Amit az emberek látnak:
Mosolygok, állandóan csak mosolygok. Van aki úgy hív vigyori. Erősnek próbálok mutatkozni, mint akinek semmi baja. Nem szokásom a betegségről beszélni. Ha lehet akkor titkolom. Nem akarom, hogy csak egy beteg lányt lássanak. A munkahelyemen is csak a főnök tud arról, hogy mi bajom van. Neki pont elég tudnia róla, a többiek meg... Nos annyit tudnak, hogy imádok sütni és nem is vagyok benne rossz. Ezért a munkámat imádom is. Szeretek az emberekkel ismerkedni, csacsogni, új barátokat szerezni.  Szeretek sok új dolgot kipróbálni. Szeretnék egyszer elmenni lőni, kiugrani egy repülőből, hegyet mászni és még sok más dolgot. Csak időm legyen rá.
Ezt az oldalamat próbálom bátyám felé is mutatni. Nem akarom, hogy gyengének lásson. Bár sok mindenről nem beszélgetünk, de tudom, hogy sokat dolgozik miattam. Kell a pénz a kezelésekre... És ha akarnám nem kellene dolgoznom sem, mert adna pénzt... Csak gyomrom nem lenne hozzá. Túl sokat köszönhetek neki. Így az a minimum, ha megkeresem a zsebpénzemet... Legalább ennyiben hadd legyek önálló.

Ami igazából vagyok:
Rettegek... Nagyon félek. Nem akarom itt hagyni ezt az életet. Még sok mindent szeretnék csinálni. Megtapasztalni a szerelmet, az első csókot... Egyetemre járni ahogy a legtöbb fiatal... Szenvedni a vizsgák miatt, szenvedni egy pasi miatt. Nyitni egy saját cukrászdát. Saját lakásban élni, családot alapítani. Olyan anya lenni, akit én soha nem ismerhettem meg.
Mi van ha ezekre sose kerül sor? Nem akarok belegondolni, de nem telik el olyan nap, hogy ne jutna az eszembe. Fényképezni azért tanultam meg, hogy megörökíthessem a napjaimat, hogy egy meglepetést készítsek testvéremnek, amit majd akkor kap meg, ha én már nem leszek. Talán akkor könnyebben fog elengedni engem és sikerül majd tudatnom vele, hogy ő mindent megtett értem... Sőt annál is többet.

2019.04.22.

Az este nem aludtam valami jól. Nem éreztem túl jól magam, de persze egy szót sem szóltam Jacenek. Nem akartam megint kikötni a kórházban, feleslegesen felzaklatni őt. Így is van elég baja...

Ahhoz képest, hogy miket olvastam és, hogy az orvosom is mit mondott meglepően jól vagyok. Kevesebb, mint egy hónap múlva töltöm be a tizennyolcat. Azt hittem, hogy meg sem élem ezt a kort... Bár gondolom Jace sem. Tény ez nem jelent semmit. Lehet, hogy pár hét múlva már nem leszek ilyen jól... Vagy csak pár nap...
De igyekszem nem erre gondolni állandóan. Próbálom úgy élni az életem, ahogy egy átlagos ember... Persze ezt Jace sokszor megnehezíti és túl sokszor emlékeztet a betegségemre. Túlságosan is aggódik értem. Valahol megértem, de közben meg a falra tudok mászni tőle. De mivel annyi mindent megtett értem, így az a legkevesebb, hogy szót fogadok neki, még ha néha össze is veszünk miatta.
Nagyon utálom, hogy még mindig egy kislányt lát bennem és, hogy sokszor nem bízik meg bennem. Tudom mik a határaim, tudom, hogy mit szabad és mit nem... De ő így is sokszor megkérdőjelez engem. Bosszantó, de tudom csak szeretetből csinálja. Nem akar elveszíteni, ahogyan én sem szeretnék meghalni. Ezért harcolok is, amennyire telik tőlem... De néha úgy érzem, hogy túl fáradt vagyok hozzá. Főleg egy szokásos konzultáció után.

Én valahogy nem bízom az orvosomban. Nem szeretem őt és ezt már Jacenek is említettem, de egy legyintéssel letudta a dolgot. Mégis csak orvos, diplomát kapott meg minden. Csak tudja, hogy mit hogyan, miért csinál... De valami akkor sem tetszik nekem.

A műtétére meg biztos nem fogok rábólintani. Igaz jelenleg még Jace a döntéshozó, de remélem nem megy bele ilyen ostobaságba... Amúgy sem biztos, hogy sikeres lesz... Tudom, tudom álljak hozzá pozitívan, de elég ijesztő és nem is tudom. Biztos, hogy kell az nekem? Nem hiszem el, hogy nincs semmi más megoldás.
Én a műtét helyett inkább élvezném azt, amim van. Koncertekre járni, utazni...Fényképezni, segíteni másokon... Nyomot hagyni a világban. De mégis ki vagyok én? Csak egy beteg lány a sok millió másik beteg közül. Miért pont én lennék más, mint a többi?

Nehéz erősnek maradni. Hinni akarom, hogy megöregszem, mint mindenki más és sokszor ez sikerül is, de aztán egyedül maradok, beteszek egy filmet, amiben minden szép és jó és mindenki boldog és akkor valami eltörik bennem... Tudom, hogy a filmekben mindig minden sokkal szebb, de komolyan mondom néha irigykedem azokra, akik hűtlen pasik miatt sírnak, vagy éppen azért mert kirúgták a munkahelyéről. Borzalmas dolgok ez tény, de ők megélhetik mind ezt...

Nah de már megint csak magam sajnáltatom... Tipikus... Mintha másnak nem lenne nagyobb baja. Ott vannak a szegényebb országok, ahol a betegség egy átlagos fogalom, ahol a gyerekek örülhetnek, ha picit teli pocakkal feküdhetnek le aludni. Vannak olyan helyek, ahol a gyerekek életét elvesztik és gyilkosokat faragnak belőlük. Ez sokkal nagyobb probléma, mint az én betegségem. És én itt panaszkodom a naplómban, amit igazából nem is tudom, hogy minek írok. Talán csak unalomból, vagy azért, hogy Jace egyszer elolvashassa, mikor én már nem vagyok... Lehet ki kéne törölnöm ezt az egészet és inkább valami értelmes dologgal foglalkozni...

Be is fejezem ezt mára... Nem tudom mikor ülök le újra a gép elé. Lehet ez lesz az utolsó bejegyzésem...Ki tudja... De nem is érdekel. Most inkább lemegyek a konyhába sütni valami finomat Jacenek és megpróbálom rávenni, hogy elengedjen egy koncertre. A lehetetlennel állok szemben, de ha meg se próbálom... Szóval ég veled, vagy viszont látásra kedves Naplóm és Drukkolj nekem!