Nem mindig volt ilyen borús, komoly, feledékeny, szétszórt és élettelen. Nem is igazán kedveli ezt a nőt, akivé vált és, aki visszaköszön a tükörből, aki csak árnyéka régi önmagának; néha valósággal viszket a bőre, és puszta kezével kaparná le magáról a hámréteget és a mocskot. Tulajdonképpen csak ez az egy dolog vigasztalja: az emberi test minden egyes kibaszott sejtje hét évente teljesen megújul, kicserélődik, úgyhogy egy nap olyan valaki lesz, akihez Greg egy ujjal sem nyúlt hozzá. Bárcsak ilyen egyszerű volna, nem igaz? De a szívét, a lelkét, meg egy fél élet emlékeit mégsem dobhatja csak el úgy, mintha meg sem történt volna.
Az élete maga volt a valóra vált álom, a valóság és a fantázia összemosódott keresztmetszete, minden, amire valaha is vágyott, a szép és a jó dolgok végtelen mezsgyéje. Tehetséggel és ösztöndíjjal jutott be az egyetemre Párizsban, onnan pedig egyenes-, de rögös út vezetett a csúcsra, ő pedig alázatosan, fáradhatatlanul és makacsul nyomult-, másokat nem eltaposva törtetett előre. Egy rendesnek hitt férfi is az élete része lett, akit később a férjének nevezhetett, csodálatos gyerekek, magasan ívelő karrier, az egyik legfényesebben ragyogó csillag volt az övé a divat színterén, ami úgy tűnt, nem fog leáldozni, sem most, sem a halála után. Jó környéken élték a kényelmes-, kicsit talán az elitre jellemző, unott életüket Manhattanben. Sie sokat utazott és imádta minden percét, bár, többnyire munkaügyben, egyedül, utóbbi részét kevésbé szerette a dolognak, de mindig kárpótolta a családját azzal, hogy közös utakat szervezett maguknak, amire Greg csak a száját húzta - ő mindig elfoglalt volt, sokkal több munkája volt, mint a feleségének.
És hiába minden, minden decens kosztüm, vagy leomló ruhaköltemény, minden tökéletes tincsekbe rendezett hajszála, a kifinomult, sikkes eleganciát sugalló, fűszeres, dekadens parfüm, ami körbelengte – a saját műve, a Solaris -, nem változott meg soha. A munkában igen, szigorú volt, magas elvárásokkal, de kétségtelenül ő is megugrotta a mások elé állított akadályokat – akkor, vagy évtizedekkel korábban, nem számított -, amit kért tehát, ő maga is lerakta az asztalra. Elhivatott a munkáját tekintve, mindig is volt benne egyfajta dacos vágy, vad ambíció és gőgös akarás, de csak és kizárólag magának akart bizonyítani, amíg a dolgok komollyá nem váltak a Duende-val: onnantól sok szempár és kamera lencséje rá szegeződött, de az akadályokat mindig könnyeden vette, több, mint jó volt abban, amit csinált. Nagyon-nagyon magabiztos, karakán, nem szándékosan-, de hajlamos elnyomni a környezetét, ennek oka a roppantul karizmatikus személyisége. A világra kíváncsi, nyitott, emberközpontú nő volt, soha nem tárgyiasította az alkalmazottjait, akiket egytől-egyig kollégáinak nevezett inkább; nem főnök volt, hanem vezető. Soha nem állt távolt tőle az, hogy dolgozzon, és valójában mindig is jobban szerette megfogni a dolgokat, érezni a matériákat, valami újat alkotni – a kétkezi munka közelebb áll hozzá, mint az elméleti dolgok -, és el sem tudna képzelni annál unalmasabbat, minthogy egy íróasztal mögött üljön egész álló nap, a monitort bámulva egy kávé szagú irodában, ahol lehet hallani az unalmat, és azt, hogy éppen ki nem dolgozik.
Mondhatjuk azt is, hogy jó szülő volt - legalábbis nem csapnivaló -, védelmező anyatigris, kijelenthetjük tehát, hogy családcentrikus: fontos volt neki a férje, a gyerekei még inkább, a szülei jóléte, de még a sógora családja, és a legjobb barátnői is. Ennek hozománya az is, hogy gyakran adott tanácsot, mintha szerettei fizettek volna érte, kérve-kéretlenül – bár inkább kéretlenül. Nem azért, mert azt gondolná, hogy ő tulajdonképpen mindent jobban tud, mint mások, csak hajlamos elhinni, hogy mindenki az ő fejével gondolkozik és az ő szívével érez; soha nem hagyott volna senkit sem magára.
Olyan ember volt, akire most nagy szüksége volna és szeretné hinni, hogy még ott izzik, parázslik a lelke mélyén a régi-régi Sienna, aki képes volt egész termeket beragyogni a puszta jelenlétével, akinek jó a humora – egy icipicit talán fanyar, de attól még lehet jó, nem? -, akinek mindenkihez van egy-két-sok jó szava, aki biztat és buzdít másokat, aki mindig ott van, akire lehet támaszkodni, akibe lehet kapaszkodni.
Igen, Sienna sok minden volt, ami mostanra már nem.
A törés-, és a megtörés húsbavágó élményként hatott, olyasmi érzés kerítette hatalmába, mintha azóta minden nap egy szörnyű autóbalesetben lenne része. Mindent megpróbált helyre hozni, de a csődeljárás nagyon sok pénzt elvitt, ami miatt a hitelekre már nem maradt annyi, amennyire szüksége lett volna. Eladott tehát mindent, ami mozdítható és azt is, ami nem. Szíve szerint a lelkét is eladná, ha azzal visszakaphatná azt, amiért annyit dolgozott, amit nem csak egyszerűen kedvtelésből csinált, hanem, ami a hivatása is volt egyben.
Bármit megadna, hogy visszakapja a régi életét, de bárhova lép, mindenhol csak üvegszilánkok maradtak a detonáció után, falakba ütközik, nem tudja, hogy miért nyúljon, hova kapjon.
És akarja-e a régi életét? A sajátját igen, de a közöset, Greggel, semmi pénzért. Ettől függetlenül fáj-e, hogy a férje bármiféle magyarázat nélkül lelépett? Abszolút. Eddig soha meg nem tapasztalt, soha át nem élt mélypontot ért el, ahonnan elképzelése sincs, hogyan fog kimászni. Túl büszke ahhoz, hogy beismerje a bukását, hogy segítséget kérjen-, vagy elfogadja azt bárkitől is.
Már nem az a boldog, önfeledt nő, aki mindig is volt. Mosolya már megjátszott, a haja kócos, az arca beesett, a kilókat eszeveszett hirtelenséggel dobta le, a szemei csupán tompán csillannak, amiben közrejátszik a delírium is, amiben dagonyázik, amiben úgy el tud veszni, amibe úgy belesüppedt, hogy valósággal fuldoklik.

accessory;
✦ Vízöntő // ENFJ
✦ a szüleivel együtt érkezett az Államokba, amikor öt éves volt; az édesapja régiség kereskedő, az édesanyja pedig kezdetben szobalány volt, aztán ápolónő lett egy idősek otthonában - mára mindketten nyugdíjas éveiket töltik Miami-ban
✦ egyke
✦ spanyolul és angolul anyanyelvi szinten beszél, franciául és olaszul pedig társalgási szinten
✦ meglepő is lehetne, másfelől mégsem az: szereti a focit
✦ ha ideges, spanyolul puffog és káromkodik
✦ a klasszikusokat - legyen szó irodalmi műről, vagy művészekről és kiejtett szavaikról - fejből idézi
✦ sokszor érzi magát egyedül, hiába van sok ismerőse (a manhattani barátnői, például, már nem a barátnői)
✦ alapvetően életvidám nő, szereti az életet és szeret élni, bármennyire is hihetetlen ez, és a szíve mélyén azért ő is tudja, hogy innen is fel fog kelni, és megy tovább
✦ a kedvenc virága a liliom és az orchidea, de szereti a kaktuszokat és a filodendronokat is
✦ Duende /dʊˈɛndeɪ/ (n.) • Spanish – a quality of passion and inspiration. The mysterious power of art to deeply move a person. A quality that attracts, captivates, and inspires. The power which everyone senses and no philosopher explains. Those moments in artistic activity when something else takes over, when something speaks through you.

Mint a legtöbb bánat, ez is örömmel kezdődött. Nagy esküvő volt, hetedhét országra szóló, egy szép, szombati napon, száz, meg ezer, ha nem tízezer fehér virággal. Valami régi – az anyám kontyfésűje -, valami új – egy fehér, Duende ruha -, valami kölcsön – az anyósom gyémántja -, meg valami kék – a cipő talpa, mert nem voltam hajlandó combfixet húzni. Akkor boldog voltam, igazán boldog, és, ha őszinte akarok lenni, még évekig úgy éreztem magamat, mintha a fellegekben járnék, mint azokban az időszakokban. A jó-, sőt, több, mint jó időszakainkban, kezdetben. Foghatnám a fiatalságra, mert akkor még nagylángon égtük és éltünk. A szerelemre, amely köztudottan elhalványul az évek alatt, és valami másfajta szeretetté nemesedik. Aztán jöttek a gyerekek, anya lettem, szülők lettünk, és Gregory meg volt győződve róla, hogyha addig nem is, hát majd akkor véget ér a karrierem és csak az övé leszek, ő pedig lehet az, aki mindig is volt még előttem: Az Alfa. Csupa nagybetűvel. Ő birtokol és akar, szereti, ha le van foglalva mindkét keze, szereti, ha az ő szabályai szerint él a családunk, az enyémeket meg szereti megkerülni, vagy valósággal áthágni, felrúgni. Az az igazság, hogy Greg úgy kezel, mint egy bogarat. Mindenki úgy kezel, ahogy hagyod magad. Ha hagyod, hogy kitépjék a fényes szárnyaidat, megteszik.
- Most boldog vagy? – kérdezi, a második első napom után a hálónkban, este, miután a gyerekeket lefektettem aludni. – Boldog vagy? – kérdezi újra, mert azt hiszi, hogy nem hallottam, de kristálytisztán értettem minden szavát.
- Hogy érted? Mi a boldogság definíciója? – kérdezek vissza szenvtelenül, a fésülködőasztal tükréből a szemébe nézve, és szeretnék mosolyogni, az ajkam szeglete meg is rándul, de, ahogy egyre csak az arcát fürkészem, a tekintetébe vájom az enyémet, rájövök, hogy valójában dühös rám.
- Végül is, mindened megvan, nem? Szép ház, kaja a hűtőben, hetente háromszor jön a bejárónő, ékszerek és sminkek, kibaszott ruhák a gardróbban. Nem értem, mi kellhet még? – összevonom a szemöldökömet, és látja, hogy éppúgy, ahogy ő sem érti, én sem. – Miért nem tudsz valakit beültetni a székedbe, mond csak?
- Szóval innen fúj a szél – csak most fordulok felé egész alakommal, megállva fehér blúzom gombolásával. – Mert ez az én cégem, az én álmom – felelem, nemes egyszerűséggel, és még a vállamat is hanyagul rándítom meg, még mindig iszonyatosan mosolyogni próbálva.
- Ne röhögtess! Szerinted meddig tudod ezt csinálni? Túl sokat akarsz, Sie, és, ha buksz, kurva nagyot és sokat fogsz bukni. Meddig elég, hogy rajzolgatsz, meg szabsz-varrsz? Mire elég, hm? Gondolkoztál már ilyesmiken? Te nem a kibaszott Chanel vagy, vagy Westwood, cica... ezért vagyok én, ezért dolgozom éjt-nappallá téve. A gyerekek miatt, és miattad – csak most lép közelebb hozzám, hogy a karjaiba zárjon, de szívem szerint nekifeszülnék a mellkasának és a hasának, hogy ellökjem magamtól. De hagyom, hagyom, hogy hozzám bújjon, hogy a hajamat simítsa, csókot nyomjon a homlokomra, és, mintha mi sem történt volna, lezuhanyozzon.
Naivan azt gondoltam, hogy, amikor hazaérek, ünnepelni fogunk, vacsorázunk, megiszunk egy üveg bort, berúgunk, régi fényképeket nézegetünk majd, és a kanapén szexelünk, ehhez képest haraggal feküdtünk le, egymásnak háttal, és nesztelen-mozdulatlan sírtam.

Onnan tudtam, hogy Greg megcsalt, hogy mindig vett nekem valamit. Mintha nekem nem lett volna egy csinos kis összeg a bankkártyámon. Jó, oké, voltaképpen soha sem tudtam biztosan, éppen csak sejtettem. Éreztem; nem a másik nő parfümét keveredve a Solaris esszenciájával, hanem azt az érzetet, amit kelteni akart bennem: hogy ő Az Alfa. Néha hagytam magam, tűrtem, elviseltem, hagytam őt is, engedtem. Rágódtam, nyeltem, rágódtam és nyeltem. Így ment és működött is ez éveken keresztül.
- Elmehetnénk majd egy körre – lépek Corey mögé a garázsban, vállammal megtámaszkodva, brandy színű lélektükreimmel felváltva őt-, és a motort nézve. Nem mondom neki, hogy soha nem ültem még hasonló vasparipán valaki mögött, de azt sem, hogy Milánóban csak egy kis sárga Vespát hajtottam. Valahol a kettő között húzódnak mosolyra ajkaim.
- Lehet, hogy jót tenne a levegőváltozás, egy kicsit több napfény meg óceán – gondolkozok hangosan, miközben a korlátra könyökölök, a távolba révedek, de elnevetem magam, amikor a férfire nézek. – Kérlek, ne akadj ki, nem a szomszédba költöznénk – dőlök a sógoromnak, kicsit finoman meglökve-, nekinyomódva a vállammal. – Mondjuk Floridába, ott élnek anyáék is.
- Miért költöznétek el New Yorkból? – teszi fel a jogos kérdést Corey, és nem tudom, meddig bírom még magamban tartani és elfojtani azt a sok szart, ami felgyűlt – ahogy Greg mondaná. Én nem törhetek meg, nem lehetek szomorú, nem látszhat rajtam a harag, vagy a csalódottság sem, mert az lavinákat indítana el, és pont arra nincs szükségem sem nekem, sem a zátonyra futott házasságomnak, végképp nem a gyerekeimnek, hogy a sajtó darabokra szedje és végérvényesen és visszafordíthatatlanul szétcincálja. Nekem tökéletesnek kell lennem - mindig, mindenhol.
Úgyhogy megvonom a vállamat, és elmosolyodok.
- Egyikünk munkája sincs helyhez kötve, és egymáson kívül nem sok minden van, ami odakötne minket. A gyerekek egyetemre mennek hamarosan, és... bassza meg, öregszünk, Corey. Gregnek is jót tenne, ha egy kicsit visszavenne a lendületből, velem együtt, és kinyújtóztatná megfáradt végtagjait – ez persze csak féligazság. Úgy tekintek a Floridába költözésre – még, ha csak egy-két évről is van szó -, mint egy szanatóriumra, mint az utolsó mentsvárra, ami talán helyrebillenthetné az életünket, megoldhatná a problémáink kisebb-nagyobb részét, egyenesbe hozhatná a házasságunkat, visszaállhatnánk a régi pályánkra és visszatalálhatnánk egymáshoz. De nem csak a sógoromnak hazudok, hanem magamnak is; addig hazudtam magamnak, míg végül el nem hittem, hogy a hazugság az igazság.
Naiv gondolatok ezek, nem igaz? A költözés – a menekülés – alapjaiban nem változtatna meg semmit, és egyébként is kétélű fegyver: vagy egymás idegeire mennénk és végérvényesen megrogyna a házasságunk, és úgy omlana össze az életünk, mint egy kicseszett kártyavár, vagy megkapná, amit akar – hogy átadom a székem -, cserébe ugyanezt kérném, és egy kalandként tekintenénk az előttünk álló évre, amiben csak egymásra, a közös családunkra, és az egységünkre támaszkodhatunk.
Őrültség, de tántoríthatatlanul meg akarom menteni a házasságomat.
- Ha tényleg erről van szó, akkor vágjatok bele – látom a mosolyán, és a szemében, hogy tudja, érzi ő is a szíve mélyén, hogy valami nem kerek, de olyan megnyugtatóan mosolygok rá, hogy nem kérdez mást, hanem inkább egy kisebb kört teszünk a környéken, mielőtt visszaindulnánk, és apró, jelentéktelennek tűnő dolgokról beszélgetünk, amik olyan sokat jelentenek nekem ebben a kurva életben.

Fejemre húzva a takarót, azt kívánom, bár elhallgatna Mills. Soha nem kívántam még ilyet ez előtt, és ettől borzasztóan érzem magam. Olyan érzés kerít hatalmába, mintha bármelyik pillanatban valósággal széthasadhatna a fejem – ahogyan azt a szívem is tette. Ha őszinte akarok lenni, nem is igazán tudom behatárolni a hang forrását, a lányomat, csak azt tudom, hogy éles késként hasít a koponyámba, a tudatomba a hangja, és visszhangzik a fülemben, monoton, elnyújtott, egykedvű melódiaként zengve minden egyes kimondott – és kimondatlan – szó. Vajon tényleg itt van? Álmodom csupán? Vagy képzelődök?
Minden esetre magamban, kimondatlanul, igazat adok neki, de egyszerűen képtelen vagyok felkelni, vagy úgy nagyjából megmozdulni, tenni valamit, pláne nem emberek közé menni. Abban sem vagyok biztos, nem akarok itt és most azonnal belehalni a szégyenbe és a szomorúságba, meg a féktelen haragba. Magam elé meredek, a takaró gyűrődéseit nézem a félhomályban, és minden idegszálammal azon vagyok, hogy ne boruljak ki. Behunyom a szememet, és szívem szerint ordítanék, de, mivel Mills még nem tágított, az ajkamra tapasztom a tenyeremet, hogy ne hallja a nyikkanást, ami összeszorult torkomból tör fel, miközben a könnyeim megállíthatatlanul potyognak.
Nem tudom, hogy egészen pontosan mennyi idő telt el, ahogyan azt sem tudom, hogy milyen nap van, vagy hány óra. Nem foglalkoztam ilyesmivel, manapság nem releváns. Már csak rágódok, a gondolataim a semmit őrlik, a sikító csendben telnek a napjaim, felidézem újra, és újra, és újra az elmúlt évek, hónapok eseményeit, összerakom a kirakóst – amikor Gregnek halaszthatatlan dolga akadt, vagy, amikor Alice megbetegedett, és minden jóindulatom és lelkiismeret-furdalásom dacára nem tudom elhinni, hogy ezek mind a véletlen művei lennének.
Végül is nem Floridába költöztünk, hanem oda, ahonnan én indultam, az én otthonomba, a szüleim első, amerikai lakásába, Bronx szívébe. Greg fogalmam sincs, hogy hol volt az elmúlt időben, ahogy azt sem tudom, hogy hol van most, mert nem érem el. Lelépett, ennyi biztos, Alice-szel, akit szintén nem érek el, és, ha belegondolok, hogy az asszisztensemmel, akit az utóbbi években kúrogatott, akivel viszonya volt, aki sokkal rugalmasabb, mint én valaha voltam, vagy leszek, sokkal kezesebb, simulékonyabb, egy igazi, hamisíthatatlan béta – csupa kisbetűvel – hányingerem támad. A gondolat nyomán a földhöz vágom a kiürült boros üveget.
Olyan ember lettem, akivé nem gondoltam, hogy válhatok.
Nem tudom, hogy mitévő legyek. A józanész azt diktálja, hogy kezdjem elölről, hogy járjam végig újra az utat, hogy tervezzek, hogy nyissak új üzleteket és kooperáljak más, nagyobb divatcégekkel. De nem megy, nem, mert lebénított a fájdalom, és eltompított a veszteség érzése. A vesztesség érzése. Hogy egy címeres barom vagyok, egy igazi, kisemmizett, lenullázott lúzer lettem. A markáns erő, amit Greg úgy szeretett bennem régen, amiért végül elhagyott, engem is elhagyott, és az a szánni való – az ő szemében törődést igénylő, esendő, gyenge – nő lettem, amilyet mindig is akart magának, amilyennek mindig is látni akart, és, amit éreztetett is velem.
Nem tudom felfogni. Ez nem lehet a valóság, ez nem lehet igaz – ezt mantrázom magamban, abban a reményben, hogy egyszer csak felébredek a lakásunkban, Manhattanben, a közös ágyunkban és életünkben, és az élet megy tovább. Nem lenne rendben, de elviselhető lenne. És e rémálom nyomán én vinném be az első rúgást a kapcsolatunkba, a házasságunkba.
Eljön egy pont - percekkel-, de az is lehet, hogy elaludtam, és órákkal később -, már a kádban ülve talál rám ez a szentségtelen pillanat, a párában, nehéz fejjel, amikor elfogadom, hogy az álom rémálommá vált, és egy szívdobbanásnyi idő alatt meggyőzöm magamat, hogy jobb is, ha nem álmodok többé.
Már nem tudom, hogy ki vagyok, a világ máris megijeszt és az életnek kevésbé van értelme.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A történeted egy utazás volt, aminek az elején úgy tűnt minden nagyszerűen alakul majd. A korábban megálmodott karriereddel törődhettél, miközben a magánéleted is csodásan haladt. De nem véletlenül mondják azt, hogy egy olyan partner sem árt mellé, aki megérti majd ami számodra a jövőt jelenti. Nehéz lehetett megélni a kezdetekhez képest azt az elhidegülés folyamatát amin a házasságod ment keresztül és ahogyan az sajnálatos módon törvényszerű: ha jön a probléma, akkor az egy egész lavinát hoz majd magával. És mikor a legjobban szükséged lett volna egy megértő partnerre, ő már nem volt sehol. Őszintén, nagyon szépen sikerült érzékeltetned ennek érzelmi világát.  
Most rettenetesen elveszettnek tűnik a helyzeted és reménytelennek. Ilyenkor lefagyunk és azt se tudjuk hogyan jöjjünk felszínre a romok alól. De úgy vélem mihelyst rálelsz a megoldásra amire szükséged van, akkor te magad is derűsebben fogsz tekinteni az előtted álló lehetőségekre. Mert azokból mindig akad valami segítőkész, csak sokszor nem mindig egyértelmű. Remélem nemsokára te is rálelsz erre az egyre, vele együtt pedig visszakapsz egy kis darabot abból, aki voltál. Olyannak tűnsz nekem, aki ha akar valamit azért rendületlenül harcol, így biztos vagyok benne, hogy ezek után sem lesz másképp. Csak kell még egy kis idő, hogy a nehézségek kihívások legyenek és nem romboló kellemetlenségek. Szurkolok, hogy ezek után egy jobb időszak várjon majd rád egy támogatóbb környezettel.
Szerettem a történeted és köszönöm az élményt.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!