to: Matteo

Victor&Matteo

A régi barátokkal kapcsolatban az egyik legnagyobb áldás, hogy az ember megengedheti magának, hogy hülyét csináljon magából előttük.

Tompa dörrenések zaja töltötte be a szoba csendjét. Idegesítőek voltak, mintha Gaena nagyanyja megállás nélkül dobolt volna mellette azzal a jókora bottal, aminek segítségével a párnákból szokta kiűzni a tetemes mennyiségű port, minden áldott reggelen. Már épp morrant volna, hogy melyik eszement, őrült olasz érzi felettébb szórakoztatónak, hogy mit sem törődve az éjjeli baglyokkal, a kora reggeli műszakjának hódol olyan veszett pofátlansággal, mikor is rá kellett ébrednie valamire: ő adta ki magából a rejtélyes zajokat. Először természetesen Viola nénire gondolt, hiszen ki, ha nem ő volt a család ezen részére eső, legszorgalmasabb női egyed? Képes volt ötkor felébredni, hogy a kis családjának terülj-terülj asztalkámat varázsoljon.
Csakhogy, hamar rá kellett ébrednie arra, hogy nem a kedves rokon, annál is inkább ő volt a nem túl bizalomgerjesztő hangok forrása, de, legalábbis a kezéből folyamatosan kicsúszó, és a földön koppanó telefonja, ami tompa visszhangot vert a helyiségben.  
Matteo családjának amúgy bevett szokása volt a korai ébredés – ő maga ezt rémes szokásnak tartotta - a jelen szobában szunnyadó két srác kivételével, akik hőn áhított paplan-párna kettősüket, nem cserélték volna el, még egy frissen elkészült, kiadós, illatozó reggeliért sem. Ha délben katapultálta őket az ágy, akkor délben reggeliztek, amit közvetlenül, alig több mint két óra elteltével az ebéd követett. Egy volt a lényeg: kipihenjék az azt megelőző huszonnégy órájukat, hogy frissen, és üdén nézzenek farkasszemet az új nappal. Csakhogy, ez nem sűrűn jött össze. Mondhatni, egyre kevesebb alkalommal volt lehetőségük arra, hogy hódolni tudtak volna az alvás iránt érzett szenvedélyüknek.
Matteo különösképpen imádott „szuszókálni”, s tekintettel arra, hogy az elmúlt hetekben aligha volt lehetősége lubickolni eme felettébb Isteni kegyben, azt az egy napot mégis kivette volna „szabadságnak”, amennyiben valaki, – és nem is akárki - nem húzta volna keresztbe a számításait. Csak sokadszori próbálkozásra sikerült határozottabban rámarnia a telefonra, hogy annak folyamatosan zizegő, vadul rezgő hangzavarát elnémítsa. Nem szándékozott még csak ránézni se a kijelzőre, helyette lopva a mellette alvó Lucianora pillantott, ellenőrizve, hogy az, mit érzékelt az iménti, amúgy nem túl kellemes kis közjátékból? Egyáltalán tartja a kapcsolatot a külvilággal? Mikor a folyamatosan, ugyan abban az ütemben emelkedő és süllyedő hátával találta szemben magát, valamint a sötét üstökével tarkó tájékon, megnyugodott. Épp elég bosszúságot okozott számára már csak az, hogy ő felriadt, hát még, ha az okulárés haragjával kellett volna szembe találni magát. Ugyan olyan vaksi volt az, mint egy felszínre vergődött vakond, ha nem volt rajta a szemüvege, de abban a pillanatban egészen biztos, hogy a világ legpontosabb ütésével tenyerelte volna őt pofán. Jogosan, mondhatni, hiszen elfelejtette a létező legfontosabb dolgot: repülő üzemmódba állítani a készüléket.
Mellkasa előtt ölelve a párnát, szemeiből számon űzve az álmot igyekezett összeszedni magát, és nem csak látni, de vele együtt fel is fogni mindazt, amit Victor olyan lehetetlenül „Victorosan” karattyolt neki írásos formában.
- Persze… kislány… anyád picsáját, Fuentes! - halk horkantás szakadt fel belőle, feje ezzel egyidejűleg már esett is vissza az ágy fáradt, harcedzett matracára, ahonnan az éjjeliszekrényen oly’ mocskos elégedettséggel vigyorgó ébresztőórájának digitális kijelzőjét kereste. Az egymás után sorakozó számjegyek, nem sokkal az után váltottak, így már bizonyos volt, hogy három óránál valóban nem aludt többet, ami meg is látszott a karamellszín tekintetének fátyolosságán. Szeme alatt karikák sötétlettek, ujjai az előző napról rajtamaradt waxtól összeálló tincseit markolták. Mondhatni, lassan de biztosan elkezdett hozzászokni a „nem alváshoz”, és az ébredés fázisa egyre kevesebb időt ölelt fel, s addigra hozzászokott az „ágyból ki, fürdőbe be!” módszeréhez. Ez bizonyult számára a legbiztonságosabbnak, mintsem a hosszú percekig az ágy tetején való pislogás, amiből ismételt visszaalvás következett volna. Arra viszont nem volt felkészülve, hogy ezt mindennapi rendszerességgel kell majd űznie, kínlódva a kialvatlanságtól.
„Sietek, ahogy tudok!” – mást nem írt vissza, talán jobban is tette, hiszen ez alkalommal talán komolyabban a spanyol alá pirított volna, de legalábbis lett volna hozzá egy-két keresetlen szava – persze, ami késik, nem múlik - amiért jobb szórakozást se talált annál, mint, hogy őt robbantsa ki a pihe ágyikójából. Már csak egy kérdésre szeretett volna választ kapni: akkor, amikor ő nincs a Földnek ezen a féltekén, mégis, ki cipeli őt haza?    
Szemeit dörzsölve kapkodott össze néhány random ruhadarabot a szekrényből, többek között egy szürke nadrágot, sötétkék galléros pólót. Igyekezett a létező legcsendesebben mocorogni, és a legminimálisabb módon zajt csapni, de ugyebár, Murphy rendez, így mikor, ha nem akkor sikerül a legnagyobb ricsajjal pakolászni és mászkálni, mikor annak elkerülésére kényesen odafigyel az ember? Nem véletlen, hogy míg a szekrényétől eljutott az ajtóig, „csak” kétszer akadt meg a lába, és botlott meg a szoba közepére tett szőnyegben, az ajtót pedig olyan slunggal sikerült kirántania a helyéről, hogy a kilincsére akasztott, ilyen-olyan kütyüvel teli bőrdzseki a földön landolt. Luciano ekkor mozdult meg először, valamit még motyogott is az orra alatt, ő viszont mentve a menthetőt, inkább kiiszkolt az ajtó nyitott résén…

„Én megteszek minden tőlem telhetőt, de nincs kocsim” – menet közben ejtett meg még egy üzenetet, hiszen, ha valamit, hát azt nem látta fair játéknak, ha szerencsétlen vár rá – elképzelése alapján egy szál pöcsben nézve farkasszemet Micimackóval – de Ő csak nem akar megérkezni. Márpedig ismervén Matteo vezetési stílusát, a telefonos applikáció előrejelzése szerinti húsz perces utat, ő közel tizenkettő alatt tette volna meg. Ám, jelen állás szerint saját jármű híján, tömegközlekedés segítségével kellett lebonyolítania az utat Brooklyn azon részére, amit a Waze jelölt meg Victor számára. Egyetlen egy mázlija volt a spanyolnak… nem a világ végét dobta fel az a szerencsétlen masina.
Brooklyn, talán New York egyetlen olyan városnegyede volt, ahol nem fordult meg egyetlen alkalommal se az elmúlt X év alatt, hiszen nem volt, aki, vagy éppen, ami elcsalogatta volna őt odáig. Nem különösképpen tartotta vonzónak, vagy ígéretes „turista látványosságnak”. Máskülönben pedig, ha már itt tartunk, az is igaz volt, hogy a filmekben olyan baljóslatúan bemutatott városrész, nem épp számított csábítónak a számára. És amúgy is, ismerve saját magát, az olykor-olykor felbukkanó pech sorozatát, pont akkor ütött volna be a krach, mikor ő betette volna a lábát a kerületbe. Rablás, lövöldözés, világvége hangulat...
Nem véletlen, hogy azokban a kérdéses pillanatokban is úgy baktatott a járdán, mint, aki komoly üldözési mániával küzdött. Napszemüveggel gondosan rejtett szemei, folyamatosan méregették a környezetét, és vele együtt a közelébe kerülő, vagy éppen mellette elhaladó embereket, mígnem… lopva, egészen véletlenül pillantott a ház erkélyének irányába, ahol ott parádézott maga, Victor. Világosbarna tekintete jókorára kerekedett a napszemüvegének védelmében, s beletelt néhány kósza másodpercbe, míg megragadva annak fémes keretét, lehúzta az orrnyergére. Épp csak annyira, hogy átpillanthatott a sötét üveg felett. Ajkai leheletnyit elnyíltak egymástól, s jókorákat nyeldesett, ahogy azon tekertek szüntelenül az agytekervényei, hogy ha már Victort beoltották kölyökkorában az értelem ellen, ő hogyan ne csináljon magából hasonlóképpen hülyét az éledező városban járó-kelő emberek előtt?
„Nézz le!” – pötyögte le neki – „...balra! Másik balra, te idióta! De ne szólj egy büdös szót se! Az előbb nyitották ki az ajtót!” – sarkított egy kicsit. Még nem látott mozgást a lakásban, de a felhajtón parkoló jármű arra engedett következtetni, hogy a ház tulajdonosa nem volt messze, ellenben a közelben tengette a drága idejét.
Kitárt karral iszkolt közelebb a kérdéses ponthoz.
- Mi a francot csinálsz te ott? És, hogy a francba hozzalak le onnan? Fú te! – pörölt – ha ezzel a Rómeó és Júlia jelenettel a hírekben fogunk kikötni, esküszöm, hogy kiheréllek!

to: Matteo

Victor&Matteo

A régi barátokkal kapcsolatban az egyik legnagyobb áldás, hogy az ember megengedheti magának, hogy hülyét csináljon magából előttük.

A metrószerelvény hangosan, olykor egészen fülsértően zakatolt alatta, miközben annak fémből edzett falai között újra meg újra azért küzdött, hogy a füllesztő meleg, és a semmit jelentő alvás egynéhány óráját követően, így vagy úgy, de bármi áron, ébren tudjon maradni. Tompán, derengőn, sárgásan pislákoltak a fények, ami miatt a napszemüveg viselésére fanyalodott. Így védte a fáradt, nehéznek tűnő szemeit, és, ha másra nem is, hát arra tökéletes szolgálatot tett, hogy olykor-olykor elbóbiskolhatott néhány pillanat erejéig anélkül, hogy a mozgó konzervdoboz emberserege őt nézte volna, miként vívja harcát az álom és az ébren maradás kínjában. Na nem, mintha bárkit is különösebb módon érdekelt volna az, hogy a közel négyszáz emberből egy, a hosszú éjszakát követő kínkeservekben próbált eszméleténél maradni, mint ahogy ő is magasról tett volna arra, ha valaki azt bambulta volna, ahogy egy nyálcsepp végig csordult az állán, vagy olykor-olykor leesik a feje. Nem volt segítségére a monoton zaj sem, melyet az emberek vad garmadája árasztott magából, és egyre csak álmosították. Gyerekek, tinédzserek, felnőttek és idősek egyaránt duruzsoltak, ki-ki fel-felkurjantott néha, másszor rosszallóan morgott. Mindvégig csendben fülelt, hátát az egyik fémcsőnek vetve, mellkasa előtt karba tett kezekkel figyelt a beszélgető társaságokra, kik vagy az iskola és munkahelyeik viszontagságait vitatták, míg mások az ország irányításáért felelős politikai hatalmat voltak hivatottak a földig alázni. Nemzetek millióinak egész seregét felsorakoztató tömeg közepén ácsorgott, s távol-keletitől kezdve, spanyolon át a skandináv nyelvekig lehetősége volt felfedezni egyet-egyet.
Fáradt volt, s csak a percenként robbanó adrenalintöltete volt az, mely képes volt őt életben tartani, és még valami… valami, ami pont ellentétes hatást váltott ki, mintsem altatóul szolgált volna: a nagy tömeg áporodott, könnyfakasztó és hányingerkeltő szaga, miként sorra főttek meg jókora kupacokban egymás hegyén-hátán tornyosulva a népek. Ha nem a nyári hőség miatt savanyodtak izzadságaikban, hát az ápolatlanság és az alkohol mértéktelen fogyasztásából eredő szagok lengték körbe a szerelvény belsejét, melyen nem segített az sem, hogy sorra húzták ki az ablakokat, hogy ki-ki némi lélegzethez tudjon jutni a menetszélnek köszönhetően. Ekkor érezte hosszú ideje először rém ostobának magát, amiért megint, szó nélkül rohant, hogy kihúzzon valakit a bajból.
Matteo az a fajta srác volt, aki minden bizonnyal kétszer állt sorba, mikor az önzetlenséget és a figyelmességet osztották. Olyasvalaki volt, akinek nem kellett térden állva könyörögni, a világ végére is képes lett volna elmenni a barátaiért, hogyha úgy adódott, és a legmélyebb szar bugyraiból kellett őket kirángatnia. Az a fajta, akit, ha éjjelek évadján hívtak fel telefonon, a vonal túlsó végéről beazonosíthatatlan háttérzajjal és halk suttogással, ő nem kérdezett… nem érdekelte, hogy mit csinált a másik, bűncselekményben vette ki a részét, vagy szimplán a város, esetleg az ország túlsó oldalára vitte őt egy busz. Nem kérdezett mást, csak azt, hogy hova kell majd mennie, és mit vigyen magával vész esetére, miközben egyik lába itt, a másik ott, öltözött és már indult is, hiába nem volt képben az iránnyal. Önzetlen volt és végtelenül naiv, aki ezen oknál fogva mindig előrébb valónak látta a mások irányába tett segítségnyújtást, mint a saját maga jóllétét vagy kényelmét. Soha nem várt viszonzást a tetteiért. Soha és senkitől, hiszen alap elvei közé tartozott, hogy „segíteni ott, ahol tud, mindig és mindenkor, mindenek felett…amikor csak kell és lehetséges”.
A neveltetéséből eredő, és csupa szívjóságból véghez vitt cselekedet voltak ezek, melynek végezetül, az esetek kilencven százalékában mégis ő látta kárát. Pedig jó ég, hányszor próbálta ilyen-olyan módon Luciano is a fejébe verni, hogy ha lehetséges, kerülje a túlzott mértékű segítőkészségét, a gondolkozás nélküli önfeláldozást, mert annak egészen biztos, hogy – mint általában – ő fogja meginni a levét. És rendre igaza is volt az idősebbnek. Matteo viszont rendíthetetlen volt ilyen téren, és kihasználható, hiszen mindahányszor úgy éltek vissza a jóindulatával ahogy nem szégyellték azt, s kihasználták a jóhiszeműségét, a mindig adni tudó, és adni akaró szándékait.
Na nem, mintha jelen állás szerint is hasonló esettől tartott volna, de ismerve Victort, eltudta képzelni, hogy mekkora trutyiba keverte magát, ha már rá, és az ő életmentési szaktudására volt szüksége.
Matteo nem sok olyan embert ismert, akik feltudták volna venni a versenyt a spanyollal, főleg az esetben, ha több alkoholt látott szívszerelméül, mint az szükséges lett volna. Szórakozási szokásaik merőben eltértek egymástól függetlenül attól, hogy nagyvilági pajtások hírében álltak, s ilyen esetben sokan fel is tehetik a kérdést: hogyan verődhetnek mégis egy helyre, ha ivászatról és hajnalokba nyúló dajdajozásról esett szó? A válasz egyszerű: az olaszt se kellett túlzottan félteni, s ha a kelleténél több töménnyel, vagy esetleg ezerféle lónyálból elegyített löttyel hajtott fel a garatra, nála is pont úgy mint a másiknál, megszűnt létezni a külvilág, és ha nem az egyik asztal alól vagy bárpult mögül, akkor az utcáról kellett összevadászni, míg kézzel lábbal rácsavarodva lógott valamelyik igazán csinosnak titulált villanyoszlopról. Ha pedig a párosukhoz még Luciano is csatlakozott, netalántán Ennio vagy egy-kettő a többi srác közül, hülyeség és italozás nem kisebb határt jelentett számukra a csillagos égnél. De mivel New Yorkban nem látszottak rendesen a csillagok, ez a határ jócskán megnőtt...
Ám olyanra még soha nem volt példa, hogy Vickyhez hasonló hülyeségekbe ártotta volna magát, vagy ténylegesen kikötött volna valamelyik aktuális, igencsak szemrevaló, szórakozni vágyó nőtársának az ágyában. A legmeredekebb eset is a spanyolhoz volt köthető, és annak határokat nem ismerő kalandvágyához, ami azon az estén nem mást jelentett, mint a Scorpion Vodka benyakalását. Még hosszú hetek, hónapok elteltével is tisztán emlékezett az ízére, erejére, s pont úgy Victor arckifejezésére, mikor azt bizonygatta, hogy márpedig ő megfogja enni az üveg alján lubickoló kis állatot. „Lelked rajta!” – gondolta akkor, s minduntalan vad viháncolások közepette szórakozott a társaság tagjain, köszönhetően az előzetesen már felhörpintett jó néhány fordulós rövidnek. Kijelenthető volt hát, hogy Matteo nem bírta úgy az alkoholt, mint a legtöbben, amennyiben nem a családi „kincstár” legnemesebb palackozottjairól volt szó, hiszen a nagybátyja által készített, otthoni borokból bárhol, bármennyit megtudott inni. Igazi boros csávó volt ő, aki két ugyan olyan, de más évjáratú bor között is kiszúrta a nüansznyi különbségeket is.
És pont úgy különbséget tudott tenni Luciano egy-egy alkohol ittas napja között: mikor ivott sokat, kevesebbet az átlagosnál, vagy mikor rúgott be olyan mértékben, mint az albán szamár. Na de, hogy ez elmondható volt Vickyről is? Nem…és minél többet látott a fiú más- és soknapos énjének szokásaiból, annál kevésbé látta és érezte úgy, hogy képes lesz őt valaha is megérteni. Az viszont tagadhatatlan volt és kétségbe nem vonható, hogy piszkosul jól szórakozott rajta, főleg ahogy az a megkergült szamár fent ugrándozott az erkélyen.
„Na hát, tudod pont ez történt… megittál öt tequila shotot, és mint mindannyian tudjuk, ilyenkor a gátlásaidnak befellegzik… inkább addig örülj amíg emberi lény fekszik melletted, még ha kölyök is – bár ez esetben én tekerem ki a nyakad - és nem egy disznóólban ébredsz a moslék tetején tök pucéran, sajgó valaggal…” – ugyan nem a legszebb jövőjét festette le a másiknak, ettől függetlenül mégis széles vigyor kerekedett az arcán, ahogy fürge ujjakkal pötyögte le neki a hosszan elnyúló szavakat. Kárörvendőnek tűnhetett, főleg ahogy a sötét lencsével fedett szeme láthatatlan volt a másik számára, ellenben a gonosz, egészen sátáninak ható vigyorával, noha nem lehetett tökéletesen biztos abban, hogy onnan fentről mennyi látszódott belőle.
„Nem hiszem. Amíg nem vagy macska a fán, és van mögötted egy ajtó, azon túl még ha egy vérengző apa is, de lépcsősorok az idáig vezető úton, szerintem nem az… a szoknyavadász, liliomtipró Rómeók pedig igenis, legyenek annyira tökösek, hogy megtanulnak az erkélyen távozni, még ha seggel is tompítanak, amennyiben nem szeretnének szegény, ártatlan kis tinédzserek szüleivel farkasszemet nézni.” – küldte vissza neki, s a könyörgőre, imára fogott kezeket látva tanácstalanul, sőt mi több „sajnálom, de nem tehetek semmit” módon tárta szét a karjait, vállait kis híján a füléig emelte.
„Tudod, ezt aligha hinnék el neked. Viszont, azt még mondhatod, hogy fogalmad sincs, hogy mit keresel ott, eszméletlen voltál és a lányuk elrabolt téged. Minden bizonnyal el is hinnék… de…” – már csak az a kérdés, hogy hol az a bizonyos folytatás, mert bármiféle nagy mellénnyel is osztotta az észt onnan lentről, egy pillanatra még az ő szíve is kihagyott néhány ütemet, mikor a langaléta nagy pánikkal a megnyúló képén, a háta mögé kapkodta a fejét. Matteo elmormolt néhány miatyánkot, nehogy valami idióta ötlettől vezérelve, a tequila szellemének uszító szavát figyelembe véve, kitaláljon ugrani az erkélyről, még ha… nem is volt az olyan magasan.
- Azt azért remélem tudod, hogy alig öt méter magasban vagy? – kapaszkodott bele nagy sokára a napszemüvegébe, amit a felsőjének nyakába akasztott, majd csípőre tett kézzel tett néhány lépést, s immáron anélkül szegezte hozzá a kérdést, hogy az ujjbegyeit koptatta volna a telefon képernyőjén – és nehogy azzal gyere nekem, hogy nem bírod a magasságot! – lendítette a levegőbe a mutató ujját pont úgy, ahogy csak Loretta keresztanyja volt képes prédikálni. És ő.
- Talán betörő…
- Hívnunk kellene a rendőrséget… - mormogott jajongva nem sokkal mögötte két idős asszony, mire ő megpördülve a sarkán, halálra vált tekintettel pillogott egyikről a másikra.
- Nem-nem, nem betörő, tudják ő csak… kizárta magát, és most nem tud bejutni az otthonába.
- Jaj, szegény csemetém. Talán tényleg hívni kellene a rendőrséget, ők biztosan tudnak segíteni.
- Azt hiszem ez nem a legjobb ötlet. De ne aggódjanak érte, okos fiú, feltalálja magát – magyarázott tettetett lelkesedéssel az asszonyoknak, mézes tekintete viszont sürgetőn újra és újra Victor felé lesett. A földszinten mintha ismét mozgást vélt volna felfedezni. Meglebbent a függöny, egy pillanatra még a villany is felkapcsolódott.
- De hát valaki van otthon, menjen és kopogjon be!
- Igen igen, azt hiszem, hogy az lesz a legjobb ötlet… de lehet inkább megcsörgetem a tulajt, nehogy a többiek is felébredjenek, tudják… sokáig szoktak aludni – negédes mosollyal tartotta szemmel a nőket, miközben ujjai mélyen túrtak a nadrágzsebében. Victornak mutatva a készüléket megkocogtatta azt, jelezve, hogy hívni fogja, és ha egy mód van rá, legyen olyan kedves, időben vegye fel, mielőtt valamelyik csodazenéje felverné az egész környéket, ha már addig ez nem történt meg.
- Két okot mondj, hogy ne öljelek meg jó? Ha ezek a vénasszonyok itt patáliát csapnak, se te, se én nem úszom meg élve, márpedig nekem ma még jelenésem van – szólt bele a telefonba, amennyiben a srác tényleg felvette – remélem, hogy jó voltál testnevelésből, és nem hagytad ki a rúd- és kötélmászás napokat… amennyiben nem akarod összetörni magad. Ha kihajolsz az erkély bal oldalán, van néhány csinos növény…

to: Matteo