínycsiklandó az illata.
- Már az illatából és a látványból ítélve, nagyon finom lehet. Jó étvágyat!
Az első falatokat csendben töltöm, az étkezést fontosnak tartom, s bár nagy szakácsnak nem tartom magam, szeretem megízlelni más főztjét is.
- Mennyei! Ez valóban nagyon finom! A tipp tökéletes volt, köszönöm!
Pár falat után azonban előhozakodom azzal, amit voltaképpen az érkezésem után tudtam meg. És felkészületlenül ért.
- Tudom, hogy nem most kellene felvetnem kérdésként, de... szóval lesz egy fogadó est, amit a csapatnak szerveztek - hagyom, hogy az ételen kívül a hírt is eméssze. - És ... volna kedved velem tartani, mint kísérő?
Egyrészt, mert nagyon vágyom a társaságára, másrészt nekem vadidegen egy ilyen fogadás, és a harmadikra még nem tettem fel a kérdésem...

Amint elhagyja a számat a sóhaj, máris visszakoznék, mert meglátom az édesapám tekintetét és azonnal tudom, hogy úgy olvas a gondolataimban, mintha csak egy könyv lennék a számára, tele már túlontúl nyilvánvaló mondatokkal, de hiába, mert már kiejtettem az ajkaimon azokat a szavakat, amiket el akartam neki mondani, ezután pedig nincs visszaút, bármennyire is szeretném. A magyarázkodás marad utolsó mentsváramként és csak remélni tudom, hogy az apám valóban megért engem és nem sértődik meg a szavaim hallatára. Szándékomban nem áll ugyanis megbántani őt, sőt, egyszerűen csak annyira más lett az életem azóta, amióta a városba költöztem, hogy nem tudom, érdemes lenne-e hirtelen megint változtatni rajta egyet. Igazából fogalmam sincs, hogy mi lenne számomra jelen pillanatban a legjobb, ezért inkább semmit sem sietnék el, hacsak nem muszáj.
- Nem erről van szó, csak... Nem nagyon tudom, hogy mit is szeretnék valójában, kicsit tanácstalan vagyok az utóbbi időben. - és nem is hazudok neki, hiszen tényleg elég zavaros az életem mostanában. Nem volt könnyű magam mögött hagyni a régi életemet, azzal együtt pedig a szeretett édesapámat, majd a születésem óta nem látott anyámhoz költözni és azon a fránya kiállításon szembesülni vele, hogy Mathias nem éppen olyan része lesz a további életemnek, mint, amilyennek első látásra gondoltam és akartam. - De kérlek, ne haragudj rám érte! - kérem előre a bocsánatát, mert nem szeretnék és nem is tudnék együttélni a tudattal, hogy alig fél órája találkoztam újra az édesapámmal és máris sikerült megbántanom őt.
A virág említésére csak bólintok. - Nem olyan egyszerű az, de igyekszem. Tudod, hogy annak ellenére, hogy sosem voltam egy határozott lány, azért ki tudom nyitni a számat és meg tudom védeni magam, ha nagyon akarom, pláne akkor, ha kell is. Igazából mindig is egy csendes kis szomszédlány típus voltam, talán sohasem veszekedtem senkivel sem, az édesapámmal meg egyáltalán nem, ezért is rendkívül érdekes számomra, hogy Mathias közelsége, kétértelmű viselkedése és megjegyzései olyan nagyon és furcsán hatnak rám, egészen úgy, mintha nem is önmagam lennék mellette. Persze, azon is elgondolkodtam már, hogy valójában világéletemben csak félreismertem magam és nem teljesen az vagyok, aki voltam.
- Igen, ő valahogy kicsit olyan, mintha nem is tartozna bele ebbe a családba. - pontosan úgy, mint én teszem hozzá magamban, mialatt az egyik unokatestvéremről beszélünk. Clarissával valóban érzek egy kis hasonlóságot közöttünk és bár még nem nagyon sikerült nyitnom felé, mégis őt érzem az anyai rokonaim közül a legközelebb magamhoz.
A Mathias témán átlendülve, megmosolygom a köszönetét, majd a mosolyom csak még szélesebb lesz a lányokat említve. Nem is lehetnék boldogabb, hogy vannak nekem, de az a büszkeség, amit az édesapám arcán látok miattuk, csak még nagyobb örömmel tölt el, ha még lehetséges ez. - Hát, sokáig gyűjtöttem őket, hogyha egyszer egy pizsamapartira kerül a sor, akkor legyen valami érdekes a tarsolyomban. Másnak a bélyeggyűjtemény jut, nekem meg ezek a lemezek. - nevetem el magam a közel 70 darab filmet tartalmazó összeállításomon.
- Szerintem nem nagyon tudnánk eldönteni, hogy ki legyen az első helyezett. Márpedig tudod, hogy nem szeretek veszíteni. - utalok szintén nevetve a gyermekkorom azon pillanataira, amikor a kanapén ülve elővettük a kicsit megviselt társasjátékunkat és legalább 5 körön keresztül játszottunk vele. Egyszer véletlen veszítettem és akaratlanul is elsírtam magam miatta, apa pedig soha többé nem hagyta, hogy ez még egyszer megtörténjen. Az egyik legédesebb cselekedete volt ez a több száz közül, amit értem tett.
Mintha éppen egy hatalmas titkot súgnék meg neki, úgy hajolok felé az asztal felett és másodpercekkel később már boldog mosollyal hallgatom a válaszát a kérdésemre. - Ez esetben akkor igazán nem hagyhatlak cserben, az új robotgépek illatánál pedig úgysincs jobb a világon. Akad is hozzájuk egy még ki nem próbált képviselőfánk receptem is.
Nem is lehetnék boldogabb a tudattól, hogy az édesapám ismételten az életem részévé válik és nem kell csak a szinte mindennapos, esti telefonhívásokra hagyatkoznom, hanem akárhányszor csak látni szeretném vagy beszélni vele pár szót, elég lesz mindössze pár perc ahhoz, hogy autóba üljek és elvitessem magam a lakásához, hogy aztán, amint kitárja előttem a bejárati ajtaját, átölelhessem végre. Az pedig, hogy pontosan úgy, mint régen, most sem fogja majd hagyni, hogy egyéb teendői kettőnk közé álljanak, ismerősen boldog érzéssel tölt el. - Persze, hogy szeretném!
Megnyugodva fújom ki a levegőt, amint az egyetem kérdése elfelejtődik az éppen érkező ételek látványára. Megköszönöm a pincérnek a felszolgálást, majd mélyet lélegzek az elém rakott tányér tartalmából, a szokásos, finom illat pedig csak még kellemesebbé varázsolja az édesapámmal eltöltött időt. - Kóstold csak meg és még jobban el leszel tőle ragadtatva! - bizonygatom, a villámmal pedig beemelem a tésztából az első falatot a számba. És valóban, most sem kell csalódnom az étteremben, az étel ugyanolyan kiváló, mint már az előző 30 alkalommal, amikor itt voltam a lányokkal. - Örülök, hogy ízlik! Így legalább nem bántad meg, hogy rám hallgattál.
Érdeklődve hallgatom az édesapám mondandóját, amivel az ebéd közben előhozakodik, és habár mindig is tudtam, hogy a munkája milyen fontos a számára, a szavaiból most az is kiderül számomra, hogy ez mit sem változott az eltelt hónapok folyamán, sőt, ha jól gondolom akkor mostmár, a képzés miatt is, csak még többet jelent neki. Ez pedig engem is büszkeséggel tölt el, ezért eszembe sem jut még csak egy másodperc erejéig is, hogy visszautasítsam a kérését, annak ellenére sem, hogy általában nem szeretem az ilyen eseményeket. De az apámról van szó, nála fontosabb személy pedig nem létezik az életemben, úgyhogy nem is kérdés a számomra, hogy mit válaszoljak neki. - Ezt meg sem kellett volna kérdezned, apa. Nagyon szívesen veled tartok!

Elnehezül a szívem. Sejtettem, hogy a  nagy és hirtelen váltás a vidék után, hogy ide költözik, szokatlan lesz neki. Remélem, nem fog eltévedni az úton.
- Sajnálom, Ash, nem akartam még egy súlyt rád rakni - összekulcsolom az ujjaim vele. - Kislányom, bármi van, megtalálsz, ha úgy érzed, szeretnél velem erről beszélni. És tudom, hogy meg fogod tudni oldani. Hiszek benned - tekintek a szemeibe.
Nem, nem mondhatom meg neki, mit tegyen, s nem is faggathatom. Csak annyit tudok már tenni, hogy jelzem, itt vagyok, ha a nagy zűrzavarban nem vett volna észre. Mert megesik. Velem is megesett. A szüleim szeretete és megértése, türelme volt az, ami végül visszarántott.
- Nem tudok rád haragudni, kislányom. Sosem - simítom meg kézfejét szeretettel. Már csak ő maradt nekem.
Amit sejtettem valahol, ki is mondja. Visszahúzódó jellem és azért nagyon aggódtam, mennyire fogja elsodorni, elnyomni ez a város, vagy kerül pont mindenen kívülre.
- Mégis, valahol azt látom, meg tudsz állni a lábadon. Csak mostanában elbizonytalanodtál. Megesik. Nem tudjuk minding mindenre azonnal a választ. Ilyenkor segít a türelmes várakozás és keresés. Meg tudod magad védeni. Képes vagy rá - mosolyodom el.
Egy tizedmásodpercre azért bennakad a levegő. Nem, nem fogadta be a család.
- Nem lehet könnyű, neki sem - dörmögöm a bajuszom alatt. Most kell megfogadnom a tanácsomat és nem ronthatok ajtóstul a házba, hogy kimentsem innen a lányom. Talán jobb is, hogy hosszabb időre érkeztem. Ha úgy látom, nem jó neki itt, valóban, akkor elviszem. De vajon, jogom van-e rá? Hiszen már felnőtt, ha úgy veszem.
Vele együtt nevetek a filmgűjteményén.
- Akár elhozhatod hozzám is. Tematikus hétvége. Még fel is lehet dekorálni a lakást.
Persze, csak ha benne vannak. Nem erőltetek semmit.
- Mindig te leszel az, lányom - az én életemben mindenképpen az első helyezett. Szeretetben és törődésben. Mindig aggódtam, hogy nem leszek elég. Nem leszek elég jó, figyelmes, nem tudok neki annyi szeretetet adni, amennyi valóban jár. Mindig elnehezedett a szívem, ha szomorú volt, vagy sírni láttam, még akkor is, ha tudtam, ez is az élet része.
- Már reméltem is, megmentesz a robotgéppel és a sütővel való bemutatkozásban - mosolygok rá. - Ez esetben külön öröm, hogy van egy vadonatúj konyha - meglepődtem, mikor beléptem, az illatból is tudtam, én használom a lakást legelőször - a képviselőfánk csak boldog lehet majd tőle.
Boldog és meghatott mosoly költözik arcomra. Annyira aggódtam, és lám, lesz lehetőségem időt tölteni együtt, vele! Nem akaszkodhatok rá, csak amolyan felnőtt lány az apjával időtöltésre, mert nem akarom uralni az életét és rátelepedni. Meg kell tanulnom, hol lett az új helyem az életében. De azt boldogan vállalom fel, legalább addig is vele lehetek.
- Sosincs bánnom mit rajta - mosolygok, miután lenyeltem a mennyei falatot. Kedvelem Maurice főztjét a városi étteremben, és noha ez egy egészen más hely, nem biztos, hogy neki adnám a voksot. Persze, ezt el nem fogom neki árulni.
Azért aggódok, hogy nemet fog mondani, és azt is el fogom fogadni. Büszke vagyok a lányomra, és szeretném, ha mellettem lenne a fogadáson. Erőltetni viszont nem fogom. Tudom, mi a véleménye a fogadásokról és magam részéről egyetértek vele. Én magamat sosem gondoltam olyan embernek, aki olyan puccos helyekre való, mint egy igazi bál, vagy egy fogadás. Egyszerű sorból jöttem, egyszerű ember vagyok. De itt, a városban más a világ. Hiába jöttem, ahonnan jöttem, itt az számít, most ki vagyok. És ahhoz jár mindez, akár beleszoktam és akarom, akár nem.
- Köszönöm! - Felderül tekintetem, hogy velem tartana. Aztán zavarba jövök a második kérdésre, kérésre, amit fel akarok neki tenni.
- Már csak egy gondom van. Nem igazán ismerem az itteni üzleteket. És... szmokingom az nincs.
Már a fogadás hallattán is bennem volt a tiltakozás, az öltözékre végképp. Aztán túltettem magam rajta.

- Dehogyis, egyáltalán nem erről van szó. - magyarázkodok és a kelleténél hevesebben kezdem el rázni a fejemet. Nem akarom, hogy az édesapám magára vegye a döntésképtelenségemet és azt higgye, hogy valóban azt jelenti számomra a legnagyobb problémát, hogy közte és Sharon között kell, hogy döntsek a lakhatásomról. Ellenben, egyelőre nem avathatom be az igazságba, miszerint egy harmadik személy tehet igazából a határozatlanságomról, sőt, azt sem tudom, hogy egyáltalán valaha is elárulhatom-e majd neki az igazi okot, ami miatt a nagyváros mellett döntöttem végül. Illetve az ezzel és egyben másvalakivel kapcsolatos, őszinte érzéseimet. Éppen ezért jelenleg csak egy határozottnak a legkevésbé sem sikerült bólintásra futja tőlem, amikor is a mindenkori támogatását említi, nekem pedig már ezredjére is az a gondolatom támad, hogy nekem van a lehető legjobb édesapám a világon. Ez nem kérdés és soha nem is lesz az.
Annak viszont most nem is örülhetnék jobban, hogy nem haragszik rám az előbbiért. - Én pedig nem szeretnélek semmilyen formában, soha sem megbántani, remélem ezt te is tudod. - viszonzom mosolyogva az érintését.
Szinte csüngök a szavain, amik elhagyják az ajkait, iszom azokat magamba, mert hiába is nem vallottam be még magamnak sem, de igazán szükségem volt már arra, hogy ezt halljam valakitől. Leginkább egy olyan személytől, aki valóban szeret és ismer engem, ez az ember pedig nem is lehetne más, csak és kizárólag az édesapám. - Nagyon szépen köszönöm, hogy hiszel bennem, apa. El sem tudom mondani, hogy mennyit is jelent a támogatásod nekem.
- Valóban nem, bár nem ismerem annyira, hogy ezt már meg tudjam állapítani. Talán egyszer jobban megismerem majd. - gondolkodok el egy pillanatra, amikor az unokatestvérem arca felsejlik előttem.
A szavaira őszintén felnevetek, amint elképzelem az apámat, ahogy a High School Musical egyik betétdalára táncol éppen, a lakás pedig feldíszítve veszi őt körbe. - Nos, ez utóbbit nehezen tudom elképzelni, de talán jobb is így, viszont, ha tényleg kedved lenne egy Jurassic Park maratont tartani velem, annak nagyon is örülnék. Említettem már, hogy milyen nagy dinoszaurusz rajongó vagyok? Habár, valószínűleg nem én voltam az egyetlen kislány, aki azzal nyaggatta gyermekkorában az édesapját, hogy kismacska helyett egy velociraptort vegyen neki, de ki tudja. Az igazság az, hogy most is elfogadnék egyet azokból a vadállatokból, legalább kiegyensúlyozott lenne az erőviszony a Reynolds-Burke házban.
Megmosolygom a válaszát, de kicsit el is szorul a torkom, amint felidézek egy emléket a gyermekkoromból. Őszintén hiányzik az az időszak az életemből, néha azt kívánom, hogy visszaforgathassam az idő kerekét és soha ne kelljen felnőnöm, inkább örökre tizenegy-két éves maradhassak. A másik kívánságom pedig minden bizonnyal az lenne, bármennyire is haragszok az anyámra, hogy Sharon gondolja meg magát és térjen vissza az édesapámhoz, mert nála jobban soha nem szerette senki jobban és valószínűleg már nem is fogja.
- Persze, hogy segítek és megmentelek. Nem engedhetem, hogy azok a fránya modern gépek az uralmuk alá vonjanak téged, aztán elaludj hétfő reggel, amikor munkába kell majd menned, mert a kávéfőző úgy döntött, hogy nem szolgálja fel neked a szokásos adag kávédat. - humorizálok a konyháján. Egyikőnk sem volt odáig a mai, korszerű technológiáért, odahaza is inkább a kotyogós kávéfőző mellett döntöttünk az automata társa helyett és nem is bántuk soha sem. Ami jól működik átlagosan is, azt miért kellen egy alapvetően jobb, de sokkal drágább típusra cserélnünk? Felesleges lenne. Éppen ezért nem is lehetne furcsább számomra Sharon lakása, ami a földszinttől az emeletig tele van modernebbél modernebb eszközökkel és bútorokkal. Emlékszem, az első nap, amikor beléptem a bejárati ajtón, kimondottan rosszul is éreztem magam ez miatt a házban. Mára már többé-kevésbé megszoktam.
Derűs mosollyal az arcomon eszek kisebb-nagyobb falatokat a tésztából, miközben az apámat hallgatom, érdeklődve. Tudom, hogy neki sem voltak soha sem ínyére az ilyen előkelőnek ható események, de azt viszont teljes mértékben megértem, hogy miért is olyan fontos neki most ez a fogadás, én pedig egyáltalán nem szeretném, ha csak azért nem menne el vagy érkezne meg rá egyedül, mert én is így vélekedek magáról az estről. Ennek az eseménynek most hozzá van köze, nem hozzám, ő pedig már annyi mindent megtett értem az eltelt 19 év alatt, hogy én azt soha sem fogom tudni viszo ozni neki. De most talán elkezdhetem. - Tényleg nagyon szívesen elmegyek veled, apa! Efelől ne legyen semmi kétséged. És természetesen, ha szeretnéd, akkor vásárolni is elkísérlek. Azt hiszem, tudom is hol találunk neked megfelelő öltözéket a fogadás estjére. - bólintok, majd elgondolkodva a tányérjára sandítok. - Mondjuk, ha megetted, el is nézhetnénk arra, ha jól emlékszem, a kikötő felé menet pont útba fog esni. - mondom, majd a válaszát megvárva, percekkel később már a számlát is elrendezem, édesapámnak pedig nem hagyom, hogy akár egy centet is belefizessen abba, hiszen az ebéd az én üdvözlőajándékom volt neki, ahogyan az a zsebkendő is, amit egy órával később az újonnan vásárolt öltönyének első zsebébe igazítok éppen.

Figyelmes kérdéssel tekintek rá a válaszra, ám nem kérdezem meg. Majd elmondja, ha úgy érzi, itt az ideje. Ezt nevezik bizalomnak.
- Tudom - mosolygok rá. Nem tudok a lányomról rosszat feltételezni. S korántsem azért, mert az apja vagyok.
- Magadnak köszönd. S mindig megtalálsz, ha szükséged van rám.
Sokan nem mondják ezt ki annak, aki fontos nekik. Holott a szeretet és a bizalom, a hit a másikban, olyan érték, amit nem szabad magunkban tartogatni.
- Minden bizonnyal így lesz - nem gondolom, hogy egy család minden tagja kiméletlen lenne. Ashley megtalálta az értékes személyt, még ha nem is ismerik egymást. Egymásra találtak, ez az elsődleges.
Értetlenül mosolygok, aztán megértem.
- Azt hozzál. Nálam csak a rongyosra nézett változata van - mosolygok. Az összes szaurusznak megtanította a nevét, elmentünk múzeumba is, én meg csak élvezettel hallgattam lelkesedését. Nekem is jártasnak kellett ám lenni! De megjegyezni egy olyan nevet, mint a Trice... húha. Trace... szóval azt. Na, az nem megy. Nem ez számított. A lelkesedéséért rajongtam érte. És még nem is tudja, hogy van pár ilyen meglepetés ajándékom a számára, amit felhoztam.
- Nos, akkor Lady Habverő örömmel vár majd rád, félig kicsomagolt állapotban - nevetem el magam. Mert inkább azért örülök, hogy velem lesz majd.
- Nagyon boldog vagyok, köszönöm - mosolygok rá hálásan és örömmel. Sejtem, hogy a háta közepére kívánja mindezt, és ha nemet mondott volna, elfogadom. De így legalább még egy kis időt vele tölthetek.
- Köszönöm. Most? - Meglepődök. - Ráér máskor is - annál többet tudok vele lenni. Azt hiszem, kezdek önző lenni, vissza kell fognom magam.
Amikor ki akarja fizetni a számlát, nem engedem neki, ám mikor megmondja, minek szánja, megértem, s elfogadom. Felnőtt. Amennyire boldog vagyok, annyira szomorú. De leginkább: büszke rá.