„Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében.”
(William Skahespeare)

Érdekes különbségek az életben, hogy mi az amit látunk, és mi az ami valóságos. A legtöbb ember szerepet játszik ezért a vélt valóságért, hogy olyannak tűnjenek, amilyennek szeretnének lenni.
Nos, nekem az egész életem egy szerepjátszás, de én nem azért játszom, amiért ők, hanem pontosan azért, hogy titkon az lehessen, aki valójában akarok lenni.
Egészen 18 éves koromig én voltam a tökéletes, példás kislány, aki hibátlannak tűnik.
Követtem a szüleim kéréseit, utasításait, a vágyaik szerint éltem, követtem az etikett minden szabályát, s még magam is elhittem, hogy nekem jó az, ami odabent az aranykalitkában történik.
George H. Howard szenátor lányaként mindig is fényűző életet éltem, mindenem megvolt és olyan dolgokat tehettem meg, ami nem adatik meg mindenkinek. Azonban legbelül mindig is éreztem, hogy valami mégis hiányzik az életemből.
Most már tudom, hogy ez a szabadság és a szabad akarat volt.
Másoknak talán ez kicsinyesen hangzik, hiszen örülhetnék annak az anyagi jólétnek, társadalmi szintnek, amibe beleszülettem, örülhetek, hogy egészséges vagyok és a családom is az. Persze, ennek örülök is, csak éppen az hiányzott, hogy tudjam, én ki vagyok. Azt hiszem, ezt a mai napig nem sikerült kideríteni.
Édesapánk szigorú neveltetése közt mindig politikusi pályát szánt az összes gyermekének, vagyis tulajdonképpen azt akarta, hogy őt segítsük mindenben.
A két idősebb testvérem, a bátyám és a nővérem, mint valami dróton rángatott bábuk, vevők is voltak erre, de én valahogy ezt sosem élveztem. Szerencsére, mivel én voltam a legfiatalabb, ez nem volt annyira szembetűnő egy ideig.
Titkon azonban mindig is vonzódtam a művészetek irányába: rengeteget olvastam, főleg művészettörténetről és festészetről, imádtam zongorázni és sportolni, de ezek a dolgok apám szemében jelentéktelen semmik voltak.
Mindig is egy rideg környezetet teremtett meg számunkra, ahol a látszat sokkal fontosabb, mint az érzelmek, mint például a szeretet, megértése, amibe anyám is lassan beleidomult és mi olyanok voltunk, mint valami jól működő gépezet. Akkor nem tudtam ezt, de mos már rájöttem, hogy néha csak egy ölelésre vágytam a drága holmik helyett.
Ahogy idősödtem, úgy éreztem ezt az egészet nyomasztónak, és ahogy tehettem, minél többet menekültem el az otthon „melegéből”.
Az iskola mellett festészetet akartam tanulni, de amint apám ezt megtudta, azonnal kivett arról a  szakról.
Így én azt hiszem, az ő bosszantására kezdte eljárni bulikba, ismerkedtem meg az alkohol és egyes kábítószer mámorító és felejtő hatásával. Persze, csak módjával, de pont annyira, hogy Őt bosszantani tudjam.
Mindig is volt köztünk ellentét, még ha ezt sokáig nem mutattam.
Aztán a középiskola befejezése után szerelembe estem az egyik osztálytársammal. Egy lány számára az első szerelem feledhetetlen, s akkor még azt hittem, hogy mindig együtt maradunk. Viszont ez nem így lett. Apám tett róla, hogy a fiú és családja még a várost és elhagyják, és soha többé ne találkozzunk.
Ezek után, ha valaki olyan barátra tettem szert, aki az őseim szerint nem méltóak hozzám, ugyanígy jártak.
Arra csak idővel jötte rá, hogy nem is a fiú elvesztése fájt legjobban, hanem az, hogy apámnak mennyire nem fontos, hogy én mit érzek.
Ekkor jutottam el oda, hogy dacolva apámmal beiratkozzak a New York University Művészettörténeti szakára, nem pedig oda, ahova apám szánt, politológiára, vagy legalább is jogra.
Tudom, hogy ezt sohasem bocsájtja meg nekem, de könnyűszerrel bejutottam az egyetemre, így nem tehetett mást, ha ne akarta, hogy a világ megtudja, van egy fekete bárány a családban, az én személyemben.  Azt kellett mutatnia, hogy támogat, s ez többé-kevésbé sikerült is neki
Ekkor már kiölt belőlem szinte minden érzelmet és lassan én is olyan személy lettem, mint a családom tagjai, csak saját céljaim számítottak.
Mostanra már egyáltalán nem alakitok ki mély, érzelmi viszonyt senkivel, inkább csak a munkámnak élek. Ott megtaláltam azt, amire szükségem van ahhoz, hogy boldog legyek. Megtanultam élvezni a pénz és hatalom adta lehetőségeket, ami kijárt nekem, megtanultam túlélni a magam módján.
Nem mondom, hogy nem élek társasági életet, mert az hazugság lenne, de az igazi énemet senki se ismeri.
A munkám kitölti mindennapjaimat a tárlatvezetőként a Metropolitan Művészeti Múzeumban, melyben rengeteg lehetőséget látok még.
Azonban apám még mindig csak a kis bábujának tekintett, aki segít neki előbbre jutni . A dolog úgy alakult, hogy eltervezte, hogy hozzá kell, menjek egy nálam tíz évvel idősebb kollégájához, hogy ezzel is megerősítse pozícióját.
Ekkor érkezett életembe az egyetlen mentsváram és a lehetőségem a szabadulásra a családi béklyók fogságából.
Munkám során megismertem egy hasonló családból származó művésszel és egyetemi tanárral, akivel jó barátság alakult ki köztünk, és aki felajánlotta, hogy feleségül vesz.
Na, ne gondoljon itt senki valami romantikus, szenvedélyes és eget megmozgató szerelmi történetre, csupán egy megállapodást kötöttünk, ami mindkettőnk számára kedvező volt
Mikor már láttam, hogy apám nem enged az eltervezet házasság ötletéből, gyorsan hozzámentem ehhez a férfihoz, kinek a neve Ewan Patrick Brooks, és aki hivatalosan a férjem immáron, mégis szabad vagyok mellette.
Együtt élünk egy hatalmas villába, együtt, mégis külön. Ki-ki éli a saját életét, megvannak a saját titkaink, problémáink, mégis sokkal jobban érzem magam, mint bármikor odahaza. Persze ezt rajtunk kívül senki nem tudja, hogy a házasságunk ennyiből áll, egy kölcsönös megállapodás, hiszen a külvilág számára mi lehetünk a tökéletes páros. Kicsit elit, kicsit sznob, kicsit konzervatív, de mégis megingathatatlan.
Én így kaptam meg a boldog befejezést, azt hiszem. Igaz, úgy adta a sors, hogy ismét játszanom kell a nagyvilág számára, de még így is megéri, ha azt tehetem, amit akarok.
Hogy lesz e még ettől több az életemben, az csak a jövő zenéje, de azt tudom, hogy jelenleg jól érzem magam a bőrömben. Legalább is azt hiszem.