A nagy nap. Ha tehettem volna, akkor minden elfoglaltságomat lemondtam volna mára, hogy az amúgy is makulátlan tisztaságú lakásomat kitakaríthassam még egyszer, vagy hogy egész nap főzőcskézzek azért, hogy meglássam mi is az ami a legjobban ízlik nekem. Ha huszonéves lennék valószínűleg ezt csináltam volna, de ennyi idősen több eszemnek kell lennie, ezért nem vettem ki szabad napot, nem jelentettem beteget, hanem szépen elintéztem minden tennivalómat. A megbeszéléseken nem hagytam, hogy egy pillanatig is elkószáljanak a gondolataim, ahogy a pár perces szabad pillanatokban is csak mindig a következő dologra összpontosítottam.
Halkan kopognak az irodám ajtaján, majd anélkül, hogy engedélyt adnék már nyílik is az ajtó, de nem vagyok emiatt mérges, nem szoktam semmi olyat se csinálni ami titkos vagy zavarba ejtő lenne, bár néha elgondolkozok azon, hogy mi lenne ha itt kezdenék neki tornázni, de mindig elvetem a gondolatot.
Emma szőke tincsei jelennek meg az ajtóban, köszön, majd bejön és velem szemben helyet foglal. A kezében egy határidőnaplót szorongat, ami legalább háromszor olyan vastag, mint a megvétele időpontjában, hiszen a napjaim annyira zsúfoltak, hogy nem férnek ki a teendőim arra az egy lapocskára amit a határidő napló gyártók biztosítanak a számunkra.  Van elektronikus változata is, ami jóval össze szedettebb, de ez az amihez Emma ragaszkodik, nekem pedig nincs kifogásom ellene.
- Tudom, hogy a mai estéd szabad lenne, ezért van két ajánlatom. Az egyik nem is az enyém, én csak a közvetítő vagyok… - kezd bele kissé zavartan, mire elmosolyodok, hogy nyugodtan mondhatja, még sohasem nyeltem le senkit se keresztben. Állítólag.
- Az első az az, hogy a külügyminiszter fia, szeretne veled vacsorázni, a második pedig, hogy hazugság nélkül megmondhasd, hogy nem akarsz egy húsz évessel randevúzni, velem jössz el üzleti vacsira. - szavai hallatán felkacagok.
-Nagyon kedves tőled, de ma estére programom van, és igen, tudom nincs benne a naptárban, ez egy… hirtelen jött ötlet. -
- Óóó… mindent értek, akkor lemondom a vacsora meghívást, és érezd jól magad! - mondja, majd már megy is a dolgára.

Idegesen toporgok a bejárat előtt, nem tudom mennyire jó ötlet ez az egész. A koncert hallgatása, mindenképpen jó ötlet, de az, hogy vacsorázni is meghívtam magamhoz az már nem tűnik annyira jónak. Nem akarom ráhozni a frászt. Beszélnem kellett volna az orvosával, hogy ő mit gondol erről az egészről, de én buta nem tettem meg és most már késő. Remélem nem lesz ez az egész neki túlságosan is sok egyszerre. Végigsimítok a ruhámon, sötétlila térdig érő elegáns ruha, fekete magas sarkú cipővel és fekete szövet kabáttal kombinálva, elegáns, mégsem túl feltűnő öltözet.
A bejáratnál van egy pult, ott megmondom a nevemet és azonnal az asztalomhoz kísérnek, nem meglepő módon, legelöl van, nekem lesz a legjobb rálátásom a műsorra. Felveszik az ital rendelésem, majd szinte tűkön ülve várom, hogy elkezdődjön a műsor.

A reggel korán fenn talált, miután alaposan kialudtam magam. Annyira izgatott és feszült voltam egyszerre, hogy inkább nekikezdtem a napi teendőimnek. Gyakoroltam a dalszövegeket, de leginkább a tegnapi nap járt a fejemben. Jó emlékezni a tegnapi napra. Jó tudni, hogy nem voltam szemét ember. Jó volt találkozni vele. Benjire az örömöm ragadt át, annyit ugrált és foglalta le magát, hogy estére valóban sikerült lefáradnia, ami nem is baj.
A bárban megszokták, hogy Benji ott fekszik mellettem. Nem zavarta a sok ember, a tányércsörgés, a hangos zene. Teljesen kinyúl a végére. Sejtem, hogy tetszik neki az énekem. Ha otthon gyakorlok, mindig a lábamhoz jön, s úgy hallgatja, teljesen lefekszik.
Utoljára akkor voltam ilyen izgatott, amikor az első estére készültem. Megigazítottam a mandzsetta gombot, s megnézem magam  tükörben. Aztán megállok. Talán hiba, hogy elfogadtam a meghívást. Lehet, most kéne abbahagyni. Mi van, ha csalódik bennem? Mi van, ha annyira rossz sajtóvisszhangot kap, vagy bármi más történik, hogy belépek vissza az életébe, hogy nem dolgozhat? Mi van, ha nem fogja kedvelni azt, aki most vagyok? Nyelek egyet és a tükör alját bámulom. Ráesik a tekintetem a fekvő Benjire, aki a tükörből pillant rám fel. Az a feltétlen szeretet, amit tőle kapok. Leguggolok mellé, megsimogatom a fejét.
- Szerinted jó ötlet? - Egy farokcsóválás a válasz. Megsimogatom még egyszer, majd felveszem a kabátot és a sálat is, Benji már szalad is a hámért, de megrázom a fejem.
- Most csak a pórázt adom neked, rendben? - Azon is ott van a kisegítő jelzés, amivel bárhová bemehetek vele.
Időben érkezem, és a tulajdonos máris jelzi, hogy megérkezett, akinek kértem az asztalt. A szívem egyből a torkomba ugrik, de csak megpaskolja a vállam, mondván, menni fog, bízni fog bennem.
Igaza van. Az emberek ide egymással jönnek törődni, vacsorázni és közben, a háttérben halkan szól a zene, s az ének. Csakhogy most ül olyas valaki a vendégek között, akivel egykoron nagyon fontos kapcsolatom volt. S amire egyáltalán nem emlékszem.
A zongorista már bent van, előmelegíti a hangulatot, én csak a második száma után lépek be, s foglalok helyet a mikrofon elé helyezett háttámlás bárszéken. Benji leül a szék lábához, majd kényelmesen lefekszik, még mielőtt a fejét a lábaira hajtaná, alaposan körbenéz. Látom, hogy egy irányba tekint, pontosan oda, ahol ő ül. Én is odapillantok, s elmosolyodom. Eljött! Itt van!
Én meg nagyon feszült leszek, a lámpaláz eluralkodik rajtam. Benji bök meg az orrával, aztán visszateszi a fejét. Igen-igen, a jelenben lenni, az a fontos. Veszek egy mély levegőt és ahogy elkezdődik a szám, a kellő időben nekikezdek a dalnak. Halkan, háttérzeneként tölti be a teret, helyet adva intim pillanatoknak, komoly üzleti vacsoráknak.

 Már párszor megfordultam ezen a helyen az elmúlt években, hihetetlen, hogy pont akkor sikerült mindig eljönnöm ide, amikor más biztosította a hangulatot, nem pedig Ő. Mintha a sors direkt intézte volna így, hogy még véletlenül se találkozzunk, amit lehetne jelnek is venni, ha hinnék az ilyen badarságokban. Ez egyszerűen a puszta véletlennek volt köszönhető, semmi másnak. Ha elkezdenék hinni az ilyenekben nem tudnám rendesen végezni a munkámat sem, én pedig jóval racionálisabb vagyok ennél.
Ahogy körbenézek a helyen, olyan mint máskor mégis más. Mások az itt lévő arcok, a vendégek, sőt talán a pincérek is, vagy csak legutóbb a beszélgető partneremmel voltam olyannyira elfoglalva, hogy nem tudtam semmit sem jobban megnézni magamnak.
Szinte mindegyik asztalnál ülnek, és pontosan látszik az is, hogy ki milyen alkalom miatt jött el ide ma este. Vannak üzleti vacsorát lebonyolító asztaltársaságok, máshol egymáshoz közelebb hajolva halkan beszélgetnek, ők azok akik egy meghittebb estét szeretnének ma itt eltölteni, és persze itt vagyok én is. Az egyetlen olyan asztal, ahol csak egy valaki ül, mindenhol máshol többen foglalnak helyet, de ez egy cseppet sem hoz zavarba. Az én társaságom most lép fel a kis elkülönített színpad féleségre, mire egy széles mosoly terül el ajkaimon. Az ölemben össze kulcsolom a kezeimet, izgulok, bár igyekszem minél jobban leplezni ezt.
Lehet már korábban is ki kellett volna derítenem azt, hogy ő itt zenél, hogy aztán a hátsó asztalnál ülve meghallgathassam, de nem tettem ilyet, ezért most rettenetesen izgatottan várom azt, hogy belekezdjen az első dalba, ami hamarosan meg is történik. Az arcomra kiül a meglepetés, bár számíthattam volna rá, mégis nagyon meglepő, hogy ugyan olyan hangja van, mint amilyenre emlékeztem. Ugyan az a mély, tónusos mégis lágy hang, ami olyan régen elvarázsolt, és úgy tűnik még mindig ugyan olyan hatással van rám.
A pincér kihozza az italomat körülbelül a második dal felénél, én pedig megkérem őt egy szívességre, a kezébe adok egy kis dobozt, hogy majd adja át az énekesnek ha tart egy kis szünetet két szám között. Hozhattam volna virágot is, de inkább a csoki mellett döntöttem, amit régen legjobban szeretett.

Azt hittem, az lesz a legnagyobb izgalmam és feszültségem, mikor először énekeltem ebben a bárban. Nagyon tartottam attól, hogy itt leszek majd rosszul, s egyedül Benji jelenléte bíztatott arra, hogy ő biztos jelezni fog és nagyon időben, hogy udvariasan zárjam az éneket és elvonuljak. Bátorságot és erőt adott.
Most azonban nagyon izgultam. Tudom, hogy majd elmúlik, ha már túl vagyok pár dalon, mert akkor le fogok már nyugodni.
Aztán, ahogy történnii szokott, valóban oldódok és a zene, a dalok magukkal ragadnak. Figyelmem egy részében ott van Lizbeth, s az a tudat, hall engem, lát engem. Nem érzem, mintha randin lennénk, inkább az van bennem, hogy vajon ezeket a dalokat hallhatta tőlem az előtt is? Másként éltem akkoriban, így csak annyit tudok, hogy talán inkább előadások alkalmával hallott. Szerettem a musicaleket állítólag és főleg azokban játszottam. Ezért is próbáltam meg először azt, de ott nem lehetett velem egyfolytában Benji, ráadásként valóban kimerítőek voltak a próbák is, sok volt. Akkor még. Most menne, nem tudom és nem is akarok már foglalkozni vele. Az a múlt és most már másban élek.
Az egyetlen szünet, akkor pihenhetek és általában egy forró teával frissítem fel a hangszálaimat. Jól esik a torkomnak, hiába akartak először hideg, jégkockával teli vizet adni, nem esett jól.
- Nekem? - A mutatott asztal felé pillantok, ahogy Joel átadja a csomagot, sejtelmes mosollyal. - Köszönöm. - kibontom a csomagot és meglepődöm. Csokoládé. Pislogok, s korántsem azért, aki mást gondolna. Az illat... ismerős. Pedig még sosem kósoltam ezt a csokit. Legalábbis mióta az új életemet megkaptam. Furcsa. És... nagyon hasonlít Lizbeth illatára, és... az is, mintha ismerős lett volna, értem meg, mi volt még furcsa a tegnapi napban.
Elteszem a dobozt, úgy tervezem, hogy együtt fogyasztanám el Lizbethtel.
A második felvonás is legalább ilyen hosszú, s mindeközben imádkozom is, nehogy Benji jelezzen, mert ma nagyon jó estét szeretnék, elég volt a tegnapi nap.
Végül ennek a résznek is vége, s már csak a zongorista marad. Köszönet képpen egy pohár whiskyt helyezek a zongora tetejére, ez egy itteni megszokás állítólag.
Felveszem a kabátom és az előtérben várakozom Lisbethre, Benji meg izgatottan várakozik, nem tudja, mire várok még. Kezemben ott a csomag, látni, hogy kibontottam.
- Szia! Csodálatosan nézel ki! - Először nem merek neki puszit adni üdvözlésképpen, aztán mégis odahajolok hozzá.
- Köszönöm az ajándékot! Igazán nem kellett volna - tartom tenyeremben a dobozt.
- Remélem, nem volt egyhangúan unalmas, az asztal mellett ücsörögni - nem dicséretet vágyok tőle kicsikarni. Inkább azon aggódtam, hogy számára ez így unalmas lesz.

 Teljesen belefeledkezem a zanébe, a dalokba és Thomas hangjába. Ugyan olyan, mint régen, és ahogy meghallok egy egy ismerős dallamot elmosolyodok, ahogy pár emléket felidéz bennem. Nem fogom neki elmondani, hogy mik jutottak eszembe, annyira nem tartom fairnek, hogy én emlékszem, Ő pedig nem. Mintha valami titkom lenne róla, amit mindenki más is tud, csak ő nem. Az italom kortyolgatom miközben hallgatom a zenét és örömmel nyugtázom, hogy megkapta az ajándékomat. Nem tudtam, hogy ilyenkor mit kellene hozni neki, hiszen fellép, akkor virágot illene, de az valahogy nem tetszett, a csoki sokkal jobb, legalábbis szerintem, aztán majd kiderül, hogy neki mennyire tetszett.
Van egy kis szünet, majd folytatódik az előadás. Az emberek cserélődnek körülöttem, de én nem foglalkozom velük, csak élvezem a műsort, aminek sokkal hamarabb vége lesz, mint arra számítottam volna. Még el tudtam volna hallgatni pár számon keresztül, de nem, lement a kis színpadról, és már nem is fog vissza menni. Ha eddig ideges voltam nem vettem észre, most azonban gyorsabban kezd dübörögni a mellkasomban a szívem, mert azt ígértem, hogy elviszem magamhoz és vacsorázunk ott. Vajon még mindig jó ötlet ez? Majd kiderül, hogy mennyire van még hozzá kedve, lehet teljesen meggondolta magát.
Felveszem a kabátom, fizetek, majd Thomas keresésére indulok, aki az előtérben várakozik. Még mindig ugyan olyan helyes, mint régebben.
- Szia! Köszönöm. - fogadom a bókot, majd ahogy közelebb hajol puszit adok az arcára, máshova nem merek, hiszen még csak most ismerkedünk.
- Unalmas? Ne viccelj, nagyon jól éreztem magamat! Észre se vettem, hogy milyen gyorsan elrepült az idő, azt hittem, hogy még legalább a műsor fele hátra van, mikor a végére értél. - felelem és látszik rajtam, hogy mennyire élveztem az előadását. Majd biztosan eljövök máskor is, csak nem szólok előtte, hanem majd leülök egy hátsó asztalnál, megnézni, hátha most más volt, mint amilyen egyébként szokott lenni a zenéje.
- Még mindig van kedved eljönni hozzám? Vagy csináljunk esetleg mást? Bármire vevő vagyok, amihez csak kedved van. - nézek rá kíváncsian, ha azt mondja inkább csak sétáljunk, az is belefér.
- Bevásároltam, vettem otthonra kutyakaját meg tálkát is neki, ha esetleg vacsora időre nem érnétek haza. - Sohasem volt még kutyám, nem tudom hogyan működnek, de abból indultam ki, hogy ennie mindenkinek kell, és ha Thomas bármikor átjön, akkor ne csak az ő érkezésére legyek felkészülve, hanem a kutyájáéra is.
- Autóval jöttem, de  csak egy saroknyira tudtam innen megállni. - ha még mindig az a terv, hogy menjünk hozzám, akkor el is indulok kifelé, amerre a kocsit hagytam.

Finom az illata. Ez az, ami legelőször eljut hozzám. Míg várakoztam az előtérben, azon gondolkodtam, mennyire is jó ötlet, hogy együtt vacsorázunk. S hogy nála. Még mindig bennem van az, hogy már van valakije, hogy új életet kezdett. Főleg, hogy a régire, amit közösen töltöttünk, egyáltalán nem emlékszem. Lehet, teher vagyok neki. Ha az lennék, mondjuk, akkor nem keresett volna. Így reménykedem, hogy azt kihúzhatom a listáról.
- Örülök - mosolyodom el, némileg zavarba jőve. Mert azt már tudom, ha gyorsan telik az idő, akkor az jót jelent, nagyon jót. És a szemei is csillognak, az arcán is ott a boldogság. Vajon mik lehettek a fejében, az emlékeiben? Nem merek rákérdezni, most biztosan nem.
A kérdés meglep és el is bizonytalanít. Még mindig van bennem menekülési reflex, mert nem akarom a saját nyomoronc életemet másra testálni, még egy vacsora erejéig sem.
- Ha áll még az ajánlat, igen - tekintek a szemeibe, majd inkább elkapom onnan. Nem vágyom arra, hogy kiolvassa a bizonytalanságot belőle. Holott szeretném, ha jobban megismerhetném. Van bennem egy érzet, hogy nagyon szeretném, ha újfent megismerhetném.
- Benji nagyon el lesz kényeztetve - mosolyodom el, letekintve négylábú kísérőmre, aki nyugodtan nézelődik kettőnk között, mintha mérlegelné, ugyan mi is történik. És a nézéséből tudom, máris kedveli Lizbethet. - Köszönöm, Benji nevében is.
- Rendben - indulok el Benjivel, kinyitva Lizbethnek az ajtót, majd előre engedem Benjit is.
Lizbeth mellé sétálok, Benji a másik oldalamnál sétálgat, mániája a levegőbe szaglászás, hagyom. Különös érzés fog el Lizbeth mellett így el. Kicsit nehezebben veszem a levegőt, de inkább a torkom kezd szorítani. Megsimítom inkább Benji fejét, aki megböki a combom.
- Milyen messze laksz innen? - Terelem inkább az érzéseimet, ami így, önmagában, eléggé meglep, nem értem az okát.
A kocsihoz érve, a hátsó ajtóhoz lépek elsőnek.
- Szabad Benjinek hátulra ülnie? - Nézek Lizbethre. - Leterítem a kabátom az ülésre. Nem szeretném, ha kutyaszőrös lenne - veszem le a sötét kabátom és leterítve, ráugratom Benjit, aki egyből lefekszik rá.

Tom && Lisbeth

 

Nem tűnik úgy, mint aki zavarba jön, inkább úgy  tűnik, hogy tényleg örül a bókomnak, mert ezt tényleg annak szántam. Az idő csak úgy repült én pedig szomorúan konstatáltam, hogy az előadás máris véget ért, ám ez egyben azt is jelenti, hogy mehetünk tovább. Az esténk izgalmasabb része csak most fog következni. Hazudnék ha azt mondanám, hogy teljesen nyugodt vagyok, mert nem vagyok, szeretném ha minden tökéletesen sikerülne, de azt sem szeretném, hogy ez a késztetésem rányomja a maga bélyegét az esténkre. Annyira sohasem voltam a spontán dolgok híve, most mégis az egésznek úgy tűnik ez lesz a kulcsa.
Bólintok mosolyogva, hogy az ajánlat természetesen még áll, nagyon szeretném ha ma este a vacsora partnerem lenne Ő meg a kutyusa. Tudom, hogy Benji nem azért van mellette, mert ő a házi kedvence, hanem ennél jóval több funkciót lát el, mégis irigykedve nézek rájuk. Nekem nem volt sohasem kutyám, túl sok az elfoglaltságom, sajnos a munkámból adódóan.
Az autóhoz sétálunk, majd ki is nyitom az ajtókat.
- Annyira nem messze, ha szerencsénk van akkor nem lesz nagy a forgalom és tíz perccen belül nálam is lehetünk, azonban ha valahol volt valamilyen baleset akkor hosszabb időt is elvehet az utazás.- felelem a kérdésére.
- Persze, ülhet a hátsó ülésen, és nem muszáj alá tenni semmit sem, az az igazság, hogy szeretek autót takarítani, teljesen kikapcsol, és elvonja a figyelmem a hétköznapi gondokról, vagyis csak szívességet tesz ha mindenhova szőrt hullajt. - mondom mosolyogva. Mindenkinek van legalább egy fura szokása, amit szívesen csinál, mások meg ki nem állhatják. Nekem is ez ilyen, szeretek porszívózni.
Megvárom, míg Benji és Thomas is beszáll a kocsiba, ezután szállok be én is és indítom el a járművet. Ellenőrzöm, hogy Thomas bekötötte-e magát, majd besorolok a forgalomba.
A rádió halkan szól, valami kívánságműsort adnak éppen, betelefonálós, egymásnak üzenetet küldős adás.
- Nem tudom elhinni, hogy tényleg ilyen sok ember betelefonál az ilyen műsorokba. Egyszerűen képtelenség. -mondom ki a gondolataimat, bár lehet ezen csak én szoktam filózni?
Szerencsére nincs nagy forgalom, ezért hamarosan meg is állok egy ház előtt. Jó környék, sorházak vannak itt, igazi külvárosi idillnek tűnhet, pedig valójában nem az. Van más ingatlanom is, de ha tehetem akkor ide jövök mindig.
- Megjöttünk, itt lakok. - mutatok az egyik kétszintes épületre. Nem tűnik kintről olyan nagynak, azonban ez csalóka, mert számos szoba található benne. Na jó, nem olyan sok, éppen elegendő egy egyedülálló elfoglalt nőnek.
Kiszállok a kocsiból, majd miután Thomas és Benji is kiszállt bezárom az autót és nyitom a bejárati ajtót.
- A kutyus bárhova mehet a lakásban, nincs semmi olyan elől ami kárt okozhatna benne. Mint kiderült volt pár állatokra mérgező növényem, de azokat most száműztem egy szekrénybe. - mondom, miközben az előszobában találjuk magunkat.
- Balra a nappali található, valamint egy fürdőszoba, jobbra a konyha és az étkező, az emeleten pedig további szobák találhatóak. - Mutogatok körbe, hogy mit merre talál. A berendezés  letisztult, modern, de mégis a meleg színek dominálnak, a bézs, a barna árnyalatai és a fehér.
- Érezd magad otthon. - mosolygok rá.

- Köszönjük! - Pillantok Lizbethre, s a pórázt leveszem Benjiről, hogy kényelmesebben beüljön.
- Akkor elég közel laksz - értem meg. - Merre laksz? - Gondolkodom el. Lehet, hogy közel lakunk egymáshoz? Aztán rájövök, mit kérdeztem. Hiszen most megyünk hozzá! Elnevetem magam.
- Nem, nem kérdeztem meg.
Benjire nézek, aki boldogan feszít a kabátomon, tudva, hogy ott szabad csak terpeszkednie, ül fekvés helyett. Majd átkarolom, vagy rám fekszik, rá bízom.
- Azt hiszem ezzel a kikapcsolódással várnod kell a következő alkalomig - nem is tudom, mit mondok ezzel, s még utána sem veszem észre. A tudatalattim jelezte, mit is szeretnék igazából. Igen, még többet talákozni vele.
Nem akarom zavarni vezetés közben, így Benji fülének moncsolásával foglalom le magam, aki láthatóan élvezi és ráfekszik a combomra, ráhajtva fejét. Most nem érdekli a forgalom.
- Nem tudom. Kedves elgondolás. Feltéve, hogy az illető hallgatja is a rádiót, akinek szól - mosolygom el magamat.
Kiszállva a kocsiból, Benji megáll mellettem, míg bemászok megint, hogy elvegyem a kabátot és kirázzam, az alkaromra hajtom, ezt már nem fogom ma felvenni. Körbenézek. Csendes, nyugodt környék. A ház...
- Ez az a ház, ahol laktunk, vagy sajátod? - Tekintek rá érdeklődéssel. Nem ugrik be emlék róla. Ismételten nem.
- Gyönyörű ház.
Beérve, felakasztom a kabátom, Benji egyelőre csak szaglászik és hol rám néz, hol Lizbethre.
- Nem fog kárt okozni, nem szokása. A növények is kiköltözhetnek majd vissza, megrácsálni sem rágcsálja, külön köszönöm Benji nevében a figyelmességet - simitom meg Benji fejét.
- Ellenben a cipőket érdemes eltenni. Nem rágja meg, de rájuk fekszik és az istennek sem hajlandó lemászni róluk - nevetem el újfent magamat. Nem is tudom, voltam-e ennyire felszabadult, izguló és feszélyezett egyszerre.
- Köszönöm. Nagyon szép - Visszatükrözi Libethet, amennyit így most érzékelek belőle.
- Kérhetnék Benjinek vizet?
Valahová a kabátom zsebébe tettem, egy egészen trükkös tálkát.
- Hát Benji, a tálkád megvár holnap a bárban.
Kitettem és ott maradt.
- Tudok valamit segíteni? - Állok meg az egyik ajtóban, nem tudva, merre is megyünk még.

Tom && Lisbeth

 

Halkan felnevetek azon ahogy vissza vonja a kérdését. Végül is elmondhatnám neki a pontos címet is, hogy ha bármi gond lenne akkor tudjon hívni erősítést, bár nem hiszem, hogy bármi baj lenne, igyekeztem úgy elrejteni mindent, hogy a kutyus ne találhassa meg vagy ne érje el, de persze balesetek történhetnek.
Az utat csöndesen tesszük meg, nem tudom, hogy azért mert feszült, vagy csak egyszerűen nem akar zavarni és inkább azt nézi, hogy merre is megyünk. A környék nyugalmas, sorházak vannak mindenfelé, általában kisgyerekes családok vagy idős házaspárok laknak itt, én vagyok szinte az egyetlen aki kilóg innen, hisz én egyik sem vagyok. Nem vagyok még idős, legalábbis remélem, és nincs is gyerekem.
A házba belépve még jobban elfog az izgulás, de igyekszem urrá lenni az érzéseimen és teljesen nyugodtnak látszani. Szerencsére a munkámban rengetegszer van alkalmam ezt gyakorolni, így, mivel Thomas nem emlékszik rám és az árulkodó jelekre, amik lebuktatnának előtte.
- Ez a sajátom, de még megvan az is ahol közösen laktunk. Nem szerettelek volna egyből azzal sokkolni, de ha van kedved akkor szívesen megmutatom majd azt is. Egyébként jó pár dolgot elhoztam onnan magammal.- pár bútor, kisebb apróságok és a képek nagy része is itt van, bár csak pár darab van kitéve. A nappaliban például található kép az esküvőnkről, amit majd szeretnék neki megmutatni, ha úgy látom, hogy készen áll rá.
Tartok attól, hogy ez az egész egyszer csak túl sok lesz neki és éppen ezért igyekszem nem ajtóstul rontani a házba, ahogy szokták mondani.
- Ezek szerint nagyon jól nevelt kutyus, gondolhattam volna rá, hogy nem fog semmi olyasmit sem csinálni ami rosszat tenne neki. A cipők be vannak zárva egy szekrénybe, azokhoz nem fér hozzá, kivéve persze ha tudja, hogy hogyan működik a kilincs, mert akkor nincs menekvés a lábbeliknek. - Igazából nem lennék érte mérges, ha tönkretenné az összes cipőmet, hiszen azok mind pótolhatók.
- Köszönöm, igyekeztem mindent otthonosan kialakítani. -  bár egy valami eddig hiányzott belőle és az nem más, mint Ő és az Ő jelenléte.
- Persze, a konyhában tudok adni vizet és ha éhes vagy akkor neki állhatunk a főzésnek. - feltéve, hogy még mindig van kedve hozzá és inkább nem mással ütné el az időt.
Bemegyek a konyhába és az egyik szekrényből előveszem a Benji számára vásárolt tálat és töltök bele vizet, majd leteszem a kutyus elé, hogy ha szomjas akkor tudjon belőle inni.
- Arra gondoltam, hogy lasagne-t készítünk, kicsit csaltam, mert a tészta előre vásárolt, de a szöszt mi készíthetjük el. Segítesz zöldséget szeletelni? - kérdezem és kikészítek mindent a pultra szép sorrendben.
- Ha most nem velem lennél akkor mivel ütnéd el az idődet? - érdeklődök, miközben a vágódeszkát és a késeket is előveszem a fiókból.

Jó ideje már igyekszem nem görcsölni azon, vajon eszembe fog-e jutni bármiről bármi. Úgy veszem, hogy az már eltűnt, nincs. Így sokkal könnyebb léteznem, s nem azon feszengeni, vajon ismertem-e? Voltam-e már itt? Be fog-e ugrani az egész múltam, csak mert itt vagyok? Jó ideje elengedtem mindezt.
- Kedves tőled - tekintek rá figyelemmel. - Arra a házra sem emlékszem. - halkan elnevetem magam. - Igaz, a kérdésemből már rá lehetett jönni. Így azt hiszem, nem sokkolt volna.
Önmagam ámítanám, ha azt állítanám, nem érdekelt, mi van vele, hol lakik, él,  mikor megtudtam, volt egy feleségem. Megértettem azt, hogy talán már más élete van és főként attól tartottam, ha nem épülök fel, akkor egy korlátozott mozgással, elmeműködéssel bíró volt férjjel nem sokat haladna előre abban az életben, amelyben akkor volt. A családom hasonlóképpen vélekedett, és vélekedik. Kedvelik Elizabethet még most is, s éppen ezért, békén hagyják.
- Ez érthető - valahogy nem vágyom arra, hogy tudjam, mik azok. Az a múlt, annak a része. S most, most van. S mi döntünk abban, hogyan és miként tovább. Néha elgondolkodom azon, mennyire áldás vagy átok az, hogy nem emlékszem semmire. Ezek a töprengések csökkentek idővel, mikor elfogadtam, nem jönnek vissza az emlékeim.
Benji ismerkedik Lizbethtel, s ahogy rá tekint, majd rám, majd hozzá simul, megértet valamit. Akkor szokott így viselkedni Benji velem, ha feszült vagyok, vagy nagyon izgatott. Meg akarja nyugtatni Lisbethet. Elmosolyodva megsimogatom Benji fejét és megvakarom a fejét.
- Köszönöm, pajti - nyomok egy puszit a kobakjára.
- Segítő kutya - egyenesedek ki. - Azt mondták, ilyenekre is megtanították. És az ajtók kinyitására is. De szerencsére, onnan már nem rámol ki semmit, csak amit kérnek tőle. Igaz, előtte többször el kell gyakoroltatni vele, hogy tudja, mi az és hogy azt hozza oda. De nagyon gyorsan tanul. Mégsem ezért rajongok érte.
Egyedül lakik itt. Nincs akkor senki az életében, akivel végül is összekötötte volna újra az életét? Még ha ez a saját döntése is, megérint. Amennyire most ismerem magam, akkor tenném, ha az a valaki, aki már nincs velem, sokat jelentett nekem. Zavartan megsimítom Benji fejét, aki hozzám dörgölőzik, majd Lizbeth után megy, érdeklődéssel figyelve, mit sürög.
- Köszönöm, Benji nevében is - mosolyodom el. Benjinek fontos innia.
Megilletődött farokcsóválással nézi a elé letett vizet, majd rám tekint.
- Ihatod - bólintok,  mire lefetyelésbe kezd. Meg akarom óvni, hogy bárkitől elfogadjon bármit, vészhelyzetben viszont nagyon éles szeműre és eszűre pallérozták, hogy miként és hogyan kérjen segítséget.
- Ha tudok, segítek - már merek kést és hámozókést a kezembe venni, nem rándul meg hirtelen a kezem, legfeljebb elenged néha dolgokat, ami sokkal jobb, mintha alaposan megvágnám magam, mert megrándult a kezem.
- Hol tudok kezet mosni? Egy kötény is jól jönne, Benjivel utaztam, és lehet, a ruhámra is került a bundájából - nagy részét ugyan lesimítottam, ahogy kiszálltam a kocsiból, bizonyára van még  bőven a ruhámon.
- Tésztát én sem készítek - az még trükkös nekem, és kényelmesebb is megvenni, s úgy megfőzni. - Igen - és ezt annyira jó érzés kimondani. Már nem kell azon aggódnom, elvágom magam. Néha kiesik ugyan a kés a kezemből, de csak elejtem, kiengedve a fogást a markolaton.
- Hogy mivel? - Elgondolkodom. - A hűtőben vannak a zöldségek? Addig megmosom..
Nehéz elmondani, hogy tervezni még mindig nem tervezek. Tartok még mindig attól, hogy egyszer az egyik roham túl erős lesz és ott maradok. Hogy egyszer minden előjel nélkül csak elterülök és nem kelek fel többé. Hiába Benji és a hatalmas biztonságot adó jelenléte.
- Fognék egy jó könyvet és olvasnék - rengeteg információt kell bepótolnom, így sokat olvasok, noha abból is leadtam, hogy mindent meg akarjak érteni a világból, újra felépítve mindazt, amit elvesztettem.
- És te? Elfoglalt lehetsz - pillantok rá, majd a zöldségekkel foglalkozom újfent.
Benji leül, úgy, hogy mind a kettőnket lásson. Amíg nincs hús illat, addig nyugton van. A zöldségért nem rajong annyira, a gyümölcsöket szereti.