A családom, közeli barátaim szerint olyan vagyok, mint aki itt ragadt a múltból. Elég régimódi nőnek tartanak, bár ezt aligha róhatják fel az én számlámra, ugyanis eléggé konzervatív elveket valló családból származom. Idaho vadregényes tájairól érkeztem, egy alig hatvan-hetvenezer lélekszámú kis településről. Azok, akik a központban laktak, valamivel könnyebben lépést tudtak tartani ezzel az örökké rohanó, új világgal. A mi családunk inkább a nyugalmat és a békét választotta. Persze, ez leginkább a családfő döntése volt, de valamiért minket, többieket sem vonzott, hogy megnézzük, mi is van a "túloldalon". Kivéve talán a húgomat, aki húsz évesen megszülte a fiát, majd persze egyedül is maradt vele. Az öltözködésemre nem mondhatnám, hogy követi a mai divatot, sőt... vannak, akik szerint ideje lenne, ha nem úgy öltözködnék végre, mint egy stréber gimnazista fiú. Télen előnyben részesítem a kötött garbó pulóvereket, kordnadrágot, nyáron az egybe ruhákat, persze nem a kirívó, túlságosan is rövid fazont. Ha egyszer benézel a szekrényemben, ott soha nem fogsz rikító, szemet kápráztató színekkel találkozni. Segítőkész, jólelkű ember vagyok, jellemző rám, hogy örökké csak adok, adok, de azt sosem veszem észre, vagyis inkább nem akarom észre venni, hogy e miatt sokan kihasználnak. Naivitásom nem ismer határokat, ezen változtatnom kell, de mégis hogyan, amikor fel se tűnik, ha valaki rossz szándékkal közeledik felém?! Mindemellett rendkívül érzelmes, s egyben érzékeny is vagyok. Még egy természetfilmen is könnyekig hatódok. Ha valaki megbánt, azon képes vagyok napokig, vagy akár hetekig is őrlődni, rágódni, olyankor kevés dolog van amivel eltudom terelni a figyelmemet. Ám, amilyen könnyen megbántódom, legalább annyira nehezen bocsátok meg. Mindenkiről csakis a jót feltételezem, így gyorsan barátkozom, elég közvetlen vagyok. Meglátom a rossz oldalad is, de annyira félek a csalódástól, hogy ebben az esetben minden erőmmel azon vagyok, hogy meggyőzzem magam az ártatlanságodról. Mert sokkal könnyebb ebben a világban úgy élni, hogy mindenki a jobbik oldalát mutatja. Ha egy kis nyugalomra, megértésre vágyom, azt általában lovak társaságában keresem, ott rendre meg is találom a lelkibékémet. A nappaliban van egy Vintage stílusban felújított polcom, ami tele van különféle ásványokkal, amiket kivétel nélkül, mind otthonról hoztam magammal, Idaho ugyanis ásványkincsekben gazdag, ennek megfelelően bányász családban nevelkedtem, így mindent tudok róluk. Nem titok, hogy szeretem járni a bolhapiacokat, garázsvásárokat, minden, mások által szemétnek vélt, kidobásra szánt bútort képes vagyok renoválni, átalakítani.

Soha nem hittem abban, hogy az élet lehet nehéz, megpróbáltatásokkal teli. Mégis hogyan lehetne az, ha saját magad alakítod a sorsod? Persze olykor akadhatnak bökkenők, hullámhegyek-völgyek, de azokat meg kell tudni ugrani, ezek a nehézségek nem ok nélkül törnek be az életünkbe, céljuk van. Azt hiszem kicsit alábecsültem a karmát, mindig is túl könnyen vettem mindent, és most talán ez a büntetésem a könnyelműségemért... Az orvost, aki elrendelte az onkológián az aggitáló betegnek a halálos dózisú Morfint, örökre eltiltották a hivatása gyakorlásától, és öt év fegyházra ítélték. Engem, aki teljesítette az orvos által előírtakat, és beadtam a halálos dózist, elmarasztaltak a kórházból, és három évig nem alkalmazhatnak semmilyen egészségügyi intézményben. Hát így kötöttem ki a börtönben, ami olyan, mintha a személyes purgatóriumom, poklom lenne.
"Nem bírom, elegem van, felmondok!" Pötyögöm telefonomba, és közben próbálom magamba fojtani a kitörni kívánkozó, hisztérikus sírást, amitől olyan hangok törnek ki belőlem, mint amit szegény Tigris, a cirmos macskám is hallatott, mikor valaki megmérgezte. Minden héten, legalább egyszer elküldöm ezt a segélykérő üzenetet a húgomnak, aki minden alkalommal csak annyit ír válaszul: Már megint?!
Reszketeg, szaggatott sóhajjal biccentem neki öltözőszekrényemnek a fejem, hosszú percekig csak hüppögve bámulva a fejem fölött pislákoló lámpát. Túl sokáig azonban nem merülhetek el az önsajnálat langymeleg habjaiban, az öltöző vasajtaját ugyanis valaki olyan nagy hévvel nyitja ki -talán a rúgja illőbb kifejezés lenne rá-, hogy annak kongása még sokáig visszhangzik a hatalmas térben. Mindenki itt öltözik. Az őrök, az ápolók, de még néhány takarító is. Ahhoz, hogy eljussunk az ajtótól az öltöző hátuljába, több métert is meg kell tenni, de az illető gyors, indulatos lépteiből ítélve, ez a pár méter hamar meglesz neki. Ilyen rövid idő alatt nem leszek képes rendezni a vonásaimat, és elállítani az egyik ujjamból záporozó vért. Kötött, csíkos garbóm ujját öklömre húzva törlöm meg szemeimet, orromat. Kapkodó mozdulatokkal állok fel a padról, simítom végig öltözékemet, még az arcomat is megpaskolom, hogy visszatérjen belé az élet, de ekkor már hangtalanul mellettem szobroz Rose, jobban mondva, mellkasa előtt összefont karokkal, féloldalasan a szekrényemnek dőlve, oldalra biccentett fejjel, rosszalló arckifejezéssel méreget.
-Embert öltél? - Vonja fel kérdőn egyik szemöldökét, mire egy pillanatra megáll bennem az ütő, és újból elkap a sírás.
-Jaj bocs! Nem akartam, idióta vagyok, nem gondolkoztam! De az arcod véres. Ha már itt tartunk, a pulcsid is. - Fejével felém bök, majd lerázza magáról a szigorú felügyelő szerepét, arca lágyabb vonásokat ölt, hogy aztán ellökve magát a szekrénytől, leküzdje a köztünk lévő távot, és a karjaiba vonjon. Hosszú percekig állunk így, csupán az én hüppögésem, és a plafonon lévő LED-ek időnkénti sercegése az, ami belerondít a közöttünk kialakult csendbe.
-Azt hiszem jó volna egy zsebkendő. - Bontakozom ki lassacskán biztonságot nyújtó öleléséből, annyira szégyellem magam, hogy szándékosan kerülöm a szemkontaktust.
-Lizzie, most már esküszöm betartom az ígéretem, és be fogom kenni kutyaszarral az ujjaidat. - Szégyenemben öklömbe rejtem a szóban forgó ujjamat. Körömrágás, bőrtépkedés. Rossz szokásaim egyike. Készséggel veszem át tőle a felém nyújtott zsebkendőt, és tekerem bele jó szorosan vérző ujjbegyemet, majd a szekrényajtóm belsejébe rejtett kis tükörben ellenőrzöm, hogy milyen károkat okoztam az arcomon vele. Jobb híján benyálazom egyik ujjamat, így próbálva levakargatni az arcomra kent, már-már csaknem megalvadt vérpöttyöket.
-Mi történt már megint, amin így kiakadtál? - Még csak három hónapja dolgozom itt, de Rose olyan, mintha már a börtön előttről is ismert volna. Mikor az első napomon körbevezetett, és nagyjából mindenkinek bemutatott a felettesem, ő volt az egyik olyan ember, akiről azt gondoltam, a nevénél többet sosem fogok megtudni róla. És valahogy nem is vágytam rá, hogy ez másképp alakuljon. Azt hiszem taszított a nő létére eléggé masculin kinézete, a rövidre vágott haja, a tetoválások és izmos karok. Nem vagyok egy pletykálkodó, hallgatózó típus, de az egyik beszélgetéséből valaki mással, arra következtetek, hogy mindezek tetejében leszbikus is. Ez a tény még inkább elriasztott tőle. Most meg ott tartunk, hogy ő az egyetlen, akihez fordulhatok ezen a francos, anyaszomorító helyen, ha bármi bajom van. És Paulon, a vőlegényemen kívül ő az egyetlen ember, aki ama privilégiumban részesülhetett, hogy Lizzienek szólítson. Rose szerint a Lisbeth túl hivatalos. Szerinte a banyatankos, mindenre és mindenkire dühös öreglányokat hívják így.
-Nem akarok beszélni róla.
-Ahjj, ne már! Te sose akarsz semmiről beszélni! - Kontráz rám egy unott, bosszankodó szemforgatás keretein belül.
-Csak a szokásos... - Vonok vállat, még mindig könnybe lábadt szemekkel, közben egy nedves törlőkendővel a pulóveremet dörzsölgetem.
-Marhaepe szappan.
-Tessék?
-Nincs olyan folt, amit a marhaepe szappan ne hozna ki. - Ismétli meg magát egy igazán büszke, diadalittas mosollyal, hogy végre valamit jobban tud nálam, már ami a ruhatisztítást illeti. Nem akarom kedvét szegni azzal, hogy közlöm vele, otthon mosószert főzök a marhaepe szappanból, így csak hálásan rámosolygok, és jobb híján magamra kanyarintom fekete, térd alá érő szövetkabátomat.
-Figyu Lizzie! Az emberek rohadékok. És mindig lesz olyan, aki nem kedvel...
-De... - Vágok szavába, kétségbeesetten ráncolva homlokomat.
-Fogd be, én beszélek! Nem, nem érdekel senkit, hogy te mindenkivel kedves vagy, hogy segítőkész vagy meg a többi Tündér keresztanya faszság. Mindig lesz egy olyan ember, akinek nem tetszik a ruhád. Mondjuk tényleg felhagyhatnál már ezzel a nagymama styleval. - Értetlenkedve nézek végig magamon, a kötött garbópulcsitól elkezdve, a kordbársonynadrágon át, egészen a fekete lakkcipőig. Még mindig nem értem mi ezzel a baj.
-Akit irritál a hangod, a személyiséged, vagy egyszerűen csak szekál, mert látja, hogy van rajtad fogás, ő meg valszeg' arra izgul, ha mást basztathat. - A szitokszavak hallatán akaratomon kívül összerezzenek, mire Rose megforgatja szemeit.
-Tudod mi kéne neked?! Valami igazán nagy önbizalomlöket. Menj haza, öltözz be dominának, korbácsold meg Paul seggét. Holnap úgyis új nap kezdődik, nagyszerű esély az újrakezdésre. Szerintem csak észre kéne venned a jeleket és megragadni a lehetőséget. - Ettől újra sírhatnékom támad, mire Rose vonásai ellágyulnak, és félkézzel magához húz. Úgy kapaszkodom az egyenruhájába, mintha egy szakadék fölött lógnék, és ez lenne az utolsó lehetőségem, hogy megmeneküljek.
-Menj haza, vacsorázz egy kiadósat, szexelj helyettem is, és ülj be egy jó meleg, ellazító kád vízbe. - Hálásan rámosolygok, továbbra is könnyeimet nyeldekelve vissza, majd felnyalábolom a cuccaimat, táskámat vállamra akasztom, és amilyen gyorsan csak tudom, elhagyom ezt az Istenverte helyet. Annyira sietek, hogy a folyosón félvállal neki ütközöm valakinek.
-Elnézést! - Szabadkozom, s egy pillanatra összenézünk a lelkésszel, aki úgy néz rám, mintha kísértetet látna. Kérdőn, értetlenül nézek fel rá, majd egy fejrázást követően sietősen tovább indulok. Mielőtt kilépnék az ajtón, még egyszer visszanézek. Cross atya továbbra is ugyanott áll, ugyanazzal a döbbent arckifejezéssel bámul, amitől a vér is megfagy bennem. Itt mindenki megőrült! Odakint úgy esik, mintha dézsából öntenék, így hát futva közelítem meg az utca túloldalán parkoló kocsimat, melynek szélvédőjén már messziről világít a ráhelyezett papír. Sietve szedem le a kocsiról, az elázott lap cafatjaira szakad, de a rajta lévő felírat még így is jól olvasható, miután végre beülök a kocsiba. "Menj el". Idegesen, kétségbeesetten gyűröm össze a papírt, jobb híján a kesztyűtartóba hajítva, s mielőtt indulnék, megpróbálom normalizálni a légzésemet, a pulzusomat. Telefonom rezgése rángat végül vissza a teljes pánikból.
"Várlak haza." Áll az üzenetben, ami Paultól érkezik, a szöveg mellé egy képet is csatolt, amin ízlésesen megvan terítve, és ki van tálalva a spagetti paradicsomos húsgombóccal, szigorúan két főre. Hálásan elmosolyodom, a telefont egy pillanatra mellkasomhoz szorítva. Egyre biztosabb, hogy vele akarom leélni az életem, a maga hullámhegyeivel-völgyeivel együtt. Ha valamit, ezt az egyet jól akarom csinálni!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A jellemedet olvasva egy igazi jótündért ismerhettünk meg, akiből sajnos már egyre kevesebb akad a világon. Persze érthető okokból, mint amelyekkel te is tisztában vagy, de hàt ha egyszer így szemléled a környezeted, akkor nehéz egyik pillanatról a másikra más felfogást elsajátítani. Érjen bármennyi negatívum vagy csalódás, de a háttérben az a kérdés nem hagy nyugodni, hogy mi van ha ez most màs? Hogy akit jónak látsz attól tényleg azt is kapod vissza? Jó lenne, ha mindig így lenne, de sajnos mindig megmutatkozik az ellenkezője. Mindenesetre a külső figyelmeztetések ellenére szerintem jó dolog hogyha kedves vagy és odafigyelsz màsokra. Talán kevés alkalommal kapod vissza, de benned attól még jó érzésként csapódik le abban a pillanatban. A környezetben előforduló rossz ellenére remèlem nem engeded, hogy ezt bárki elvegye tőled.
A munkádban történt tragédia nem hozott könnyű helyzetbe. Érthetően megterhelő ez neked és ha még ez nem lenne elég akkor a rejtélyes üzenet egy újabb problémát hoz magával, ami nem kizàrt, hogy felkavarja az életed.
Tetszett a történeted és Elisabeth is egy igazán szimpatikus kishölgy lett.  
Kíváncsian várom, hogy mit tartogat számodra a folytatás és örülök, hogy olvashattalak!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!