to Sienna

Szeretem a munkám, már azóta rajongok érte, hogy megszereztem a diplomámat, és megkaptam életem első igazi megbízását. Még az volt a szerencse, hogy előbb-utóbb bárhol lehetett találni olyan parkot, ami felújításra szorult, olyan kertet, amit frissen akartak beültetni. New Yorkban sem volt ez másként, és hiába nem éltem itt már nagyon régóta, mégis ismerősként köszöntöttem az utcákat, amikor ideköltöztünk pár hónapja.
Mostanra már újra beleszoktam az itteni létbe, és próbáltam újabb és újabb munkákat megszerezni, szépen felfuttatni a kis cégemet. Igazából soha nem voltam az a beállítottságú, aki főnökösködni szeretne, mégis jól elboldogultam, és már két alkalmazottat is fel tudtam mutatni, valamint pár referencia munkát a honlapomon lévő galériában. Ha pedig az egész munkásságomat vesszük, akkor bizony akadt még több is. Egyszóval büszke voltam magamra, méghozzá nem is kicsit.
Főleg akkor, amikor felkértek a High Line Park egy részének újra tervezésére. Valószínűleg úgy nézhettem ki ma reggel a sok jövő-menő ember mellett, mintha valami közmunkás lennék, de ez egy cseppet sem zavart. Remekül éreztem magam, és még az időre sem panaszkodhattam, hiszen ragyogóan sütött a nap. Talán túlságosan is, mert a munka közben a reggeli időpont ellenére is melegem volt, de ez egy csodás kedd, nem igaz?
Éppen ezen merengtem, amikor a szemem sarkából ismerős arcot láttam. Határozottan olyan érzésem volt, hogy már nem egyszer, de talán nem is kétszer volt már szerencsém hozzá. Talán régi iskolatárs lett volna? Vagy egészen egyszerűen a vonásai olyan benyomást keltettek bennem, mintha már találkoztunk volna? Nehéz lett volna megmondani, és amilyen szétszórt voltam időnként, ez nem is csoda. Még akár az is előfordulhatott, hogy valamilyen munkaadó mellett volt, amikor tárgyaltam, vagy éppen a Városrendezési Bizottságnál dolgozott, akiktől ezt a mostanit is kaptam.
Néhány pillanatig még merengtem ezen, igyekeztem felidézni, hogy miért ilyen kísértetiesen ismerős, aztán kisvártatva vissza is tértem a kis palántáimhoz, amelyek ott várakoztak mellettem ládákban türelmesen arra, hogy beültessem őket. Nem egyszerűen csak megterveztem, hogy milyenre szerettem volna formálni ezt a parkrészt, hanem én magam is kivettem a részem belőle. Már csak azért is, mert egyelőre még nem volt olyan felkapott a cégem, hogy több embert foglalkoztassak, és minden kéz elkelt ilyenkor. Egyébként is elég szoros határidőt kellett tartanom, mert pár nap múlva jött a nagyobb meleg, és addigra már szerettem volna, ha ezek a kis növények akklimatizálódnak az új helyükön.
Időnként újra és újra felpillantottam a napszemüvegem takarásából, egészen addig, amíg az egyik, tőlem néhány méterre földet túró srác meg nem szólított. Gyakornok volt, de úgy láttam, hogy van benne tehetség a szakmánk iránt, és a lelkesedése sem hiányzott. Egy kicsit magamra emlékeztetett, pedig nem lehettem nagyon sokkal idősebb nála.
- Lauren, ezeket a kis verbénákat hová szeretnéd? – a női arcról tekintetem Andrewra vándorolt, és még fel is álltam, hogy közelebb menjek hozzá.
- A pirosakat a jobb szélre, a fehéreket pedig mellé, középre. – mutogattam, közben rápillantva futólag a tervrajzomra, amit művi pontossággal készítettem el a gépemen, a megfelelő program segítségével.

to: Lauren

A reggeleket szeretem azzal eltölteni, hogy egy kis séta közben kortyolgassam a kávét, amit már kérdés nélkül készítenek el az egyik kávézóban, ahová minden reggel hét és nyolc óra között bemegyek. Valahogy jól esik, amikor kedvesen szolgálnak ki, és mosolyognak az emberek, olyankor nekem is feldobják a napomat, legalábbis egy részét. A korai részét, ami általában jó kezdet, s talán jó véget ér. A kávézótól kifelé a High Line Park irányába megyek. Nincs túl messze, így nem jajveszékelek. Kell egy kis agyi kikapcsolódás, mert aztán úgyis vár még rám úgyis a doktorimhoz való kutatási jellegű munka. Nem bánom, hogy még ennyi idősen is tanulásra szántam el magam, agytorna szükséges mindig.
Egészen különleges parkok vannak ebben a városban, nekem tetszenek. Nem vagyok nagy szakértője az építészeti területeknek, de az biztos, hogy néhány helyen nagyon sok időt el lehet tölteni bámészkodással. Emlékszem, amikor első hetemet töltöttem itt tizenöt évvel ezelőtt, mindenhová el akartam jutni. Mindent megakartam nézni, ami New York City-hez tartozott. Most is vannak még kis zugok, amiket jó felfedezni, persze, azért tisztában vagyok a rossz környékekkel, így oda nem járok.
A park sétányának elején megálltam, hogy magamba szippantsak egy kis levegőt, ezután folytatni kívántam a sétámat. Ahogyan sétálok felfedezek valami érdekeset. Azaz semmi érdekes nincs abban, ha valaki épp szépíti a környezetet. Nem meglepő dolog, és ráfér egy kis újítás mindenre. Ott azon a részen állva, olyan deja vu érzésem lett. Nem tudtam eldönteni, hogy az a nő, - ki épp a virágokat ültet, és biztosra veszem, hogy nagyon jól fog kinézni az a kis rész -, nekem ismerősnek tűnik, de tényleg. Lehet egymásra is néztünk az iménti pillanatok egyikében, mégsem jöttem rá rögtön, hogy honnan is lehet ennyire ismerős. Beugrik, miután a kávés műanyagpoharamra tekintek. Csaknem a kávézóból? Vagy esetleg az egyetemről? Vagy egyéb helyekről? Gondolkodás közben kicsit közelebb lépek hozzá, de megtartva a személyes terünket.
- Örülök, hogy ez a kis rész is ilyen csodás lesz - nem tudom, hogyan képzelem egyáltalán, hogy csak így ezt kimondom az ismeretlen ismerősnek, akinek arca bevillan, tényleg láttam már őt több alkalommal is. - Te vagy a tervezője? Nem akarok zavarni, csak vizuális típus vagyok, és elképzeltem a látványt - nem szoktam ennyire közvetlen lenni, meg főképp letegezni másokat, de ő is fiatal, így ezért merészkedtem ilyennel letámadni. - Bocsánat, csak úgy érzem, hogy láttalak már a környéken meg máshol is már - ezután elcsendesedtem, és bár picit kínosan érzem magam, mert nem vagyok én ilyen másokat csak úgy leszólító emberke.

to Sienna

Képes voltam teljesen belefeledkezni a munkába, ha belevetettem magam úgy igazán, éppen ezért alig pár perc alatt el is felejtettem, hogy az előbb még néztem azt a kísértetiesen ismerős lányt. Nőt. Mit érdemes mondani a hozzánk hasonló korúra? Mindenesetre szemeim ismét összeszűkültek, ahogy próbáltam magam elé képzelni az összképet. A gépen jól nézett ki, a kinyomtatott terveken is, amit a két kis segítőmnek sem felejtettem el átadni. De hogy élőben milyen? Az már teljesen más tészta. Most pedig szép lassan kezdett bizony körvonalazódni.
Az érzés, mintha figyelne valaki, azonban nem tágított. Még meg is dörzsöltem a tarkómat, és mivel ennyire belemerültem a gondolataimba, így ugrott egyet, amikor megszólítottak.
- Tessék?! – kérdeztem vissza értetlenül, és alig pár másodpercen belül azt is sikerült felfognom, hogy bizony azzal találtam szembe magam, akit az előbb még olyan ciki módon bámultam. – Ja, öhm… - zavartan néztem körül, aztán elnevettem magam. – Köszönöm, azt hiszem. – nekem szokásom volt közvetlenül viselkedni másokkal, vagy csak úgy szóba elegyedni idegenekkel, de most mégis olyan idétlennek éreztem magam, hogy az még nekem is fájt. Talán csak valamilyen úton-módon a másik zavarát éreztem tudat alatt, és az volt rám ilyen hatással.
- Igen, az én művem lesz, ha elkészül… - azzal automatikusan körbe is néztem az egyelőre épp csak megkezdett terepemen. – Dehogy, egyáltalán nem zavarsz! – legyintettem egyet könnyed mozdulattal, és most már a szemüveget is feltoltam a fejemre, mert észbe kaptam, hogy ez így mennyire udvariatlannak hat. – Nos, ha minden igaz, akkor így fog kinézni. – mutattam felé a rajzot, amit a farzsebemből bányásztam elő. Így azért csak könnyebb maga elé képzelni, mintha elkezdtem volna sorolni a különböző fajtájú virágokat, amelyeknek nagy részéről talán még csak nem is hallott. Attól még, hogy én ismertem őket, és napi szinten dolgoztam velük, még nem ringattam magam abba az ostobaságba, hogy mindenki más is így van ezzel, csak azért, mert nekem ez a természetes.
- Én is pont azt akartam mondani, hogy mintha már találkoztunk volna… - most, hogy ez kiderült, már cseppet sem éreztem magam annyira lököttnek. Ha én is ismerős voltam neki, akkor valószínűleg tényleg láttuk már egymást többször. És ahogy jobban megnéztem őt magamnak, az egyik kedvenc kávézóm saját poharát is sikerült kiszúrnak. – Én is ide járok minden reggel! – böktem csillanó szemmel a papír felé. – Csak ma korábban mentem, mert itt kezdeni kellett… - tettem hozzá, de az egyik párkánynál azért ott volt az én háromnegyedében elfogyasztott feketém is.
- Egyébként Lauren vagyok! – mutatkoztam be, bár a sáros kezemet inkább nem nyújtottam felé üdvözlésképpen. Én aztán egyáltalán nem akadtam fenn azon, hogy ismeretlenül megszólított, és most már zavartnak sem éreztem magam. Az új ismeretségek mindig jól jönnek, ez a lány pedig szimpatikusnak tűnt.

to: Lauren

Sosem hittem volna, hogy belebotlom valakibe, akivel egészen egyszerűen elkezdek beszélgetni. Vagyis ez, amit imént csináltam, inkább lerohanás volt, mintsem az a tipikus közeledés mások felé. Kicsit azért szégyellem magam emiatt, ez nem én vagyok amúgy, viszont a szívem diktált, amikor ezt a nőt megláttam, mert az ismerős arc késztetett mondatni velem valamit.
Vártam minden reakcióját, el tudok vonatkoztatni a szakmaiságom elől, persze, azért analizálok azonnal mindenkit. Megvártam, hogy ő és én is kicsit lazítsunk a zavartságunkon, aztán újra szavakra váltottam a csendből. Leesett egy hatalmas kő, de lehet a szikla megfelelőbb célzás lenne erre. Megmutatta a végleges tervrajzot, mégis milyen lesz, bár tény és való, mindig is csodáltam az ilyen tervező-készségű személyeket, akik a semmiből alkotnak szépet, jót.
- Ez valóban nagyszerű lesz! - néztem a papírra, de én mondjuk mindig szerettem nézni ilyen eseményeket, amolyan "miből lesz a cserebogár" dolog. - Be kell valljam, a virágok és növények világát nem ismerem túl jól, tisztában vagyok néhányuk nevével, de én leginkább mindig megszagolom őket a virágboltban vagy az utcákon, parkokban lévőket, mint valami drogkereső kutya - nevettem el magam, mert tényleg van ez a fura kis fétisem virágok felé, hogy mindig mindegyikbe beleszagolok, nos és ezt hiszem, ezzel pontot teszek az egyébként is érdekes fellépésemhez, el tudom képzelni, milyen gondolat járhat már ebben a nőben rólam.
Elmondta, hogy ismerős voltam neki én is. Méghozzá ugyanabba a kávézóba járunk, és általában ugyanakkor. Reggel hét és nyolc között. Nahát, tudtam, hogy ismerem valahonnan őt. Vagy legalábbis látásból. Talán köszöntünk is már napszakhoz illőt.
- Tudtam, hogy láttalak már, a kávé pedig nagyon finom ott - mosolyodtam el, miután felismerte a poharat kezembe, majd dicsértem a kávét, többfélét is kóstoltam már ott, így kedvencek száma több, az a forrócsoki mogyoróval, fahéjjal és tejszínhabbal bármikor jöhet.
- Helló, Lauren! - bemutatkozott, én pedig köszöntem neki immár a keresztnevén szólítva, ám a sáros kezével nem akart kezet fogni velem, én sem erőltettem, majd máskor. - Én Sienna vagyok - én is megmondtam keresztnevem illedelmesen, és újabb mosolyt csalva az arcomra. - A környéken laksz? Én pár utcára arrafelé- nem tudom, mennyire élvez prioritást ez a kérdés, csak úgy jött. - Sok helyen elkélne az ilyen tervezői és kivitelezői munkaterv, amit meg is alkotnak - szerintem a pszicho tanszék melletti parkrészen is jól mutatna pár virágsor valamiféle alakzatban. - Régóta űzöd ezt a tervezői hivatást? - kérdeztem meg, nem a korára vagyok kíváncsi, tényleg nem arra.

to Sienna

Alapvetően nem volt szokásom mutogatni az általam tervezett rajzokat, mert valahogy az volt a fétisem, hogy szerettem látni az első reakciókat egy kész munka esetén. Ha előre tudják, hogy mire számítsanak, akkor korántsem olyan hatást váltok ki, mint amit akkor látok az arcokon, amikor először szembesülnek a teljes képpel. Valószínűleg ostobaság, de én ezt így szerettem. Ennek ellenére most kivételt tettem, mert úgy voltam vele, hogy miért ne?
- Köszönöm! – mosolyogtam szívből jövően. Mindenkinek jól esik, ha dicsérik a munkáját, nem? – Ezzel azt hiszem, hogy a legtöbben hasonlóképpen vannak. – mondtam ki azt, amit korábban már magamban is gondoltam. Attól, hogy én jól ismertem őket, mert ez volt a szenvedélyem, meg a hivatásom is egyúttal, másnak még nem kellett betéve ismernie az összes fajtájú növényt. – Bár olyat ritkán látni, hogy a parkokban is szagolgatja az ember a virágokat. – kuncogtam halkan, és csak remélni tudtam, hogy nem sértődik meg a reakciómon. Nem sértésnek szántam egy pillanatig sem, inkább azt hiszem, hogy jó érzéssel töltött el, hogy ő is talán értékelni fogja majd az alkotásomat. Ha egy embernek tetszik rajtam kívül, már elérte a célját.
- Igen, szerintem is. Azért jövök el érte idáig. – vallottam be őszintén, meg persze azért is, mert attól még, hogy Brooklynban lakom, a cégem Manhattanbe telepítettem. Talán azt reméltem tőle, hogy nagyobb forgalmam lesz, igazából fogalmam sincs. Nehéz lenne megmondani. – Bár én csak pár hónapja fedeztem fel, de azóta mindig betérek munkába menet. – osztottam meg ezt a kis apróságot is vele, szívesen beszélgetve attól még, hogy ismeretlen volt számomra.
- Még nem kóstoltam végig mindent, de feltett szándékom, hogy végig igyam az egész kínálatot. – jót mosolyogtam ezen az apró kis célkitűzésemen. Mondjuk, volt már kedvencem, amit többször is ittam. Annyira nem ragaszkodtam ehhez, hogy minden nap mást igyak, gondoltam majd szépen fokozatosan időnként megkóstolok valami mást is. Ez így nekem tökéletes megoldásnak tűnt.
- Nagyon örülök, Sienna! – mivel közben kapcsoltam, hogy nem nyújtottam kezet, bocsánatkérően pillantottam rá. – Ne haragudj, de nem akarlak összekoszolni! – emeltem meg a kezemet, megmutatva, hogy mennyire sáros lett. Kicsit belocsoltam előtte a földet, hogy könnyebb legyen beültetni a kis palántákat, amiket magunkkal hoztunk. – Nem, Brooklynban lakom, de az irodám itt van Manhattanben, szóval ezért járok el minden nap a kávézó előtt. – böktem a kezemmel az említett hely, és egyúttal Brooklyn irányába is.
- Ez kedves tőled. Ha megbíznak, én nagyon szívesen ültetek bárhová, de sokan nem tartják olyan fontosnak, pedig bizonyítottan javítja a városképet, és a turistáknak is jobban tetszik. Meg az ember lelke is jobb tőle, még ha nem is tudja pontosan, hogy mitől… - vontam meg a vállaimat, de ahogy jobban belegondoltam, zavartan kerestem Sienna tekintetét. - Vagy lehet, hogy csak én gondolom így, mert magamból indulok ki. – tettem végül hozzá bizonytalanul.
- Még csak pár éve, de nagyon szeretem. Az egyetem után visszajöttem az Államokba, és egyből belevetettem magam. – mondtam büszkén. – A vállalkozásom mondjuk nem olyan régi, korábban másnál szereztem gyakorlatot, de igyekszem kiépíteni itt is a karrierem. Szóval, ha esetleg tudsz olyan helyről, ahová még jó lenne egy kis szín, nyugodtan benyújthatsz a Városrendezési Osztályra valami ajánlást, vagy ilyesmi. – vigyorodtam el. – Vagy ha van olyan ismerősöd, aki túl lusta maga megcsinálni… nem csak parkokat vállalok. – bár erre nyilván magától is rájött már abból, amit mondtam.

to: Lauren

- Ami virágzik, legyen az fa vagy virág, alapból odamegyek, hogy lássam a szirmokat közelről, és átérezzem az erős, markáns illatát, mint egy bodzának vagy levendulának, vagy pont azt, hogy rájöjjek, semmiféle illata nincs - meséltem el utóbb elmondott dolgot kiegészítve, mégse az legyen, hogy valami virágszagoló bolondnak tűnjek, gyermekkoromban sokat voltam természetben a dadusommal, innen ez a szokatlan tevékenységem.
- Az otthon készített kávé nem olyan nagyszerű, mintha kézbe kapsz valamit, és azzal büszkén végigvonulsz az utcán vagy a kávézó belterében. Nekem ez a meglátásom - nem igazán akartam többet hozzáfűzni a kedvenc helyünkhöz, mert igazából ott mindent meg kell kóstolni, amit eddig utáltál, azt sem hagyhatod ki, mert még azt is olyan jól elkészítik, mint a favoritjaid. - Én tizenöt éve élek itt, de én is körülbelül kettő, kettő és fél éve járok ide rendszeresen. Olyan kis reggeli szeánsz - mosolyodtam el, mert már egyáltalán nem érzem kínosan magam, amiért vakszerencsével közelítettem és szólítottam le Lauren-t.
Figyelmesen hallgattam végig őt, sziporkázó lett a hangulatom, kicsit ellóghatom a napom kezdetét azzal, hogy valakivel eszmecserét tarthatok, ami nem mellesleg most már egyre jobb, közlékenyebb, mintsem ciki és különös. Ha tudná, hogy én mennyi helyszínt tudok felsorolni, akkor aztán bőven lenne munkája, sőt akár még segítő embereket is találnék neki, vagy aki szívesen dolgozna neki.
- Ó, pedig tudok néhányat, ahol el kéne az ilyesmi! A munkahelyem környékére is ráférne már némi virágpompás terv, kissé szörnyű, mert semmi színes nincs ott, így is gyönyörű a fákkal teli park, mégis hiányolom az apróságot, hogy legyen ott dísznövény vagy bármi, ami feldobná a helyet - mutattam rá, hogy bőven akadna neki munka, sőt, azt hiszem, tényleg tudnék neki segíteni abban, hogy magas számúvá váljon a tájszépítéssel való dolga. - Azt hiszem, magánúton is tudok neked ajánlani embereket, akik szívesen alkalmaznának néhány munkára, de tényleg! Be is tudlak mutatni valakinek, amennyiben úgy gondolod, érdekel - teljesen komolyan és őszintén jelentettem be ezt, szerintem ő is látja ezt. - Egyetértek veled, én is a természetben tudok megnyugodni úgy igazán - böktem oldalra a zöld területre.
Hm... Nem tudom, miért nagyon kedves Lauren, olyan, aki rajong a munkájáért, és nemcsak mindent a pénz motivál nála. Természetesen, az is kell, nem egyszerű beindítani ilyen vállalkozást, így elismeréssel állok előtte. Mindig mindenhol voltak, vannak és lesznek nehézségek, de azután jön valami jó. Mindig. Én hiszek ebben.
- Tudod, minden kezdet nehéz, egy cégalapítás pedig sok-sok procedúrával jár, de a végső kifejlet az, ami számít. Nem igaz? - próbáltam őt bátorítani, mondhatni ez is része a pszichológiának, így ez könnyen megy, de tudom, hogy sosem lesz egy csettintésre minden király. - Nézz körbe, mit látsz? Nemcsak én figyelem munkásságotokat, szóval elhiheted, hogy mindenki érdeklődését felkeltitek itt ezzel - fordultam jobbra tőlünk meg hátrafelé is, ahol láthatóan több ember is megállt megnézni ezt a folyamatot. - Csak én idejöttem melléd - őszinte kuncogással fejeztem ki ezt. - Van egy kis időm, segítsek valamit? - leguggolok én is, odaadok bármit, ami esetleg kell és távolabb van Lauren kezétől.

to Sienna

- Igen, ezek is azok közé tartoznak. Cserébe viszont vidámak, színesek és szépek. – mosolyogtam. Valahol melengette a szívemet, hogy akadnak még olyan emberek, akiket érdekel a természet, és pusztán gyönyörködnek benne, nem pedig olyan betegesen rajonganak érte, mint én. Jó, én sem vagyok beteges, de talán annak lehetne nevezni másokkal szemben, ha szigorúan vesszük.
- Tudod, bevallom őszintén, nekem időm sincs reggel. Nem feltétlenül tartozom azok közé, akik képtelenek elkezdeni a napot kávé nélkül, viszont szeretek az előtt hozzájutni, hogy bármilyen komolyabb dologba belekezdenék. Folyton késésben vagyok, egyébként meg tényleg nem olyan jó sajnos az otthoni kávéfőzőm, meg olyan finom szirupjaim sincsenek… - vigyorodtam el. Nem mintha ne lehetett volna azokat is beszerezni, ha nagyon ínyenc lennék, de szerettem a kis rutinomat megtartani, amibe beletartozott az is, hogy betérek a kávézóba út közben.
- Egyébként én is itt születtem, csak gyerekkoromban elköltöztünk. Most, hogy visszajöttem, minden reggel betérek oda. Már furcsa lenne, ha nem így tennék. – vallottam be őszintén, kicsit még fel is nevettem, de tudtam, hogy nem csak én vagyok olyan „bogaras”, hogy a szokásaim rabja legyek. Mások is így voltak ezzel, ezt már sikerült megfigyelnem.
- Hát, nem szokásom csak úgy felkeresni megbízókat, de ha gondolod, ajánlj be. Hátha a főnökeid úgy döntenek, hogy a javaslatod megér egy átgondolást. Én nagyon szívesen megtervezem, sőt, ha megsúgod a kedvenc színed, majd abból ültetek jó sokat. – kacsintottam jó kedvűen. Nem vettem ezt annyira komolyan, mert sokszor hajlamosak vagyunk olyasmit ajánlgatni puszta udvariasságból, amit egyébként nem gondolunk komolyan. Csak jól hangzik, elméleti szinten megvitatjuk, aztán soha semmi nem lesz belőle. Most sem számítottam arra, hogy majd pár napon belül kapok egy telefont Sienna munkahelyéről, hogy dobjam fel a parkjukat.
- Komolyan? – kaptam fel a fejem az újabb ajánlatra, ami ezúttal már jóval komolyabbnak tűnt. – Az nagyszerű lenne! – magam sem akartam elhinni, hogy egy ismeretlen ilyen kedves és segítőkész lenne, és esetleg még a karrieremet is előre mozdíthatná néhány ajánlással. – Köszönöm, igazán kedves tőled, jól jönne, ha meg tudnám vetni még jobban a lábam. – ezzel szerintem minden vállalkozó így van, ha frissen alapította a cégét, és új ügyfeleket keres. Meg lehet, hogy jó voltam a szakmámban, de még korántsem örvendhettem olyan hírnévnek, mint amilyennek szerettem volna. Be akartam kerülni a szakmai lapokba, hogy az én parkjaimat és kertjeimet mutogassák, az olvasók pedig elámuljanak a szépségén.
- Azt hiszem, hogy igen. Én is azon dolgozok, hogy beinduljon a szekér. Az anyám szerint művészi pályára kellett volna mennem, mert a kétkezi munka nem nekünk való, de hát ő… hát, ő író. El kell nézni neki. Nem érti meg ezt az egészet. – ráztam meg a fejemet lemondóan, bár az arcomra valószínűleg kiült az őszinte szeretet, amit iránta éreztem. Még a szavaim ellenére is. – Persze, mert az emberek szomjaznak a történésre. Ha valami egy kicsit eltér a megszokottól, azt máris bámulják. Csak azt remélem, hogy nem pusztán ezért, hanem mert tetszik is nekik. – elgondolkozva azért valóban körülnéztem.
- Ó, dehogyis! Nagyon kedves vagy, de te rendesen fel vagy öltözve, a világért sem szeretném, ha összepiszkolnád magad. Mindig jól jön a segítő kéz, de nem venném a lelkemre, ha munkába sárosan kéne menned miattam. – hirtelen egyébként tényleg nem is tudtam, hogy mit mondjak, annyira meglepődtem a felajánláson. Általában gyerekek szoktak hasonlót, de mások soha, így most egy kicsit visszajött az emberekbe vetett hitem is. – Mivel foglalkozol egyébként? – érdeklődtem, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyt.