Therapy only works when we have a genuine desire to know ourselves as we are, not as we would like to be.

Lágyan halk klasszikus zene és a kandalló finom ropogásának hangja tölti meg a tágas és kifejezetten kellemesen szellős irodát, ahol jobbára a bordó, a labrador kék árnyalatai dominálnak, némi szürkével. Így a késői órákban már el vannak húzva a függönyök, és inkább a lámpák nyújtanak némi fényt, íráshoz, olvasáshoz kellő mennyiségűt, de nem szemet vakítóak.
Még az esti órákban is fogadok betegeket, noha sosem tartottam a kint lévő tolongástól. Manapság nehéz megfizetni a jó szakember, hát még ha magán úton tervezünk nézelődni. Titkárnőm pedig nincs. Soha nem is volt. Amikor azt mondom, diszkréten kezelem betegeim jelenlétét és az itt elhangzottakat, azt a legkomolyabban értem. Ezért figyelmeztettem Terryt is. FBI ide vagy oda, még ők sem akarhatnak kellemetlenséget okozni, hiszen csak látszatra nem okozna ez nekik is épp oly kellemetlenséget. Vicces. Még ő állította, mennyire tehetetlen a Halál angyala, ha stabil és erős személyiséggel rendelkező emberek manipulálásáról van szó, hol ott, lényegében már most a markomban tartom az FBI-t, hamarosan pedig a rendőrséget is, ha Horatio nem feledkezik el megjelenni a rendelőmben.
Még aláírok néhány nyomtatványt, és lepecsételem, amit le kell, ahogy a megírt levelek borítékát is lezárom, mielőtt felkelnék a rendezett asztalomtól és az ajtóhoz lépnék, hogy beinvitáljam a mai utolsó betegem. Vittoria Lowell. Bevallom az ismerős nevek, arcok mindig kutakodásra késztetnek, s ez esetben sem volt másként. Tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok az első orvos, akivel találkozik, akihez nagy reményekkel érkezik, de biztosíthatom felőle, én leszek az utolsó. Nincs is kiszolgáltatottabb egy olyan léleknél, aki kétségbeesett módon nyújtja kezét megannyi - elméletileg segítőkész - orvosnak, s minden próbálkozása kudarcba fullad. Nem minden kollégám alkalmas ezekre a feladatokra, de nyilván a pénz és a velejáró hatalom nagy úr. Előbbivel pedig én is előszeretettel élek vissza. Miss Lowell különösen kiszolgáltatott helyzetben van, noha kilépve az ajtón, nevén szólítva, még is azt a képet festi magáról, mint, aki tulajdonképpen még a megerősítésem szükségét sem érzi, hogy igen, minden rendben van. Leplezi - csak éppen rosszul - mennyire nehéz időszakon ment és megy át még mindig. Hogy valójában már egészen kezd belefáradni - vagy őrülni? - ebbe a színjátékba. Ha nem élnék kettős életet, nem látnám a párhuzamot kettőnk közt, fogalmam sem volna róla min mehet most keresztül. Így azonban annál inkább tisztában vagyok gondjaival. Legalább is elméletileg, mert a lelki terhek okozta érzelmi kín már távol áll tőlem. Hiába a tökéletes megjelenés, a határozott mozzanat, szemei sarkában látom a kétségbeesést, hogy már ő sem biztos benne, hogy van e gyógymód a bajára. A szája szegleteiben alig észrevehető bizonytalanságot, hogy vajon mennyire jó döntés egy újabb idegennek bizalmat osztani. Más különben nem is volna nagyon értelem itt létének. Csak akkor tudok segíteni, ha ő is akarja, ahhoz pedig olyan megnyílásra és őszinteségre van szükségem, ami több, mint egy titok elárulása, egy nászéjszakán ledobott ruha vagy egy apró, forró könnycsepp a jég királynőtől. Én nem tüneti kezelést nyújtok, hanem a megváltást.
Elfogadom vékony kezét, és üdvözölve rázom azt meg finoman.
- Nagyon örvendek. Dr. Joseph Brewster. - mosolyodom el félszegen, ahogy lassan el is engedem kézfejét és visszább lépve be is invitálom a váróhoz képest is nagy irodába. Egy pillanatig sem hasonlít egy jól megszokott orvosi rendelőhöz, mint inkább egy felső részen könyvekkel teli társalgóhoz vagy egy stílusosan berendezett nappalihoz.
- Én köszönöm, hogy bizalmat szavazott a számomra. Hiszem, hogy ezúttal valóban kellő segítséget kaphat problémáira, noha az út a bejártak ellenére is hosszú és rögös lesz. De már nincs egyedül. - erősítem meg, és nem csak szimpátiát próbálok kelteni benne, valahol teljes mértékben őszintén is gondolom. Lehet, hogy nem mindig olyan segítséget kapnak, mint amire számítanak, de azt gondolom, ha Benjamin élne, egy percig sem vonná kétségbe, hogy tette teljes mértékben megbékítette. Azt hiszem, ezért sem félt tovább lépni. Tovább... a túlvilágba.
Hellyel kínálom, többel is, mint szokás, ugyanis ahány beteg, annyi szokás. Első körben az egymással szemben lévő fotelek felé intek, majd a mögöttük lévő egy személyes, velúr díványra. De azokon túl, akad még egy falmentén lévő kanapé és egy különálló kis karfátlan szék is. Kinek mi. A nagy választék mellett, akadt betegem, aki inkább a sarokba ült, és olyan is, aki a beszélgetés alatt föl alá, és a fenti emeleten mászkált, mintha csupán nézelődne. Sokan főleg eleinte távolságtartóak, de idővel, ha meg van a kellő szimpátia avagy az a bizonyos kémia, egyre közelebb akarnak kerülni. Mindenki fél az elárulástól, a kiszolgáltatottságtól, és egy idegennek megnyílni sosem könnyű. Vittoria is remekül próbálja leplezni félelmét, noha az, hogy itt van, mind ennek ellenkezőjét mutatja. Most még is úgy teszek, mintha fogalmam sem volt ki ő. A hírek nem is nyújtanak mindig valós tartalmat. Sokszor még az sem, aki épp velem szemben ül. Én arra a valakire vagyok kíváncsi, akit most még maga előtt is rejtegetni próbál. Olyan ez az egész, mint mikor valaki belezuhan egy sötét gödörbe, ahonnan egyedül nem tud kimászni. Aztán megjelenik valaki, aki minden kérdés nélkül kinyújtja felé egyik kezét. Honnan tudjuk, hogy nincs a másik kezében fegyver, vagy hogy tényleg segíteni akar? Sehonnan.
Ha sikerül helyet foglalnia, én is így teszek, minden bizonnyal az egyik fotelben, miután magamhoz veszem a jegyzet füzetem és egy tollat. Keresztbe rakom lábaim, combomra helyezem a kis noteszt és innentől minden figyelmem az övé.
- Hogy érzi magát, Vittoria? - kérdem egy újabb mosoly kíséretében, nem kevesebb kíváncsisággal és érdeklődő tekintettel felé. Az, hogy miként értelmezi a választ is sok mindent elárulhat.

place || outfit || thx. || ambience

Therapy only works when we have a genuine desire to know ourselves as we are, not as we would like to be.

Amit Vittoria személyében is látok, az egy önmagát is alig ismerő nő, ki határozottsága mögé próbálja rejteni félelmeit, amik annyira túlnőtték már, hogy leplezni sem igazán tudja, s végül - én legalább is így gondolom - ez juttatta idáig. Hozzám. Egyenlőre még nem veti le álarcát, én pedig így egyenlőre nem férek hozzá a szoknyája mögött megbújó kislányhoz, akinek ajkairól talán egy szó se csordul le, szemeim többet mondanak minden szónál. Van akinél később sem sikerült áttörést elérni, és van, akivel hamarabb, mint másokkal. Változó és sok mindentől függ. Tőle, és tőlem is. Talán meglepő, de nem vagyok az a fajta kannibál szörnyeteg, aki ily módon "hívja házhoz" az ételét. Lehet, hogy sok betegem és gyengeidegzetű embert kihasználok, de bőven akadnak, akiknek segítek is. Elvégre a népszerűségem nem pénz és jó pofizásokkal lett meg. Pláne nem az utóbbival, ami amúgy is nagyon visszatetsző a számomra.
Nem tolakszom, nem sürgetem, mert mindenkinek meg van a maga tempója, ideje, amíg megemészti környezetét és eltudja magát képzelni benne. Hagyom, had nézzen körbe, ahogy forgolódjon, had ismerkedjen az itteni lehetőségeivel, akár az ülő alkalmatosságokon túl is. Ne csak a kötelező köröket lássa, ne csak a fejében korábban megjelenő rémképek erősödjenek meg, de érezze, hogy ez a hely lesz az, ahová örömmel és szívesen lép be, ahol biztonságban érzi magát minden démontól. Egyet kivéve persze. A média gyakorlatilag minden szóban torzítja a valóságot, a pletykák pedig ezekből az abszurd mondatokból alkot valami igazán borzalmasat, így aztán nem engedhetem meg magamnak azt a luxus, hogy hírekből, magazinokból és más média szövegekből merítsek némi ismeretséget a jövendőbeli páciensemről. Ami esetleg támpontot adhat, az arcának vonásai, mimikája, még az állítólagos, nyomtatott "válaszainak" sem adhatok hitelességet. Elég egy rag, egy névelő és már is teljesen másképp értelmezzük. Tisztában vagyok vele, hogy Vittoria valamilyen módon népszerű, orvosok körében is előszeretettel csámcsognak példáját - akármi is legyen az -, de én azt hiszem, amit látok. Az pedig egyenlőre teljesen más, mint, amit azok gondolnak róla, akikkel még sosem foglalt helyet szemben, s akikkel még sosem váltott több szót, kettesben. Jól láthatóak még ültében is azok a berögzött mozdulatok, feszültségre utaló jelek, melyek apróságnak tűnnek, de tudom, hogy magas elvárásként tekintenek rájuk az ő köreiben. A legtöbb milliárdos, jéghideg és kőkemény színarannyá válik, míg azok, akik egykor emberek voltak és közéjük pottyannak, csupán látszatát próbálják kelteni ezeknek a dolgoknak, hisz ki tudja, miként döntenek sorsukról a közösség, ha kilógnának a sorból. Felteszem hát azt az egyszerű kérdést, amit alapvetően naponta többen is feltehetnek számára. Ugyanaz, még is kicsit más, ha egy orvos kérdi. Vagy még sem? Válasza nem csupán visszacsatolás, de ő maga, hisz nem nyújtok támpontot mire gondoltam, ha gondoltam is bármire a kérdés alatt. Érdeklődve hallgatom hát válaszát. Arra pedig finoman elmosolyodom.
- Érthető. Noha biztosíthatom felőle, hogy idővel és kellő munkával ez a hely lesz a maga nyugalom szigete. Amit aztán később megpróbálunk átköltöztetni az elméjébe, hogy nehezebb időkben, bármikor visszatérhessen oda. Így elsőre azt gondolom, erre lehet leginkább szüksége. Egy csendes és meghitt világra, ahol fellélegezhet. - felelem rá, de egy percig sem erőltetetten. Szavaim úgy gördülnek le ajkaimról, ahogy gondolataim formálódnak, mialatt figyelem és hallgatom őt. Egy pillanatra le is pillantok a nyitott noteszre süllyesztve tekintetem, amibe firkantok néhány szót, pár mondatot, de nem hosszas percekig, csak egy-két pillanat erejéig. A fontosabb dolgokat írom csak le. Számomra fontosakat róla. Jobbára szavakat. A válaszában való említésre le is pillantok újfent a papírra vetett gondolatokra, majd még mindig mosolyogva, egyik szemöldököm felvonva hallgatom meglátását, miként kerülhetne általuk veszélybe. Azt kell mondja teljesen jogosak a félelemei. Én sem biztosíthatom teljesen bizonyossággal, hogy a legnagyobb biztonságban volnának eme leírt szavak. Mindazonáltal ismerem magam, a környeztem annyira, hogy tudjam, idáig nem csak, hogy senki nem próbált meg meglopni, de én magam tehettem azt ezekkel az információkkal, amit csak akartam, anélkül, hogy megütöttem volna a bokám. Nem, itt nem a piti besúgásokra gondolok a média felé, hanem nevekre, dátumokra és címekre, amik alapján kicsit belekotorhatok az illető életébe és ha megfelelőnek találom - azaz manipulálhatónak akár ezek által - úgy nem félek visszaélni velük, de mint mondtam, a nélkül, hogy ők ezt ténylegesen fenyegetésnek és ne valamiféle leckének fognák fel. Benjamint is szembesítettem a kínos pillanattal, miután örömkönnyeket hullajtva, hogy felesége terhes, valami egészen más torkollott át a dolog, mikor kiderült, hogy ne tőle, hanem előző pszichológusától. Onnantól pedig elég volt kezem a vállára tennem, elárulnom hol találja az illetőt, és néhány nappal később Ben nem csak kibelezte volt kollégám, de kitömte virággal bensőjét, majd jómagát alkoholba fojtotta. A történetnek pedig itt vége is szakad. Nincs szemtanú, a gyanúsított pedig halott. Vittoria erősebb nő, mint ő maga hinné, csak még nem erősítették meg benne. Ha ezt én teszem meg, ugyan miért ne tehetném mindezt úgy, hogy közben ő maga is kicsit jobbá tegye a világot.
- Ne aggódjon, Miss Lowell, erősen kétlem, hogy bárki a noteszhet férne rajta kívül, arról nem is beszélve, hogy sajátos módon jegyzetelek. Aligha jönnének rá rosszakarói, kit jellemezhetnek eme gondolatokkal. - mosolygom lágyan, részben továbbra is biztosítva, hogy okkal tartanak diszkrétnek. Nem ő az első híresebb betegem és azt gondolom nem is az utolsó, bár közülük csak óvatosan válogatok. Jóval kiszolgáltatottabbak, ám nehezebben lehet irányítani olyas valakit, akit állandóan szemmel tartanak és bőven meg vannak a maga démonai gyilkosok és "rosszakarók" képében. Bocsánat kérésére csupán fejem ingatva intek toll tartó kezemmel.
- Egy percig se szabadkozzon. Az őszinte, akár hirtelen jött szavak, gondolatok jellemeznek minket a legjobban. Az igazi énünket. Már pedig, ahhoz, hogy tudjak segíteni, meg kell ismernem önt. Úgy, ahogy még senki más. Úgy, ahogy talán még maga sem ismeri magát. - helyesbítek. Bár fülemet bántják az obszcén szavak, ez a munkám velejárója. Eképpen ismerhetem meg a velem szemben lévő, árulhatja el igaz magát. Ezek a szavak jobbára indulatok és heves érzelmi kitörések szüleményei, fontosak, hogy hagyjuk áradni őket, hogy minél többet és minél igazabbat tudjunk meg. Mert nem mindegy, hogy valaki úgy ír le egy unszimpatikus embert, mint másképpen gondolkodót, vagy épp, mint egy ostoba f-kalapot. Utóbbinál látnunk sem kell, hogy az illető nem csak, hogy nem a szíve csücske, de egyenesen egy kanál vízbe fojtaná.
- Az óvatosság és elővigyázatosság sosem bűn. - erősítem meg abban, hogy mit most hibájának tekint, tekintse előnyének. A vakmerő embereket, általában előbb megölik, mint óvatosabb társaikat. - Meséljen kérem erről az incidensről... - kérem, még akkor is, ha meglátom rajta a feszélyezés első jeleit. Tőle kell hallanom, részletesen, mindent, ami a fejében kavarog az esetről. Az érzéseket, a gondolatokat, azt, ahogy érzékelte a hőmérsékletet vagy, ahogy épp megszólított valakit. Minden fontos lehet. Talán pont ez a kulcs, az akadály, amit nem képes átlépni. De az is lehet, hogy ez csupán egy rosszul összeforrt seb, mely valami sokkal súlyosabbat takar.

place || outfit || thx. || ambience