Középső gyerekként születtem, nem sokkal, három évvel a bátyám után, valamint héttel a húgom előtt. Szerencsére soha nem sújtott a középső gyerekek átka, soha semmiből nem kaptam kevesebbet, mint a többiek. Mindig ugyan annyi szeretetet kaptunk, ugyan annyi dicséretet, és a büntetések is mindig helytállóak voltak, tettünk súlyosságának függvényében. A bőrszínünkből eredő problémákra viszont különös figyelmet fordítottak, hiszen fekete anyával és fehér apával gyakorlatilag se ide, se oda nem tartozik igazán az ember, ők pedig nem szerették volna, és el is érték, hogy ebből ne legyen különös problémánk, és ugyan úgy tudjunk integrálódni mindenhova.
Hármunk közül talán én vagyok az, akiben apu és anyu jegyei is egyforma mennyiségben megjelennek. Jellemem alapvető szegmenseiben, így a határozottságomban, munkabírásomban és célorientáltságomban is apára ütöttem, ami már kislány koromban megmutatkozott. „Addig ülsz a seggeden, míg meg nem írod, vagy meg nem tanulod” fajta voltam, csak engem nem kellett rá utasítani, tudtam magamtól. Olyan voltam, aki természeténél fogva képtelen volt addig felállni az íróasztalától, amíg be nem fejezte azt, amit elkezdett. Az órákon – bár nem én voltam az idegesítő mindig kérdező kislány – de sűrűn adódott, hogy majd kiestem a padból jelentkezés közben, így jelezve, hogy én tudom a helyes választ, ne a másikból akarja már kihúzni. Maximalizmusom nagyjából ekkortájt mutatkozott meg először. Mindig én akartam az elsőszámú lenni, a legjobb. Mindig jó jegyeket akartam hazavinni az iskolából és élveztem, amikor a szüleim éltettek érte és azt mondták, nagy jövő várhat még rám. Hiába nem tudtam még akkor, hogy mit is jelent ez. Nem mondanám, hogy echte megfelelési kényszerrel éltem, egyszerűen boldoggá akartam tenni a szüleimet és azt akartam, hogy büszkék legyenek. Rengeteget számított nekem a mosolyuk és az a furcsa kis fény a szemükben, mikor a hibátlan dolgozataimat nézegették. Az viszont különösen nagy nyomás volt rám nézve, hogy oda jártam iskolába, ahol édesanyám tanított. Emiatt hamar rám ragasztották, és azzal gúnyoltak az osztálytársak, hogy csak azért vannak jó jegyeim, mert az anyámtól kapom őket. A gyerek ilyenkor mit csinál, ha nem duzzog és verekszik? Még jobban teljesíteni akar. Ez voltam én.
Mindig tudtam, hogy hova tartok, hogy mit szeretnék és mit akarok elérni, ahhoz pedig, hogy átszakítsam a célt jelentő szalagot, tudnom kellett, hogy milyen utat kell megtennem. Soha nem csak a cél lebegett előttem, felkészültem minden bökkenőre, nehézségre és számításba vettem egy-egy buktatót is, de végezetül csak és kizárólag az éltetett, hogy úgy, ahogy kell és ahogy illik, valaminek tisztességgel a végére érjek. Így volt ez az egyetemmel, a családi viszonyokkal és iszonyokkal, a barátságokkal vagy épp a kapcsolatokkal.
Hogy mit örököltem anyutól? A külső vonásaimat. Az alkatomat, a magasságomat vagy az ízlésemet, ami mind ételek, mind a ruhák, de még a férfiak területén is megmutatkozik. És épp így a művészetek szeretete is. Imádok mindent, ami film vagy színház, ami festészet, szobrászat és alapvetően művészeti irányzat, s mindig igyekszek időt fordítani arra, hogy havi egy-két alkalommal minőségi időt töltsek el az édesanyámmal egy színházban, vagy múzeumi körúton.
Sokan neveznek „főnökasszonynak” ki gúnyból, ki egyfajta tiszteletből. Ebből a szempontból is anyu temperamentuma maradt nekem örökül. Ő volt képes arra még fiatal, aprócska, filigrán asszonykaként is, hogy egyetlen szavával vagy a hanghordozásával falhoz állítson egy hordára való férfiembert is.
Sok mindent viszont az évek és a tapasztalatok hoztak magukkal. Könnyen megharagszok, de ugyan olyan könnyen meg is bocsájtok, elég, ha szépen néz rám a sértegető, vagy bocsánatot kér, ám esélyekből mégse adok sokat. Abban a bizonyos, sokat emlegetett „második esélyben” hiszek, de abban nem, hogy ennél több járna bárkinek is. Különös érzelmekkel vagyok képes ragaszkodni az emberekhez, de akiről úgy gondolom, hogy semmi keresnivalója az életemben, kíméletlenül kigolyózom, hiszen az én időm is véges, nem szánok olyanokra egy percet se, akik nem érdemlik meg. Nagy általánosságban átlátok a hazug, kapzsi embereken, és jól rá szoktam érezni arra is, hogy kiben bízhatok meg és kit kell parkolópályára tennem.
Nem, vagy csak nagyon nehezen viselem el az önző embereket, akik csak a saját maguk érdekét tartják szem előtt és ilyen módon próbálnak meg hasznot húzni belőlem és a közelségemből, vagy másról sincs szó, csak az ő agymenésükről, én pedig másra se vagyok jó, mint csendben meghallgatni és mosolyogva bólogatni.
Valamiért jobban érzem magam férfi közegben, aminek egyszerű az oka: mind anyai, mind apai részről több a férfi rokonom, ráadásul az iskoláimra is jellemző volt, hogy a nemek aránya az ő oldalukra billent. Nem mellesleg a női hisztinél, a „kinek szebb a körme, haja, sminkje vagy kinek van csinosabb ruhája” veszekedések az őrületbe tudnak kergetni. Ez persze még nem jelenti azt, hogy én magam nem értékelem és élvezem az efféle „női javakat”, csak épp beszélgetőpartnert nem fognak találni bennem ilyen téren.
Amióta a vőlegényem szó nélkül, vagy inkább komolyabb indok nélkül lelépett, megrendült hittel, már-már görcsösen próbálok csak és kizárólag a munkába temetkezni és mellőzni minden létező személyes- és barátin túlmutató kapcsolatot.

2022.03.18.
San Diego

- Bevonulok – kíméletlen volt és távolságtartó, mindig lágy hangja rideg, tekintete elsötétedett. Mintha elmentek volna neki otthonról. Az arca nem rezzent, egészen idegenné vált és hiába próbáltam komoly igyekezettel megtalálni a megkeményedett, éles vonások között azt a férfit, azt a szelíd tekintetű Raymondot akit olyan jól ismertem, mint a saját tenyeremet, a legjobb barátomat és a társamat, semmit nem értem el vele. Kerülte a pillantásomat, el-eltekintgetett az ajtó vagy az ablak irányába. Bárhova, csak az arcomat ne lássa, ami esetleg maradásra bírta volna.
Nem adtam fel. A szemében, a mozdulataiban és a kemény szavakban kerestem azt, aki ő volt. Akire emlékeztem: gyengéd, kedves, ragaszkodó és nem utolsó sorban elkötelezett társ. Mert elkötelezte magát mellettem!
Kezem az övéért nyúlt. Hideg volt és görcsös, tartása merev, s mintha égettem volna a bőrét, elhúzódott tőlem. Ajkai először elnyíltak, féltem robbanni fog. Végül leszegett fejjel újra összepréselte őket.
– Mennem kell… - a korábbi határozottságnak nyoma veszett, ám a hajthatatlansága megmaradt. Vissza akartam őt tartani… Vissza kellett volna tartanom, de képtelen voltam megmozdulni és csak néztem tétlenül, ahogy fogta a már előre összekészített holmiját, a vállára kapta és bevágva maga mögött az ajtót, elviharzott…

… az ajtó hangosan csapódott be a főnököm háta mögött, mire összerezzenve húztam ki magam az asztallal szemközti széken.
- Bocsáss meg, Lizzie, nem akartalak megijeszteni.
- Semmi gond, csak elbambultam – valójában Raymondnál jártak a gondolataim. Ott, ahol volt. Vagy éppen, ahol nem volt. Akárhányszor azon kaptam magam, hogy vele voltam elfoglalva és a miértekre kerestem a választ, a magányt átváltotta valami annál is erősebb és fojtogatóbb érzés. A harag. Haragudtam, csak pontosan azt nem tudtam, hogy kire.
- Jól van. Azt mondd meg nekem, hogy miért döntöttél így? Úgyis kérdezhetnénk, hogy… - elém tolta a felmondásom teljes oldalát – nem tudjuk valahogy ezt megbeszélni? Szükségem van rád! – még közelebb tolta, mintha nem találkoztam volna vele, vagy nem én magam írtam volna és nézegettem, olvastam volna át a sorokat ötvenszer, vagy még annál is többször a leadás előtt. Hosszú hetekig pihent az éjjeliszekrényem fiókjában, a viseletes kinézete miatt újra is kellett nyomtatnom. Hosszú-hosszú napokat töltöttem el azzal, hogy minél jobban átgondoljam, készen állok-e egy ekkora döntésre? Nem voltam biztos benne, hogy megengedhetem magamnak a légből jövő felmondást, megkockáztatva ezzel azt, hogy talán bizonytalan időbe fog telni, míg találok magamnak valami készhez álló munkát a szakmában. Vagy bármi mást. Semmi nem volt biztos. Csak az az egy, hogy el akartam tűnni a városból, elég messzire ahhoz, hogy ne érezzem annyira nyomasztónak és kiborítónak a mindennapokat Ray nélkül idehaza. „Egy utolsó, aljas, alattomos mocsok!” így hivatkoztak rá a legtöbben a baráti körömből, de én mégis jobb szerettem volna abban a hitben ringatni magam, hogy mindennek megvan a maga oka. Talán ketten kellettünk ehhez.
- Ez a döntésem.

2022.10.02.
New York, Manhattan

- És honnan érkezett New Yorkba, kis hölgy? Mintha azt mondta volna, hogy nem idevalósi – beszédes öregember volt és annál pörgősebb, hirtelenebb. Mennyivel? Talán negyven évvel lehetett idősebb nálam, mégis olyan fürgén szedte a lábait a lépcsőn felfelé mindenféle szuszogás és nyögdécselés nélkül, amit komolyan elirigyeltem tőle a hatalmas energiakészletével együtt. Lelkes volt és kicsattanó. Mintha lépcsőről lépcsőre ő egyre fiatalosabb, én pedig annál vénebbé váltam volna. Való igaz, én a liftekhez voltam szokva, nem az emeleteken át tartó lépcsőzéshez.
- Atlantic Cityben születtem és nőttem fel, de sokáig San Diegoban laktam. Onnan jöttem most ide, Manhattanbe.
- Komoly váltás, nem mondom! Hát, mi hozta magácskát ide a keleti partra? Megunta a sütkérezést, a tengerpartot és pezsgőbb életre vágyik?
- Mondhatjuk így is – mosolyogtam össze vele. Életem legnehezebb időszaka volt mögöttem, nem igazán tudtam róla jókedvvel vagy lelkesen beszélni, hiába volt szép és feledhetetlen, kétségkívül az életem legfontosabb néhány éve. Én mégse akartam szegény öregben kétségeket ébreszteni az épelméjűségem kérdését illetően azzal, hogy hol jókedvűnek, másszor pedig depresszív fruskának tűnök előtte.
- Hát, remélem megtalálja itt a számításait. Na! Megjöttünk, ez lesz az. Kérem, ne lepődjön meg, vagy… ne essen kétségbe, nagyon sok lehetőség van benne. Segíthetek önnek keresni remek szakembereket is, akik segítenek a renoválásban.
- Ne aggódjon Scott egy percig se, én aztán abban is meglátom a lehetőséget, amiről mások lemondanak. Ne remegjen már annyira – biztattam őt, kezemet pedig az ő ráncos kézfejére simítottam, miközben a kulcsot igyekezett a lyukba helyezni.
A kilincset jóformán le se kellett nyomni, az ajtó nyikorogva nyílt ki előttünk.
- Elképesztő.
- Mégis mi olyan elképesztő benne? – nem értette, csak állt mellettem a küszöbön elképedt arccal és hol rám, hol pedig az előttünk elterülő... semmire meredt. Nem volt bent jóformán semmi. Se bútor, se más, csak a színtiszta valóság: a csupasz és roncsolódott falak, a hatalmas terek, noha a leírás alapján egy viszonylag szerény méretű lakásról volt szó. Nem volt kő vagy járólap a lábunk alatt, a plafonon még egy átvert, befalazásra váró lyuk is éktelenkedett.
Vékony, fémkeretes okuláréja az orrnyerge alsó részére csusszant, homlokán mélyen barázdált redőkben gyűrődött a bőre.
- De hát kisasszony, kérem! Ne hízelegjen, itt minden le van bombázva! Nem látni a kosztól és a törmeléktől. Tokától bokáig sittes és poros az ember és te szentséges jó ég, csak most nézem! Maga ilyen cipővel van itt? Rosszul leszek hölgyem! Hát, ha valami elvágja a lábát, én fogok ott lógni érte – mutatott az egyik vastag, kezeletlen gerendára, ami két válaszfalat kötött össze.
- Semmi nem fogja megvágni a lábamat, emiatt ne aggódjon – finoman, megnyugtatásképpen legyezgettem meg a vállát – a lakás az. Tökéletes – bólintottam és a hatalmas, nyitott helyiség felé pillantottam, ahonnan az erkélyajtó nyílt. Ugyan még tényleg üres volt, de már beleláttam a színeket, a bútorokat és a növényeket.
- Kisasszony, azon a falon egy bazinagy lyuk tátong, még maga is átférne rajta. A plafonból kábelek lógnak ki, a padlóból meg csövek és orrfacsaró bűzt árasztanak. Arról az ormótlan, ronda fémgerendáról ne is beszéljünk! Ez hol elképesztő? Ennek ellenére, ne tévesszem meg önt, én csak örülök, ha lát benne fantáziát!
Megvontam a vállam.
- Tökéletes. Pont, amilyenre vágyok. Nyitott, tágas, világos. De azt azért megjegyeztem, hogy azon a „bazinagy” lyukon még én is átférnék – pillantottam fel cinikus mosollyal az öregre, elnyúló, szégyenkező arcát látva vigyorogva haladtam tovább a ténylegesen, ő általa jól leírt mocsokban. Térdig gázoltunk benne, én ráadásul közel tíz centis tűsarkon és platformon egyensúlyoztam magam A-ból B-be.
- Nem úgy értettem, kérem bocsásson meg az udvariatlanságom miatt.
- Ugyan más Scott, csak hülyéskedek – sűrűn pislogott, mint aki nem tud napirendre térni felettem. Szeszélyes lennék?
Kedves kis öreg volt, a tulaj. Meglehetősen jó áron kínálta a lakást, minden bizonnyal annak ténylegesen ocsmány állapota miatt, elvégre már az is csodának tekinthető, hogy a főfalak még állnak. És nem is a környék legnívósabb részén található. Ellenben csendes, kellemes, természetközelibb mintha megannyi felhőkarcló között keresgélnék, végsősoron pedig… némi segítséggel ugyan, de megtudom fizetni. Viszont rengeteg, és még annál is több dolgom lesz vele.
Szeretetteljesen, jószívvel de annál nagyobb határozottsággal néztem végig a romokban álló, közel ezer sebből vérző és felújítás után kiáltó lakáson. Szegény Scott Murphy egy fél napon át sírt nekem a korábbi találkozásunk alkalmával arról, hogy a kutya nem akarja nemhogy megvenni, de megnézni se, hiába nem menthetetlen. Felelőtlenül és bután kezdett neki egy átépítésnek, aminek meglett a böjtje és otthagyta a brigád. Ennek már több, mint nyolc éve. Neki ezek tudatában talán nem jelentett már többet, mint egy elértéktelenedő, romos katasztrófaövezetet, én viszont tudtam, hogy ott, abban a nem túl nagy, nekem pont elegendő tetőszinti lakásban kezdődik majd minden.
A karrierem és az igazi életem.

Napjainkban

Tekintetem elégedetten futtatom végig a lakás konyhából is jól látható részein. A tágas, világos, barátságos nappalin, amit harmonikus, természetközeli, natúr színekkel festettem és ahhoz igazodó bútorokkal, kiegészítőkkel rendeztem be, hogy otthonosabbnak tűnjön, és engem jellemezzen. Az ódon vaskorlátos erkély új járólapot kapott, hozzá egy csepp kis asztalt két székkel, az ajtaja pedig egy függönyt, hogy az ajtót ablaknak álcázza. A konyha gyönyörű. Ötvözi a modern és a klasszikus bútorok jegyeit. Mind közül talán erre a helyiségre fordítottam a legnagyobb figyelmet úgy, hogyha megkapom a megpályázott állást, még csak lehetőségem se legyen kiélvezni az adottságait és a szépségét a rengeteg munka miatt. De igaz ami igaz, a konyha az otthon lelke. Összességében elégedett vagyok. Igazán „én” lett. Egyetlen ponton bukik meg a történet. Mindez, hiába a több ezer mérföld távolság, hiába, hogy ez a lakás a saját ízlésem szerint lett berendezve, Raymond még mindig hiányzik belőle. A reggeli zsörtölődése amikor nem találja az ingjeit. A halk dünnyögése egy-egy étkezésnél, ha valamit különösen jónak talál, vagy a halk dúdolása a zuhany alatt. Az illata. Talán most hiányzik csak igazán.
Az ajtó nyikorgása csendben fészkeli be magát az emlékeim közé. Nagyon jól tudom, hogy ki az, hiszen rajtam kívül ő az egyetlen olyan személy, akinek van kulcsa a lakáshoz, és aki képes ilyen korai órákban hívatlanul is megjelenni. Márpedig az utóbbi időkben elég sűrűn megteszi.
- Jó…– a levegőbe lendíti az ujját. Kis naiv, azt hiszi, hogy belém fojthatja a szót - …reggelt – hosszú, elegáns kabátjának felállított gallérja takarja az arcát, vállain és a hátán vékony, fehér porhó réteg csillog, mintha az imént hempergett volna meg benne odakint
- Jó reggelt? – hangja elnyomja a háttérben szóló, idei színeket, haj-és ruházati, lakásberendezéseket illető- és azokat fejtegető műsort, amit voltaképp csak háttérzajnak indítottam el a reggeli készülődéshez. Képben akarok lenni mindennel, és jól fog jönni a mai interjúhoz is, ha egy-két fél füllel hallott dolgot feltudok majd idézni.
A műsorvezető hölgy kedves, lágy orgánumát elnyomja a kabátja susogása míg kibújik belőle, a cipőinek csattanása ahogy összecsapja a bokáit, s hiába nem fordulok még felé, mégis látom magam előtt peckes járását, azt ahogy kicsinykét fennhordott orral lassacskán beballag a csinos konyhába. Szürke garbójáról lesepreget néhány, valószínűleg csak általa odaképzelt szöszt és porszemet, majd félretolja a pulton lévő laptopomat, hogy ő könyökölhessen a helyére.
- Fáradtnak tűnsz – jegyzem meg miközben fél szemmel végig nézek a nyúzott, de még így is jóképű arcán. Szeme alatti karikákból, vagy épp az íriszei egészen ijesztő világosságából engedek erre következtetni.
- Gondterhelt vagyok és nyúzott. Csak a szokásos.
- Hát – vonok vállat - gyanús, hogyha nekem is két gyerkőcöm lenne, ráadásul egy csecsemő, hasonlóan érezném magam így „hajnali” nyolc óra magasságában.
Csípőmmel a pultnak támaszkodva, mellkasom előtt karba tett kezekkel, kíváncsi pillantással mérem végig zilált külsejét. Kávé után kiált. Ebben már akkor biztos voltam, mikor meghallottam trappoló lépteit az előszobában.
- És ha ez nem lenne elég, mindenki beteg és egész éjjel, ha nem felváltva, akkor kórusban üvöltöttek – a rózsaszín bögre halkan koccan a kávéfőzőgép tálcáján - Nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, Jada megint az idegeimen táncol, másfél óra múlva pedig jelenésem van…
Sűrű gőz száll fel a sarokban, a kávéfőzőgép sípolása és pöfékelése egy pillanatra elnyomja Mitchell és a műsorvezető hölgy hangját és kesernyés illattal tölti be az idényjelleggel még mindig karácsonyi puccparádéban tündöklő lakásomat. Lassan ideje lesz bontani.
- És neked szent meggyőződésed, hogyha keseregsz és morogsz, akkor majd megoldódik minden.
- Persze! - soha nem tartozott az idegbajosok közé, és talán pont emiatt érzek egy kis szánalmat az irányába.
- Idd meg ezt inkább. Tejszínnel, nem tejjel. Ízlésednek megfelelő méz mennyiséggel. Jót fog tenni az idegeidnek, talán úgy két órán át életben is tart. És ez is… a legjobb dolog, ami most történhet veled az a csokis muffinom. Elvileg még folynia kell a csokinak benne – az égősorok fényében a sötét haja egészen világosnak tűnik, a szemei pedig sötétnek, hiába tudom, hogy apa rikító íriszeit örökölte. Arca sápadt, amit a sötét garbója csak még jobban kiemel.
- A gyerekek ilyenek. Mindig betegek, és majd eljön az az idő, amikor te még betegebb leszel a baba bacik miatt. Jada-t meg hagyd a francba. Ha állandóan kisegíted, vagy elájulsz a hódítási képességeitől, soha a büdös életben nem fogja megtanulni, hogy tartsa meg a pénzét, ne pedig elherdálja valami új, felesleges holmira.
Ujjai lassan, gondos mozdulatokkal kezdik el kihámozni az omlós, puha „még meleg” süteményt a piros kis papírjából, közben pedig kritikusan hol rám néz, hol a tányérjára.
- Persze. Aztán meg hallgathatom, hogy ő ki van közösítve, vele nem foglalkozik senki, és különben is mire van a család, ha még arra se vagyunk képesek, hogy kisegítsük egymást?
- Megmondhatod neki, hogy sütöttem süteményt, abból ehet. Ki van segítve… hátha egy kis jóindulat és hála is szorul belé a csokinak hála – Mitchell elvigyorodik a semmiből jövő pöffeszkedésemre.
Jada valamiért mindig jobban kijött Mithellel, mint velem. Idejét se tudnám megmondani, hogy mikor, de volt egy fordulat a kapcsolatunkban, amit követően és onnantól kezdve úgy nézett rám, mint a véres rongyra. Nem mondanám, hogy menthetetlenül rossz a viszonyunk, de egyikünk se különösebben törekszik arra, hogy elnyerje a másik rokonszenvét.  
- Egy városban laktok. Talán ideje lenne, ha rátévednétek mindketten a békesség útjára, nem gondolod? Felnőtt nők vagytok, legszebb ideje lenne, ha úgy is viselkednétek – hiába, mindig Mitchell volt a legőszintébb hármunk közül, soha nem árult zsákba macskát és hangot adott a véleményének. Na persze azzal is tisztában volt mindig, hogy hiába voltak törekvéseim a húgunkkal való kapcsolatomat illetően, mégse vagyunk képesek azóta se zöldágra vergődni.
- Ne légy ennyire okos, inkább egyél és csipkedd magad, mert egy óra múlva nekem is indulnom kell.
- Ez a második forduló?
- Ühümm - csípek ki a süteményéből egy falatot.
- Hogy érzed, sikerülni fog?
- Nem tudom. Reméljük. Majd kiderül. Nem akarok túl bizakodó lenni, nagy pofára esés lehet a vége... - ezt a melót pedig mindennél jobban szeretném. Hatalmas szükségem van rá!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Az újrakezdés félelmetes dolog tud lenni. Az ember ott áll a bizonytalan ösvény előtt és számolgatja a kétesélyes lehetőségeit. Most jobb lesz vagy megint bukik minden? A válasz persze akkor érkezik meg, ha fejest ugrunk annak közepébe és ha kell alkalmazkodunk, bárhogyan is alakuljon. Mert így döntöttünk.
Szeretném megjegyezni, hogy nagyon szépen fogalmazol. Tökéletesen visszaadtad azt az érzésvilágot, hogy egy mindent felforgató csalódás után hogyan is építed fel a világodat az alapoktól kezdve. Mint egy tiszta lap, ami újabb fejezetet nyit és lezár egy fájdalmakat maga után hagyó korszakot. Szerintem jól döntöttél a költözéssel, még ha most úgy is érzed, hogy Raymond hiánya is veled tartott. Tudod valaki egyszer azt mondta nekem, hogy minden csak az első években fáj, amíg intenzívek az érzések. Aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy apránként tűnik el a jelenléte a gondolataidból, míg végül elmúlik. Adj időt magadnak, hisz teljesen jó úton haladsz.
Örülök, hogy olvashattam a történeted és drukkolok, hogy megszerezd azt a munkát. Igazán megérdemled.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!