Elegáns. Kellemes. Határozott. Bájos.
Ez minden, amit látsz belőle: az üzletasszonyt, akinek a mosolya lehet éppoly kedélyes, mint amilyen könnyedén keresztüldöf sötét szemeinek metsző pillantásával, ha valami olyat mondasz vagy teszel, ami nem felel meg a szabályoknak, vagy éppen az ő szájízének. Kemény kézzel irányít, de mivel a maximumot várja el, ő sem nyújt kevesebbet. Nem szokása feleslegesen egzecíroztatni a beosztottjait, legyenek azon a ranglétra bármely fokán, és amennyiben tudomására jut, hogy bármelyik felső- vagy középvezető túl sokat képzel magáról, csírájában fojtja el a hasonló indíttatásokat.
Nem azért, mert szent volna, inkább azért, mert tudja, hogyan működnek az emberek; márpedig neki nagyobb szüksége van hálás és szorgalmas dolgozókra, mintsem egoista pöcsfejekre.
Soha nem látsz rajta bizonytalanságot. Olyan, mintha egy álarcot viselne, mintha a finom vonások és a szolid smink takarná a valóságot – és ez a takarás soha nem rezzen meg, történjék bármi. Verhetetlen az üzletben, ugyanis bár sikeres vállalatot örökölt, a Lowell Corporations egy pillanatnyi hanyatlást sem szenvedett meg, amikor ő vette át az irányítást, sőt. Miután az örökösödési vita miatti kezdeti nehézségeket követően mindenki számára világossá tette, hogy senkinek nem lesz piszok a talpán, a cég szabályosan felvirágzani látszik.
Mindig pontosan tudja, hogy mit akar, és addig nem nyugszik, amíg el nem éri azt. Nem szokása hirtelen döntéseket hozni, részletesen meg szokta vizsgálni az összes lehetőséget – részletek, részletek, részletek, ez Vita –, és csak alapos mérlegelés után dönt, ezért nem lehet elbizonytalanítani. Nem érdekli, ki áll az útjában, a terveit úgy valósítja meg, hogy közben csak a releváns ellenségekkel foglalkozik; nem tartja sokra azokat, akik nem képesek többre hangos, tartalom nélküli kritizálásnál vagy a háta mögött történő sugdolózásnál, ennek megfelelően nem is törődik velük. Ugyanígy rázta le magáról a rosszindulatú pletykák valóságos armadáját, amikor körülbelül másfél évvel ezelőtt feleségül mert Bernard Lowellhez, néhány hónappal annak halála előtt.

Ez minden, amit látsz belőle. Ez az, amit látsz.


Nem látod a rémálmait. Nem látod, amikor verejtékben úszva riad fel az éjszaka közepén, vagy amikor éppen el sem tud aludni. Nem látod a pirulákat, amiket néha szednie kell. Nem látod a görcsbe ránduló gyomrát, valahányszor az arcába villan egy vaku. Nem látod a rettegést, amivel a szívében nap mint nap felkel, azt várva, hogy vajon ma kiderül-e. Nem látod a pánikot, amikor azt hiszi, jeleket talál.
Nem látod, amikor az otthona magányában néha összetörik.
Nem tudod, hogy néha csak a csinos kosztümök és az elegáns ruhák tartják össze.

Nem érted. Senki nem érti.

Senki nem tudja.

TW: káromkodás, bántalmazás, szexualitás


Döntött a bíróság Alba Flores (21) feltételes szabadon bocsátásáról. A képen látható, immáron nagykorúnak számító lány – aki a köztudatban csak az „őrült bébiszitter” néven híresült el – szabadulása általános közfelháborodást váltott ki, noha a lapunk számára anonim módon eljuttatott szabadlábra helyezési feltételek között olyan kitételek is szerepelnek, melyek alapján nem időzhet tizenhat éven aluli gyermekek közelében, és még csak munkát sem végezhet tizenkét évnél fiatalabb gyermekekkel. Az egyéb feltételek főleg az igazságügyi pszichiáter klinikai felügyeletére, illetve a pártfogó tiszti tevékenységekre vonatkoznak.
Alba Florest hét évvel ezelőtt, tizennégy éves korában ítélték el, miután különös kegyetlenséggel meggyilkolta a felügyeletére bízott mindössze hároméves kisfiút, Ethan Spencert.
Részletes cikkünkért lapozzon a 6. oldalra.

Vita rezzenéstelen arccal, nyugodt mozdulattal helyezte a dohányzóasztal üveglapjára a kivágott újságcikket, de az ujjai megremegtek, amikor elengedte a kissé már megsárgult papírt. Ez lett volna az egyetlen dolog, ami elárulja, felgyorsult szívverését ugyanis nem hallhatta senki, ahogy görcsbe ránduló gyomra is láthatatlan maradt mindenki számára.
Valaki az irodája ajtaja alatt csúsztatta át a cetlit.
Szüksége volt néhány másodpercre, mire bízni tudott a térdei stabilitásában, de akkor rögtön felállt, és határozott léptekkel az asztalához ment. A legfelső fiókból előhúzott egy öngyújtót. Csak második próbálkozásra sikerült begyújtania a lángot, ahogy az a mozdulat is idegesnek tűnt kissé, ahogy a papírdarabot a láng fölé tartotta. Amint a papír lángra kapott, beleejtette az asztalán álló dísztálba, és addig nézte, míg teljesen el nem égett.
Amikor nem sokkal később kisétált az irodájából, nyoma sem volt rajta a kis fecni emlékének. Mosolygott az emberekre, tűsarkai kopogása határozott lépteket tükrözött, és senki nem furcsállta, amikor a biztonsági igazgató irodája felé vette az irányt.


Gyűlölte ezt az egész szarságot. Dühösen bámulta a kisfiú hátát, és rohadtul idegesítette minden egyes kis hang, ami elhagyta a torkát, miközben a mesét nézte és kurva boldog és gondtalan volt emiatt. Egy hülye mesétől. Kibaszott Ethan.
Kinyitotta a nappali ablakát és beállt a résbe, hogy rágyújtson egy cigire, amit az anyja pasijától lopott, mint mindig. A világért sem akarta volna, hogy a füst szaga beleivódjon a kurva drága bútorokba; persze Spencerék úgyis a nagyobbik fiukat hibáztatták volna, mert a tizenhárom évesek ugye nem cigiznek. Mondjuk Edgar is csak tizenhat volt. Mellesleg Edgar Spencer volt az egyetlen normális ember abban a házban; sokáig őt is egy elkényeztetett kis pöcsnek hitte, de aztán egyszer hozott füvet és azt mondta: „picsába ezzel a kis szarossal”, felmentve őt a felvigyázás alól. Azóta szívesebben jött ide, abban reménykedve, hogy Edgar megint hoz valamit és kimenti az öccse mellől.
Kényelmetlenül fészkelődött kicsit, a combjai hátulja még mindig égett a nadrágszíj okozta hurkáktól. Az anyja pasija megint elverte előző este, mert kimozdult a szobájuknak nevezett lukból és lement a klubba; az a hülye Diego azt hitte, a fenyegetése majd meg fogja lepni vagy ijeszteni. Még néhány év és te is anyáddal jársz majd dolgozni, Alba. Mintha nem tudta volna. Mintha nem tudta volna már akkor, amikor LA-be jöttek miatta. Vagy inkább akkor, amikor az anyja "összejött vele".
Keserű epét érzett a szájában. Vodkára vágyott. Meg arra a tablettára, amit az anyja szedett, és amiből neki is adtak, mielőtt Mr. Spencert beengedték a házukba.
Felvigyázás, így csúfolták ezt az egész szartengert. Néha mondjuk tényleg vigyázott Ethanre, hogy a látszat meglegyen, de kurva kíváncsi lett volna, mit szólt volna egy ügyvéd, vagy a franc tudja ki foglalkozik ilyen dolgokkal, ha meglátja, miért kellett mindig lemennie Mr. Spencer után a pincébe.
Csak a száját, Spencer, jó? Még csak tizenkettő, az anyja nem engedi.
Ethan felkuncogott valamin, a hang idegesítően boldognak és gondtalannak tűnt. Fogadni mert volna, hogy Ethan egész élete ilyen: boldog és gondtalan. Őt biztos elviszi az anyja a játszótérre, és nem hagyja majd otthon étlen-szomjan három napra. Biztos fogja a puha kis kezét, és szeretettel duruzsol neki, és az apja sem nevezi kis szemétnek és nem panaszkodik állandóan a gyámügynek, hogy milyen kezelhetetlen. Mintha ő lett volna a legnagyobb probléma a családjukban. Mintha ezt családnak lehetett volna nevezni...
Alba idegesen szívott bele a cigijébe.
Kibaszott Ethan.




Az ütésben épp elég erő volt ahhoz, hogy Alba Vittoria – még mindig nem tudta megszokni az új nevét – ajka felhasadjon. Vér fémes ízét érezte a szájában, ahol a fogai felsértették annak belsejét, a feje azonban nem mozdult oldalra, mert Mike a hajába markolva tartotta a helyén. A fejbőre fájt a hajszálai tépésétől.
– Most már értesz a szép szóból?!
Alba Vittoria oldalra köpte a vért a szájából, egyenesen a rongyos szőnyegre. Az újabb ütés már meg sem lepte.
– Te hálátlan ribanc! – Ujjak martak a blúza elejébe, az olcsó anyag recsegve szakadt szét, miközben a gombok szanaszét repültek róla. Mike a földre lökte, a feje koppant a padlón, egy pillanatra meg is szédült. – Majd most szépen megtanulod, ki az úr a háznál. Vagy oda kéne adjalak a szomszédoknak is? Az tetszene neked?
Végigfutott a hátán a borzongás. Diego szavai jutottak eszébe, nagyjából egy élettel azelőttről. Még néhány év és te is anyáddal jársz majd dolgozni, Alba. Elgondolkozott a lehetőségen, hogy Diegónak végül mégis igaza lett; ha volt bármi pozitív abban, amit tett, az az volt, hogy abban a pillanatban, amikor világossá vált, hogy minden Edgarnak tett ígérete ellenére sem tud megbirkózni a lelkiismeretével és feladta magát, kikerült az anyja és a nevelőapja párosa által alkotott Damoklész kardja alól. Amikor pedig kiderült, hogy a saját biztonsága érdekében új életet biztosítanak neki, végleg fellélegezhetett. Többé nem fenyegette az, hogy az anyja nyomdokaiba kelljen lépnie; hogy a függősége egy erőszakos állat kezei közé taszítsa, aki aztán rákényszeríti, hogy a saját testét árulja és a végén még a megkeresett pénzt is neki adja oda.
Most pedig itt volt, alig egy évvel a szabadulása után, vérző és lüktető arccal, széttépett blúzzal, nem a nevére szóló gyógyszeres fiolákkal a fiókban és dugivodkával a fagyasztóban. Már csak az a tényező hiányzott a képletből, hogy mindenki más is rajta élje ki magát.
Míg Mike felgyűrte a szoknyáját, aztán a saját sliccéhez nyúlt, ő felmarkolta az előző este a kanapé alá gördült üres sörösüveget. Akkora lendülettel vágta Mike fejéhez, ahogy csak tudta, ösztönösen becsukva a szemét a szétrepülő szilánkok elől. Amint Mike üvöltve legördült róla, már talpon is volt. Meg-megbotolva sietett az ajtó felé, út közben kapkodva rángatta le a szoknyáját; a széttépett blúzzal nem tudott mit kezdeni azon kívül, hogy összefogta azt maga előtt. Egy-két szilánk megvágta az arcát és a kezét, de nem törődött vele. Futólépésben haladt, le a lépcsőn, ki az utcára...
– Elnézést... – mormolta, amikor beleütközött egy férfiba a járdán. Ki akarta kerülni, amaz viszont a vállaira helyezte a tenyereit és megállította. Szembefordította magával, alaposan végigmérte, a tekintete azonban nem a széttépett blúz alól elő-előbukkanó bőrfelületeket pásztázta, hanem az ütésnyomokat és az enyhén vérző vágásokat. Hallotta, hogy Mike a nevét üvölti odafentről; összerezzent a hangtól.
– Jól van?
Alba Vittoria felnézett. A férfi szemei a nagyapjára emlékeztették.




Vita kinyitotta a szemeit, de a pupillái nehézkesen akartak fókuszálni. Szaggatott beszélgetés hangjai jutottak el hozzá, de csupán mondatfoszlányokat tudott kivenni belőle. Ő Lowell özvegye. Vittoria Lowell. Baszki! Vita felnyögött, mire a feje bal oldalán az idegesítő csipogás, amiről addig azt sem tudta, hogy zavarja, felgyorsult. Kezeket érzett a vállán és a karján, ideges hangok igyekezték megnyugtatni.
– Hall minket, Vittoria?
Újra felnyögött, megpróbált megmozdulni, de olyan éles fájdalom hasított a mellkasába, hogy hirtelen képtelen volt levegőt venni. Újrakezdődött az ideges nyugtatgatás, miközben lázasan erőltette az agyát, próbálta gondolkodásra bírni. Emlékezésre. Emlékezett a sikeres munkavacsorára, megkötötte az üzletet, amit akart. Emlékezett, ahogy elbúcsúztak a befektetővel. Emlékezett a sofőrje számára a kijelzőn, ami jelezte, hogy megérkezett. Emlékezett, ahogy kisétált. Ahogy a sofőr kinyitotta a kocsiajtót, ő pedig lelépett a járdáról...
Nem emlékezett fájdalomra. Emlékezett a sofőr halálra vált arcára, a mozdulatra, ahogy utána nyúlt, de későn. Emlékezett, ahogy a világ furcsán oldalra billent. Emlékezett a túl sok arcra, akik fölé hajoltak, és a rongyra, amit valaki a mellkasára szorított. A rongy fehér volt, de mikor legközelebb felemelték, vörös folyadéktól csöpögött.
Rájött, hogy beszélnek hozzá. Egy fehér köpenyes férfi igyekezett magára vonni a figyelmét, miközben éppen azt ecsetelte már-már izgatottan, hogy hogyan mentette meg a saját életét. Azt mondta, őrangyalok vigyázhatnak rá. Ha nem lépett volna le a járdáról, a golyó egyenesen a szívébe fúródott volna és szörnyethal, de így gellert kapott a bordáján és bár végzett némi pusztítást odabent, itt van és magánál van.
Golyó.
Kezdte elveszíteni a kapcsolatot a világgal, kérdésekkel próbálták a felszínen tartani, de nem volt kedve válaszolni. Hallgatta őket és hagyta, hogy álomba ringassák; hagyni akarta, de aztán az egyik kérdés úgy fúródott elméje jótékony delíriumába, mint egy éles kés.
– A születési neve Vittoria Rossi?
Nem, akarta mondani. Azt is meg akarta mondani nekik, hogy értesítsék Aishát, de aztán rájött, hogy nem fedheti fel magát, és egyébként is új pártfogótisztet kapott, amikor eljött Seattle-ből. Mr. Graham pedig savanyú volt és szkeptikus; főleg, amikor megosztotta vele az aggodalmait. Edgar Spencer hét évvel ezelőtt meghalt autóbalesetben. Rémeket lát, Miss Lowell.
Mindig így szólította; Miss Lowell. Vita már csak ezért sem tudta felépíteni a bizalmat az irányába.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Szoktàk mondani, hogy egy élet is kevés ahhoz, hogy megismerjünk valakit. Egy részletet mindig megtartunk magunknak, mert anélkül túlzottan sebezhetőek lennénk és úgy éreznénk, hogy végül semmink se maradt.
Egy fordulatos történet keretei között mutattad be, hogy mennyi titkot véd az a pajzs, amit az évek alatt sikerült eggyé formálnod magaddal és ami mindig rejtve marad majd a külvilágtól. Egy megtörhetetlen álarc amit a múltban veled történtek tettek azzá, mégis ami alatta lakozik, az minden döntésedre nyomást gyakorol. Egy ilyen esemény-sorozatból sosem épül fel az ember igazán, mert a háttérben mindig ott marad mellette minden egyes emlék. Ezt te magad is szépen érzékeltetted azzal, hogy bár mindent megtettél a múltad mélyre ásása érdekében, de attól még mindig óvatos vagy. A kapott újságcikk pedig arra figyelmeztet, hogy erre most még inkább figyelned kell. Kíváncsian várom mit hoz majd számodra a folytatás.
Igazán szépen fogalmazol és örülök, hogy olvashattalak.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!