New York lakosaiból teljesen kihalt az empátia, a segítőkészség, mindenki el van foglalva a saját nyomorával, s vakon, süketen, törtet előre a semmibe. Akár a szorgos hangyák érzelemmentes robotok… Ez a 21. század kérem szépen; simán végig vergődhetsz fényes nappal az utcán, aggasztóan véresen, nyöszörögve, a kutya sem siet a segítségedre. Még fel is löknek, ha nem haladsz elég gyorsan a lüktető tömeggel. Nagy mázlim volt. Szerencsére senki nem ütötte bele az orrát a dolgomba. Körülbelül három saroknyi távolságot tehettem meg a falnak lapulva, félig a halálomon, véres nyomott hagyva néhány kirakaton, a legközelebbi “barátságos” sikátorig. Lábaim ólom súlyúvá nehezedtek, nem bírták el a saját testsúlyomat, megkellett pihennem egy hajléktalan mellett. A kopaszodó testes öreg olyan szinten kiütötte magát, hogy hangos horkolása közepette az sem tűnne fel neki, ha elvérzek. Oké aláírom, hogy mi nők szeretünk túlozni és mindent is túldramatizálni, ám nem viccelek, baromira fent áll az esélye annak, hogy bűzösborz társaságában fogok megdögleni. Ziháltan vetem meg hátam a vizelettől maszatos téglafalnak, és próbálom kitalálni merre tovább. A Clubba nem mehetek, ilyen állapotban semmikép sem, habár táncos kolléganőim sejtik, hogy fura alak vagyok csak azt nem, hogy mennyire. Másodállásban ölök és nem mindig megy zökkenőmentesen. Izgalmas, ha szembe száll az áldozat és küzd az ételéért, míg ezt nem konyhakéssel a kezében teszi. Ki hitte volna, hogy meg is mer vele szúrni? Én tuti nem. Felveszem a félig üres piás üveget. - Neked ez úgysem kell. Egi! - Nagy kortyokban nyelem a tartalmát, és öntök belőle a hasamon lévő apró szúrt sebre is. Fröcsögve ordítok fel, kiesik pár képkocka, de borzacska halálosan nyugodtan alussza tovább alkoholmámoros álmát. Lenyúlom a kabátját, a cigijét, még a keresztrejtvényét is. Az utóbbira nyilván semmi szükségem, de túl nagy a kisértés. Taxit fogni ebben az állapotban… Lehetetlen. Hajam összeragadt az izzadságtól és rászáradt vértől, az amúgy is porcelán bőröm, egészségtelen színt öltött vérveszteségtől, ajkaim kililultak, ráadásul egy hajlesz kabátját viselem. Nem elég, hogy szarul nézek ki, de büdös is vagyok. Egymás után hagynak cserben a sofőrök. Hiába integetek véres manccsal serényen, nem szavaznak bizalmat, amíg ki nem ugrok az egyik elé, senki nem hajlandó megállni. Felkenődöm a motorháztetőre, pár perc megint teljesen kiesik, s mire újra magamhoz térek, már a taxi hátsóülésén nyöszörgök. A sofőr számomra érhetetlen nyelven motyog, aggódóan bámul a visszapillantóból. Látom, hogy beszél, csak nem értem. - Kisasszony jól van? - Erős akcentussal angolul érkezik a kérdés. Ez hülye? - Soha jobban. - Nevetek fel, de meg is bánom, kurvára fáj. Nem csak az ülést sikerül összemocskolnom, de az új kabátomat is, pedig milyen szép darab. Jobbom a sebre tapasztom, határozottan és erősen. - A legközelebbi kórház legalább harminc percnyire van… - Indulatosan bámulok vissza rá még a szó is belé fagy. - Brooklyn az úticél és taposs rá a gázra baszdmeeeeeg! - Természetesen nem vagyok hülye, óvatosságból pár utcával az otthonomtól szállok ki. Nem, hogy jattot, de egy dollárt sem kap tőlem. Elütött, örülhet, hogy él. Kerék csikorgatva hajt tovább sorsomra a hagyva. Van isten. Ramiz, mint opció nem jöhet szóba. Büntetésbe vagyok, ráadásul külföldön tartózkodik. Tuti nem nyaralni ment. Az embereiben meg nem bízom… Úgy, hogy maradt az önellátás. Foltoztam már össze harci sérülést, nyilván nem ennyi vérveszteséggel, de mi baj lehet? Fogalmam nincs hogyan sikerül eljutnom lakásomig és hogy meddig tart beletalálnom a lépcsőház kulcslyukába, de amint bent vagyok újfent meghúzom az elcsórt vodkát. Komoly fájdalmaim vannak. De legalább itthon dobom fel talpam. Barátságos környéken élek, szinte már túl idilli modern környezetben. A szomszédokat nem ismerem, nem töltök túl sok időt itt, de szemmel tartom őket. Szakmai ártalom. A lakásom legfent van, ami azért szívás, mert nincs lift. Előhúzom a betört képernyőjű mobilom. Nagy a kísértés, hogy tárcsázzam a 911-et. Összegyűjtöm a maradék erőmet, hogy mindössze két emeletet megmásszak, de az első pár lépcsőfoknál meg kell pihennem. Forog velem a világ. Izzadok, mint kurva a templomban. Bakker még a piát is sikerül ügyetlenül elejtenem, hangos csattanással törik ketté. Zeng tőle a lépcsőház, ennyit a gyanútlan lopakodásról. Futni nyilván nincs energiám, de amint meghallom a zár kattanását, gyorsabb tempóra kapcsolok. Csak az hiányzik, hogy valaki így lásson.
“The problem ain't they're never good but problem's power takes the mind. Don't let this heart turn into stone, don't let these lights burn me alive; hold on to me, don't give up on me.”
Egy részem azért kifejezetten örülni fog, ha Yana végre a kiságyában viháncol majd, gondolom, miközben elkínzott sóhajjal hátratúrom a hajam és megnézem az időt a telefonomon. Nem aludtam sokkal többet, mint az éjszaka folyamán, de már megint szaladhatok a mosdóba. Nem is kell a kiságyában lennie; elég lesz, ha valamelyikünk kezében rugdalózik ahelyett, hogy a hólyagomon gyakorolná a jobb horgát. Lucifer természetesen az ajtóig kísér és ott szobrozva meg is vár – szerintem be is jönne velem, ha hagynám –, ezért megérdemel egy kis fülvakargatást, mielőtt a kezembe venném a telefonomat. Írok Dave-nek egy üzenetet, csak mert tudom, hogy ez megmosolyogtatja majd és remélhetőleg eltereli egy kicsit a figyelmét.
Szerinted hol kezdődik az egészségtelen számú pisilés egy nap?
Hiányzol. Főleg a lefekvés előtti lábmasszázs, de azért egy kicsit Te is.
Már éppen belekezdenék egy újabb hülyeség pötyögésébe, amikor meghallom a gyanús hangokat a lépcsőházból. Azonnal felkapom a fejem és ekkor látom meg, hogy Lucifer már az előszoba felé közelít, a füleit hegyezve. A szívverésem akaratlanul is megugrik, de nem fagyok le. A kezem ügyében tartom a telefont, hogy szükség esetén leadhassam a vészjelzést Davidnek is; a mobilt a farzsebembe csúsztatom, miközben hangtalanul feltolom magam a kanapéról és nesztelen léptekkel az egyik szekrényhez lépek. Az ott elrejtett Glock Dave nevén van – nyilván –, de nem véletlenül felejtette itt. Az üvegcsörömpölést már a bejárati ajtónál hallom meg. Ujjaim megszorulnak a fegyver markolata körül, Lucifer pedig halkan morogni kezd az oldalamnál, míg belenézek a kitekintőbe, ám nem igazán látok semmit... csak két lábat a lépcső alján. Amik gyanús darabossággal mozdulnak meg. Csapda? Luciferre pillantok. A motoszkálás folytatódik, de nem közeledik az ajtó felé. A mobilom rezzen egyet a farzsebemben, de most még nem tudom megnézni Dave válaszát. – Maradj mellettem – suttogom Lucifernek, miközben kinyitom a biztonsági zárakat a bejárati ajtón. Nem gondolom, hogy fényes nappal érkeznének, ha megtaláltak volna, de nem sok okom van nem a legrosszabbat feltételezni, ezért kiélesedő érzékekkel, a Glockot határozottan a kezemben fogva lépek ki az ajtón. A hangtalanságom odalett az ajtó nyitásával, de arra is fel vagyok készülve, hogy szükség esetén azonnal elrejtsem a fegyvert; mintha nem lenne egyébként is elég furcsa látvány egy terhes nő, kilencmilliméteressel a kezében. Lucifer szinte a lábamhoz szorítja nagy testét, ám ahogy ráfordulunk a lépcsőre, a legkevésbé sem az a látvány fogad, amitől tartottam. Tekintetem másodpercek alatt méri fel a jelenetet, annak minden részletével. Másoknak valószínűleg percek kellenének, hogy összerakják a képet, de az én tapasztalatommal ennyi is bőven elég. Már csak azért is, mert mintha saját magamat látnám egy másik életből. – Ben zona... – mormogom az orrom alatt egy what the fuck helyett. Lucifer morgása felhangosodik, és ha ezzel magunkra vonja a nő figyelmét, én pedig megpillanthatom az arcát, a pont véglegesen kikerül a képről alkotott mondatom végére. Az épületben lakó összes ember arcát ismerem, legyenek akármilyen csendesek és feltűnésmentesek. Főleg azokat ismerem, akik csendesek és feltűnésmentesek. Én is az voltam. A fejem mozdítása nélkül pillantok körbe a lépcsőházban; egyelőre egyedül vagyunk, de fényes nappal ez ki tudja, mennyi ideig marad még így. A lépcsőn hagyott nyomokból ítélve pedig az is kérdéses, a nő meddig lesz még életben. Engem is Joe-nak kellett megmentenie. Felrémlik előttem az emlék, amikor kis híján a vesztembe rohantam, amiért halottnak hittem Davidet és teljesen elvakított a bosszúvágy. Lassan leengedem a Glockot a testem mellé, felszabaduló kezemmel pedig megérintem a heg helyét a pólómon keresztül, a hasam oldalán. Én is meghaltam volna. Csettintek egyet a nyelvemmel. – Lucifer! Ül. Marad. – A kutya hatalmas teste engedelmeskedik a parancsnak, de sötét szemeit nem veszi le a nőről. Feltartom mindkét kezem a nő irányába, jelezve, hogy nem jelentek rá veszélyt, aztán lassú mozdulattal, a szeme láttára biztosítom vissza a Glockot és dugom a nadrágom derekába. – Hadd segítsek. A hangom nyugodt, nem kérlelő és nem is parancsoló, szemeim pedig ugyanúgy figyelik a nőt, mint Lucifer, én viszont vele ellentétben lassú léptekkel felé is indulok. Nem számítok arra, hogy kapva kapna az alkalmon, sőt, biztos vagyok benne, hogy elküld a búbánatos francba – én is ezt tettem volna –, de lepereg rólam. Abban is biztos vagyok ugyanis, hogy jelen állapotában még a nagy hasammal is lefutnám. – Bármelyik pillanatban bejöhet valaki a lépcsőházba – intek fejemmel a bejárat felé, miközben lassú léptekkel felé haladok, még mindig feltartva a kezeimet. – Ha meglátnak, minimum mentőt hívnak, de szerintem nem fogod megúszni a rendőröket sem – folytatom. Tekintetem a hasára siklik, látom, hogyan csordogál elő lassan a vér az egyébként is véres ujjai között. – Nem fogok feltenni kérdéseket, ha te sem kérdezel semmit, de ha nem varrom össze azt a sebet perceken belül, el fogsz vérezni – nézek a szemeibe még mindig sztoikus nyugalommal. Nem vagyok az a kifejezett hőstípus és nem is fogok neki könyörögni azért, hogy segíthessek rajta. Az ő döntésének kell lennie; ha azt választja, hogy itt akar meghalni a lépcsőházban, én visszasétálok és úgy fogok tenni, mint aki nem látott és hallott semmit, ha viszont élni akar és belátja, hogy erre az egyetlen esélye én vagyok – mert akármi történt is, nem véletlenül nincs épp egy kórház sürgősségijén és fogadni mernék, hogy nem jutna már el a saját lakásáig –, akkor segítek neki és majd aztán teszünk úgy, mintha nem történt volna semmi. Hagyom, hogy ezeket a nyugodt arckifejezésemből és a rezzenéstelenül figyelő szemeimből olvassa ki. Amennyiben a sejtéseim igazak, ő sem teljesen hülye; tudni fogja, hogy egy láthatóan már nagyon terhes nő, aki felemelt fegyverrel óvakodik elő és gyerekjátékként kezel egy maroklőfegyvert, aztán meg sem rezzen a látványától, ugyanúgy nem hétköznapi és nem természetes, mint maga a látvány.
- Menj gyorsabban! - Ordítok a sofőrrel, aki akció filmbe illő ügyességgel kerüli ki a forgalomban elénk keveredő autókat. - Elütöttél te balfasz. - - Nem akartam. Ne-ne nem is láttam… Kiugrott a kocsim elé. - Pirosat kapunk. - Ne hívjak inkább mentőt? - Amennyiben nem tartja a sebességet, inkább a ravatalozót kellene. - Jó legalább eltudnom nekik mondani, hogy direkt elgázoltál. - Az enyhén kopaszodó taxis bevándorló, nem kell ehhez nagy gógyi, leveri a víz amint fenyegetni kezdem és megint azon a fura pergős nyelven kezd el szövegelni. Taktika volt semmi több, de annak kiváló. Az út hátralevő részén olyan mély nyomást gyakorolok rá, hogy többé a sem a kórházat, de a mentőt sem hozza fel, mint lehetséges opciót. Azzal is kénytelen egyetérteni, miszerint ő ütött el, nem pedig én voltam az, aki őrült módján kivetette magát elé. Napi tipp: nem tudsz fogni taxit? Hát ugorj ki elé. Szívesen. Nem vagyok orvos, de fájdalom alapján, ha nem is tört el; megrepedhetett a bordám, valamint az sem tartom kizártnak, hogy enyhe agyrázkódásom van. Mindezek eltörpültek a szúrt sebem mellett, melyet Lucy, Ramiz volt halott könyvelője ejtett rajtam a saját kibaszott konyhájában. Teljesen lebecsültem a csajt és nem azért, mert szőke, nem vagyok ennyire előítéletes, de vaságyastól alig lehetett több negyvenhét kilónál és legalább egy fej magassági előnyre tettem szert. A bige baromi észbontó volt, ízig vérig bombázó, kőkemény bomba seggel, angyalian bájos, lágy arcvonásokkal, s habár heterónak vallotta magát, sikerült megrontanom. Mennyei villás reggelit rittyentett össze miután az egész éjszakát végig keféltük, üres hassal mégsem tanácsos dolgozni ugyebár. Megérdemelte a búcsú reggelit. Elszabadultak az indulatok és vadul küzdött az életéért. Hihetetlen mire képes a túlélési ösztön… Lucy is kétségbeesett mennyire pulzál benne az élni akarás vágy, s miután rádöbbent, mit tett, sokkba esett és hiába ordítottam vele, hogy ne húzza ki a kurva vajazókést, megtette. Cserébe szétvertem a fejét a kenyérpirítóval. Enyves kezű Lucy Lockwood többé nem volt szép, de megfizette árulásának árát. Ne szórakozz az albán maffiával, mennyi vérnek kell még folyni, hogy megtanulják? A könyvelőnő esete bizonyára nagy port fog kavarni, s példát statuál. Nem bánnám, ha pár hónapig nyugtom lenne. Mostanság igencsak megnőtt az áldozataim száma, kezdtem kiégni. Esténként mikor senki sem lát és magányosan, kimerülve a párnára hajtom a fejem, néha átfut az agyamon, hogy talán jobb lett volna megdögleni. Szénné égni. Semmivé válni. Volt, hogy alkohol mámorosan zokogva pisztolyt dugtam a torkomba. Az öngyilkosság azonban a gyávák menedéke, rólam pedig sok minden elmondható, de hogy gyáva legyek? Ki van zárva. Szüleim évekig kezeltek kutyaként. Míg a velem egykorúak iskolába jártak, nekem otthon kellett maradnom, hogy mentálisan beteg, részeg apámat ápoljam. Persze ez csak a fedősztori volt, valójában csak arra kellettem, hogy két sör között ne unatkozzon. A fotelja mellett kellett kuporognom, kiszolgálnom, ha úgy kívánta és ha hangosan vettem a levegőt a kelleténél levitt a pincébe játszadozni. Küzdöttem. Minden egyes lehetőséget megragadtam a szabadulásra. Mindig ugyan az lett a vége. Úgy elbánt velem az a senkiházi faszfej, hogy azt hittem ebből nem épülök fel, de felépültem. Újra és újra. Annyi mindent átéltem, nehogy holmi barbie baba keze által alig pár centis seb okozza a vesztem. Ha ezen túl leszek, mindent is tagadni fogok. Baromi ciki, csorbát ejtene a hírnevemen. A lépcsőházban fellélegzem, nehezén túl vagyok - és még csak be sem fejezem a gondolat menetem véres ujjaim közül kicsúszik az üveg. Tetőtől talpig egy merő fájdalom vagyok, alig állok a lábamon, ennyi malőr belefér, nem? Kemény két lépcsőfokot teszek meg. Nem fordulok egyből a hang irányába. Elnyújtottan zihálok, nyögök a vállamat a falnak vetve. Túlzottan elgyötört állapotban vagyok, hogy megpróbáljam leplezni a vonásaimra ki ült megdöbbenést. Valaki kaparja össze az állam. A kutya sem bizalomkeltő, biztosra veszem, hogy letépné az arcom a gazdája utasítására, de nő még érdekesebb. Mindig megjegyzem a csinos pofikat. Láttam már valahol, egyelőre nem villan be az emlék, de mintha kölcsönös lenne a reakció. Még nem volt alkalmam találkozni lakókkal, tudtam ugyan hogy alsó szinten egy házaspár él, nekik szemben egy idősebb özvegy öregasszony, de ennyi. Mozdulatlan szemgolyókkal farkasszemet nézek a fegyverrel. Lélegezni is elfelejtek. A Glock igazán jó választás, nekem is van egy. Nagy teljesítményű lőszert tüzelő fegyver igen könnyű, és nagyon rövid, két ujjal fogható markolata van. Gyenge női kézben sorozatos elakadások, kivetési hibák következnek be. De amilyen határozottan fogja rám, nála ez biztosan nem fordulhat elő. Leszúrt a randi partnerem, hajlesszel csöveztem, elütött egy taxi, és mindez nem elég, a pokol kutyája és annak terhes gazdája fog rám fegyvert, majd ajánlja fel a segítségét. Résnyire szűkült szemmel mérem fel tetőtől talpig, kicsit oldalra döntöm a fejem, hogy valóban két szememmel győződjek meg róla, hogy stukker, nadrágjába kerül. - Nem szorulok a segítségre. - Szűröm ki fogaim közül vacogva. Olyan hideg van. - Baszki ne okoskodj. - Nyitom a szám, hogy tovább ellenkezzek, de igaza van. Tehetetlenségemben és fájdalmamba felmorranok. Játszhatom a rideg nagylányt, ha közben meg kurvára elvérzek. Lenézek a kezeimre, milyen szépen csordogál a vérem. Élénk vörös, pedig feketének kellene lennie, mint a rémtörténetekben a szörnyetegeknek. Nincsenek kérdések, pedig nekem volnának. Miért segít? Mi lát, ha rám néz, ha nem veszélyt? Mitől ilyen baromi nyugodt, mikor nekem úgy dobol a szívem, hogy mindjárt áttöri bordáim ketrecét. Kénytelen leszünk megbízni egymásban. - Van vodkád? Bármilyen alkohol? - Ezt veheti beleegyezésnek, kimondani nem fogom, túl büszke szar vagyok. Tétován a kutya felé bökök fejemmel. Lucifer. Milyen találó név. - Aztán nem ám letépi az arcom…? - Bizonytalanul, idegőrlően lassan haladok lefelé. Meg-meg inognak sportcipőbe bújtatott lábaim. Gyenge vagyok és szabályosan reszketek. Előre engedem, hölgyeké az elsőbbség, vagy mi a szösz, de ahogy én, úgy te sem vagy az, ugye? A hölgyek nem fognak hidegvérrel stukkert az alig négy hete beköltöző szomszédjukra. Fel kellene dobnia, egy átlagos ember ezt tenné. Hasonszőrűek vagyunk ebben teljesen biztos vagyok. Felkellette az érdeklődésem és ez neki nem biztos, hogy jót jelent.
“The problem ain't they're never good but problem's power takes the mind. Don't let this heart turn into stone, don't let these lights burn me alive; hold on to me, don't give up on me.”
Az életemnek azt a részét ma már átkozom, de ha van valami pozitív, amit elmondhatok róla, az az, hogy sokat tanultam. Nem Dorontól – az a nyomorult faszkalap csak a parancsok osztogatásával járult hozzá az életem azon szakaszához –, a kiképzések alatt elsajátított ismeretek és a megszerzett tapasztalat elegye tett azzá, ami voltam. Lényegében egy hitelesített bérgyilkossá, igen; sosem leszek képes lemosni a kezeimre tapadó vért, azonban jelen helyzetemben is hálás lehetek minden másért, amit kamatoztatni tudok. A hidegvéremért. A képességért, hogy pillanatok alatt értékelni tudok egy helyzetet és ugyanilyen gyorsan döntést tudok hozni. David ezért nem dicsérne meg, gondolom, miközben ahelyett, hogy hátat fordítanék a helyzetnek, mondván szerencsére nem értem jöttek, én felajánlom a segítségemet. Jogos lenne a kérdés, hogy miért segítek; talán sokat változtam, de az a veszély nem fenyeget, hogy hirtelen irgalmas szamaritánussá váltam volna. Nem tudnám megmondani, pontosan mi szólít meg a jelenetben. Talán csak túlságosan magamat látom benne. A szám sarka alig észrevehető mosolyra rándul, amikor ellenkezni kezd velem, pont, ahogy sejtettem. Pont, ahogy bármilyen magunk fajta tenné. Nem reagálok a sértésre, inkább elteszem a fegyveremet és hagyom, hogy végig tudja követni a mozdulatot a szemével. Nem adok neki magyarázatot arra sem, hogy miért segítek neki, inkább csak azt magyarázom meg, miért lenne tanácsos elfogadnia. – Van – bólintok egy rövid felelettel. David valószínűleg nem adna neki, ahogy nekem sem adott, amikor meglőttek, de nem fogok nekiállni papolni az alkohol vízhajtó hatásáról, mert valószínűleg úgysem érdekelné. Elfogadom ezt amolyan beleegyezésnek, egyébként; nem gondolnám, hogy ő az a bájcsevegős fajta lenne, főleg ebben az állapotban. Követem a pillantását és röviden megsimítom a továbbra is fegyelmezetten ülő Lucifer fényes szőrét a fején. – Nem fog bántani, ameddig nem próbálsz meg rám támadni – felelem egyszerűen. Lucifer rám pillant, én pedig fejemmel a nő felé intek, amikor látom, milyen nehézkesen indul el. Én nem vehetem át a terhet Yana miatt, de Lucifer erős, hatalmas és stramm állat. Luci már morgás nélkül közelíti meg a nőt. – Rátámaszkodhatsz, ha akarsz – szólalok meg, de győzködni ismét nem fogom. Amennyiben bizalmat szavaz nekem és a kutyának, Lucifer odamegy hozzá, mellé érve pedig megfordul és várakozni kezd, de ha nem akar élni a lehetőséggel, visszahívom magam mellé Lucit és míg ő egymaga levánszorog a lépcsőn, én a lépcsőházat tartom szemmel. A tekintetem meg is akad a vérfoltokon, amit a lépcsőn hagyott. Ezt nem lesz idő feltakarítani, ha időben akarunk cselekedni. – Szerepelsz valamilyen nyilvántartásban? – teszem fel a kérdést úgy, mintha csak azt kérdezném, esik-e kint az eső. Ha tényleg hasonlóak vagyunk, hiába is vennének mintát a vérből, soha nem találnának egyezést a DNS-ével. Legjobb esetben mondjuk senki fogja megtalálni – vagy jelenteni – a vérfoltokat. Amikor a nő mellém ér, olyan átható és gyomorforgató hajléktalan-szag csap meg, hogy egy pillanatra azt hiszem, visszatérnek a reggeli rosszulléteim is. Yana kényelmetlenül fészkelődni kezd odabent, én pedig elfintorodva fordítom félre a fejem. – Mi a szar? Ez a te kabátod? – Akármit is válaszol, ha válaszol egyáltalán, megrázom a fejem. – Akkor ezt most szépen levesszük. Keresek neked takarókat, de ebben nem jöhetsz be – jelentem ki. A gyorsaság jegyében segítek is neki megszabadulni a bűzbombától, ha hagyja, aztán a hányingeremet visszafojtva egyszerűen behajítom azt a lépcsőforduló alatti lyukba. Bemegyek a lakásba, tartom neki az ajtót, és amint mindhárman odabent vagyunk, már csukom is be magunk mögött. Előresietek – kétségtelenül gyorsabb vagyok nála –, és mire ő beér az előszobából, én már a konyhaszekrényből előbányászott dugivodkát nyomom a szabad kezébe. A sors iróniája, hogy nekem is az a kedvencem, de ezt nem árulom el neki. – Kanapé – mutatok az említett berendezési tárgy irányába a nappaliban. Mire ő oda tudja vonszolni magát, nekem van időm előszedni az összes takarót az előszobaszekrényből, így megelőzve őt hármat rá is terítek a kanapéra, hogy ne közvetlenül azt vérezzük össze. Amint leüt, vagy inkább -roskadt a kanapéra, segítek neki el is feküdni, amire a szédülés miatt nyilvánvalóan szüksége van. – Bírod a fájdalmat, igaz? – kérdezem rápillantva, miközben egy takarót rá is terítek, hogy melegen tartsa a testét. Ha igazolja a sejtésemet, egyszerűen csak bólintok és a fürdő felé indulok, hogy előkerítsem a vészhelyzeti készletet: elsősegély-dobozt, tűt és cérnát. Lucifer ott marad vele amolyan biztosítéknak és őrnek, de én sem váratom meg. Nem úgy néz ki, mint akinek egyébként is sok ideje lenne várakozni.
Nemes egyszerűséggel elsétáltak mellettem a város pulzáló szívében, a kibaszott nyílt utcán, volt aki rezzenéstelen arccal átnézett rajtam, mintha nem léteznék. Valóban nem is léteztem, a halotti bizonyítványom szerint legalábbis. Az irgalmatlanság nem új keletű fogalom az életemben. Hét éves koromtól tudom, hogy van kegyetlenség a világon, - saját bőrömön tapasztaltam és két szememmel láttam. Megdöbbentő, hogy nevelőszüleim, akiknek tulajdonképpen még a széltől is óvniuk kellett volna a traumám után, mennyire élvezték a kínzásomat. De az igazán megdöbbentő az, hogy Mesterem ma is készséggel gyötör, testileg – szellemileg, s elérte, hogy valamilyen szinten már elvárjam; igényeljem. A megaláztatást, a vele járó fájdalmat, a szavakkal ki nem fejezhető furcsa extázist, az alárendeltség mindent formáját. Belém nevelte, hogy minden egyes idegszálam beteges módon, mohón sóvárogva vágyja a fájdalmat. Élvezze. A sejtjeimbe hatolt tébolya, éhes féregként rágta magát egészen a lényeim legmélyéig, a lelkemig. Csordultig megtöltött sötétséggel. Visszafordíthatatlan volt a károsodás. - Nem foglak bántani. - Szemforgatással nyomatékosítom ígéretem. Két kezemen nem tudnám megszámolni hányszor hágtam át valahányszor csak valakinek ezt mondtam. És akármennyire is édesen áll neki a pocak, ha helyzet úgy kívánná nem lennék rest megvédeni magam. Ilyen ez a pop szakma. Ha szükségszerű “beleharapok” a felém nyújtott segítőkézbe. Túlélés mindenekfelett. Ez vagyok én; a két lábon járó önzőség. Ezért vagyok még itt. Nem vagyok hozzászokva a kedvességhez, az önzetlen segítséghez, ahhoz meg pláne nem, hogy rászoruljak. Nincsenek barátaim, még házikedvencem sem, a hűtőben pihenő minőségi vodkán kívül senki nem vár haza. És ez jól van így. Ugye jól?! Érthetetlen furcsa érzéseket vált ki a nőből előtörő óvó anyaiösztön. Gyermeki énem, mely időnként előbújt, csillogó szemekkel éhezte a törődést. Nem tetszett, hogy ezt váltotta ki belőlem. Kellemetlen érzést, mint egy épp beforrni készülő seb, amely megállás nélkül viszket és hiába vakarod, csak rosszabb. Miért segítesz? - Óhatatlanul ott ül az arckifejezésemben, a ráncokba szaladt homlokomon. Túlságosan elragadhatták az érzelmek, nem lenne olyan meglepő egy terhes nőtől. A hormonjaik felborulnak és ha hihetünk annak, amit mozivásznon elénk tárnak egy egyszerű mosópor reklámon is képesek órákon bőgni. Nem tudhatom mi az igazság, sosem voltam terhes és ami azt illeti nem is leszek, a drága apám tett róla, hogy életem hátralévő részét meddőn éljem le. Akadt előnye, nem kellett fogamzásgátlóra, óvszerre költenem; és a Mesterem fülét rágni, hogy húzza ki időben, amennyiben nem akar váratlan meglepetést. Ki akarna gyereket egy szörnyetegtől? Mégis arra eszmélek, hogy irigykedve sandítok hasára, majd a kutyájára, melybe bele is kapaszkodok, hogy azt néhány métert bukfencezést kizárva tegyem meg. - Baszkinem. - Hadarom kurtán, a fájdalom kínoz, habár alapjáraton is bunkó paraszt vagyok. - Bocs kibaszottul végem van. - Halvány lilám sincs miért magyarázkodom, de valamiért mégsem hagyja nyugodni a lelkiismeretem bunkó stílusom. Mi a fasz? A halál árnyékában megtébolyodom? Nehogy megkérjem, hogy hívjon papot és kedvem támadjon meggyóni. - Ne aggódj a nyanya nem csupán süket, de rosszul is lát. Elment megsétáltatni a macskáját, - Nem nyelvbotlás az özvegy öregasszony napi háromszor pórázon levitte a dögjét, ha nem két szememmel látom el sem hiszem. - Később feltakarítom. - Foltozzon össze és eltűntetem a gyanús nyomokat. Nem kell a pletyka. Ezúttal jó lenne hosszabb ideig megvetni valahol a lábam. Sokat költöztem, kezdtem unni a csomagolást. - Anyámé volt, ebben halt meg. - A humorom haláli. - Ha tetszik neked adhatom. - Még félholtan is ontom magamból az ízléstelen sötét vicceket. Kelletlenül kibújok a kabátból, felszisszentek, mintha puszta érintése is fájdalmas volna és finoman rácsapok a felém közeledő mancsokra. Hátrébb az agarakkal, még oda a megmaradt büszkeségem maradék morzsája. Megszoktam már a szagot nekem fel sem tűnt, hogy bűzlők, mint három napos hulla a nyári hőségben. Zsebeiből kiveszem a kellékeim: lopott cigit, a fojtózsinórt azonban át nyújtom a bizalmam jeléül. Fegyver nincs nálam, (kár lett volna bigére pazarolni az ólomot) felőlem meg is motozhat mielőtt az otthonába enged, nem fog találni semmit, maximum egy pillangókést a bokámra erősítve. Ekkora pocakkal úgysem tud lehajolni. Lassú, cammogó tempóban követem, de olyan gyorsan nyúlok a vodkáért, hogy kishíján előre bukok. - Ugye tudod, hogy az alkohol nem tesz jót a gyereknek?! - Próbálom oldani a feszkót a magam elbaszott stílusában. Elbotorkálok a kanapéig, ami pont olyan kényelmes, mint amilyennek látszik. Nem marad energiám visszautasítani a további segítséget, hagyom, hogy tegye a dolgát. Mielőtt vízszintbe helyezkednék, bordáim elviselhetetlen sajgásba kezdenek, jól meghúzom hát a vodkát. Felületesen körbe pillantok. Otthonos, ízléses szoba. Megint elkap az furcsa epekeserű érzés; az irigység. Otthon melegének hiányérzete. Olyan életet él, amelyet én valószínűleg soha nem fogok. Bólintok és hihetetlenkedve nézek végig a takarón, ami immáron beborítja reszkető testem. Puha és jó illata van. Egyszerre vagyok hálás és nagyon összezavarodott, na meg a vérveszteségnek köszönhetően túlságosan érzelgős. Kiöltöm a nyelvem Luciferre, nem bírom, hogy figyel. - Ha kipurcanok ebben a takaróban áss el. - Szüntelenül vacogok, sokkal szarabb állapotban vagyok, mint fél perccel ezelőtt. - Miért segítesz? - Szemeim elnehezülnek, nehéz éberen maradnom, de félek, ha lecsukom többé nem nyitom ki. Beszélj hozzám. Hazudj. Mondj bármit, csak kösd le a figyelmem.
“The problem ain't they're never good but problem's power takes the mind. Don't let this heart turn into stone, don't let these lights burn me alive; hold on to me, don't give up on me.”
Egyetlen pillanatig sem hiszem el a nő ígéretét, és nem csak a trust issues miatt; ha abból indulok ki, hogy nagyon hasonlóak lehetünk, pontosan tudom, hogy ő sem fogja kétszer meggondolni a dolgokat, amennyiben veszélyben érzi az életét, legyen ez a feltételezés jogos vagy sem. Mondjuk inkább úgy, hogy tulajdonképpen neki sincs oka megbízni bennem. Lucifer ösztöneiben viszont bízom. Ez persze nem olyasmi, amit meg akarnék osztani vele, vagy egyáltalán olyasmi, amiről azt hinném, beszélgetni szeretne. Nem hiszem, hogy valamelyikünk is beszélgetni szeretne, ami azt illeti; ő nem akar a lépcsőn fekve elvérezni, én meg nem akarom, hogy elvérezzen. Ilyen egyszerű. Emiatt az egyszerűség miatt nem válaszolok a szemeiben megülő kimondatlan kérdésre sem – ameddig nem keresem meg a választ a kérdésre, egyszerű is marad a helyzet. Én sem kérdezek semmit, mert azt gyanítom, neki addig egyszerű, ameddig nem kíváncsiskodok, miért néz a hasamra és Lucira úgy, ahogy. A nyers stílusa már-már megmosolyogtat, mert nemhogy nem veszem magamra, de olyannyira magamra emlékeztet valamikor régről, hogy szinte nosztalgikus érzések öntenek el. – Nekem nem kell becsomagolnod, amit mondani akarsz – nyugtatom meg, és egy bólintással veszem tudomásul, hogy nincs mitől tartani. – Senki miatt nem aggódom, ha nem tudnak beazonosítani – felelem, miközben már megyek is előre az ajtóhoz, hogy kinyissam nekik. Nem kérdezem meg, miért nem tudnák azonosítani. Hivatalosan meg sem születtél? Ja, hogy megrendezték a halálodat? Milyen dátum áll a halotti bizonyítványodon? Erről majd beszélgetünk a következő teadélutánunkon. A lakásba mégsem jut be ilyen könnyen, ugyanis az ajtóhoz érve megcsap a szaga, vagy legalábbis a kabát szaga, és valószínűleg mindketten hálásak lehetünk, hogy már a harmadik trimeszterben vagyok, mert így nem dobom fel az amúgy is ütős kombót még egy kis hányásszaggal is. Az viszont nem kérdés, hogy a kabát nem jöhet be a lakásba. Jövő hónapig sem tudnám kiszellőztetni a szagot. A félig költői kérdésemre mondjuk így is olyan választ kapok, hogy a szám sarka akaratlanul is felfelé rándul. – Kedves tőled, de szerintem megleszek nélküle – utasítom vissza az ajánlatot, és már nyúlok is, hogy segítsek lehámozni róla a bűzbombát. Vagy nem. Értek én a finom hessegetésből, sőt, hálás vagyok, amiért nem egy késsel legyintette meg a kezeimet, vagy ilyesmi. Elhúzom a közeléből a kezeimet, feltartva felé a tenyereimet is, és csak akkor mozdulok fel, amikor felém nyújt valamit. Fojtózsinór. Elmosolyodom. Nem motozom meg – nem is nagyon tudnám a felsőtesténél lejjebb, pedig ha egy kicsit is konyít a szakmához, minimum az egyik lábára rá van szíjazva valami –, csak előremegyek, amint megszabadult a kabáttól és bezárult mögöttünk az ajtó. A vodkát szó nélkül a kezébe nyomom, a kérdésével pedig ismét sikerül mosolyra bírnia. – Tényleg? A fenébe. – A hangom érzelemmentessége csak erősíti az iróniát, de még nem tartunk ott a barátságunk szivárványhídján, hogy beavassam a vodkával kapcsolatos saját emlékeimbe. Főleg nem David emlékeibe. Szerencsére van időm leteríteni a kanapét, duplán, mielőtt leroskad rá, így megkímélem magam attól, hogy újat kelljen vennem. Miközben a harmadik takarót ráterítem – ezt már azért, hogy melegen tartsa, nem a kanapé védelmében –, tekintetem átfut rajta, elraktározva a fájdalomtól önkéntelenül megránduló vonásait és az azokhoz tartozó árulkodó mozdulatokat is, amelyek megmutatják, nagyjából hol és mi fájhat neki. Az első viszont a vágás vagy szúrás a hasán. Ha azt nem varrom össze gyorsan, más miatt nem is kell majd aggódni. Miközben a fürdőszobába sietek, nem fordítom vagy takarom le a fényképeket; már túl késő lenne, és egyébként sem hiszem, hogy számítana. Nem tudom, mióta lakhat itt pontosan, de valószínűleg már látta Davidet is – vagy ha nem, hát fogja. A szükséges kellékekkel felszerelkezve térek vissza a nappaliba, és igyekszem nem nevetni azon, hogy épp visszahúzza a Luciferre öltött nyelvét, miközben Luci már-már vidáman nézi a mutatvány után. – Nem igazán tudok már ásni – felelem szenvtelenül, a hasamra mutatva. Lepakolok a dohányzóasztalra, nagyjából a hasa vonalában állva meg a kanapé mellett, aztán az asztalra támaszkodva egy kimért, de hatékony mozdulattal letérdelek. A kérdése épp a mozdulat végén ér; szemeimet az övéire fordítom, és egy másodpercig csak némán figyelem. – Mert magamra emlékeztetsz – mondom ki végül az igazságot, vagy legalábbis egy részét. Rögtön munkához is látok, és ha közben bármikor meg akarta állítani, ezúttal én hessegetem el az ő kezét. A takarót csak a sérülés területéről tolom el, hogy őt továbbra is melegen tartsa, aztán felgyűröm a felsőjét, hogy rendesen rálássak a sebre. – Egyszer engem is egy vadidegennek kellett összefoltoznia. Tulajdonképpen ugyanígy jártam – szólalok meg újra, csak hogy szóval tartsam. A tekintetem néha fel-felemelem rá, hogy lássam is, magánál van-e még. – Ez csípni fog – figyelmeztetem, miközben gézlapokat simítok a seb mellé, hogy felfogjam velük a fertőtlenítő folyadékot, amit épp rálocsolok. – Egy másik alkalommal a férjem kapart össze. Vállon lőttek, a kádig még elvonszoltam magam, de utána nem tudom, mihez kezdtem volna egyedül – folytatom a figyelme fenntartását, miközben áttörlöm a sebet és a környékét, hogy jobban lássak. Miután felmértem a helyzetet, tiszta gézlapokat szorítok a szúrt sebre – nem kíméletesen, hanem kellő nyomást helyezve rá –, a másik kezemmel pedig a már lefertőtlenített tűért és cérnáért nyúlok. – Nem szépen varrok, hanem hatékonyan – közlöm vele, újra felpillantva rá, ellenkezésnek viszont most sincs helye. Nem Frankenstein szörnye lesz, de az biztos, hogy a helye meg fog maradni. Legfeljebb azt várom meg, hogy meghúzza a vodkás üveget, aztán felé nyújtom a magammal hozott fogkefét. Az ő döntése, hogy arra akar-e harapni, vagy a saját fogaira, én nem erőltetem; ha elveszi, odaadom neki, ha nem, visszadobom az asztalra, aztán a seb fölé hajolok.
Továbbra sem faggat és feszegeti a határokat felesleges kérdésekkel, melyekre kellemetlen válaszokkal szolgálhatnék. Hogy miért nem azonosíthatnak be, maradjon egyelőre az én titkom. Jobb is, ha nem megyünk bele részletekbe az Ő érdekében, még a végén elfolyna a magzatvize. Nem is az legfurább, hogy mindezek után is hajlandó az irgalmas szamaritánus játszani (erős a gyanúm, hogy a cipője befűzése is óriási gondot okoz számára, úgy, hogy már előre félek hogyan fog összefoltozni) - jobban zavarja a bűzölgő kabátom, mint maga tény, hogy akár halálos veszélyt is jelenthetnék, még meglékelve is. Szimpatikus. - Pedig pont a méreted. - Teszek utolsó próbát, hogy rábeszéljem, mielőtt kárba veszik ez a csodás darab, ami ráadásul olyan rücskös, hogy az eredeti színét sem lehet megállapítani. Szeme sem rebben a fojtózsinór láttán, mi több elmosolyodik, bízom benne, hogy nem áll szándékban kisajátítani, a kabáttal ellentétben a játékszereimre meglehetősen irigy vagyok. Kötődőm és ragaszkodom hozzájuk. - Majd kérem vissza. - Bezárja az ajtót, nem túl bíztató, de ameddig a kulcs a zárban marad, nincs probléma. Az első korty vodkából megállapítom, hogy kurva jó az ízlése, a csövestől lenyúlt szesszel össze sem hasonlítható. Elégedetten hümmögök köszönöm gyanánt. Már csak ezért is megérdemel egy ajándékkosarat, csak előbb éljem túl. Felmérem a terepet, persze csak szemmel, mert már a kanapéiig fájdalmas kínok közepette jutok el. A családi fotókon boldognak látszanak, aztán meg kitudja, lehet a férje egy seggfej, láttam én már tökéletes mosoly mögé bújt szörnyetegeket. Az én nevelő szüleim is normális házaspárnak tűntek. Aztán kiderült, hogy az apám egy beteg állat, aki csak azért fogad örökbe nehéz sorsú árvákat, hogy rajtuk élje ki gyomorforgató vágyait. A felesége; - mert anyának nem nevezhető ez a némber, - még betegebb volt, hogy mindezt tűrte. Persze nem volt hajlandó társa lenni, olyankor mindig barátnőinél házalt. Tudta mi zajlik a falak között, mégis úgy tett, mintha nem lenne épp ugyan olyan szörnyeteg... A ti otthonotok is sötét titkokat rejt? Lehet a mesébe illő kellemes légkört árasztó lakásuk is mese habbal, de fenébe is, mégsem szabott gátat az egyre eluralkodó fösvénységemnek. Ez nő, több érzelmet csalogatott elő belőlem, mint amennyit képes vagyok jelen állapotomban elviselni. Olyan érzelmeket, amiket gyengeségnek tekintek és ha lehet mélyen magamba temetek, hogy létezéséről is megfeledkezzek. Lehet mégsem kap ajándék kosarat, csak egy üveg vodkát, a gyerek egészséges fejlődésének érdekében. - A férjednek biztosan nem jelent problémát. - És ezzel tudtára adom, hogy bizony a fotókból nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy gyereknek apja is van és nem csupán a szentlélek szállta meg. Nem lenne jó, ha időközben befutna, kitudja mennyire díjazná a felesége mentőakcióját. Helyében úgy kibasznám magamat a küszöb elé, mint macskát szarni. - Belesétáltál a vajazókésbe? - Sejtettem, hogy hasonszőrűek vagyunk, még mindig baromi ismerős, de nem feszegetem a témát, nehogy meggondolja magát nekem itt “műtét” közben. Benne van a pakliban, hogy a vérveszteség csalja tévútra az elmém... - AKURRRRRRRVAÉLETBE! - Nahát tényleg “csípett”, de csak egy picikét. A kicsorduló könny a szememből, csupán a véletlen műve. Nem fáj, kemény vagyok, mint kádszéle. - Magunkfajtákra jellemző rendíthetetlen konokság... - Elmosolyodnék és még valamit hozzáfűznék, ha nem nyelne el pár másodperc erejéig a sötétség. A tű áthatol a bőrömön és egyből észhez térít. - Leszarom, csak ne hímezz rám virágokat. - Elfogadom a fogkefét és ráharapok. Felőlem nyugodtan folytathatja tovább a sztorizgatást, nyíljon csak meg előttem, hátha elszól egy-két információ foszlányt, amiből sikerült belőnöm, hol és mikor találkozhattunk. Nem követem végig a folyamatot, nem bírom a tű látványát. Luciferrel szemezek. Fegyelmezetten ül és figyeli minden rezdülésemet. Kell nekem egy ilyen, ha nem lesz tele a pofám, érdeklődöm a fajtája felől. Rá lehet szoktatni az emberi húsra? A disznó megeszik mindent is, kutyáknál van, amelyik kényes belű. Nem vagyok szakértő, a táncos kolléganőmtől hallottam ezt- azt; a punci nyaló macska méretű dögje bekajált valami szart és hetekig szorult antibiotikumos kezelésre. Úgy beszélt róla, mintha gyereke lenne, szánalmasnak tartottam... De ha hasznos, miért ne lehetne nekem is? Felé morgok, hogy hergeljem és teszteljem védőösztönét. Olyan vagyok, mint egy rossz gyerek, vállalom.
“The problem ain't they're never good but problem's power takes the mind. Don't let this heart turn into stone, don't let these lights burn me alive; hold on to me, don't give up on me.”
Valószínűnek tartom, hogy amint kitessékeltem a nőt az ajtón és örökre búcsút intünk egymásnak – mert ugye más opció nem nagyon van, és kötve hiszem, hogy David egyáltalán engedne megfontolni mást –, el fogok gondolkozni azon, hogy mégis mi a szent szar ütött belém, amitől átmentem Teréz anyába, de egyelőre ráfogom a hormonokra meg az anyai ösztönökre. És arra, hogy ha ez a nő elvérezne itt a lépcsőház kellős közepén, még a végén megpróbálnák a fejemre húzni a vizes lepedőt. Igen, ez jó indoknak tűnik. Az a bűzbomba mondjuk így sem jöhet be a lakásba, és amikor megpróbálja rám tukmálni – megint –, csak vetek rá egy sokatmondó pillantást – én sem mindig nézek szépen –, aztán egy határozott mozdulattal behajítom a lépcső alá, minél messzebb a lakás ajtajától és a szaglószervemtől. A fojtózsinórt elfogadom egyfajta elcseszett és törékeny bizalom záloga gyanánt, és az is hamar kiderül, hogy a kabáttal ellentétben azt nem igyekszik nekem ajándékozni. – Érzelmi értéke van? – kérdezek vissza könnyedén, már a vodka felé félúton, nem mintha szándékomban állna megtartani. Megvannak a saját készleteim. Ennek jegyében lobogtatom meg neki, miután átadtam a vodkát, és leteszem a pult sarkára; távozóban felkaphatja. – Itt fog várni. Előkészítem a terepet, mielőtt még a kanapé is csupa vér lesz és dobhatjuk ki az egészet, aztán kap magára is egy takarót – ezt az anyai ösztönökre fogom –, ami gyorsan a szívéhez is nő, mert mire visszajövök az eszközökkel, már meg is akarja tartani. Mondjuk, legalább nem nekem kellene kimosnom belőle a vért. Szemem sem rebben, amikor a férjemet említi, hiszen nem megvakult, csak a hasát lyukasztották ki. A képek ott vannak a polcokon és a falon, a gyűrűk pedig az ujjamon – voltak eddig, mert mellé telepedve az asztalra teszem azokat. Körülményes lenne megtisztogatni a vértől. – Feleslegesen ő sem szívesen ás, de ha okot adnak neki rá, akkor kifejezetten örömét leli benne – felelem könnyedén. Nem fenyegetés ez, puszta tényközlés; két kezem nem lenne elég megszámolni, hogy David hány embert tett el láb alól miattam, és tudom, hogy szemrebbenés nélkül tenné meg még ugyanennyiszer, ha szükségesnek érezné. Tudom, mert én is ugyanezt tenném érte. Mivel a kezemet már fertőtlenítettem a mosdóban az eszközökkel együtt, most már csak munkához látok és közben, ha már bevallottam neki a motivációm egy részét, megemlítem neki a saját hasonlóan elbaszott tapasztalatomat. A kérdésén elmosolyodom, bár nem nézek fel az arcára, mert már a sebet vizslatom és törlöm át. – Miért, te belesétáltál a vajazókésbe? – kérdezek vissza. Épp csak válaszolni nem nagyon adok neki időt, mert már jön is a figyelmeztetés, és utána várakozás nélkül billentem meg a fertőtlenítő folyadékot. Ha szerencséje van, épp kiötölt valami epés visszavágást és azzal elterelte a figyelmét, ha nem... Hát, ez egy nemnek hangzott. Nem kérek bocsánatot, csak felpillantva ellenőrzöm, hogy nem ájult-e el. Újabb anekdotával kötöm le a figyelmét, a konokság emlegetésére pedig újfent elmosolyodom, de nem mondok semmit, csupán egyetértően hümmögök egyet. Nem nagyon érünk rá beszélgetni, mert ez a szúrás kurvára vérzik, szóval inkább munkához is látok. A válaszára mondjuk halkan elnevetem magam, de a kezeim nem remegnek meg varrás közben. Nem kezdek bele újabb történetbe, mert annál azért én is okosabb vagyok, mintsem teljesen kiadjam magamat vagy magunkat, és egyébként is... a legrosszabb élményem, amikor Izraelből hoztak vissza, nem idegen füleknek való. Még akkor sem, ha nem gondolom, hogy ő ne tudná megemészteni. Ahogy sejtettem, másban is hasonlítunk, ő is jól viseli a fájdalmat – sőt, talán túl jól is, vagy beüthetett a vodka, mert meghallom, hogy morogni kezd, és felpillantva látom, hogy Lucit teszteli. – Tudod, nem véletlenül kapta a nevét Lucifer után – jegyzem meg nyugodtan, ezt sem véletlenül, ugyanis Luci már nem csak egész testében megfeszülve hegyezi a füleit, felhúzva az ínyére a száját, de már a fenekét is elkezdi megemelni. – Mint mondtam, nem vagyok hobbi plasztikai sebész, szóval ha kicakkozza az arcodat, azon nem fogok tudni segíteni – térek vissza a varráshoz. A figyelmem azért kétfelé oszlik, mert ha nem érti, miért figyelmeztettem, én szólok rá Luciferre, hogy maradjon nyugton, mielőtt tényleg kicakkozza a nő arcát. Szerencsére már nem kell sokáig megosztanom a figyelmem, mert a szúrás nem okozott túl széles sebet, így néhány öltéssel sikerül azt annyira összehúzni és rögzíteni, hogy jó legyen és a vérzés is elálljon. Áttörlöm a sebet és a környékét, aztán a kezeimet is, kenek az öltésekre antibiotikumos kenőcsöt, aztán leragasztom. – Ha nem lázasodsz be, könnyen át fogod vészelni – szólalok meg, kupacba gyűjtve az asztalon a véres gézlapokat. – Azért remélem, akárkitől kaptad is ezt ajándékba, megkapta, amiért odamentél – teszem hozzá az arcára pillantva. Valamiért kétségem sem fér ahhoz, hogy egy célpontnak lehetett szerencséje, és nem csak kocsmai verekedésbe keveredett fényes nappal, vagy ilyesmi.
Feszültség halovány jelét sem mutatja, vagy baromi jó színésznő, akár jómagam, vagy valóban van tapasztalta a hasonló szituációkkal. A mi történetünk nem fog annyival véget érni, hogy ellátja a vérző sebem, ebben biztos vagyok, túlságosan felkeltette az érdeklődésem. Hasznosak lehetnénk egymásnak, akár. Mondjuk, hogy én számára miben lennék hasznára, azt még nem tudom, de még bőven lesz időm kitalálni. Halálos nyugalommal rendezkedik, mintha a világ legtermészetesebb dolgára készülne ép. A barátságos nappali légkörét megtöri a fémes vérszag, a zihálásom és a fertőtlenítő átható maró illata. Már csak a netflix hiányzik és a pattogatott kukorica, és micsoda csajos délutánt csaphatnánk. Megjegyzésére elvigyorodom, ördögien, kihívóan. Ó, egyre érdekesebbek. - Mhmm izgi. Tekintsem burkolt fenyegetésnek? - Mindeddig nem különösen izgatott a férje, de ezután az elszólás után meglehetősen figyelemfelkeltő párnak ítélem meg őket. Elég érdekesnek, hogy kutakodjak utánuk... Az átlagos házaspár köntöse csupán álca? Tudtam, hogy itt valami bűzlik... Az asztalra helyezett gyűrűket sasolom, túlságosan félti, hogy csupán színjátékuk kelléke legyen, talán házasságuk valós alapokra épül. Érdekes, nagyon érdekes. A nő hidegvérével és tapasztalatával szöges ellentétben áll kerekedő pocakja. Mi a titkod? Kérdésre kérdéssel válaszolok elterelem a témát magamról, tekintheti taktikának, ösztönös védekezésnek, de valójában a kíváncsiság hajt. - Terveztétek, vagy kilyukadt a gumi? - Hogy lehet, hogy ennyire hasonlítunk ugyanakkor, mégis különbözünk? Otthon, férj, házikedvenc, baba, - egy olyan élet részei, amely számomra nem csupán idegennek hatnak, de épp olyan elérhetetlennek is. Életvitelemet tekintve teljeséggel összeférhetetlen. Nem is volt merszem ilyesmiről álmodozni, de azért titkon irigykedem, ennyi még belefér, elvégre a kemény szörnypáncél alatt, én is csak ember vagyok... Időnként vágyom a normális dolgokra, megértő társra, a megmentőre, aki gyökeresen megváltoztatja az életem és kirángat ebből az ördögi körből. Szép gondolat. Kár, hogy eladtam a lelkem az ördögnek. Nem ájulok el, de akadnak foltok az elmémben. Fél lábbal a sírban jártam és ha nem invitál be, nagy valószínűséggel nem értem volna meg a holnapot. Valahogy mégsem ráz meg a tudat, egészen furcsa tompaság kerít hatalmába, kellemes zsibbadás. Az alkohol és vérveszteség “kellemes” elegye. Alámerülök a testemet beborító fájdalom hullámainak fogkefével a fogaim alatt. Hősiesen tűröm és még a kutyáját is hergelem. Támadásra készülve feszül meg méretes teste, fogait vicsorgatva. Bűbájos. Úgy vigyorgok, akár egy gyerek, aki épp most készül borsot törni anyja orra alá. - Jóóól van na. Viselkedem. - De azért még egy utolsót felé morgok. - Baszki milyen harcias. Tetszik a védőösztöne. A fajtájára jellemző, vagy belé neveltétek? - Nekem is kell. - Ne, hogy lenyúljam a pihe-puha pléddel együtt. - Ugratom csupán, nem áll szándékomban megkockáztatni, hogy kitépje a karom. Üvegért nyúlok, ne, hogy kimenjen a hatása. Felé billentem, nem ám nekem szomjan hal. Meglepően gyorsan összefoltoz, elismerően nézek le a sebre, mielőtt bekenné és le is ragasztaná. Oké erre azért nem számítottam, de írjuk ezt is az anyaiösztönök számlájára. Nem ülök fel annyira azért még nem vagyok jó állapotban. Inkább csak figyelem, ahogyan rendet rak és nincs bűntudatom. A bátyámon kívül az elmúlt években senki se törődött velem, maximálisan kiélvezem a helyzetet amíg lehet. - Hát persze. És ha már itt tartunk neked is jövök eggyel. Kösz. - Nem fogom eldicsekedni, hogy tulajdonképp szétvertem a fejét a kenyérpirítóval, de azért eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis kikotyognám? Meglepné? Megijedne? Kötve hiszem. - Meddig teszünk még úgy, mintha nem lennénk ismerősök egymásnak? Nem tudlak hova tenni... de biztos vagyok benne, hogy nem először látlak. A csinos pofikat mindig raktározom. Segíts ki... Hol is futottunk össze? - Ülőhelyzetbe helyezkedem, hogy ha úgy határoz és kirakja a szűrömet a válaszok helyett, távozásra készen álljak. Persze ez korán sem lesz ilyen egyszerű, nem fogom ennyiben hagyni a dolgot. - Figyi. Nem akarok az életedbe áskálódni, de pocakod akkora, hogy kész csoda, hogy még nem pukkadtál ki. Talán neked is szükséged van barátokra...? Vigyázhatnék kutyádra, ha jön a gyerek. - Ördögi jószágra nézek, eddig nem sokat tettem annak érdekébe, hogy ne akarja letépni a búrám és így hangosan kimondva elbaszott ötletnek tűnik. Nem is értem mi a franc ütött belém. - Beütött a pia. Jó cucc. - Nyilván ez sok mindent megmagyaráz. - Jobb lesz, ha megyek mielőtt összeokádom a szép nappalitokat. -
Kezdőlap
New York lakosaiból teljesen kihalt az empátia, a segítőkészség, mindenki el van foglalva a saját nyomorával, s vakon, süketen, törtet előre a semmibe. Akár a szorgos 
