Raúl & Jayla

Úgy viselkedsz, mint egy éretlen hülye gyerek... Na ebben – és Raúl pontosan tudja, sok minden másban is – történetesen igaza van, ezért fordul el pöffeszkedő, ideges mosollyal. Elnyílt ajkai közül, ahogy a nappali egy távolabbi végébe vezeti a tekintetét, sóhajként szakad fel egy csökönyös, dermedt nevetés; Jokeré se lenne különb... Nyelve végig szánt fogsora élén, egy pillanatra össze is csípi a hegyét, mielőtt beismerő, ám a mozdulat feszült zakatolását látva inkább sértettnek mondható bólogatásokkal értene egyet. Világéletében büszke ember volt. Büszke az elért eredményeire, teljesítményeire; büszke a családjára, a szeretteire; büszke a viselkedésére, a mindenkori emberségére. Nem szégyenlősködött, ha azt mondta, azzá, amilyenné vált. Negyvenöt évesen ideje megélnie azt is, milyen, hogyha a maga iránt érzett legerősebb emóció az utálat, vagy nem?
– Oké... – alig észrevehető, ahogy a fejét le-fel mozgatja közben; inkább a pulzáló feszültség rovására írható, minthogy tudatos gesztusnak mondhatnánk. Olyan megrökönyödött, mint bárki, aki egy szakadék szélén állva azt latolgatja: menjek, vagy maradjak? Többször nekirugaszkodik, de mindig megtorpan: néha a szája szélét nedvesíti, nyelvével kinyomja az arcát, máskor az alsó ajkába harap, és ha nem talál, megoldja, hogy legyen rajta felszakadt bőrcafat, amibe belekapaszkodhat. – El akarok válni – közli, de a hangja nem tükröz több érzelmet annál, mintha csak azt mondta volna, „vettem tejet”. Felhúzza a szemöldökét, ajkait befordítva egymásnak préseli, és a szemei, ahogy a feleségét figyeli, azt kérdezik: most jobb?. Ettől a mozdulatösszestől valahogy egészen megnyúlik az arca, és ahogy a nő véleményét kéri rá, mi se mutathatná jobban, hogy csak azért bökte elé ezen az üres, jellegtelen hangján, mert történetesen ezt kérte, nem azért, mert így is van... – Ha úgyis csak elviseltél, talán jobb is... nem? – persze nem gondolja, hogy Jayla valóban így értette, mintsem inkább rosszul fogalmazott, de kell ez neki. Kell az a minimális fogódzó, amibe kapaszkodhat, amit felhasználhat, hogy revansot vegyen. Van rá oka? Természetesen nincs, de miután hülye gyerek nem is kell keresnie, hogy azért csak legyen valami, megteszi anélkül, hogy akárcsak nyomokban indíték vezérelné. Ellenben, ha mások lennének a körülmények, ha csak egy futótűzként végig söprő parázsvitát vívnának egymással, amit egy morcos arccal, de békítő szándékkal ejtett kedveskedő gesztus váltana, hogy utána egy „amúgy még mindig haragszok”-kal bújjanak össze a tévé előtt, egyszerűen legyintene, hisz ismeri a nejét, hát még a vérmérsékletét, ami igen megedzette ahhoz az elmúlt két évtizedben, hogy tudja, ne vegyen semmit magára.
Szemöldökei összeszaladnak, felhúzza arcizmait, fejét pedig hátra, míg értetlen pofát vág egy inkább eltátogott, mintsem ténylegesen kimondott „mi van?” hüledezéssel a száján.
– Miért gú... áhh, mindegy! – és legyint ahelyett, hogy befejezné, hisz mit fárassza magát? Horkant, és hitetlen fejrázással nevet, mást aligha tehet félrevonva róla a tekintetét. Persze gondolhat róla, amit akar, sőt, ez is volt a célja: kivívni, majd hagyni, minél sötétebb árnyakat fessen köré; az mégis bántja és végtelenül bosszantja, hogy azzal vádolja, ami számára soha, semmilyen közegben nem volt vicc, vagy gúny tárgyának tekinthető. Ha szarkasztikus, cinikus, de komolytalan tréfa is érte Jayla-t, nem volt rest hangot adni nem tetszésének, és most? Ott találja magát azokkal azonosítva, akiket mindig irányba igazított az illem területén. Változnak az idők...
Tenyerei élét a munkalapénak támasztja, úgy nyújtóztat a vállain és a hátán hátra tolva a csípőjét, és két felkarja közt a föld felé lógatja a fejét. Na nem jókedvében teszi, meg mert olthatatlan vágyat érez egy kis torna iránt: összecsücsörített ajkai közt először tízig, utána annál is tovább számolva préseli ki a tüdeje legaljáig szívott levegőt.
– Próbálsz? Próbálsz mit? – nyomja meg erőszakos hangsúllyal, mert tényleg nem érti, mire gondol, mikor újonnan egymás túlharsogásán túl semmivel nem próbálkoznak. Közelebb ereszti felsőtestét a pulthoz – megmagyarázhatatlan, de éreznie kell valamiféle fizikai erőkifejtést, hogy ne a hangerejét tornásztassa túl, úgyhogy hagyja, hadd feszüljenek meg a karjai, hadd gémberedjenek sajgó görcsbe az ujjai, mielőtt indulatosan eltolná magát a támaszától. – Oké, akkor ezek szerint az ügyvédemmel akarsz majd beszélni a közös vagyon megosztásáról, a gyermektartásdíjról, mindenről, amit bele kell majd írni abba a szarba? – valahová maga elé gesztikulál, szélesebb kézmozdulattal, mint azt bármi indokolná, de értetlen, márpedig ha értetlen, végképp nehezen tagadhatná latino mivoltát. – Tudod mit, cicám? Legyen! – felfelé lendíti, hogy aztán a combjaira csapja a kezeit ugyanazzal a svunggal. – Ha azt akarod, úgy lesz! – zengi irritáltan, szarkasztikus arroganciával, ő ugyanis teljesen meg volt győződve, ha egyszer – hiába nem arra számított, ez lesz az a nap –, arra jutnak, hogy a válásuk paramétereit tárgyalják, valóban ők fogják tenni, nem egy-egy felfogadott szakember szócsövén keresztül, de tévedett, már nem újdonság, hogy ebben is.
Nem tudja, elvakultan Jayla döntő reakciójától miért látta pont ezt a legjobb megoldásnak, de most, sörrel és cigivel állva a hátsó terasz küszöbén igencsak hülyén érzi magát, amiért nem gondolkodott – viszont ha már így alakult, elszívja, míg átkozódik, hogy nem a másik ajtót találta meg.
– Ezzel se? – kérdezi epésen. Undok gőggel húzza fel a szemöldökét, és lassan fújja ki a füstöt az égnek tartott arccal. – Veled aztán igazán konstruktívan lehet beszélni arról, mi vár ránk, pedig annyira próbálkozol... – ökölbe szorított kezét, kifigurázva Jayla erőfeszítéseit, megrázza maga előtt, holott amit mond nem hangosabb annál, minthogy sértetten mormogja maga elé a cigaretta a torkát maró hagyatékától fojtott hangon.
– Ó, még te kérsz számon?! – a zöld sörösüveggel a bor felé legyez; ha nem épp az előbb hozta volna magával... Kellemetlen, hogy érzi megfeszülni az ingje alatt minden porcikáját, ahogy Jayla egyre csak pöröl, de hiába az ujjai közt égő dohány, mit se segít rajta az abból már a véráramába is került nikotin; nem tud megnyugodni. Már képtelen olyan lezseren a falnak vetett háttal állni; azt se vette észre, mikor is lökte el magát tőle... – Ja, tényleg, nehogy! Nehogy véletlenül mást is mutass a mártírkodáson túl! – tulajdonképpen mit várt? Jobb kérdés: miért várta, hogy majd ez, ez a talán legutolsó alkalom lesz az, amikor a felesége megteszi, mindazt a több hónapnyi sérelmet, amit okozott neki, nekik, a nyakába zúdítsa? Ő megadta rá a lehetőséget, és őszintén remélte, él majd vele... nem azzal, hogy közös erőkkel meggyászoljanak egy valaha szép házasságot, nem! Hogy végre kimondhassa, amit ez idáig megtagadott tőle, de...
Feldúltan addig pöccintgeti a cigijét, míg ki nem hullanak belőle a még mindig égő dohányszálak, noha lett volna még benne jónéhány slukk, azért is adta magát olyan nehezen. Raúl viszont eltökélt, és miután a hamutartóba hajítja a csikket – majd még egyszer beleteszi, ha már elsőre kikatapultál a vastag üveg aljáról –, a sört pedig hasonló tajtékzó indulattal csapja az asztalra, berobog a házba, és a cipőjéhez fúrja magát.
– A világért se törd magad! – felkapja a földről az aktatáskáját, és annak fülével fogja össze az előszobafalról leakasztott zakóját. – Akkor az ügyvédem keresni fog. Ahogy akartad! – éles ragadozóvigyorral fordul vissza, kezében már ott a kilincs. Még akkor is visszahangzik fülében az ajtó csattanása, mikor kezében a telefonjával, hogy taxit hívjon magának, leereszkedik a járda padkájára; kérdés:
A vérében zubogó adrenalintól remeg a térde, vagy megint kezdődik?...

Raúl & Jayla

Látja a falakról visszaköszönő, megörökített emlékeket, a múltból rájuk kacsintó örömöt. Megkockáztatná, még mindig perzselik a bőrét a teste köré fonódott ölelések, ahogy egy korábbi nyaralásukon készült fotót nézeget, ahol Jayla felkapaszkodva a nyakába a csókra hajoló félúton az ajkaira mosolyog, Raúl pedig levakarhatatlan derűvel fogadja, viszonozza. Az, ahogy most állnak egymással szemközt, jégesőként veri agyon azt az egykor volt bensőséges, könnyed melegséget. Minden kétséget kizáróan ugyanazok az emberek, fizikai valójukat tekintve ezt senki nem vonná kétségbe, mégis, hol vannak ők ezekben a létezés megszokásától vezérelte bábokban? Hol vannak azok a légies nevetések, azok a szeretetteljesen cirogató pillantások, a lágy, törődő érintések? A hallgatag összebújások a pokróc alatt egy jó filmmel a TV-ben, vagy az egymás felé megejtett kedveskedések, csak, hogy figyelmükkel tüntessék ki a másikat akkor is, ha a tennivalóik sokaságában nem futotta többre annál, hogy egy helyiségben tartózkodtak? Minél többet időzik a közös örömmámorral ridegül szembesítő képek közt ezzel az önmagából kifordult, lelketlen habitussal, érzi, mint ahogy teszik azt a mágnes egymásnak tartott azonos pólusai, egyre messzebb taszítja magukat a korábban biztos menedéket nyújtó családi idilltől – beleremeg a hasfala, ahogy a kitűzött, és beteljesülni látszó siker nem a megelégedettséggel, inkább a keseredett önutálattal környékezi. Többet érdemelnének... de nem hagyja nyugodni, hogy nála viszont, annál, akivé a betegsége torzíthatja, jobbat.
– Mi – nyomatékkal hangsúlyoz a kettejüket jelentő többesszámra utalva; benedvesíti a szája szélét, megmakacsolva magát erőszakol rá egy fájón kegyetlenkedő mosolyt –, azt hiszem, egy ideje már leginkább sehogy se nézünk ki – amilyen hirtelen érkezett, olyan váratlanul mállik le arcáról a vonásait a felismerhetetlenségig maszkírozó dölyfös gúny, az a rá soha nem jellemző rosszindulat. A döbbenettől, mire képes valójában, közel teljesen elfehéredik, nyelni se tud. Szinte sóbálvánnyá dermed előtte, hangszálaira kövül még az a végtelenül egyszerű "bocsánat" szócska is, de nem baj – ha most bele is szakad, hogy nem mondhatja, később hálás lesz, amiért elszorult torkától egyszerűen nem bírta kibökni. Miért akart volna valaha is fájdalmat okozni? Ha pedig nem tette, márpedig nem tette, miért bántja épp azokat, akik mindig a legfontosabbak voltak neki? Miért ebben látja az egyetlen lehetőségét annak, hogy biztosítani tudja a zavartalan jövőjüket? Nem hiszi, hogy egyedüli lenne, de azt azért biztosan tudja, mégiscsak ő a legnagyobb akadály, ami közéjük és egy közel gondtalan élet közé állhat. Márpedig a növények kornyadozó ágait is megcsonkítjuk, hogy új léphessen a helyükbe, nem?
Felszólítás, kérés vagy könyörgés? Keresztül fut tanácstalan mimikáján, hogy ő se biztos, milyen indulat préselte ki a feleségéből az esdeklő szavakat, de bármi is legyen az, komolyan veszi, elhallgat. Pedig folytatná... folytatná, hogy távozásával a nő másra se vágyjon, minthogy ripityára törje a képkereteket, fogja, és apró cafatokra szaggassa a fényképeket, melyeken szerepel, hogy elpusztítson mindent, ami jó érzéssel még rá emlékezteti. Hogy nyoma se maradjon az életében, hogy ha valami véletlen folytán eszébe is jutna, ha netalán még a neve is az ajkaira tolulna a gyűlölet epésen keserű utóíze maradjon csak a szájában utána... Szeretné hinni, hogy nyugodtnak, mi több, érdektelennek tűnik, ahogy ezekkel a gondolatokkal Jayla-t figyeli, de tovább lazítja nyakkendőjét, és lejjebb oldja az ingje gombját, hogy a feszültségtől apró pettyekben verejtékező nyakvonala is levegőhöz jusson, azt ne csak orrán, száján keresztül kapkodja, mintha épp az erővel a víz alatt tartó kezek közül szabadult volna a felszínre. Nem, minden, csak nem nyugodt, hogy is várhatna magától ilyet?
– Azt, amire válaszoltam, történetesen tudod akkor is, ha beszélek, ha nem. Vagy tévedek? – felé néz, hagyja, hogy szándékosan értetlenné kanyarított szemöldökráncolása barázdálja a homlokát. Értelmetlen, hasztalan veszekedés, nyugtalan szőrszálhasogatás, de az önnön mellkasán dédelgetett fajsúlyos tényeket nem tudja másba, mint a válaszaiba kényszerített, kéretlen logikába bugyolálni az érdeklődők fürkész tekintete elől. Ezt tenné, de mindenesetre nagyon igyekszik annak érdekében, hogy a más helyzetben kapós, most valahogy mégis rozsdált racionalitását is az érzései fölébe tudja állítani – mint egy veszettül diszfunkcionális robot, a hangja is épp olyan gépies.
Csendben torpan meg egy pillanatra, visszakérdezésétől magasra kunkorodik a szemöldöke.
– Én a székre céloztam – hanyag a mozdulat, amivel a mellette lévővel korábban tökéletes párhuzamban álló, abból a rendből most mégis kibillentett ülőalkalmatosság felé lendít –, belerúgtál. Legalábbis úgy hallottam – és ha valamire, az ilyen és efféle, a váratlanból érkező és a semmibe vesző hangokra különös körültekintéssel ügyel; olyan izommemória ez, amit nem törölnek el az egymástól távol töltött hónapok. Nem, mintha ne bízott volna mindig, mindenkor a nejében, az orvostechnológiai szempontból legtökéletesebb protézisekben, de ott akart lenni neki, támogatni, vagy egyszerűen visszafojtott lélegzettel, árgus szemekkel figyelni, szüksége van-e rá, tenni és közbeavatkozni, ha úgy fest, igen. Ha lesz, hogy a demyelinizált terület az idegrendszerének motoros működésért felelős szakaszára terjed, hogy várhatná el, hogy majd ott tud lenni Jayla-nak, mikor talán ő is csak mankóval fog tudni járni, azzal is alig?...
Felhúzza a vállait, ami mozdulat a konyhaszigetre könyökölve, ebben a leszögezett tartásban igen esetlennek hat, különösen, ahogy elgondolkodva mutató- és középsőujja közé csípi a fülcimpáját közben. Ettől a dactól, a nőtől érkező teátrális semmitől valahogy egyáltalán nem érzi a helyzetüket kisegítve – nem, mintha történt volna bármi az elmúlt percekben, ami közelebb vitte volna őket akármihez, amit nagyvonalúan megoldásnak lehetne gúnyolni, ezért próbálkozik...
– Figyelj csak! – tenyereivel a plafonnak tartja ki maga előtt a kezeit, arcára, ahogy előre mered, ha dühöt nem is, frusztrációt karmol, hogy célt értek a fejére olvasott vádak; tudja, hogy minden vádpontban bűnös, és bár nem kéne, mégis bántja. – Mi lenne, ha ujjal mutogatás helyett kihasználnánk inkább, hogy most tudunk közösen is döntést hozni? Úgy látszik, részedről is van miről szót ejteni, ha már ilyen nagy dérrel puffogtatod, mit ajánlanál a "következő tulajnak" – valahová a levegőbe csap a keze fordultában, oda is biggyeszti Jayla korábbi megjegyzését felidézőn a macskakörmöket. – Fogok – bólint leejtett tekintettel az ügyvéd említésére –, de előtte tudni akarom, mit kommunikáljak majd felé, hogy aztán rögzíteni tudjuk a keresetben. Ha beadom... vagyis ha én adom be – őt, aki mindig precíz, rendezett, szemmel láthatóan zavarja a felkészületlenség, hogy minden olyan légből kapott, hirtelen – nem erre készült, de ha nem erre, akkor se tudja, hogy mire. Talán egy utolsó, békés beszélgetésre, de milyen alapon? Sportot űzött abból, hogyan ignorálja a feleségét, és még csodálkozik, amiért nem dédelgeti, csak mert meglátta? Bizonyára, ha a nő úgy, akkor ő is hasonlóan viszonyult volna felé, kétszer gondolkozik ahelyett, hogy ez idáig leginkább sehogy se tette... de Jayla, úgy fest, irányba állította a realitástól messze kódorgó ábrándjait, bármilyen nyomorultnak is látszik, amilyen teszetoszán álldogál és megfontolatlan frázisokkal vagdalózik.
– Szándékomban áll... – jegyzi meg amolyan halovány "nem kell külön figyelmeztetned" gőggel a hangjában, és visszanyeli, hogy hozzátegye, voltaképpen mindegy, kitől nem fogja elfogadni a jelen álláspontjukat a lányuk. Hiszi ugyan, hogy jobb volna, ha Jayla közölné a válásuk tényét, afféle enyhítő körülménynek, felmentésnek írhatná a saját neve mellé, ha már Raúl volt, ki jócskán megszolgálta, hogy vádlottja legyen a megromlott házasságuknak, de azzal újfent magának kerítene kibúvót a felelősség alól – végül nem visszakozik.
Operatőrileg tökéletes iskolapélda, miként nyúlik és torzul, fordul és szűkül körülötte a tér, ahogy a döbbenettől guvadt szemei a pulton csattanó gyűrűre süllyednek; merthogy beszélni róla máris más, mint ténylegesen megtenni, és neki, aki ezért küzdött, aki erre buzdított, nem volt hozzá mersze, holott ennyi. Ennyi, és még néhány aláírás, hogy a törvény általi felruházott hatalomtól fogva férjjé és feleséggé nyilvánított két személy újból idegenjei legyenek egymásnak. Egészen abszurd, ha belegondol, még ha nem is akar, nem is tud gondolkozni – nem tudja, az aranykarika csattanását hallja visszhang-szerűen, kísérteties repetálással a fejében kongani, vagy még érzékel annyit a külvilágból, hogy a tompa puffanásokat Jayla távolodó lépteinek tudja be. Mintha az agya nem működne közre a testével – szomorú, hogy igazából tényleg nem –, csípővel beleütközik a konyhaszigetbe, ahogy megpróbálja kikerülni, hogy most is, mint tette azt milliószor, benyúljon, és kiemeljen egy sört a hűtőből – merthogy van, miért ne lenne? Itt van otthon.
A bőre alatt bizsergő idegsejtek tudatják vele, nem helyes, amit csinál, de valahogy fogalma sincs, akkor mégis mi az egy több mint húsz éves kapcsolat végének kimondásakor? Nem volt még hasonló helyzetben, honnan is kéne tudnia? Valószínűleg el kellene mennie... igen, el kellene mennie, a térdében remegő lábai mégse a bejárati, hanem a teraszra nyíló ajtó felé viszik, amit, bár rágyújt, mégse húz be maga után, hátával támasztva a falat áll meg mellette.
– Mindegy, hogy történik, ha közös megegyezéssel, ha csak az egyikünk nyújtja be a bontókérelmet, valószínűleg mindkét esetben megkérdezik, hogy megpróbáltuk-e helyrehozni a házasságunkat. Párterápia, egyebek... – az üveget tartó kezével körkörösen gesztikulál maga előtt, sóhajtva visszaszívja és egy jókora korty sörrel nyeli le a beszéd közben ajkai közül kígyózó cigarettafüstöt. – Ha most ott lennénk... mit mondanál nekem egy terápián?

Raúl & Jayla

Dermedten nézi, és csak arra gondol, bárcsak válaszolhatna úgy, ahogy szeretne… Mert persze, hogy számít, hogy ne számítana? Annak a Raúlnak, aki ezelőtt volt legalábbis biztosan. Ő még a feltételezést is, hogy ne foglalkozna a véleményével, sértőnek találná, és mint olyan, szóvá is tenné a szerinte teljességgel megalapozott ellenérzését. Ha dacára a töretlen igyekezetének nem is volt a férjek gyöngye – mert hát, őszintén, tényleg nem, szerencsére ezt tudja is magáról –, azért azzal, hogy érdektelen volna, nem lehetett vádolni. Annak viszont, aki belülről a száját harapva ül magába szakadva a kerti rattan kanapén a szemeit húzva az arca előtt kanyargó, fanyar cigifüsttől, nem. Nem számíthat, mert eldöntötte, hogy nem fog számítani semmi, ami sértené az ő merev, megingathatatlan elhatározását. Szerinte ez ilyen egyszerű; "elhatározás kérdése", szokták mondani... Kár, hogy ott görnyedve, idegességében az ujjai közt forgatott cigarettaszállal babrálva a megingathatatlan csak addig volt megingathatatlan, míg meg nem látta.
– Hacsak nem akarod, hogy számítson… – savként marják a szavak a száját, mégis, hogy befejezze az ahhoz, hogy ki is mondja, túlontúl érzéketlen gondolatát, úgy íveli a szemöldökét, hogy konkrét közlés híján az adja meg a folytatást: nem. Persze akkor miért mondta? Arca elfancsalodik, valahová a távolba mered, mert ha jobban belegondol, tulajdonképpen ő se tudja… Talán mert bármennyire is akarja katonás fegyelemmel uralma alá hajtani, nem képes megfékezni a kontrollja vesztett érzéseit. Talán mert azt akarja hallani Jayla-tól, számára nincs már jelentősége semminek, ami összekötötte őket. Könnyebbé tenné a szüntelen vágyódás leküzdését, ha tudná, már nem kíváncsiak rá… De mitől is remélhetné, hogy több mint két évtized felülírható az elmúlt hónapok kálváriájával?
Ránéz, mikor perifériáján érzékeli, elfordul tőle, ezzel használva ki az alkalmat, hogy profiljára függessze a tekintetét – máskülönben nem merné meglépni, bármennyire is mindennapi privilégiuma volt korábban, hogy szótlanul csodálhatta; ha pedig Jayla már nevetve faggatta, mit les annyira, nem tett mást, minthogy a szeretettől áthatva, ábrándosan mosolygott. Most semmi erőt, kedvet még annyira se érez, hogy abból akár egy szegényes görbére futná; nincs rá oka. Katonacsaládban nevelkedett, affélében, ahol szóbeszéd se volt az érzelmek át- és megélésének hagyománya, neki ez a rideg kimértség pedig tökéletesen megtette, gondtalanul simult bele ebbe a nagyapja rákényszerítette torz ideába. Olykor hűvösnek tetsző temperamentumát Jayla melengette, majd Dora érkezésével kapott lángra végérvényesen, visszafordíthatatlanul; bár mára bármit megadna, hogy öregének sziklaszilárd tartásával bírjon, pechére Raúl a korral mégse marconább, annál is inkább szentimentálisabb lett…
Miattuk érkezett, világosabb a Napnál is, de ezt nem mondhatja. Ő sem tud mit kezdeni a letagadhatatlan ténnyel, miközben épp ez ellen küzd. Épp maga ellen küzd; sokkal keményebb ellenfélnek bizonyul, mint azt kezdetben gondolta, és ez bosszantja… Ritkán becsül le bármit is, ezúttal azonban elbagatellizálta a pszichológia útvesztőjét, és ott találta magát számos, bizonytalan végkifejlettel fenyegető leágazás előtt tipródva. Hogy szemközt kell állnia Jayla-val tűnt a legjárhatatlanabbnak mind közül, mert tudta, elgyengülve a pillantása alatt hülyeségeket fog beszélni. És most fél karnyújtásnyira van tőle, tekintetük összeakaszkodva, nagyokat nyeldes a tanácstalanságtól, és hülyeségeket beszél… Elhúzza a kezét, ökölbe szorítva fúrja a nadrágja zsebébe, és mintha a legdermesztőbb hideggel kéne megbirkóznia, állja a zavaros lélektükrök mögül áradó fagyos indulatot.
– Nem értünk egyet? – nem lenne újdonság, számtalanszor megtörtént már a házasságukban a legapróbbtól kezdve a döntő kérdésekkel bezárólag; egyiknél se kívánta annyira, hogy egy oldalon álljanak, mint amennyire jelenleg akarja. Ha másként is értelmezik, kell, hogy a felesége is lássa a hibát, érezze a kettejük közt támadt, fékezhetetlen erővel pusztító vihart, ami tudja, az ő életét végérvényesen szétzilálja, de valami naiv indíttatásból reméli, Jayla és Dora előtt mindössze az utat tisztítja. Ha ő nem lesz már képben, zavartalanul élhetnek tovább... Tudja, miféle áldozatokkal jár egy előrehaladott állapotú szklerózisos beteg mindennapi ellátása, hogy is ne tudná? Annyi esetet asszisztált már végig, hogy még csak ne is bizakodjon, rajta majd másként mutatkoznak a tünetek. Nem fognak… Jelenleg ugyan enyhe lefolyásúak a relapszusok, de mi van, ha legközelebb a beszédközpontját támadja, netalán a mozgáskoordinációját akadályozza olyannyira, hogy felállni is alig lesz képes, nem, hogy járni? Nem kockáztathat, mindent értük tesz.
Küzd, hogy arcát ne torzítsa a szívét ezernyi darabra szabdaló kérdés, de nem lehet biztos benne, hogy meg is nyeri ezt a viadalt – jobbnak látja, ha elfordul, ha mosolyának szomorkás élével nem kardoskodik. A felismeréstől, hogy épp látható sérüléseket tesz közszemlére, kénytelen megmakacsolni, és messzire hajtani magát attól, amit valójában gondol, ha szükséges – márpedig szükséges –, hát huszárvágással formálva reakcióit…
– Egy átlagos hétköznap olyan sekélyes lenne – sóhajtja –, míg erre legalább biztosan emlékezni fogunk. Minden ekkor kezdődött, és... – minden itt ér véget? Mellkasa fel-le emelkedik, nem a szaporán kapkodott levegőtől: a dühében megemelkedett pulzusától. Utálja minden elfröcsögött szavát. Utálja magát azért, amit mond, de hitelt ad egy pökhendi oldalpillantással, mielőtt megkérdőjelezhetővé válna az őszintesége. Minden további nélkül szemközt tudná köpni magát, az lenne a legőszintébb… – Ha az volna, máskor is itt lennék – utána néz, ahogy Jayla apránként hátrál tőle; megérti, teljesen megérti, valahol talán még örül is neki… –, nem? – kérdez vissza, hiába esik nehezére az összeszoruló torkától. Felszegi az állát, vonásai megkeményednek, a feltámadt fals önérzet ellenére mégse viseli sokáig a felvett szemkontaktust, akármennyire is ő a kezdeményezője. Elfordul; el kell, hogy forduljon azzal is határokat teremtve. Nem Jayla-nak, nem kettejüknek – magának. Hogy gyáván, ezzel a magára vett mártír attitűddel, elbújhasson.
Tapintatosnak gondolja magát, amiért nem mereng el Jayla könnyáztatta tekintetében, hagyva, hogy megélje a pillanatot. Nem akarja enyhíteni a fájdalmát, azt, ha lehet, még erősíti is a szükségszerűen kíméletlen távolságtartásával, azzal, ahogy tüntetőlegesen az ellenkező irányba fordul, mikor a felesége a konyha felé indul, körbe nézve a nappaliban. Emlékszik, milyen volt, mikor beköltöztek – sokáig csak a tisztasági festéssel mázolt falakat nézhették a szegről-végről, leginkább rokonoktól megörökölt, össze nem illő bútorokról, és az elviteles dobozok felett, egymásba akasztott, és egymáson átvetett lábakkal azon tépelődtek, milyen árnyalat passzolna leginkább a fejben tökéletesen kialakított enteriőrhöz. Apró lépésekben haladtak, próbálva boldogulni a köztudottan drága, és fiatal felnőtteknek majdhogynem megfizethetetlen New York-i életben – már amikor Raúl otthon, nem eltávon volt –, de mindvégig együtt fejlődtek, egymásért és a lányukért. Tulajdonképpen most is: a negatív fejlődés is fejlődés…
– Vigyázz! – felfut a gerince mentén a meglepetés-szerűen érkező hang kiváltotta libabőr. Olyan ösztönösen lép felé, minthogy levegőt veszünk, mikor a tüdőnk arra szólít minket, de megtorpan. Méterek húzódnak köztük, a szikra mégis ott pattog kettejük között – fél, ha közelebb megy, pusztító lángra gyúlnak az indulatok. – Nem maradok – tisztázza egyértelműen. – De ha azt mondanád, most azonnal elmennék – a hangja, pont, mint az arca, kifejezéstelen; nem gondolja, hogy ezzel újat mondana. A konyhasziget Jayla-val szemközti oldalára könyököl, felhajtott ingujjának gyűrött anyagát morzsolja a felkarján. Bármennyire is ott van előtte, magán érezve a tekintetét, nem néz rá. A vétkesek attitűdjével tiltakozik a szemkontaktus minden formája ellen...
– Én azt akarnám – szándékosan nem konkretizál. Merthogy milyen körülmények között akarná azt? Ha Jayla helyében lenne? Vagy ha vele történne, amit most épp ő csinál a családjával? Esetleg a jelen helyzetben? Oda bízza... – Lemondok a tulajdonrészemről – színtelenül veti közbe a rideg tényt, mintha csak azt mondaná, holnapra esőt jósoltak. Mikor megérkezett, nem gondolta, hogy erről fog vele értekezni. Igazából nem is tudja, mire gondolt, de mióta Jayla a jövőbeni új lakókra tett futó megjegyzést, ha komolytalan elszólás volt, ha nem, tisztábban gondolkozik. Azt hiszi, hogy tisztábban gondolkozik. – Vagy írassuk át Dora-ra. Ha megtartjátok, ha nem, ő mindenhogy jól jár – gondterhelten ráncolt homlokát dörgöli a pult lapjának absztrakt mintázatát tanulmányozva. Legutóbb, mikor megkezdte az aktív szolgálatát beszéltek hasonlókról; végrendelet, törvényes örökös, öröklési szerződés… – Két valamirevaló lakás ki is jön a ház árából itt Brooklynban. Vagy itt egy, és Manhattanben egy garzon, ha Dora idővel úgy döntene, beköltözik.

Raúl & Jayla

Sose számolt a magány gondolatával, de ki tenné, ha nincs rá oka? Ahhoz nem elég naiv természet, hogy bármikor is azzal áltatta volna magát, tökéletes az élete, de amennyire az emberileg lehetséges, közel került hozzá. Rajongásig szeretett, mindenkor támogató feleség, egy csodálatos, okos, felnőtt nővé cseperedett gyermek; biztos anyagi háttér, jó, állandó munkahely, szakmai megbecsültség; minden hitelében visszatörlesztett, a saját megalkuvásaikkal és lemondásaikkal tűzdelt, de annál nagyobb odaadással építgetett ház, amit hosszú ideje már, hogy az otthonuknak nevezhettek. Egy biztos vár, ha úgy tetszik, mindahányuknak – ki hitte volna, hogy épp ő lesz, ki ostromot indít ellene… hisz bástyájának gondolta magát, mégis, Jayla volt az egyetlen, aki, ha visszaverni nem is tudta, tompítani azért megpróbálta a serény támadásait. Látta, aligha tudta volna elkerülni a figyelmét a megannyi viszonzatlan hívás, a fáradhatatlanul kérlelő SMS-ek garmadája, amiket bár kezdetben olvasott, végül már csak az értesítés panelban futotta végig, mielőtt elfacsarodott szívvel törölte őket. A szomszéd öregúr, ha véletlen összefutottak a hallban, Raúlnak pedig nem volt akkora szerencséje, hogy el tudja kerülni őt és a közléskényszerét, nem egyszer, nem kétszer számolt be róla, hogy egy csinos hölgy elszántan kopogtatott az ajtaján éktelen ricsajt csapva az egész emeleten. Ha nem mondja is tudja... hallotta a másik oldalról, mentségeket és kifogásokat gyártva magának, miért nem engedi be.
Zárt ajtó mögül, azzal közöttük, elszigetelten és elhatárolva tőle, ha úgy gondolta, nehéz, mit se sejtett arról, milyen nehéz lesz, ha újból viszontlátja. Igaz, nem is nagyon tervezte. Buzgón kerülte az alkalmat, hiába, hogy ott állt mellette; lehajtva a fejét csak annyi lélekjelenléte volt, hogy a nő cipőjének orrát figyelje, többre nem volt bátorsága. Kaparta a tüdejét a negyed doboznyi cigaretta korábban a légcsövén leszuszakolt, kellemetlen köhögésingert hagyott füstje, ennek ellenére is úgy szívta az ujjai között égő dohányt, mintha az bármiben segíthetne az egész lényében kavargó feszültségén. Nem volt kevésbé zavaros az az érzelmi kavalkád, ami az ereiben hömpölygött, mint az arca előtt elkúszó füstpászmák.
Rámosolygott – nem boldogan, boldogságra semmi oka nem volt, de tehetetlenségében aligha tudta, mit csináljon. Hülyén érezte magát, és ettől a felismeréstől tovább erősödött benne a kétkedés, jól tette-e, hogy eljött. Jayla sokáig szótlan reakciója sugallotta, amit már amúgy is sejtett: nem. Kényelmetlenül gyűrögette az ujjait, úgy figyelte a szeme sarkából, ahogy eltávolodik tőle. Rosszabb volt a fogadó, mint a kezdeményező oldalon, pedig tőle alig pár méternyire araszoltak el, nem faképnél hagyták minden indok nélkül...
– Kár, hogy nem vittük végbe, mi? – elfancsalodva húzta el a száját. Fogalma se volt, miként is reagálhatna... a meglepettség, ha őszintén gondolja, észszerűnek tűnhetett volna, de miután a megjátszásban sose remekelt, nem erőltette még a rá irányuló kísérletet sem. Egyszerűen elfogadta a tényt. Hisz ezt akarta, nem? Hátra hagyni, elszakadni, egyedül lenni, megkímélni... – Dora barátai is folyton itt lebzseltek volna. Bár... gyakran így se lehetett mozdulni tőlük, ahogy minden héten legalább egyszer megjelentek, mint egy siserehad – nevetett. Persze sose bánta. Szerette a gyerekzsivajt, a virgonc sürgölődést, a nagy nevetéseket – még a tiniéveket is, amikor cikivé vált a szülői gondviselés, és mindezeket felváltotta a szemforgatás, a cüppögés és az affektált nyafogás. Nyilván direkt bosszantotta a fiatalokat; felnőtteknek kijáró élcelődő szórakozás volt ez, ahogy Jayla nevetésével, a komolytalan kérlelésével, hogy hagyja őket, végül csak útnak eredt. Amolyan a génekben kódolt, íratlan atyai kötelesség volt a tinédzser lánya idegeire menni, aminek muszáj volt a legsokszínűbb lejárató-kampánnyal eleget tenni.
Apránként hervadt, mígnem keserű grimaszba torkollott a korábban könnyed mosolya. Nem kellett volna a veszteségével járó fájdalmának halovány jelét se mutatnia, a gyomorszáját maró bűntudattól fogva nem érezte feljogosítva rá magát, mégis, ahogy ott ült, lehetetlen volt megállnia. Bárhová is nézett, gúnyt űzött belőle a saját agya, mintha nem tette volna már amúgy is – a lelki szemei előtt megelevenedő emlékek nem hagytak neki nyugtot, jobb híján, hogy elvonja a figyelmét, az égő cigarettaszál izzását figyelte. Azt is hányszor ígérte, hogy leszokik... már nem látta szükségét, se más, se maga miatt, bármennyire tudta, az ő állapotában különösen nagy kockázati tényező...
– Nem tudom – két szó, ami olyan ritkán hagyta el a száját, hogy ha mégis megtörtént, dermedten állt meg körülötte a levegő. Lehet csak a mindenkor a külvilág felé mutatott határozottságából fakadt, hogy azt közvetítette, mindent tud, de három év elszállt a feje felett tele kétkedéssel, bizonytalansággal; őt már nem lepte meg, hogy erre az egyszerű kérdésre se találta a megfelelő választ. – Rád bízom – nem akart alkalmatlankodni, holott azt, történetesen, már rég megtette. Önmagával is elhitetett, ám felszínes udvariasság volt ez a részéről: ha tényleg nem akart volna, oda se megy, de legalábbis hamarabb távozik, minthogy ott találják. Csaknem várta, hogy Jayla legyen, aki megmutatja neki, hol a kijárat – ha esetleg ennyi idő távlatában megfeledkezett róla, merre keresse –, ugyanis félt, ha ő nem teszi meg, talán magától nem fog elmenni...
Megfeszült az állkapcsa, ahogy csendben felnézett rá – annál a rideg, kimért idegenkedésnél még a tényleges távolságtartást is egyszerűbbnek találta.
– Nem, én... – megtorpanva nedvesítette be az alsó ajkát. Mondhatta volna, hogy miatta érkezett, de nem csak Jayla távolodó lépteinek hangja nyelte el a folytatást, maga se tudta, hogy adjon a szavainak kellő nyomatékot. Ha ő kétkedett az indíttatásában, épp a felesége ne tette volna?
Az utolsó slukkot is kiszipkázta a cigarettából, mielőtt elnyomta, hogy, noha mérsékelt lendülettel, de utána eredjen. Mint aki egy másik, már elfeledettnek hitt életbe csöppent, ahogy átlépte a küszöböt – a szívét melengette a régmúlt iránti vágyódás, de a halántékát, mintha skatulyába fogták volna, szorongatta a nyomasztó stressz. Márpedig három éve félt a stressztől, a vele járó kiszámíthatatlantól...
– Mit keresel? – mozdulatlanul állt a körömágyát kapargatva, és bárgyún figyelte, ahogy Jayla fel-alá járkál körülötte. Raúl jószerint érezte a körülötte pattogó feszültséget, mikor közel került hozzá. – Figyelj, azt hiszem... – a csuklója után nyúlt, ahogy elsétált előtte, de végül alig ujjbegyével simította a bőrét –, nem kellett volna ide jönnöm, hiba volt. Vagy legalábbis szólnom kellett volna előtte – ha más oldalról nézi, tulajdonképpen soha el se kellett volna mennie... Metszőfogaival csípett szája belső felére, erősebbet, mint amekkorát akart, és így is kisebbet, mint amilyen elégtételre szorult. Kis fájdalomként viselte azért cserébe, amit okozott; de persze ő is szenvedett, csak azt jobb, hogy nem tudták... – Nem akartalak felzaklatni, gondolkodhattam volna, de – mentegetőzve húzta fel a vállát –, megláttam, hányadika van, és... – keservében horkantva nevetett – magán, az egész nyomorult helyzeten, az esetlen szabadkozásán. Azt azelőtt csak nagyritkán tette, ordított róla a gyakorlatlanság. – Látni akartalak – azon a napon mindig együtt vacsoráztak ők ketten. Kiöltözve egy elegáns étteremben, otthon a közösen összedobott, vagy rendelt ételek felett, legrosszabb esetben a kórház kantinjában egy-egy kétes eredetű szendvics társaságában; igazából mindegy volt... Nem tudta elképzelni nélküle, de akkor, megsemmisülten állva előtte, már átértékelte. Pedig az épp csak a szíve volt, ami megtörni látszott, és már azt a kiszolgáltatottságot is nehezen viselte – utált gyengének mutatkozni, éppúgy lelkileg, mint testileg. Utálta a gondolatot, hogy minden csak idő kérdése...
– Elmenjek?

Raúl & Jayla

– Amikor megkérdeztem, hogy „eldobjalak?” valahogy nem arra számítottam, hogy el, egészen Brooklynba.
– Majd a következőnél jobbra – a műszerfal fölé lendítve billent a csuklója a mondott irányba. – Nem hibáztathatsz, amiért abban a hiszemben, hogy komolyan mondtad, elfogadtam. Nagyvonalú gesztusnak is tartottam, szó se róla, de sose lehet tudni, mikor támad fel az emberben az irgalmas szamaritánus hangulat. Benned, úgy gondoltam, hogy most.
– Ha kényszerítenek rá, akkor persze!
– Nem kényszerítettelek.
– De nem is mondtad, hogy merre lesz az úti cél, csak, hogy „majd mondod”! Örülhetsz, hogy nem tettelek ki a hídfőnél… – Raúl az ablak felé fordulva nevetett az elégedetlen perlekedésen. Próbálta ugyan meggyőzni az előzékeny kollégát, miszerint jobban jár, ha a kórházból a taxi-szolgálat szerepvállalása helyett inkább célegyenest hazafelé indul, de nem fektetett bele nagyobb energiát annál, hogy a második „ne viccelj!” után végül elhatározza, hogy akkor, ha már arra buzdítják, tényleg nem viccel. A tömegközlekedést, bármennyire is volt fejlett és minden igényre kiterjedő – a kényelmet, mint szempontot leszámítva –, amúgy se szerette, de a munkahelyét gyalogosan is egész korrektül megközelíthető lakáshoz mérten a brooklyni otthona már nem volt egy könnyen teljesíthető túraútvonal. Hajnalban, amikor elindult, még nem gondolta, hogy nem oda fog érkezni a műszakja végeztével...
– Elhiheted, a hálám örökké üldözni fog! A tankod meg kifizetem, ebből nem csinálunk ügyet.
– Ne viccelj!
– Biztos? – felszaladt a szemöldöke, ahogy felé fordult, és lassan kicsatolta a biztonsági övét. – Ezt már az előbb is benézted, és látod! Brooklynban vagy!... Kettővel odébb jó lesz.
– Nekem egy kerülettel odébb is jó lett volna… Hol vagyunk? – az autó finoman zöttyenve állt meg a ház előtt; Raúl gyomra is hasonló zöttyenéssel reagált, és süllyedt alá, ahogy eltekintve a kollégája előtt az épületre nézett. Az eleve bizonytalanul indult ötlet akkor, ahogy nagyot nyelve ráeszmélt, nem a küszöb átlépésével, hanem az ajtó mögött őt váró kétségekkel lesznek problémái, még kilátástalanabbnak hatott. Pedig tudta, hogy ne tudta volna, mire vállalkozik, csak akkor, mikor az aznapi dátumra nézve elkapta a szentimentális sugallat, még nem vágta gyomorszájon a realitás vasökle. Akkor még az egykori komfortot vágyta és kereste, nem pedig a legkönnyebb menekülési útvonalat...
– Broo…
– Ha még egyszer azt mondod, hogy Brooklynban, esküszöm kirúglak a kocsiból!
– Amúgy is kiszállok, nem kell rásegíteni. Ez még megy egyedül – fanyar mosollyal nyújtotta a kezét a másiknak meg se lepődve annak bosszús szemöldökráncolásán. Azon, hogy válaszra se méltatta az epés megjegyzést, még annyira se, nem csak, mert nyilvánvalóan fárasztotta a kollégáját, aki a némaságával fejezte ki nemtetszését, hanem ha savanyú is poénnak, végezetül minden viccnek a fele igaz.
Lomhán, és ebbe a vontatottságba burkolt belső feszültséggel tette be maga mögött az anyósülés felőli ajtót – nagyjából ahhoz tudta volna hasonlítani az egész lényét átjáró kellemetlen vibrálást, mint a jelenséget, mikor gyerek- és tinédzser korában Dora-t a szobája kitakarítására buzdították. Minél jobban nyüstölték, annál érdekesebbé vált a TV előtt tespedés. Ő is, minél közelebb került a házhoz, annál biztosabb volt benne, hogy bár nem szenvedhette a kollégája hektikus vezetési stílusát, tulajdonképpen elvihette volna bármeddig, minden további nélkül megalkudott volna azzal a végkifejlettel mintsem, hogy a járdán, szemközt az otthonával állva fejtegesse, jó vagy rossz az a bizsergés, ami a tarkóját birizgálja? Mert állandónak állandó...
Mindent a legnagyobb természetességgel csinált, ahogy máskor is tette volna: belenézett a postaládába levelek után keresve; leellenőrizte a virágágyások földjét, szükséges-e locsolni vagy várhat még; felvette az ajtó előtt hagyott amazonos dobozt, ami, nem úgy, mint korábban, váratlanul nagy megnyugvással fogta el. Ha az ott van, bent nincs még senki, és ezen a ráeszmélésen felbátorodva már nem is remegett – annyira – a keze, mikor a zárba ékelte a kulcsát.
Négy hónap… négy hónap telt el, hogy utoljára ott járt, és mire beletörődött volna leküzdve a szüntelen sóvárgást, mint egy szerfüggő a siker kapuja elől kihátrálva, újból ott találta magát, reszketeg sóhajjal nyugtázva: hazaért. Mardosta a bűntudat nem is csak az önkényes eltávolodásáért… a jelenlétéért, az önös érdekekből fakadó felbukkanásért, mert látni akarja Jayla-t, és az előre elrendelés miatt, miszerint hiába van ott, nem fog maradni. Mint egy fantomjelenség bukkant fel, de megérezve az otthont jelentő atmoszférát, az egész mellkasát felöntő, jóleső melegséget már nem sürgették annyira a fejében őrjöngő gondolatok: inkább tűnj el. Töltődni akart, zsebre tenni amit csak lehet az egykor volt valóságából, ami azzá tette, akinek kifordult árnyékaként grasszált a helyiségek között, miután minden magával hozott holmiját az agyának rejtekéből előkúszó automatizmusok szerint cselekedve lehelyezte az előszobában. A megszokások rabja, mindenki tudja róla – szomorú mosollyal fogadta, hogy a sajátjaként számon tartott helyek, a kabátfogas, a cipőtároló rá eső része mind-mind az íratlan szabályoknak megfelelően üresen tátongott. Mintha végig csak azt várták volna, hogy hazamenjen.
A cigisdobozával, egy frissen lefőzött kávéval, és a nélkülözhetetlen csipogójával ült ki a hátsó teraszra. Kihúzhatta volna a napellenzőt, de élvezte, ahogy a délutáni napfény melengeti a bőrét – amúgy se árt a D-vitamin, sőt… akár receptre is írhatnák, a szervezete biztosan meghálálná. Nem úgy a cigit, amit ahogy elhelyezkedett a kerti fotel matracán, már meg is gyújtott. Bármennyire is tartotta magát egykoron a Jayla-val közös megegyezéshez, miszerint mindig zárja maga mögött az üvegajtót, hogy ne befelé szálljon a füst, részben tudatos volt, hogy abban a pillanatban mégse tette. Mintha az égő dohány keserű szagát használta volna csalinak...
Az elnyomott szálak számában mérte az idő múlását: ha komótosan szívja, márpedig hová is sietett volna, egy bagó tíz perc. Négy cigicsikkel később hallotta meg a bejárati ajtó nyílását, a mellkasában hevesre váltott a szívverése az ismerős léptek hangjától. Egyre csak kapkodta a levegőt, ahogy felé közelítettek... kénytelen volt rágyújtani az ötödikre.
– Emlékszel? Régen azt beszéltük, ha Dora kinövi, elbontjuk és beépítjük a helyét, lesz helyette medence és veteményes – az udvar sarkában magányosan álldogáló kerti játszótérre bökött a cigi égő végével. Amióta leült csak azt nézte – akkor se merte Jayla-ra emelni a tekintetét, pedig a puszta tudatba is, hogy ott áll mellette, beleborzongott. – Aztán azt, hogy tulajdonképpen miért is döntenénk le? Hisz jó lehet még, ha jönne a második... Majd folyton csak ígérgettem, hogy vissza állunk az eredeti tervre, de nem volt rá időm, mindig volt valami. De ha belegondolsz... annyi szép pillanat köthető hozzá. Talán jobb is, hogy megtartottuk – persze semmit nem annak a csúszda- és hintaparknak köszönhettek, mindent csak egymásnak. Szájához emelte a dohányt, de mielőtt beleszívott volna, idegesen végigsimított a feszültségtől száradt ajkain. Lassan fújta ki a füstöt, de nem lassabban annál, mint ahogy végül felnézett a feleségére. – Szia...