Sienna & Jayla

A true friend helps you become who you should be.

Újra, megint, ugyanaz a végeérhetetlen monológ pörög a fejemben, amikor kézfejem az üres párnának csapódik mellettem. Némán fekszem, a nap behatoló sugarai melegítik csak az ágyunkat, de azt érzem mindhiába. Üres, rideg verem tátong mellkasomban. Elment, megint. Nem jött haza, nincs meglepetés. Duncan jól érzi magát? Biztosan. Fel kell kelnem, a munkám hívogat helyette. Megyek, rendezem magam, kávé, közben kiszellőztethetem a fejem. A szokásos fázisok. Megnyitom a messengert, a nevét keresem. Végül nem írok semmit. Sosem teszem. Pedig lehetséges, hogy megmenthetném kettőnket a közelgő végzetünktől, ha... De valóban meg kell mentsem magunkat? Nekem kell? Miért? Bárcsak elém állna, bárcsak kiabálna, bárcsak véget vetne hosszúra nyúlt szenvedésünknek és azt mondaná, amit hallanom kell, hogy el tudjam engedni. Nincs, nem maradt már semmi, ami éltetné kettőnket, amiből táplálkozhatna még a kapcsolatunk, igaz? Nincs benne gyengédség, sem kötődés irántam. Tudom, hogy nincsen. Nem maradt, kikopott, megkopott az évek során. Nem hibáztathatom, hiszen ki akarna lehorgonyozni egy életre olyan nő mellett, aki sosem lesz teljes? Mindig gyötörnek majd rémálmok, mindig túlaggódom majd, és igen, jobban fogok kapaszkodni belé, mint ő belém. A dolgok, amelyeket megtennék érte hihetetlenek és rettenetesek is. Ő is tudja, hiszen még mindig boldoggá tesz akárhányszor látom annak ellenére milyen sebeket ejtett már rajtam. Kár volt elvennie. Kár volt igent mondanom. Kár volt bíznom benne, ebben, kettőnkben. Végül pedig minden reggel megy az önhibáztatás. De ezt tesszük mind, nem igaz? És azután emlékeztethetem magam, ha nem alakul így, Dorothea sincs. Újra ugyanazok a kérdések állják utam, s mire feljózanodok belőlük, már Doratól is elköszöntem és benn találom magam a suli falai között.
Pár órával később a folyosón rendezem a naplót, Claire feltart még a szünetben is. Kevés barátja van, nem hibáztathatja senki azért, mert a felnőttek társaságát választja hallgatósága gyanánt. Tekintetem róla egy ismeretlen - mégis ismerős - sziluett vonja el. Sötét íriszeim kissé vontatottan garázdálkodnak körülötte, de a felismerés megtörténik. Claire érzékeli, hogy már nem uralja többé a figyelmem, így bájosan elköszön és másik tanárt választ magának. Én pedig kihúzva magam mosolygok a nő felé, pedig még nem találkozik ekkor össze tekintetünk. Nagylelkűnek érzem magam, hagyok időt a kölcsönös felfedezésre. Talán felajánlhatnám neki a választás lehetőségét, akar-e beszélgetésbe elegyedni velem, mert elég távol van tőlem, dönthetne róla. Én mégis egységbe rendezem a holmim, mellkasomhoz ölelem és elballagok elé, felé.
- Sia. - derűs görbével állok meg előtte, hagyok időt egymás szemrevételezésének, s ha társasága lenne, csendben várom, hogy magunk maradhassunk. - Mikor is volt utoljára? - akárhogy is, kedveskedőn figyelem. Nem teszek - szokásos, tudálékos - megjegyzést küllemére. Az én szememben gyönyörű, szebb, mint bármikor, de jól tudom magam is, hogy ingerlő tud lenni a korunkra való emlékeztető szándéktól, függetlenül.
- Mi járatban? Segíthetek valamiben? - mintha a környezetünk hamarabb választ adna a kérdéseimre, mint ahogy tőle várom. Megfeledkezem az időről, elfelejtem azt is, lesz-e következő órám. Emlékképek sejlenek fel előttem, a kötődésem iránta, a nevetéseink, a titkok, amiket megosztottunk egymással és bizony, az a rengeteg sírás, amit később a hiánya, elvesztése okozott.
- Megöregedtünk. - prüszkölöm elégedett somolygással, amikor egy pöttöm-csoport elhaladva mellettünk, korunkra való tekintettel üdvözöl bennünket. Arcom utánuk fordul, tekintetem mégis az előttem álló nő alakjára suhan vissza közben, kíváncsian reakciójára. Ha már magamtól nem hozakodom elő a rettenetes igazságával, mennyi mindent felejtettünk hátunk mögött, a gyerekek szemtelenül megteszik.

zene: like us megjegyzés: my lady'  •

Arról napokig vitatkozhatnánk, hogy ki lepődött meg a legjobban, hogy végül engem hívtak be – nem is csak egyetlen napra, hanem – egy egész próba hétre az iskolába: a gyerekeim, a titkárság többi tagja, vagy én. A két kezem nem lenne elég, hogy megszámoljam, hány interjún voltam az utóbbi hetekben, jobb is, ha ennyiben maradunk. Volt, ahova vissza sem hívtak, de még csak annyira sem méltatva, hogy elutasítsanak. Volt, ahova visszahívtak, de végül nem mentem – jobbat vártam, jobbat akartam, többet vártam magamtól. És volt olyan is, ahova a csillagok szerencsés állásának köszönhetően visszahívtak, el is mentem egyetlen napra (jobb esetben egy kicsit többre is), de annyira unalmasnak találtam, hogy képtelen voltam megmaradni a kényelmetlen, forgós, irodai székben a seggemen, ezért nemes egyszerűséggel felálltam, összeszedtem azt a maréknyi cuccomat, és eljöttem. A nap közepén, még az ebédszünet előtt.
Ideig-óráig jók ezek a mellékvágányok, ezek az üresjáratok, de nem tudnám egyiket sem életem végéig művelni. Viszont nem hunyhatok szemet a fölött sem, hogy van egy háztartásom, amit, ha nem is olyan olajozottan vezetek, de fent kell tartanom, már csak azért is, hogy a két gyerekemnek legyen fedél a feje fölött, és étel az asztalon, hogy suliba tudjanak járni, hogy a körülményekhez képest ne szenvedjenek hiányt semmiben. E közben szívem szerint inkább meghalnék. A szomorúságtól, a szégyentől, az árulás-, az elárulás, a magány, az elhagyatottság érzésétől, mely béklyókba fogja vehemensen csapkodó szívemet, amely olyan, mint egy ósdi, rugós készülék, mint egy kibaszott kalapács – bamm, bAmM, BAMM! -, mióta Greg lelépett.
Nincs olyan nap, hogy ne szoronganék. Néha segít az alkohol, a cigarettafüsttől nehéz bormámor, ha annyira kiütöm magam, hogy képtelen legyek gondolkozni, vagy egyszerűen csak létezni, hanem csak nehéz, fullasztó, álomtalan álomba kelljen süppednem. Nincs ez ma sem másképp, éppen csak meggyőztem magam, hogy talán ezúttal nem kellene másnaposan megjelennem egy munkahelyen – csak és kizárólag a gyerekek miatt, máskülönben szégyentelenül megtettem volna ez alkalommal is, mint korábban már megesett. Felnőtt emberek vagyunk mind a munkás rétegben, ha a hét közepén bulizni akarok, megtehetem. Más kérdés, hogy én, az elmúlt hetek alatt kollegáimmá vált emberekkel ellentétben, nem jó kedvemből nézem meg alaposan a pohár-, és az üveg fenekét. Ezt persze nem kötöttem senki orrára.
Elbúcsúzok az igazgatónőtől, aki utamra enged, hogy felfedezzem-, nem csak az irodát, hanem az egész intézményt, melynek falai az új munkahelyemül fognak szolgálni – egy ideig muszáj lesz, a számlák nem fizetik ki magukat, és az élelmiszer sem a fán nő. Ugyanaz a Gucci utánzat cipő van ma is a lábán, amit még az első találkozásunk alkalmával megdicsértem. Szép darab, barna, átütött mintával, apró, aranyos-bronzos, gömbfejű szegecsekkel, meg hamis rózsakvarcnak-, és türkiznek tűnő, festett kavicsokkal, de csupán egy olcsó utánzat. Ettől eltekintve elképzeltem egy lenge, kékes overallal, egy kellemes, kora őszi, napsütéses napon, meg egy hosszú, halvány-, púderrózsaszín ruhával is, nem csak barna tweeddel meg A-vonalú nadrággal.
Rajtam fekete nadrágkosztüm van – szigorúan business típusú, szűkebb szárú nadrággal -, meg fehér blúz, apró, aranyszínű – bizsu – kiegészítőkkel. Az én magas sarkúmon nincsenek sem áttört minták, sem pedig hamis ásványok, egyszerű, fekete darab, semmi giccs, semmi túlzás. Cserébe Duende. És csak arra tudok gondolni, hogy mennyi minden van mögöttünk, és mennyi, de mennyi mérföld előttünk.
- Jay – két szempillantás erejéig fürkésztem a nő arcát, mire végre ráismerek. Idestova húsz éve nem találkoztunk már, hazudnék hát, ha azt állítanám, mintha csak tegnap lett volna. Nem. Olyan régen volt, és... azt hiszem, hajlamos voltam elfelejteni, hogy honnan jöttem, és most, hogy visszaköltöztem a szüleim régi lakásába, és most újra, hogy találkozunk régi barátnőmmel, újra és újra fejbe vág az élet, rádöbbent, hogy a múltat mindig magunkban hordozzuk. Lemoshatatlanul, levakarhatatlanul. – Cirka ezer éve – felelem, végre megkönnyebbülten elmosolyodva. Lehet, hogy egészen idáig levegőt is elfelejtettem venni, annyira megdöbbentő Jayla látványa. Hogy... itt van, előttem, egy karnyújtásnyira, ha akarnám, megérinthetném.
- Én – nemlegesen megingatom a fejemet, és a táskám szíját markolom, mintha az megmenthetne Jaylától, mintha bárminek is meg kellene mentenie tőle, mintha ettől a szaros táskafültől függene az életem. Szégyellem magam, amiért nem kerestem, annak dacára is, hogy milyen fontos volt nekem. – Én itt fogok dolgozni. Persze, csak, ha elégedettek velem – teszem hozzá gyorsan, fülem mögé tűrve az egyik kósza tincsemet – mindhiába, ugyanolyan irányíthatatlan, mint a viselője, visszahullik az arcomba. Nem tudom, hogy évekkel később hallott-e rólam, vagy foglalkozott-e velem, minekután én nem törődtem senkivel, akit magam mögött hagytam. – A könyvtár felé indultam – válaszolok végre erős túlzással, ugyanis keresem a helységet. – Meglehet, hogy ott is el fog kélni egy pár segítő kéz az adminisztrációban – teszem hozzá.
Prüszkölésére halkan, negédesen nevetek.
- Az nem kifejezés – bólintok -, a gyerekek mindig emlékeztetnek rá, elég, ha csak rájuk nézek. Mármint nem csak az aprónép – követem pillantásommal a diákokat -, hanem az enyémek – kezdem úgy érezni magamat, mintha csak kétféleképpen tudnék kommunikálni: a divat-, és az üzlet nyelvén, vagy sehogy, és most úgy érzem, jobb lenne, ha inkább hallgatnék.
- Hogy vagy? – félszegen teszem fel a legegyszerűbb és legsablonosabb kérdést.

Sienna & Jayla

A true friend helps you become who you should be.

A legtöbb barátság nem tart ki hét évnél tovább, legalábbis ezt mondják az olyan hivatalos források, mint a női magazinok ilyen-olyan válogatott cikkei. Sienna sokkal egységesebb személyiség volt mindig is tőlem, határozottabb, karakánabb. Én jobban, gördülékenyebben simultam hozzá, talán joggal nevezhettek engem az utánfutójának akkoriban. Az egóm - ha valaha létezett is - háttérbe szorítottam és őt toltam előtérbe. Szerettem az árnyéka lenni, vele, mellette létezni. A nevetésétől jobb kedvem lett, elég volt egy pillantása, tudtam kiről és mit mesélnek szembogarai. A kötődésem hozzá mély volt és a kapcsolatunk kevéssé konfliktusos, sziklaszilárd értékrendszerrel rendelkezett, hiszen osztoztunk az értékekben és normákban. Nem féltünk kiállni egymásért, még akkor sem, amikor a szél is átfújt rajtunk, olyan törékenyek voltunk. Alig lehetett fogást találni rajta, annyira egyben volt. Van. Vagyis hogy feltűnik a változás, de ez csak természetes ebben a korban, ennyi év után, ugye? Joggal merül fel a kérdés bárkiben, mi a fene történt, ha ennyire erős barátság volt? Hibáztathatnám őt és kizárólag csakis őt, de megszenvedtem én is a magamét, vele együtt pedig az a részem is elveszett, ami igazán, tovább tündökölhetett volna mellette.
Lehetőséget adunk egymásnak. (És azt hiszem ez a legtöbb, amit valakinek adhatunk.) Közelebb sétálok hozzá, persze ahhoz elég lassan teszem, hogy ha menekülőre fogná, legyen ideje megszökni tőlem. Mosolyom szélesre húzódik szám szélein, ahogy nézve őt, konstatálom a felismerésem megtörténik részéről is. Enyhe, fogvillantós nevetés. Igen, így van, a jó, öreg Jay. Nem tudom leolvasni az arcáról, hogy benne milyen érzések kapnak szárnya, örül-e a viszontlátásnak, vagy inkább növekszik benne a szekunder szégyen arra vonatkozóan, hogyan, milyen némán szakadtunk el, hogy talán inkább ő távolodott. Minden eshetőségre felkészülten próbálom kifelé mutatni, mennyire örülök, hogy látom, hogy jól van.
- Olyan sok? Akkor ezért fáj mindenhol is. - kuncogok szolidan. A folyosón elsuhanó gyerekcsokrok, de még a kollégák sem képesek elvonni róla tekintetem. Felfedezem, keresem, kutatom az ismerős vonásokat rajta. Hihetetlenül boldoggá tesz, hogy itt látom. Vajon valamelyik aprósághoz tartozik? A kérdésről jut eszembe, fogalmam sincs, mi történt vele azután. Ez némi változást idéz elő arcomra, de szilárdan kitartok a boldogság mellett, mint elsődleges emóció.
A mosoly karcsúsodik, érzékelem a változást rajta, benne. Ajkaim résnyire nyílnak, mintha motiválhatnám a válaszadásra, a folytatására a megkezdett töredéknek. Látom, hogy a táskájára mar, kapaszkodik? Lenyelem a felbukkanni kívánó aggodalmam, talán saját magam vetítem a mozdulatba, mostanság Duncan mellett nekem is kellett kapaszkodnom, ebbe-abba. - Itt? - elkerekednek szemeim a döbbenettől. Kollégák leszünk? A hirtelen meglepettség súlya alatt nehéz eldönteni, minek szól heves reakcióm. Évekig kutattam utána később, egy időben több tucat levelet is írtam, persze feladásra, küldésre végül egy sem készült el. - Azt hittem,... - ráharapok a nyelvemre. - Akkor kollégák leszünk, mert egészen biztosan meg lesznek elégedve veled! - kiszélesedik mosolyom, miután végre sikerül rendeznem irányíthatatlan arcizmaimat. Pedig még így is azt gondolom, azon kevés emberek közé tartozom, akik ügyelnek, figyelnek rá, milyen képet vágnak, néha megfeledkezem magamról.
- A könyvtár felé. - ismétlem el, lassabban, ízlelgetve a szavakat egymás után. - Örömmel segítek, van két óra szünetem. - közelebb lépek egy arasznyit hozzá, de nem túl közelre. Bátorítóan, kedvesen lépek el mellette aztán, hogy a megfelelő irányba haladhassunk, ha kész rá.
A felelete közben elveszem, nem csak a mellettünk elhaladó fürge brigád után nézek, Sienna szavai is megzavarnak. Kétszer is visszanézek rá, mire eljut hozzám, mármint igazán eljut hozzám, mit mondott. - Azta. - nevetek, a fejem csóválom mellé. - Gratulálok hozzájuk, milyen idősek? Hogy hívják őket? - egyelőre nem osztom meg, hogy magam is büszke édesanya lettem. Ha sor kerül rám, majd. Nehéz elképzelnem a saját gyermekei mellett, de nem hibáztathat senki. Vele több kalandban volt részem, mint bárkivel, cinkostársai lettünk egymásnak. Természetes, hogy nem így gondolnék rá elsősorban. Lehengerlő személyiség volt mindig is, biztos, hogy jó szülő-alapanyag lett belőle. Feltételezem.
A kérdésre hirtelen nem tudom mi a megfelelő válasz. Hazudjak? Mondjak többet, mint kellene? Valószínűleg csak udvarias velem szemben. Elpillantok róla, a folyosót pásztázom és igyekszem nem feltűnően rángatni a vállamat. - Jól, jól vagyok. Itt minden rendben. - végül nem hazudok. Az iskola falain belül tényleg minden szuper. Sanda oldalpillantás következik, ekkor már a könyvtár ajtaja elé lépünk. - És te? Hogy vagy? - kérdem, kinyitva az ajtót előtte, neki.

zene: like us megjegyzés: my lady'  •