Megbízható információk szerint a naív hármas - nevükön Ted, Esther és Theron - úgy döntöttek elindulnak a gyógyulás felé vezető úton, melyről minket, többieket elfelejtettek megkérdezni, s mi több óvatosan a hátunk mögött tették mindezt. Dahlia egyértelművé tette, hogy ezt nem hagyhatjuk annyiban. Óriási nagy kockázatra vállalkozott a három jó madár, talán fel sem fogva igazán, hogy ezzel magukat is veszélybe sodorják, azonfelül, hogy kétségbevonják létezésünk. Mindazonáltal csodálom elszántságuk, főleg tudván, hogy Teddy retteg az elmegyógyintézetektől, s már az is elképesztő, hogy hajlandó volt orvoshoz fordulni, megkockáztatva, hogy amaz majd még bezárathatja. Önmagától nem lépte volna meg ezt a lépést, a többiek támogatása kellett hozzá. Su szerint Esther ötlete volt. Csak ő olyan agyafúrt, hogy másokkal próbálja észrevétlen elrendezni ezen ügyeket, mert tudja, hogy őt a legtöbbször figyeljük. Csak a szerencsén múlt, hogy rajta kaptam Ethant Manhattanban, akit Esther kért meg, hogy menjen el a címre, s állítottam meg. De legalábbis elintéztem, hogy irányt váltson. Igaz, emiatt kímélnem kell a jobb kezem, amit szerencsére már nem kell bekötözgetni.
Dahlia úgy érezte megingott a hatalmunk a többiek felett, s míg ő győzködéssel bírta rá a pártatlanokat, hogy mellénk álljanak, engem és Susant cselekedetre intett, hogy ily módon is nyomatékosítsuk a hármast arról, mennyire nem tetszik, ha nélkülünk hoznak meg döntéseket. Su volt az ötlet adó, misszerint raboljunk el valakit, ezáltal sarokba szorítva Thaddeusékat. Hiszen melyik ostoba árulná el a pszichiáterének, hogy fogságban tart valakit, mégha nem is saját akaratából? Együtt kell működniük, ha túl akarják élni. S ha nem így tesznek, mi elintézzük, hogy romba dőljön aljas tervük és Tedre szörnyként tekintsenek.
Nem volt egyszerű eldönteni ki is volna a megfelelő áldozat, bár voltak kitételek. Dahlia ragaszkodott hozzá, hogy ne legyen túl lármás, Su pedig kissé elszállva, mindenféle korabeli punk kölyökről hadovált. Ám mivel a tettlegesség, azaz a munka oroszlán része az én saram, én tudom a korlátaim, akkor már saját kedvemre teszek. Szó sem lehetett fiúról, mindenképp valami tizen-, huszonéves kislányt akartam, hogy legalább jól mutasson a székben. Az már pusztán részlet kérdés volt, de örültem volna, ha hosszú haja lett volna és esetleg vékony testalkata. Ha már a foglyunk lesz, akár fokozhatom is a félelmet Tedékben azzal, hogy ilyet-olyat csinálok a lánnyal. Legfőképpen persze saját szórakoztatásomra. De Dahlia kérését is szemelőtt tartottam, így az interneten böngészve bukkantam rá a közelben lévő események egyikére, melyben egy itteni múzeum állítja ki a leghíresebb festményeket. Így szeptember közepén már sok - szép - diáklány járja a múzeumokat, kik főként művésznek készülnek. Aki pedig eme szakmát választja, általában művekbe fojtja érzéseit, ergo csendes. Hamar lecsekkoltam az épület biztonsági kameráit és az őrök lelőhelyét, mert hiába is, egy lány elrablása is komoly macerával jár, hisz jelenleg nem a terv része, hogy el is kapjanak. Miután a terep szemle úgy mond meg volt, nem ártott itthon is felkészülni a túsz fogadására, bár annak szükségletei voltak most a legkevésbé relevánsak. Amiatt nem aggódtam, hogy bármire is rájönne a hármas, mivel jól tartom magamnál a "fényt", és nehéz annyira kizökkenteni, hogy elveszítsem, ellenben velük. A készületek végeztével nem volt más dolgunk hátra, mint kivárni a megfelelő napot.
Amikor pedig ez is eljött, kivártam a késő estét, majd magamhoz véve néhány zsebben is elférő, de fontos holmit, odabuszoztam. Terveztem, hogy odaérkezésem előtt vagy után ellopok egy autót, hisz valahogy biztonságban a-ból a b-be kell érnem vele, de az események úgy hozták, hogy minderre nem volt szükség. Zárás előtt egy félórával érkeztem oda, így mégsem annyira feltűnő a jelenlétem, illetve órákat sem kell várnom. Valamivel távolabb a múzeum kerítésétől álltam meg a falnak dőlve és oldva a nyugtalanságom, elszívtam egy cigit, mialatt sokszor sandítottam el a múzeum főbéjárata felé. Voltak szép nők, lányok, de sokuk párosával vagy egy egész sereggel érkezett, ami lehetetlenné tette a kiemelésük. Hatalmas mázlinak éreztem, mikor kiszúrtam a nem teljesen legutolsó fiatal lányt, aki egymagában lépett ki az épületből. Hunyorogva próbáltam lekövetni merre viszi útja, mert az autós megoldásról szépen lekéstem, ellenben, ha a lassan kihaló utcákat választja, még akár be is érem. De nem, sokkal jobb megoldás után nézett. Fogható taxit keresett. Ha könnyed mód menne a kárörvendés, most biztos mosoly kúszna arcomra, de nem megy, így ezt megspórolva hátra kapom tekintetem, hogy még időben elcsípjek egy taxist előtte.
Szerencsére a múzeum túloldalán már a lámpák is pislákolva égtek, nem hogy még jártak is volna alatta. Türelmetlenül intettem le az egyik magányos taxist, majd miután megállt, megelőzve, hogy elhajtson a támadás közben, bevágódtam mellé, s mire feltehette volna kérdését, vékony kabátom belső zsebéből kikapva a kábítósprayt, eltakarva arcom másik karommal, annyi adagot nyomtam a képébe, míg fel nem hagyott az ellenkezéssel, s el nem ájult. Tudtam, hogy bármikor keresztbe húzhatja tervem egy másik pénz sóvár taxis, így iparkodva cibáltam ki az eszméletlen sofőrt és hajítottam a járdára. Amiatt nem aggódtam, hogy megjegyzett volna, elég átlagos képem van, az is jól változtatható. Maximum a jármű eltűntetése lesz egy kissé problémás, de ha Dahlia hatása alávonja Huntert, az autó probléma is meg lesz oldva. Így hamar beültem, előzékenyen bekötöttem a biztonsági övem, és kihajtottam a fényre, majd keresni kezdtem a lánykát, ügyelve, hogy más ne inthessem le. Amúgyse álltam volna meg... Mikor észrevettem, még javában várt a taxira, így kapva az alkalman, odakanyarodtam és lefékeztem mellette, ügyelve, hogy ne hajtsak fel a járdára.
- Jó estét! Elvihetem? - kérdeztem, remélhetőleg miután beült a kocsiba. Az teljesen mindegy volt, hogy mellém huppan-e be, vagy hátra. Ha mellém, úgy nyilván közelebb lesz hozzám, ergo megtudom akadályozni, hogy meglépjen, ha hátra ül, bekapcsolom a gyerekzárt még indulás előtt és ha megérkezünk, őt is elkábítom, ahogy a sofőrt is. Így egy pillanatig sem aggódtam ezek miatt, hisz felkészültem rájuk.
- Hová lesz a fuvar? - pillantottam rá, egyelőre szigorúan csak a szemeibe, mert egy röpke stírölés is a terv csúfos végét jelenthetni. A válaszát még a színjáték kedvéért megvártam, majd ezt követően hajtottam az útra és indultam vele haza.

Minek után beült hátra, észrevétlen igazítottam egyet a visszapillantón, hogy kényelmesen rá sandíthassak, ha szükséges, majd a gázra lépve nyugodt tempóban indultam el hazafelé, hozzánk. Előfordult, hogy pont telibe kaptunk egy-egy pirosat, de én türelmes ember vagyok és mivel felkészült, így teljesen higgadt is. Igyekeztem úgy haladni, hogy eleinte ne legyen túl feltűnő, mit is tervezek. Ám kicsivel később ígyis szemet szúrt neki, hogy teljesen másfelé vettük az irányt. Ebből tudtam, hogy fogytán az idő, de nem aggodalmaskodtam miatta, hiszen jelenleg én szabom meg mit, mikor és miért teszem. Mikor szóvá tette nem tetszését, noha minden egyes szavát tisztán értettem, - még fel is pillantottam rá a tükörbe - de figyelmen kívül hagytam. Miért is kéne felzaklatnom magam? Mert eltévedtünk? Nem, nem hinném. Ami azt illeti egészen rövid utat választottam hozzánk, a legrövidebbet, ami a múzeumtól egyenesen hazáig visz. Talán azért aggódjak, mert ismeri a rendszámot és jelenteni fogja a főnökömnek? Kétlem, ugyanis magam ura vagyok, bárki bármit állít. Egy kis idő elteltével szólaltam csak meg, ha csak be nem előzött, ugyanis akkor ismét hosszabb csenddel büntettem.
- Lehetnél kicsit udvariasabb is. Az üres fenyegetés sosem jó alku pozíció. - jegyeztem meg mélyebb bariton hangomon, miközben beértünk az utcánkba, ahol a hely hiány és egy jólmenő szupermarket miatt, építettek egy emeletes, mindig nyitott és egyáltalán nem ellenőrzött parkolót. Fel is hajtottam a földszinti részre, egyrészt mert kint már nem volt hely, másrészt pedig mert, ha nem is túl jól hangszigetelt a kocsi, itt senkisem fogja meghallani őt. Kinyitni nem tudta a hátsó ajtót. Gyerekzár. Így a leparkolás után szépen leállítottam a motort, majd kihúzva a kulcsot zsebre vágtam azt és nagyot szusszanva a biztonsági övem is kikapcsoltam.
- Tudtad, hogy egy ilyen mindenki által használt taxiban nagyobb eséllyel szedsz össze valami kellemetlen fertőzést, mint kint a levegőn, ha nem mosol kezet, amint hazaérsz? És a cigarettázó sofőr egy percig sincs tekintettel a bent ülőkre. - magyaráztam neki a visszapillantóból, majd a belső zsebembe nyúlva előszedtem egy egyszerűbb szájmaszkot, amit az arcomhoz fogtam, majd kikapva a kábítósprayt az arcába nyomva néhány centi távolságból igyekeztem annyit fújni rá, amennyitől biztosan alszik 2-3 órát majd, hisz kell annyi, hogy mindent elintézzek körülötte.

Miután a kis adagnyi kábító hatású szer, amit belélegzett, kifejtette hatását, nem volt más hátra, mint eltűntetni a nyomokat és felvinni a lakásba jelenlegi foglyunk,m ert hogy tetszik vagy sem, kénytelen leszek rajta osztozkodni.
Kikapcsolva a biztonsági övem, előhúztam a zsebemből egy csomag fertőtlenítő kendőt, amivel alaposan végig töröltem a kormányt és a kilincset is, dns-em minél nehezebbi beazonosítása végett. Ahogy pedig kiszálltam, az ócska bőrülést is átsuvickoltam vele, aminek végeztével amúgy nem csak, hogy sokkal tisztább lett a sokat használt ülés, de a hideg is kirázott a törlőkendő egykoron fehér színének befeketedésének láttán. Jézusom, és én ebben ültem... Persze azért nagy reményeket fűztem hozzá, hogy az itteni suhancok esetleg meglátják-e járműben az ihletet és előbb elviszik, mint sem, hogy egy erre járó járőr kiszúrja. Hogy mindezt megkönnyítsem, nyitva hagytam a taxi ajtaját és a kulcsot nem messze az ajtó elé ledobtam, mintha csupán a véletlen műve lenne, hogy elvesztette az autó tulajdonosa. Mondjuk nem tudom van-e olyan őrült taxi sofőr, aki egy lepukkant parkolóházban hagyja munka eszközét, ám mint mondtam, ezen része maradjon a tolvajok öröme. Ők is jól járnak, én pedig még jobban.
A hátsó ajtók egyikét kinyitva, szépen kihúztam a lányt - aki meglepően könnyű volt - és a táskáját is a vállamra téve, karjaimba vettem. Lábfejemmel óvatosan visszalöktem a kocsi ajtaját, majd elindultam vele ki a parkolóházból, át sietve az utca túloldalára és belépve a bejárati kapun. Mivel nincs köztünk túl nagy egyetértés, így nem is nagyon alkalmazkodunk a másikhoz, ezzel megnehezítve a munkakeresés lehetőségét, ami persze mindannyiunknak hátrány, hisz mégis csak pénzből élünk. De mivel mindig akad azért valami horogra, ha nem is családi házra, de lakásra futotta. Szerencsére olyan késő volt már, hogy egy valamilyen módon beszökött macskán kivül senkivel sem találkoztam a lépcsőházban. Türelmesen kivártam a liftet, majd beszállva, egy kissé nehézkesen de feljutottam az emeletünkre. bár tény, hogy a falak vékonyak, a város ezen részén nem ritkák az életre alkalmatlanok, drogosok és csempészek, így meg van a maguk baja is, nem hogy még a másikéval is foglalkozzanak. Ezért is jobb itt, mint egy kevésbé lepusztult városrészen. Ide nem járnak szívesen a törvény szolgái, nem érezzük magunkat veszélyben.
Mikor belépek a lakásba, első dolgom, hogy az ajtó utáni cipők mellett kilépjek sajátoméból. Van ott pár egészen eltérő stílusú, mivel mindegyikünknek meg van a maga stílusa, és egyesek - mint például én - harapok, ha valaki az én cipőm húzza fel és piszkolja össze. Kényszerbetegségnek hívják, és bár szerintem ez kissé erős kifejezés, valóban háklis vagyok a rendre é tisztaságra. Noha ez sokak szerint negatívum, mint betegség, szerintem éppenséggel, hogy ráférne a világra, ha több olyan személy lenne, mint én. Nem lenne több szemetelés, pazarlás és világvége sem. Ráadásul köztünk is többeknek mondhatni szimpatikus, hogy ügyelek a tisztaságra. Szerintük nekem köszönhetően, csak a mi lakásunkban nincsenek patkányok.
Miután levettem a cipőim, bevittem a lányt a hálóba, majd elsősorban az ágyra fektettem, ügyelve, hogy koszos lábbelije ne érje a földet. Attól hamar is szabadítottam, majd kivittem és letettem a többieké mellé. Miután ezzel is meg voltam, visszamentem hozzá és átkutattam a holmiját is. Nem volt nála sok minden, a mobilját pedig hamar meg is semmisítettem, remélve, hogy nem fogják tudni utólag visszanézni a telefon nyomának útját idáig. A táska után őt is megmotoztam, s ha volt is nála valami, biztos elvettem. Keresgélés közben láttam, hogy koszos a felsőjének egyik ujja. Remek. Biztos akkor lett piszkos, mikor kivettem a kocsiból. leérhetett a keze. Francba! Idegesen gondolkodtam mi legyen most. A folt igen problémás, mindent összemocskolhat, ráadásul hogy néz már ki?! Egy rövidebb tépelődést követően úgy döntöttem, hogy megszabadítom tőle. Ahogy pedig lehúztam róla, rájöttem, hogy mosásnál - mert, hogy a felsőjére alapos tisztítás vár - a gatyáját is kimoshatnám. Így esett meg, hogy a végén csupán a fehérneműje maradt rajta. De hogy ébredéskor ne őrüljön meg, hogy mit képzelek magamról, kerítettem egy nos, nem túl hosszú, szürke pólót Dwain holmijai közt, amit csak egy alapos ellenőrzés után kaphatott meg a lány. Fölé magasodva húztam rá, mint egy rongybabára, de azért finoman bántam vele. Annyira finoman, hogy a nagy igyekezetben nem hagytam ki az alkalmat, hogy végig is simítsak egyik karján, majd lefelé haladva ugyanazon az oldalán a fedetlen combján is, hiszen Dwain felsője, még a lány alsó részét sem takarta el igazán. Megtehettem volna. Tehettem volna vele olyan dolgokat, amiknek nem örült volna ébredés után. Akármit csinálhattam volna vele, ő nem tehetett volna ellene semmit sem. Nehéz volt megállni, de Dahlia megígértette velem, hogy nem érhetek hozzá, úgy nem. Nem akar neki fájdalmat okozni, csak Thaddeust móresre tanítani. Mindenesetre, ha biztos leszek abban, hogy csak ketten vagyunk a szobában, nem biztos, hogy megállok majd a simogatásnál. Elég sok kockázatot vállaltam és engedelmesen elvégeztem a feladatom, szóval megérdemlem a jutalmam.
A póló ráadása után ismét karjaimba vettem, de csak hogy a székbe ültethessem és kikötözhessem. Nem túl erősen, de masszívan kötöztem a székhez. Nem akartam, hogy csuklói vagy akáe bokái kidörzsölődjenek, száját pedig egyenlőre nem kötöttem be. Úgy érzem megtudunk állapodni, hogy amíg nem kiabál, harap, köpköd vagy tesz bármit olyat, amit nem tetszik,addig én sem ragasztom vagy kötözöm be a száját, hogy megfosszam némi oxigén mennyiségtől. Miután biztosra mentem a kötözéssel, szépen rendbe tettem az amúgyis tiszta szobát és a fürdőbe vittem a szennyest kimosni. Mivel a lakáshoz értelemszerűen csak egy háló volt, így azon osztozkodtunk mindannyian. Nem egyszerű, de tagadhatatlan, hogy mindenki keze nyoma ott van. Thaddeus régóta nem szedett antidepresszánsai a szekrényen, Hubert túra táskája felakasztva a tükrös szekrényen, Alden Harry Potter könyvsorozata ábécé sorrendben a könyvespolcon, Dahlia ékszeres doboza a fiókos szekrényen Dwain mp3 lejátszója mellett. Ethan Vasemberes posztere a falon, Urio gumilabdája az ágy alá dugva, Su sminkkészlete valamelyik fiókban, az én kézfertőtlenítőm az éjjelin, Alex altatói a szobához tartozó fürdőben, Ruben naplója a matrac alatt, Nolan laptopja a fotelben, Esther hajpántjai a fiókos szekrény fölötti tükörre akasztva, Lucas sikosítója a másik éjjeli szekrényben, messze az én holmijaimtól, Leslie amatőr rajzai a falon. De ott van még Warren füldugója is valamelyik fiók alján, amit sosem talál, Romeo gitárja a sarokban, Irish undormány göncei a ruhás szekrényben, Gordon vadászmagazinjai a szekrény tetején, Hunter szerszámos ládája az ágy alatt a labda mellett és Theron "Legjobb apa" feliratű bögréje, amit jobbára tollak és ceruzák tartójának használunk.
Miközben már ment a mosógép, és én épp végeztem a zuhanyzással, hallottam a mocorgását. Korainak tűnt, de ugye mindenki másképp reagál az altatókra. Hamar megtörölköztem, felvettem egy szürke felsőt és egy melegítő alsót, majd félszárazra dörzsölve a hajam, kiléptem, hogy megnézzem helyén van-e még.
- Ne is próbálkozz, nem mehetsz el. A foglyunk vagy. De azt megígérhetem, hogyha te jól viselkedsz, úgy én is hasonlóképp állok majd hozzád. - magyaráztam neki, miközben elvettem a faltól egy ugyanolyan, csak karfa nélküli széket, mint az övé és megfordítva neki háttal, átvetettem rajta egyik lábam és leültem vele szembe, alkarjaim keresztbe fonva a háttámlájára téve.
- Mostmég nem ismerjük annyira egymást, de van rá esély, hogy sokáig fogsz itt időzni, szóval lesz időnk megismerni egymást. - néztem a szemeibe a megszokott szigorral,de kíváncsian, mit fog lépni.

Mikor valaki mások által esik fogságba, vannak bizonyos szintek melyeket akaratlan is meglépnek sokan, nemtől és kortól függetlenül. Az első szakasz a kezdődő pánik, melyet sokan már a kezdetekkor megpróbálnak elfojtani, gondolván, hogy a későbbiekben már nem éri akkora meglepetés, hogy úrrá legyen rajta. Ezt a gyomrot összerántó és mellkast szorongató érzést követi aztán a terepszemlével járó bizonytalanság és tanácstalanság, a sok-sok megválaszolatlan kérdésel, mint a: Mit keresek itt? Hol vagy? Miért pont én? Életben maradok-e?. Utóbbi két kérdésre gyakran maga az elkövető sem tudja a választ, ami nem feltétlen megnyugtató. Bár nem tudom mi a jobb, tudni, hogy meghalok vagy reménykedni, hogy talán mégsem. De az is elképzelhető, hogy annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy meghalok, mégis reménykedem. Igen, talán ez a leggyakoribb. A harmadik fázis két féle lehet. Az egyik a végsőkig harcoló. Aki ugyan néha belefárad, de valamilyen oknál fogva újabb és újabb adrenalin löketet kap, hogy kiszabaduljon. Nem mondom, hogy rossz hozzállás, de tapasztalataim szerint, ha egy jól megszervezett elrablás és/vagy egy felkészült elrabló karmai között vagyunk, ennek a módszernek sikeressége mindössze 30%, ami nem sok. A másik lehetőség az elfogadás, mely által sok esetben kialakul a Stockholm-szindróma, avagy a fogvatartott és a fogvatartó közti bizarr, de pozitív irányú kapcsolat. Nagyon, nagyon ritkán a Lima-szindróma is, mely az előzőnek ellentéte, mert, hogy van olyan is. A fogoly kilátástalannak érzi helyzetét, s bár úgy tűnik feladja, elméje folyamatosan dolgozik, hogy ez nem mehessen végbe és csupán egy apróbb kedves gesztus is elég a fogvatartótól, hogy áldozatában elkezdjen kialakulni az iránta érzett vonzalom, sajnálat és a végén a teljes feloldozás. Hogy ki miként lovagol végig ezeken a szakaszokon rajta áll, noha sok esetben már az elején kiszámítható az egyén alkatából.
- Kimosom őket. - válaszoltam neki a mosógép hangja felé, azaz a fürdő irányába biccentve. - Koszosak voltak. - tettem hozzá, megelőzve a miérteket, amiket szinte biztosra vettem, hogy megfog kérdezni, mégha szerintem egyértelmű is. Koszos, utcai ruhában nem fekszünk az ágyra és nem piszkoljuk össze vele a környezetünk. Szeretek tisztaságban élni és ha kell, ezalatt a ki tudja hány nap alatt őt is rászoktatom majd, ha még nem nevelték rá. Számomra még ígyis furcsa, hogy ez okozza neki a legnagyobb problémát. Mintha olyan nagyon meztelen lenne. Nem is értem, mikor egy lány szégyenlősködik egy szál pólóban, hol ott odahaza biztosan falatnyi fehérneműben - ha nem anélkül - alszik. Persze tudom, ha az ember egyedül van az más. De akkor mi a helyzet a strandokkal?
Láttam szemeiben a kételyek rémületét, talán attól való félelmében, hogy esetleg bántani akarom, vagy már bántottam. Nem tagadom, elég nagy rá késztetés, de amíg képes vagyok mindezt kontrollálni, igazán nincs miért aggódnia. Következőleg azonban már próbálta összerakni a kialakult szituációt, amibe akarata ellenére pottyant. Okfejtése bennem is hagyott fel nem tett kérdéseket, akár a szüleivel kapcsolatban, de egyelőre nem tettem fel őket, csupán hallgattam mire lyukad ki. Egy dolgot kivéve, semmi igazságon alapulóra.
- Éppenséggel, de. Egy bosszúból elkövetett rablás áldozata vagy, de abban igazad van, hogy nem a szüleid ellen szól. Ez kicsit bonyolultabb dolog. És bár szerencsésnek így sem vagy mondható, lényegében, te voltál a kiszemelt, nem csak vaktában csaltalak a taxiba. - magyaráztam lehetőleg végig a szemeibe nézve, ha pedig ő el is kapta tekintetét, én félrebiccentett fejjel kerestem azt. Ami pedig az utolsó kérdését illeti...
- Ez nem játék. Komoly dolgokról van szó, amiben te csupán annyiban vagy érintett, hogy a testiépséged vagy akár az életed múlhat mások helytelen döntésein. - tájékoztattam helyzetéről a bosszúhadjáratban, bár nem tagadom, nekem éppen nem volna ellenemre, ha másra is használhatnám.
- De míg véglegesedik az álláspont, remélhetőleg a mi javunkra, addig nincs félnivalód. Persze amennyiben te is együtt működő maradsz, mert ha nem, nevelő célzattal kénytelen leszek bántani téged. - néztem rá különösebben nem fenyegetően, mint eddig, de jobb ha tudja, nem szokásom az üres fenyegetőzés, amit ígérek, azt be is tartom. Ezt Thaddeusék is jól tudják.
Kérdésére felvontam szemöldököm, miért olyan fontos ez? Velem se bírna el, nem hogy egy tömeggel.
- Egyre többen. - adtam homályos választ, noha ettől függetlenül őszintét. Dahlia egyre többüket állítja az oldalunkra és már Theron is bizonytalan, minek után megismerkedett valakivel. A lány félelmét mintha fenyegetőzésbe burkolná, ami nekem nagyon nem tetszik. Nem szeretem, ha fenyegetnek. Nem is értem mire fel teszi, hisz ha nem vo,na megkötve is én vagyok az erősebb. A sorok közti fenyegetései némi feszültséget okoznak bennem, mely pedig fokozza azon hajlamaim, melyeket eddig nem éltem ki rajta, már csak a hatalmi szempontok bizonygatása végett is.
- Sosem buktunk el, amit az is bizonyít, hogy még mindig itt vagyunk. - figyeltem nagy őzike szemeit, amiből csak úgy sütött a félelem. - Nem fogják elrontani, mivel egyoldalon harcolunk a legtöbben, s ami azt illeti, akik ellen harcolunk sem kockáztatnák meg a lebukás veszélyét. Hiszen épp emiatt vagy itt. Ha elbukunk, mind elbukunk. Ezért a bosszúhadjárat. De reméljük a mi és a te érdekedben is, hogy nem így lesz. Szóval imádkozz, hogy ne is találjanak ránk, mert a bukásunkkal téged is könnyen magunkkal rántunk. - figyelmeztettem, csakhogy tudja mi merre hány méter. Ezzel csak tisztázni akartam, hogyha semmi esetre sem menekülhetünk el a sorsunk elől és Thaddeus által halálraítélnek, a megtörtség és a kín nevében ő sem menekül el a halál karmából. De hogy ne váljon ilyen sötétte a hangulat, gondoltam elkezdhetünk ismerkedni, hogy oldjam a köztünk lévő hatalmas bizalmatlanságot.
- Darius vagyok, téged hogy hívnak? - mutatkoztam be, illetve érdeklődtem meg az ő nevét is, noha irataiból a táskája ákutatásai során megtudtam egy s mást, de miért ne kezdeményezzek egy őszinte csevegést, ha már így össze leszünk zárva?

Azt hiszem mindkettőnk nevében mondhatom, hogy előnyösebb, ha normálisan állunk a másikhoz a helyzethez képest. Tény, hogy ez a helyzet most megköveteli a fogságban tartását, így a székhez kötözését is, ám mivel úgy igazándiból az erőszakosság már csak puszta hatalommal való visszaélés volna, így nem alkalmaznám, míg nem muszáj. Nem tudom meddig kell itt maradnia, de nem kell, hogy ez végig kínszenvedés legyen. Mégha kissé abnormális is a szituációt illetően is, akár még nyugodtan el is beszélgethetünk. Nem a megfélemlítése, a bántása vagy a megölése a cél, hanem, hogy Thaddeus mielőbb visszakozzon. Valójában rajta áll, hogy milyen fordulatot vesz a lány sorsa.
Nem hitt nekem, kételkedett ruháinak eltűnésében, pedig egy-két méterre van csupán a fürdő ajtaja, ahol hallani, amiként a mosógép halk morajlással végzi dolgát. Se baj, majd ha kiteregetem őket, ő is láthatja, hogy komolyan beszéltem. A tisztasággal nem szokásom viccelődni. S ami azt illeti, erre még a többiek is odafigyelnek valamelyest. Okos kislánynak tűnt, vagy csupán a szoba patyolatsága volt árulkodó, nem tudom.
- Ha hihetünk a pszichológusoknak. Szerintük rögeszmés tisztaságmánia, szerintem nem baj, ha nem mocsokban hajtom álomra a fejem vagy ügyelek rá, hogy ne váljon ez a lakás a patkányok kedvenc helyévé. - vontam meg a vállam, de a válaszom alatt mindvégig a szemeibe néztem. Csak ezt követően pillantottam alább a kulcscsontjai felé kalandozva egy röpke másodpercre. Nem tagadom egy csöppet megbántam, hogy pólót adtam rá. Már épp kérdezni akartam tőle, nincs-e melege, de megjegyzésével egyértelmű választ kaptam. Vele együtt süllyedt tekintetem a meztelen combjaira. Az én hibám, ha emiatt sóvárogni fogok majd utána, mert akár be is takarhatnám, de inkább sunyi módon élvezem, hogy olykor ha lopva is, de megnézhetem magamnak.
 - Ez volt kéznél. Majd esetleg kaphatsz egy takarót az estére, bár hideg nincs, talán még a pólóban is meleged lesz... - néztem fel rá, bár ezek után kétlem, hogy megakarna válni a felsőtől. Nagy kár.
Újabb kérdésére felvontam szemöldököm egy pillanatra, bár pontosan én sem tudom. Éppen őt szúrtam ki, aki egyedül volt és taxit keresett. Egyszerű oka volt, bonyolult cél érdekében. De gondolom ennél valamivel kevésbé elcsépelt választ várt, szóval az arcát figyelve kerestem valami másik indokot.
 -  Mert csinos vagy és szép az arcod. - válaszoltam, bár mellőzve mindenféle kaján vigyort vagy éhező pillantást. Viszont őszinte válasz volt. Valóban szépnek gondolom.
Nem fenyegetni akartam, pusztán a valósággal szembesítettem, a tényekkel, amik megtörténhetnek, ha balszerencsésen alakulnak a dolgok. Nem szándékom megijeszteni, de meg kell értenie, hogyha a szülei keresni kezdik, a rendőrök pedig szagot fognak, nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy épségben elengedjük.
 - Garantálni éppenséggel nem. De nagyobb esélyt látok rá, hogy épségben elmehess, tiszta ruhában, mint sem, hogy itt halj meg. - magyaráztam, mert valóban ennek adok több esélyt. S hogy aztán feljelent vagy sem, rajta múlik. De hiszem, hogy mire eljön az idő, akár még jóban is lehetünk.
Bólintottam neki.
 - A többiek most pihennek. De minden bizonnyal velük is fogsz találkozni. Néhányukkal biztosan. - nyújtottam ki egyik kezem, hogy eltűrhessem egy rakoncátlan tincsét. Szép haja van, örülök,  hogy nem festi. A természetes a legszebb szín, mindegy hogy az szőke, barna, vörös vagy fekete. Ezen elmerengve aztán eszembe jutott más is, így felvonva szemöldököm pillantottam fel rá.
 - Te szűz vagy még? - kérdeztem érdeklődve, mert a személyisége azt sugallja, hogy az, ám a mai divat irányzatok többsége annyira jól elnyomja a vadságuk, hogy nem kizárt, hogy mindez csupán egy hamis kép, amit látok. Nagy csalódás lenne, de elfogadnám a tényt. Akárhogy is a téma valahogy visszatért a fogságára, hiába is próbálom elterelni róla őt. Persze valahol megértem, hisz mégis csak elraboltam és egy székhez kötöztem.
 - Én nem vagyok gyilkos. Nem áll szándékomban bántani téged. És igen, ha a dolgok jól alakulnak, nem vágyom a halálodra, örökké pedig mégsem maradhatsz. - válaszoltam elsőre inkább el sem árulva, hogy én azért bízom a legjobbakban, s példát véve rólunk, ő sem fut egyből a rendőrségre, hogy lecsukasson minket. Miután bemutatkoztam, örültem, hogy ő is így tett. Igen, tisztában voltam a nevével, meg minden személyijén lévő adatával, de tőle akartam hallani. Sok múlik most az őszinteségen. Mindkettőnk részéről.
 - Kíváncsi voltam, őszinte leszel-e hozzám. - válaszoltam röviden, s már majdnem keltem volna fel a székről, mikor megkordult a gyomra. Rákaptam tekintetem. Meg lehet, hogy csupán a stressz utáni megnyugvás okozta éhséget hallottam, de sanszosabb, hogy inkább valami érthetetlen és teljesen felesleges diétát követ. Manapság nagy divatja van az ilyeneknek a nőknél és a kislányoknál is. Bele sem gondolnak, hogy egyes idióták által kitalált fogyókúra vagy diéta, milyen életveszélyes. Egy kis töprengés után felkeltem a székből, majd kisétáltam a konyhába, hogy megnézem mit tudnék összedobni.

 - Csak kíváncsi voltam rá. - válaszoltam egy vállvonást követően. Persze feltételezhetném, hogy hazudik, de miért tenné? Mire lenne jó? Ha olyan volnék, mint amilyennek elképzel csak jobban bevonzana a tudattal, hogy még érintetlen. Biztos nem kockáztatná meg. Ugyanakkor, talán éppen emiatt kellett volna füllentenie. Mert lássuk be, szép és jó a tapasztalat, de ha már egy elrabolt lány megerőszakolásáról van szó, sokkal élvezetesebb, ha egy ártatlannal tesszük. Gondolom. Nem tudom, mert így még nem jártam.
 - Barátod sem volt? - kérdeztem kíváncsian. Feltételezem nem, vagy csak míg a szoknyája alá nem nyúlt. Az egyértelmű, hogy most nincs neki, mivel a táskájában semmi sem utalt arra, hogy lenne, ráadásul a múzeumba is egyedül ment. És ha nem volt neki, miért nem? Erre volt is egy tippem.
 - A lányokat szereted? - figyeltem minden meghökkenését, amit a kérdések okozhattak, vagy éppen a válaszok, amiket nem szívesen árult el. Első ránézésre mindent kinéznék belőle. Lehet, hogy a lányokat szereti, azért ilyen szégyenlős nagy lány létére. Persze számításba kell venni, hogy volt nála egy vastag könyv is, ami arra utal, hogy érdeklődik a művészetek iránt, de egy folyton tanuló diáklány is élhet párkapcsolati életet.
 - Nem, nem aggódom, mert nem fogsz feljelenteni. - ráztam meg a fejem határozottan állítva a dolgot. Látok rá esélyt, de az együtt töltött idő, a kedves hozzáállás és az olykori gondoskodói gesztusok által meg változik majd felém. Már ha hihetünk a pszichológiai lapoknak. De ha meg is teszi, még időben léphetünk.
Újabb kérdésére vállat vontam. Sok mindent én sem tudhatok, de az biztos, hogy bizonyos esetekben nem tudhatjuk pontosan miként reagáljunk.
 - Nem tudom. Mi okod volna igazat mondani? Előfordul, hogy a félelem pont az ellenkezőjére kényszeríti az embert, és az életéért küzdve inkább hazudik. Gondolj csak bele, ha most egy szociopata volnék, aki mások fájdalmában látja a szórakoztatást, te pedig elárulod nekem, hogy érintetlen vagy, simán kihasználhatnám az erőfölényem és megerőszakolhatnálak. - vázoltam fel azt, amire esélyesen nem kerül sor, de aztán ki tudja. Végtére is szép lány és előbb utóbb úgyis megtörténne vele. Az is lehet, hogyha nem én, máskor valami erőszakosabb fickó rabolja el és ténylegesen megerőszakolja, míg én lehet, sokkal finomabban és udvariasabban csinálnám. Úgy érzem megérdemelném azok után, amiket magunkért tettem. Mondjuk az is igaz, hogy attól viszont kissé óckodom, hogy összevérezze a fehér lepedőt.
Mindebből azonban hamar kizökkentett, mikor megkordult a gyomra. Remek, éhes. Nem lenne jó, ha össze morzsálná a szobát, de el sem engedhetem. Na az ilyenek okozzák a komoly dilemmát nálam, nem az emberrablás. De éhenhalni sem hagyhatom, bár az bizonyos, hogy Thaddeus attól kapna csak igazán agybajt, ha már egy holttestet kell eltitkolnia. Viszont, a lassan bomló test bűzlik, még hozzá nem is kicsit. Szóval szó sem lehet róla.
Felkeltem és elindultam kifele a konyhába, de azt még pont elcsíptem, hogy a tojás tabu. A hűtőbe pillantva aztán újabb problémába ütköztem. Alig volt itthon valami, holnap reggelre lett összeírva, hogy mire volna szükség. Egy cseppet feszültté váltam, ahogy a pultnak dőlve, agyalva a lehetőségeken végig futattam tekintetem a konyhán, míg nem az asztalon lévő narancsokon állapodtam meg. Könnyen emészthető, egészséges ételre gondoltam így vacsorára, amit hamar össze is üthetek. A görög saláta ideális lett volna, de sajnos nincs meg hozzá minden. Így profi exszakácsként rögtönöztem azokkal a hozzávalókkal, amik épp ott voltak. Ami azt illeti van érzékem az ízekhez, így nem tartottam tőle, hogy oltári nagy ostobaságot csinálnék, éppen csak lehet kissé különös ízvilága lesz. Magamra vettem a fehér szakácskötényem és nekiálltam a salátának, mely többek közt narancsot, répát és céklát tartalmaz egy kis lilahagymával és baconnel megbolondítva, fahéjjal fűszerezve. Talán ha egy 20 percet vett igénybe a bacon és egyéb hozzávalók megpirítása és a hagyma ecetben áztatása, mire elkészült. Gondosan tálcára tettem egy nagy pohár vízzel és néhány szalvétával, mert bele se akarok gondolni, hogy egy cékla darab is a földre essen, majd levéve a kötényt, felvettem a tálcát az asztalról és besétálva reméltem, hogy még nem változott csontvázzá.
 - Saláta, tojás nélkül. - szólaltam meg, amint beértem, majd egy kézben egyensúlyozva a tálcán lévőket, szembe fordítottam vele a széket, amire aztán leültem, mert én fogom etetni, másképp nem menne. Fogtam a villát, felszúrtam rá ezt is azt is, majd a szájához tartottam.
 - Narancsos-répás grillsaláta. Jó étvágyat. - tettem hozzá, s ha elfogadta az első falatot és minden köpködés és elégedetlenség nélkül le is nyelte, felszúrtam neki a második adagot is.
 - Említetted, a szüleid és a bosszút az előbb. Mire gondoltál akkor? - kérdeztem az etetése közben.

Mint ahogy az igazságnak, úgy a hazugságnak is vannak előnyei, hátrányai, súlya. Léteznek kisebbek és nagyobbak, mértékeiktől függően semmiségek és életre szólóan nyomott hagyóak. Nem mindig az igazság a megoldás, olykor hazudnunk is kell, ám megállapítani, mikor melyik helyes, nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Ha jól cselekszel az hamarosan feledésbe merül aztán, ha viszont rosszul, örökké magadon viseled a bélyegét.
Az, hogy ő bevallotta nekem, hogy ártatlan még - már ami a szexuális életét illeti - a mi esetünkben nem feltétlen rossz, bár nem tagadom, engem jobban izgatnak a tiszta lányok - már csak az OCD mellékhatása lévén is - mint egy olyan, aki ki tudja miféléket művelt már magával, hány száz fiúnak és férfinak adta oda magát. Ám más esetben jobb lett volna hazudnia róla, mert amíg én fegyelmet gyakorlok, nem biztos, hogy más is így tenne.
- Wáó... - hallatszik tőlem, bár jóval visszafogottabban, mint amennyire valójában is meglepett a válaszával. Persze csúnya dolog ítélkezni, de minden ember tisztában van vele, hogy az idő lassan el telik a feje felett, és amit most nem tesz meg, az bizony az elpocsékolt idejével vész kárba. Nem azt mondom, hogy essen neki minden fiúnak, de a tapasztalat olykor nem árt, ha csak kapcsolatok kialakítása és megismerése terén. Mert ha a férje lesz az első, bizony-bizony megütheti a bokáját. Dahlia tudja köztünk a leginkább, hogy nem minden arany, ami fénylik.
Én nem tulajdonítok eme lehetőségnek sem akkora jelentőséget. Úgy értem létezik, és ez jobb esetben elfogadott, főleg a fiatalok körében, akik még ismerkednek mindezzel, tapasztalatokat gyűjtenek, ami megint csak érthető, hisz bizonytalanok. - Nincs ezzel semmi baj. - vontam vállat, egészen félvállról véve a dolgot, hiszen tényleg nincs ebben semmi döbbenetes.
- De fiúkéba igen? - vontam fel egyik szemöldököm. Nem mintha ebbe akarnék belekötni, de ha még a beállítottságát sem ismeri, nem lehet benne biztos, hogy melyik nem iránt érdeklődik igazán. Az is lehet, hogy mindkettő, vagy épp egyik sem - bár olyannal én még nem találkoztam.
- Nem is vagy nyitott a kapcsolatokra vagy csak várod az igazit? - kérdeztem, noha én ezt megint csak butaságnak tartom. Az "igazit" a tapasztalatok útján ismerhetjük meg. Ha nem tapasztalunk, honnan tudjuk, hogy nem éppen elsétálunk mellette? - Vagy az idősebbek jönnek be?
Mindazonáltal sikerült elcsípnem valami mást is mondanivalójából, amit felkeltette az érdeklődésem. - Az hogy lehet? Mármint, hogy emlékszel mindenre. - s nem, nem vonom kétségbe kijelentését, mint inkább megérdeklődöm miként is képes rá. Miért is hazudna ilyesmiről, ráadásul pont most. Nyilván tud valami, van valami, ami miatt képes ilyesmire.
A pszichológiai tényeivel is egyetértek, mit lassú bólogatással jelzek. Okos kislány, és ez még sokszor hasznára fog válni.
- De honnan tudhatod biztosan, hogy nem vagyok az? Hiszen még nem adtál okot a dühkitörésekre, mégcsak meg sem próbáltál felidegesíteni mondjuk a pánikoddal, ami láthatóan még alább is hagyott és kiabálni sem kiabálsz. - magyaráztam egy kis fejtörőt okozva, de végtére is elfogadható a válasza. - Jogos. Na meg egy rend- és tisztaságmániás szociopata? Hát ilyesmiről még én sem hallottam. De nem, tényleg nem járnál jól. Szóval reménykedjünk benne, hogy egyik sem vagyok.

Egészen elmélyült beszélgetésünk csupán az üres gyomrának hangos korgása szakította félbe. Nem is volt kérdés, hogy meg kell etetni, mert vagy éhen hal, vagy holnap reggelig hallgathatjuk a morgásokat. Na nem. S bár elhatároztam, hogy hamar összedobok valamit, a kiüresedett konyha bizony komoly kihívások elé állított, amiken aztán megpróbáltam átküzdeni magam. Csupán a szerencsének köszönhetem, hogy szakács az egyik szakmám, így nem esem kétségbe, ha a konyhában kell alkotni. Valami neszezés miatt ugyan megálltam egy pillanatra, de mivel utána hosszas csend állt be, folytattam a munkát, ami egyébként már-már hobbim is volt.

- Nem. - válaszoltam, bár ez e nélkül is elég egyértelmű volt. Esetleg később lehet róla szó, főként, mert előbb utóbb rájön majd a pisilhetnék, és fürdeni sem árt olykor. De egyenlőre még nem értük el azt a bizalmi szintet, hogy az ajtóban őrt állva elmerjem engedni a fürdőig. Eleinte nehezen indult az etetése, de végül ő is rájött, hogy ez így jó. Arra pedig nem is nagyon reagáltam, mikor feltehetőleg elismerésében hümmentett egyet a rögtönzött salátára, de persze jól esett, főleg, mert a többiektől - lévén, hogy mindig csak egyikünk van felszínen többnyire - nem nagyon kapok elismerést, hol ott nagy részben én főzök.
Csendben és figyelmesen hallgattam, miért is gondoltam, hogy a szüleivel akarnék kiszúrni vagy épp valami oknál fogva bosszút állni. A bosszú éppenséggel szokásom, de csak is komoly célok érdekében. - Érdekes. - állapítom meg. - És volt már, hogy valamilyen negatív oknál fogva, ártatlanokat is elítéltnek bélyegzett meg? Egyszóval hazudott már? - kérdeztem közben is gondosan figyelve az adagokra és a köztük lévő szünetekre. - Csak mert általában olyanoknak van félni valójuk ilyesmiktől, akik jónak állítják be maguk, de rossz úton járnak. Pont, mint a politikusok.

Meglepő lehet, de nem csupán Aveline szeretné, ha ez az egész a helyzethez képest békés úton érne végett. Én sem akarok bajt, vért ontani meg végképp, de vannak határok, melyeket ha átlép a másik, kénytelenek vagyunk erőszakosabban fellépni. Nem kételkedhetünk, bizonytalanodhatunk el közben, mert ezt azonnal kihasználnák. Ezért is lett rám bízva ez a feladat, mert mindannyiunk tudja, hogy többekkel ellentétben én nem félek meglépni, amiket kell, nem rettenek vissza a tudattól, hogy bemocskoljam kezem.
Különös volt hallani, hogy még nem élte át azon élményeket, mik ugyan még tiltva vannak előtte, ám a korabeliek nagy része már túlesett rajtuk. De nincs ezen mit szégyellni, ha furcsa is.
 - Előfordul, hogy te már lélekben elég érett vagy hozzá, csak még nem futottál bele abba, akit neked teremtett a világ. Ki tudja milyen meglepetés lesz majd az számodra. Lehet, hogy lány vagy nő, esetleg egy idősebb férfi. Lehet, hogy egy könyvtárban találkozol vele vagy a metróban. - magyaráztam szépen telt, formás ajkait figyelve, de minden különösebb érzelem nélkül.  - Igen, ebben egyet kell értsek. A mai fiatalokat képtelenség megérteni. Talán nem is vágynak rá, mert élvezik... - bólogattam egyetértően megjegyzésére. Az, hogy sajnos a legtöbb helyen még mindig nem elfogadott a nagy korkülönbség szomorú, mert vannak, akik nem hátsó szándékból, egyszerűen csak más korúban találják meg azt, amit keresnek. A fiatal lányok apjukat tekintik férfi példának, s ha az apa kedves vele, gondoskodó, ám közben biztonságot nyújt a számára, ez lesz a lány ideálja, ezt fogja keresni. Na már most egy fiatal huszonéves fiúban, aki hozzá hasonlóan most lépett ki az életbe, nem biztos, hogy meg is tudná adni mindezt, hogy a lány megtalálja a számításait. S ez fordítva is igaz, egy érett nő is érezheti magát lázadó tininek legbelül, s szórakozottságát nem biztos, hogy kielégíti a nyugdíjas otthon vagy néhány unalmas vakrandi, ahol a másik fél a várva várt megállapodásról hablatyol. Vállat vontam.
 - Felőlem... - adtam fel eme témának boncolgatását, bár szerintem érdekes. Mármint ha azt nézzük, hogy a korabeliekből 10-ből 9 lány biztosan elvesztette már az ártatlanságát. S ha rá is kérdeznének, bugyuta, érettlen válasszal jönnének. Azt hitték ő az igazi, mert a másik erőszakos volt, mert nem volt náluk elég pénz, mert a divat ezt diktálja stb. Ám egy olyan kislány, aki nem követi a "divatot", s még csak nem is szenved a vágytól, hogy mindez beteljesülhessen végre, nos... érdekes.
A kapcsolatairól és a szűzességéről aztán át tértünk a különös betegségére. Most, hogy így nevén nevezi, nekem is ismerős. S bár első hallásra talán hihetetlenül és remekül hangzik, tudjuk jól, hogy ezt nem véletlenül hívják betegségnek, az érintett pedig átoknak.
 - Tudod... nekem van egy ismerősöm, aki ért a lobotómiához és az elektrosokk-kezelésekhez is. Ha tényleg ennyire nehezen viseled, szólhatok pár szót az érdekedben... - ajánlottam fel közreműködésem, Ruben pedig biztosan szívesen kezelésbe venné, bár azt inkább nem tenném hozzá, hogy ő nem olyan lelkiismeretes, mint én, de ki is róná fel neki a hibákat...
 - Honnan is tudhatnám... - néztem a szemeibe  - Melyik őrült tudja magáról, hogy az? - kérdeztem, ahogy ismét eltértünk a témától. Nem mintha zavart volna, én nyitott voltam mindenre. Csak ő tűnt válogatósnak. Pedig a nők, főleg a fiatalok, szeretnek magukról beszélni. Így viszont elég unalmas lesz az itt létünk. Talán tényleg játszhatnék vele egy kicsit, rá hozhatnám a frászt, hogy a későbbiekben jobban értékelje ezeket a beszélgetéseket.

Nem feledkeztem el erről az eshetőségről sem, de a gyomrának korgása könnyen kizökkentett. Ennek következtében pedig nem is volt kérdéses, hogy meg kell-e etetni. Szerencsénkre azonban még az alapanyagoktól kongó konyhában is sikerült összedobnom valamit. Etetése közben pedig újabb témát találtunk. A szülőkbe vetett hitét. Nem értettem vele egyet, s ami azt illeti, szavaiból sütött, hogy bizony ő sem teljesen. Mégsem merte mégcsak feltételezni sem az ellenkezőjét. Hiszen a szüleiről van szó. A szülők pedig az örök támaszpontok, az igazság szószólói, a rendíthetetlen becsületesség katonái. Az nem lehet, hogy a gyermeket elvakítsa a szeretet köde. Talán csak túl fiatal, naív, talán fél, hogy a szüleibe vetett hitének elvesztése a világa összeomlását okozná.
 - Persze, hogy nem... És én sem vagyok egy emberrabló, hazug gyilkos. - válaszoltam enyhén szólva szarkasztikus hangnemben. Persze attól még nem vagyok se hazug, se gyilkos. Még nem.

Zavarodottsága homlokára volt írva, mi valójában nem is olyan meglepő, ha azt nézzük ő jelenleg az áldozat szerepét tölti be, ami lássuk be, nem olyan kecsegtegő dolog, mégha most azzal is bíztatom, hogy van rá esély, hogy túlélje. Mert lehet, hogy nem lesz. De ezt már megbeszéltük. Ugyanakkor azt is megígérhetem, hogy nem hagynám szenvedni. Gyors lennék és tiszta. Hiszen nem az ő kínzása a cél, hanem Teddyé. Csendben hallgatom végig, de míg nem ér a végére komolyan elhiszem, hogy ez itt a bökkenő. Nem szokásom a viccelődés, de ezúton meg lehet, hogy ez így hangozhat.
 - Vagy csak egyszerűen egyedül kell meghalnod. - vontam meg a vállam, s tekintve mostani helyzetét, lehet, hogy a végén nekem lesz igazam.
Végül ejtettük a témát, s áttértünk egy egészen mást érintő beszélgetésre. Egyáltalán nem irigylem. Ami azt illeti hasonlít az átkunk. Sokan mágikusnak vagy hihetetlennek tartják, esetleg különös csodának, de valójában egyik sem. Egyáltalán nem örömteli az életem egy aprócska szobában töltenem tőlem teljesen idegen személyekkel, akiket ha tetszik ha nem, el kell viselnem.
 - Hát akkor még mindig ott van az elektrosokk. - válaszoltam, hisz éppenséggel ezen módszert nem utasította el. - Legrosszabb esetben is teljesen törlődne minden emléked, de számodra talán még az is kész fel lélegzés volna, gondolom. - magyaráztam, közben azon töprengve, hogy okés, hogy mi most itt elbeszélgetünk, de ez nem működik majd így, ha napokig itt "tároljuk". Már pedig, ha Teddy nem enged a dolgokból, maradni fog. És akkor viszont elvárásai lesznek, szükségletei, amit kelletlenül is, de meg kell oldani. Az etetés még hagyján, bár a morzsák gondolatától is  falra tudnék mászni, de ha rájön a wc-zés... Olyan módszerre lesz szükség, amivel szabadon mászkálhat, de legalábbis önmagától ki a fürdőbe, ugyanakkor nem volna esélye szökni. Tegyek láncokat a lábára? Egész nap zörögne vele, ráadásul felhorzsolná a bokáját. Nem lesz egyszerű. Viszont az elektrosokk talán mindenkinek előnyére válhatna. Ő elfelejtene dolgokat, és ránk se emlékezne. Mindenki jól jár.
A has korgást követően nem is volt kérdés, hogy készítsek-e valami. Talán csak megszokásból igyekszem ilyenkor megoldani a problémát, talán csak feltámadtak bennem a gondoskodási ösztönök. Hm, vagy egyszerűen nem volna jó, ha itt halna éhen. Sose tudnánk kiszellőztetni a szobát. S míg etettem, a téma elterelődött az őrültekről a családjára.
 - Jogos. Én sem bántanám a családom. Ha te halnál meg, én attól még jó ember maradnék. Nem is értem minek fáradoztam a vacsoráddal. - adtam oda neki az utolsó falatot, s nem, eszem ágában sem volt a szekrényre tenni a mosatlant. Ismét pár percre magára hagyva kimentem és elmostam, amit kellett. Ha azonban most ismét próbálkozásba kezdett, esélyesen sikerrel járt, mivel a szék sem bírta sokáig.