- Jó napot kívánok! Joseph Weaver vagyok a Millennium Brooklyn High School igazgatója, és Ansel Jeremiah Hewitt-et keresem –értetlenül szaladnak össze szemöldökeim, egy pillanatra még el is tartom a telefont a fülemtől, hogy még egy pillantást vessek a képernyőre. - Az évek tapasztalatai alapján én vagyok az. Miben segíthetek Mr. Weaver? –léptein az általános gyorsról egészen lassú, andalgóvá lényegülnek. Barna, szánt szándékkal kopottas bokacsizmám sarka halkan kopog a járdán, magam elé révedve keresem a már ismert ajtót. Már egészen megelevenedni látszik előttem a reggelim: a rántotta, a sült bacon, a kávé… Na meg ezt követően az esti nyavalygás, miszerint híztam, és az elalvás előtt elmormogott üres ígéret, miszerint holnaptól megint elkezdek edzeni. Ezen esetek 90%-ban úgy végződnek, hogy másnap reggel egy diétás reggelivel indítok, de, hogy eljussak egy edzőteremig, na az már tabu. - Blake Winston Holden ügyében keresem. Mai nap az iskolánk testnevelés tanára, Mr. Morgan rajtakapta, hogy tanítási időben az iskola mögött dohányzott néhány osztálytársával. Most itt van velem az igazgatói irodában. Esetleg be tudna fáradni? –szemöldökeim a szürreális kérdést követen homlokom közepére szökkennek, a lábaim is elfelejtenek a kötelességüknek megfelelően cselekedni, így minden további nélkül torpanok meg a járda kellős közepén. A beszólás, miszerint „baszódjak meg” elengedem a fülem mellett, és csak szúrós tekintettel tervezek lyukat égetni a tapló faszi hátába. - És mi van a szüleivel? –tudom, elég hamar megtanítottak arra, hogy kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni, de ilyen kérésekre nem mondunk csak úgy igent. Meglehetősen elfoglalt ember vagyok, nem lehet csak úgy az időmmel játszadozni! Azt pedig éppen elég csak nekem tudni, hogy a mai napi fontos teendőim kimerülnek abban, hogy az ex-otthonomban üldögéljek a kanapén egy pohár smoothie társaságában. Na jó, a volt lakótársak se elhanyagolhatóak… - Blake azt mondta, hogy a szülei elutaztak, így a környéken maga az egyetlen közeli rokona –aha, értem már… Hiába, a kölyök eszes, tudja, hogy kell minden probléma nélkül átverni a felnőtteket. Piszok nagy mázlija van, hogy nincsenek még olyan messze azok a középiskolás évek, így én magam is tudom, hogy milyen az, amikor az én drága nagybátyámat, Blake apját kell szalasztani, hogy rángasson ki a diri vérmes karmai közül, mielőtt azzal fenyegetőzik, hogy behívatja a szüleimet. - Ez esetben fél órán belül ott vagyok –fél szemmel sandítok le az órámra, majd egy száznyolcvan fokos fordulatot véve indulok el az ellenkező irányba. – Viszont látásra! –ezzel pedig bontom is a vonalat, és visszaeszkábálom a fülest a telefonba, hogy Ed Sheeran újból megkísérelje kiordítani a dobhártyámat annak helyéről. Kétségtelen, hogy ezen után Blake lógni fog nekem egy jó kis reggelivel, hogyha már elvette a lehetőségét annak, hogy majd’ egy óra magasságában nekilássak a nap első étkezésének. Felszerelkezve egy venti Iced Caffé Americano-val és a végigutazott fél órámmal együtt baktatok be az ominózus épület cirádás ajtaján. Meg kell hagyni, azért a középiskoláknak még mindig megvan a maguk sajátos hangulata… a sok, hátizsákkal és hasfaluknak szorított könyvvel rohangáló fiatal, a röhögések, és a riadt segélykérések. Sajnos sokan nem ússzák meg épen ezt a négy évet… példának okáért az a srác, akit éppen most gyömöszölnek be a nagydarab kosarasok a szekrénybe, és csapják rá a szürke ajtót. Én pedig, mint aki mit se lát osonok tovább fülemet-farkamat behúzva, mintha legalábbis engem is utolérhetne a kosárcsapat kapitányának dühe, és engem is hasonló sorsra kárhoztathatna. Sajnos első két évemben én se örvendhettem nagy hírnévnek, de azért harmadikra, de főként negyedikre belerázódtam a környezetbe- még ha azt nem is vállalhattam fel, aki valójában is voltam. Persze, a találgatások nyilván folytak, de, hogy komolyabb gyanúsítás ért-e, arról már nem értesültem. A portán szerzett tudásból merítve fordulok hol jobbra, hol pedig balra a kanyargós folyosókon, mígnem a tanári részleghez érek. Mondjuk már az illatok is sokat sejtetnek, mert az iskolák ezen szakaszán mindig a legerősebb a kávészag. Figyelve a névtáblákat járok az ajtók előtt, mígnem a telefonban említett név vésett formája meg nem jelenik az egyiken. Bekopogok, szólásra be is nyitok, és határozottan lépem át a küszöböt. Egyenes tartással, magabiztos félmosollyal. Mert végre nem azért hívattak az igazgatóiba, mert én tettem rossz fát a tűzre. - Mr. Hewitt? –szegezi nekem a kérdést az igazgató felpattanva a székéből, igazítva az ülés során összegyűrődött öltönyén. - Ahogy mondja! –ezzel pedig kezet is nyújtok felé az asztalon keresztül, míg belépek a Blake melletti szék elé, amire le is telepszek az udvariassági normákat követően. A tőlem telhető legszigorúbb pillantással fordulok a kölyök felé. - Most megnézheted magad! Örülhetsz, hogy én jöttem, és most nem anyádékkal kell itt ülnöd! Szégyen… kezeskedni fogok afelől, hogy minél hamarabb értesüljenek arról, hogy mit tettél! –megütve a legádázabb hangszínt, ami tőlem telhet, kezdek bele a szidásba. Mintha bármi komolyabb jelentéstartalma is lenne azon túl, hogy minél hamarabb szabadulni akarok a kölökkel.
Francba francba francba - valami ilyesmi futott át a fejemen, amikor lebuktunk. Nem, nem először jutott eszünkbe a suli mögött cigizni a szünetben. Azt nem merném állítani, hogy mindennaposak, vagy akár kicsit is rendszeresek lennének az életemben, de tényleg nem is ez az első, mikor csatlakoztam egy ilyen kis akcióhoz. Talán három-négy alkalom lehetett, de eddig még sikerült megúsznunk a dolgot. A legutóbbi is elég necces volt, éppen csak volt egy kis időnk elszelelni, de ezúttal már nem voltunk ennyire szerencsések. Azt hiszem, ilyenkor mondják azt, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik... Most eltört. Így hát kikötöttünk az igazgatói irodában. Először csak úgy csoportosan, ahogy elkapták négyünket, hogy magyarázzuk meg, és persze minden doboz cigit meg gyújtót el is koboztak tőlünk, amik most az íróasztal egyik fiókjában vártak arra, hogy a kukában kössenek ki nemsokára. Vagy ki tudja, lehet, hogy Mr. Weaver még örül is az ingyen ciginek, sose lehet tudni. Minden esetre egy rettentő hosszúnak tűnő hegyibeszéd következett, hogy mégis hogy képzeltük ezt, lerontjuk az iskola színvonalát, és a többi és a többi. Én pedig különösen jó gyerek lévén duplán megkaptam a szúrós pillantásokat és szavakat, mondván: nem hiszem el, hogy még maga is, Holden. Persze. Mert Blake Holden jó gyerek, szentéletű meg minden. Hajjaj, ha valami tévhit élhet egy tanárban vagy igazgatóban... na, az ez. Nem vagyok a rosszfiúság netovábbja, de azért akadnak rólam túlzó tévhitek az iskola falai közt. Az alapos fejmosást az követte, hogy megkaptuk a legrosszabbat, amit csak egy diák kaphat. - Rendben. Most, hogy ezt tisztáztuk, ideje, hogy azonnal felhívjuk a szüleiket. Persze nem vagyok hülye, így máris kitaláltam, hogy anyám a külföldi rokonoknál van látogatóban, mire jött a duma, hogy őket nem érdekli, akkor hiába nem vele élek, majd szólnak apámnak, az a "vidék" pont annyira van államon belül, hogy simán be tudjon jönni. - De mi van, ha ő pedig üzleti úton van Ázsia szívében...? - Amikor ezzel előálltam, ott érkezett a fenyegető válasz, hogy ne szórakozzak, akkor legalább egy elérhető rokont kerítsek, aki majd helytáll az ügyemben. Nem túl hosszú gondolkodás után persze eszembe ötlött egy egészen járhatónak tűnő út: Ansel! Ha ő nem ment ki, akkor senki nem fog, anyáék talán meg sem tudják a kis kihágásomat és boldogan élek, amíg meg nem halok. Vagy nem, de ez már nem biztos, hogy rajta múlik. Kínos, nagyon kínos perceket töltöttem egyedül az igazgatóval, amíg meg nem érkezett. Nem tudtam dönteni, mire nézzek - a saját cipőm orra is egészen érdekesnek tűnt, ahogyan a képek is a falon, a cuccok vitrinben, meg a pók a felső sarokban. De hogy egy percre is elkapjam a tekintetét, azt már nem. Egyszer megtörtént, véletlenül, de akkor is inkább visszatévedtem a pókra. Persze még így is éreztem a tekintetét magamon, ahogy meg tudna ölni. Aztán nyílt is az ajtó - még a nyikorgása is mintha az én halálos ítéletemért kiáltott volna. Még az is rettentő hosszú időnek tűnt, amíg kezet fogtak egymással, és... elkezdődhetett a tárgyalás. Vagy mi. De tényleg minimum olyan hangulatot ütött meg az egész. Valami köszönésfélét sikerült elejtenem, mielőtt az unokatestvérem lekorholt volna, amivel kapcsolatban nem egészen sikerült eldöntenem, hogy komolyan gondolja-e vagy sem. Amikor benyögtem a nevét és a telefonszámát, akkor biztos voltam benne, hogy nem lesz ebből nagy dolog, de most kezdett meginogni az ebben való hitem, de simán elképzelhető, hogy ez a színészi tehetségének köszönhető és a felét sem gondolja komolyan. - Persze, tudom... mindenféleképpen tudni fogják - mondtam enyhén lehajtott fejjel. - És természetesen első és utolsó alkalom volt. A megbánó hangszínre nem igazán kellett rájátszanom, annyira nem voltam azért kemény, hogy tök flegmán kezeljem az egész helyzetet, de a "tudni fogják" részben azért bíztam, hogy nem történik meg. De talán enyhítő tényező az igazgató előtt, hogy gyakorlatilag felajánlottam, hogy amint innen kiteszem a lábam, önként fogok színt vallani az ősöknek. Viszont ha rajtam múlik, akkor csak szeretném szép csendben eltussolni az egészet, tekintettel arra, hogy még csak azt sem tudják, hogy bármi közöm van a cigihez. Eddig egész végig úgy éreztem, hogy diri bá' visszafogta magát, szóval talán most jön az, amitől egész végig tartottam. Halál - remélhetőleg gyors és fájdalommentes.
Mintha csak tegnap lett volna, amikor én voltam tizenhét éves. Amikor az akkori osztálytársakkal, akiknek évek kőkemény munkája révén sikerült a bizalmukba, és nem mellesleg baráti körükbe férkőznöm, egy doboz cigivel, pont, mintha bombát rejtegetnénk az iskola épülete mögé osonjunk, hogy rágyújtsunk egy-egy szálra. Vitatható, hogy valóban azért álltam be sokadik keréknek, mert felettébb nagy szükségét láttam annak, hogy elpöfékeljem azt a vackot, vagy pedig, hogy ne maradjak ki a közösségi életből. Akkoriban az elsőre voksoltam volna, mert hát tizenhét éves fejjel nem is tudtunk menőbb dolgot, mint lezseren a falat támasztva –persze nem azért, hogy azt firtassuk, mennyire laza és fasza csávók vagyunk, hanem szimplán szédültünk a nikotintól- cigizgetni; mára viszont kellően nyilvánvaló, hogy csak nem akartam lerombolni a nehezen felépített imázsomat, és ha már ott volt Jeremy Freguson, az iskola egyik legnépszerűbb sráca a közvetlen közelemben, és nem mellesleg beszélgetett velem –velem!-, hát meg kellett becsülnöm az isten adta lehetőségeket. Természetesen a szüleim erről semmit nem tudtak, mert abban a minutumban, ahogy beléptek volna az igazgatóiba, kettérúgták volna a seggemet, amiért ilyen tisztességtelen ügyletekbe keveredtem- arról pedig már szót se kell ejteni, hogy apám tizenhat éves korától cigizik. Mert ugye szülő-gyerek viszonylatban kettős mércével mérünk, ergo amit neki szabadott –vagy legalábbis tiltás ellenére is csinálta-, azért engem szobafogságra ítéltek. Akkoriban én se számíthattam senkire a házon belül, aki megértette volna lázadási törekvéseimet. Anya mindig is be akart kerülni a példastatuáló, felsőbb osztálybeli anyukák körébe, ezért ő túlzottan kikent volt ahhoz, hogy eltűrje, a fia alkalomadtán elszív egy-egy szál cigit, nem mellesleg tilosban. Apám keménykezű, talpraesett alfahím lévén meg kívánta volna akadályozni azt, hogy én is arra a sorsa jussak, mint ő, és a napi egy doboz cigivel elszívjam a fél életemet, ami, ha leemeljük a költői túlzást, heti egy szálnak nevezhető –btw, vicces belegondolni, hogy apám a kőheteróság, és a tesztoszteron túltengés netovábbja, ehhez mérten az egyetlen fia meleg lett. Idősebb nővérem anyánk egy még vérmesebb kiadása, tőle nem számíthattam volna semmiféle diszkrécióra, és fél pillanaton belül értesítette volna a „felsőbb hatalmakat”, így hárman ültek volna be mellém, és döngöltek volna porba a szidalmaikkal és rosszalló pillantásaikkal. Fiatalabb nővérem lett volna a potenciális jelölt, hogyha nem akkoriban lett volna végzős, amikor én a „lázadó korszakomat” éltem. Éppen ezek miatt, ezen vérlázító időszakom közepette a nagybátyám, Blake apja volt az, aki most én Blakenek- a kicsit távolabbi rokon, aki ott van, ha kell, de legyint, ha a szidásra kerülne a sor, mondván, ezt majd lemeccselik otthon. Talán ezért is olyan lagymatagok a szavaim, mint a kávém, amiben már olvadásnak indult a jég, így sokkalta inkább van vizes íze, minthogy az americano aromája dominálna. Én nem akarok túlontúl nagy jelenetet rendezni –na jó, de, mert ez a létformám-, csak megtenni a kötelezőket, aztán grabancon ragadva a srácot kitessékelni az épületből. - Ajánlom is! A fejlődő szervezetnek pont nem a cigarettafüstre van szüksége –szavaim közepette ingatom a fejemet jobbra-balra, mint valami elcseszett kutya a műszerfalon. Nem mondanám magam egy bőszavú okítónak, de lássuk be, körülbelül ezen a szinten el is fogyott minden észérvem, amivel alá tudom támasztani, miért is kéne távol tartania magát az efféle addiktív szerektől. Bár nem vagyok láncdohányos, azért én is teljesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen felszabadító érzés egy előadás után kiosonni a művészbejárón, és rácuppanni egy cigi szűrűjére, majd elsétálva az autóig azon vígan elpöfékelni. - Mondja, Mr. Weaver, hogyan tovább? Mit kell tennem azért, hogy kiváltsam a fiút? –ezúttal már a diri felé intézem a szavaimat. Reménykedek abban, hogy csak egy szimpla bocsánatkérésé, és bűnbeismerés az ára, de mind ismerjük az igazgatói gondolatmenetet: szeretnek mindent a lehető legjobban megbonyolítani, hogy élvezzék a hatalmukat. - Az iskolánk szigorúan tiltja a dohányzást az épület kétszáz méteres körzetében, így ez a fajta házirend áthágás nem maradhat büntetés nélkül –a dominanciáját kifejezvén fűzi össze ujjait, hogy szög egyenesre húzva a hátát, mellkasát düllesztve nehezedjen rá alkarjával az asztallapra. Milyen kár, hogy már elmúltak azok az idők, amikor ez a fajta fizikai fellépés bárminemű viszolygást váltott ki az emberből… esetemben legalábbis így van, mert utoljára tizenegyedikesként kellett ilyen formán szemközt ülnöm egy morcos, homlokát ráncoló, szemöldökét szorosan összevonó igazgatóval. - Értem. Ez esetben mi lesz a fiú büntetése? - Igazgatói figyelmeztető… –mindenféle teketóriázás nélkül vágja rá, melynek nyomán a hajam tövéig szalad a szemöldököm. - …továbbá, mivel nem ő, és a kis barátai az egyetlenek, akik az iskola mögötti teret dohányzásra használják, az ott elszórt csikkeket minden egyes nap feltakarítják a következő egy hónapban, és gondoskodnak róla, hogy az mindig makulátlanul tiszta maradjon- nem csak a csikkektől óvva meg a környezetünket. Valamint tanítás után egy órát büntetésben tölt az arra kijelölt teremben, két hónapig. Ott megtanulhatja a fegyelmet –ekkor jelentőségteljesen pillant a fiú irányába, így adva esélyt nekem arra, hogy felkaparhassam az államat a földről. - Aha… nem! –jegyzem meg határozottan, oldalba bökve Blake-et, hogy most lépjen fel a maga igaza mellett, mert ha nem most tanulja meg, hogy álljon ki magáért, akkor mikor máskor? Természetesen, ha nagyobb bajba sodorja magát, készségesen ragadom magamhoz a szót.
Az idő előrehaladásával együtt kezdett egyre abszurdabb lenni az egész helyzet. Könyörgöm, csak egy cigit szívtam el, nem embert öltem! Azért ez nem mindegy. Ráadásul attól, hogy most az iskolában nagyon is lecsesznek érte, elkobozzák a cigimet meg minden, az még nem fog megakadályozni abban, hogy dohányozzak. Ha nem is lesz több szünetben lévő kihágás, akkor suli előtt vagy után, meg hétvégén, meg buliban. Ahogy eddig. Ennyire naiv senki nem lehet, hogy elhiggye, ebből óriási változás lesz. Bírom, hogy némelyik felnőtt elfelejti, hogy ő is volt tini. Akkor is volt, ha most iskolaigazgató, ne merje letagadni, hogy ő nem csinálta meg ugyanezt, ha nem rosszabbat is. Hahó, engedtessék már meg, hogy lázadjak, nem 40 évesen fogom elkezdeni! Akármennyire is gondoltam így, azért ahogy a diri és Ansel éppen a büntetésemről tárgyalt, olyan érzésem volt, hogy elsüllyedek - fizikailag is. Mármint pár centivel tényleg lentebb kerültem a székben. Egy figyelmeztetést még megértek. Bár az is jó lenne, ha nem lenne nyoma az ellenőrzőmben, hanem mondjuk egyelőre egy szóbeli... és még a takarítást is megértem, mondjuk vagy háromszor. De egy teljes hónapig minden délután, ráadásul két hónap elzárás? Basszus, a nagyobb balhékért mit kapnak itt? Eddig azt hittem, ez egy gimnázium, nem fegyintézet. De kezd megjelenni előttem egy elég nagy kérdőjel ezzel kapcsolatban. - Mi? - Nem egészen voltam biztos benne, hogy a kérdésem az Ansel általi oldalbabökésnek szól, vagy még a felvázolt büntetéssorozatnak. Oké. Most tényleg azt várja, hogy én dumáljam ki magam? Kösz. Kedves, de tényleg... De egy próbát megér, talán sikerül nem rontani a saját helyzetemen, és egy kicsit enyhíteni az egész bünti mértékén. Szóval felvettem a legbűnbánóbb fejet, ami csak tőlem telt, amit komolyan egy kiskutya is megirigyelhetett volna, és a pillanat tört része alatt próbáltam összerakni valami normális érv-rendszert. Közben visszacsúsztam a széken normálisan - így kevésbé éreztem magam alsóbbrendűnek, és talán komolyabban is lehetett venni -, és Mr. Weaver szemébe nézve (legalábbis próbálva tartani a szemkontaktust anélkül, hogy beszarnék) megkíséreltem menteni a menthetőt. - Igazgató úr, én igazán nem szeretnék tiszteletlen lenni, és teljesen megértem, hogy csalódtak bennem... - kezdtem bele a szentszövegbe, közben pedig egy pillanatra unokatestvéremre sandítottam, hogy ha nagyon borzasztó lennék, akkor legyen már szíves kimenteni, nem véletlen az ő nevét nyögtem be, mikor be kellett hívni egy rokonom. - De tekintettel arra, hogy korábban nem voltak kihágásaim, illetve a tanulmányi eredményem sem annyira borzalmas, tehát egészen távol állok az elkanászodásnak a lehetőségétől is, nem lehetne esetleg... enyhíteni a kiszabott büntetésemen? A délutáni bent töltött órák nem csak a szabadidőm rovására mennének, hanem a tanulásom idejéből is, márpedig tudom, hogy akad, amiből állhatnék jobban is - vágtam be a legjobb ártatlangyerekes nyaliszöveget, amit csak lehetett. Ebből most vagy baromi jól jövök ki, vagy baromi rosszul...
Hogy Blake jól döntött-e, hogy engem hívatott a saját pártján a diri elé, mint felelősségteljes, valamennyire épkézláb gondolatokkal is rendelkező felnőtt egyedet, aki úgy adatott, hogy még a családjának a tagja is? Nem kifejezetten vagyok meggyőződve efelől. Nem, ugyanis, bár köszönöm szépen, a beszélőkémmel soha nem volt problémám, ha úgy adatik, lyukat beszélek a legkevésbé rugalmas ember hasába is, de kérem… itt súlyos terhek forognak kockán! Már amennyire súlyos büntetésnek foghatjuk fel azt, ami az igazgató elmondása alapján a kölyökre vár… Nos, nem mondom, hogy nem ívelődik szépen a homlokom közepére a gondosan karbantartott szemöldököm, de én, ki ezúttal nem elszenvedője vagyok az intézményvezetői túlkapásnak, valahogy nem tudom kellően átérezni a helyzet komolyságát. Persze, az emlékek megvannak, tudom, hogy most Blake is belepirult a cipőjébe, és rögtön felforrt a fejében a káposztalé, de a büntetés egy bizonyos hányada jogosan éri el a kölyköt. Meglehetősen nagy pechje, hogy nem egy sehonnai, sokadrangú iskolába jár, mert ott szerintem a gyerek ah akar felpattanhat a székéből, és ki is mehet rágyújtani az iskola udvarában, meg a tanárt aztán végképp nem érdekli, hogy ott van-e vagy nem- ő leadja az anyagot, nem kötelessége azt figyelni, hogy teljes létszámban jelen vannak-e a rendbontók. Ellenben itt… itt kérem alássan kőkemény diktatúra van, és a morcosan a homlokát ráncoló fejes se akarja a demokrácia látszatát fenntartani. Az egészen olyan helyzet lenne, mikor is a nyúl hordja a puskát. Gyanítom, hogy Blake sokkterápiája csak még inkább célt talál, mikor gond nélkül bököm könyökömet a bordái közé, jelezvén, hogy ezzel át is adom a szó jogát. Sajnos annak idején túlzottan drámai elszenvedője voltam az ilyetén helyzeteknek, és akkoriban nem tudtam kellő odaadással figyelni az engem óvó kisbeszédre, mert a fülemben zubogott a vér, mint ahogy azt a vadvízi evezős videókon szoktuk látni, így kell egy kis időt nyernem a díjnyertes beszédemhez. Reméltem, hogy az első ilyen kitüntetésem egy trófea és pár elmorzsolt könnycsepp kíséretében fog megtörténni, de üsse kő, a micdroppal való távozás se tűnik kifejezetten rossznak, még ha csak egy középiskoláról értekezünk is. Lejjebb csúszva a székemen vetem keresztbe lábaimat, összefűzött ujjaim a hasamon pihennek, majd félrebiccentett fejjel sandítok a saját védelmére kelt kölyök felé. - Ne féljen, Mr. Holden! –érkezik is a replika egy tizedmásodperccel se késve Blake válaszához mérten. – Abban az egy órában, míg megjelenik a tanári felügyelet előtt, lesz ideje behozni a tanulásra szánt időt illető lemaradást, ami a csikkek gyűjtése során torlódott fel –fészkelődve a székében hajol előre, hogy alkarját a grandiózus asztalán támaszthassa meg. Soha nem értettem- a nagy asztal egyezményes jele a látszólagosan nagy hatalomnak? - Már bocsánat, hogy közbe szólok… -felkönyökölve a karfára tornászom feljebb magamat, hogy valamiféle méltóságot szerezzek magamnak. – De a fiú jól beszél. Ugyan kérem! Tudom, hogy igazgatóként fenn kell tartani azt a látszatot, mintha már eleve öltönyben, keménykalappal született volna erre a csodás bolygóra… de vallja be, hogy maga is volt fiatal. Maga is tett bolondságokat, még ha a hivatalban töltött évek el is feledtették azt magával. Lehet, hogy most nem tud másként tekinteni ezekre a fiúkra, mint szabályszegő suhancokra, de bizton állíthatom azt, hogy Blake megbánta, amit tett. Csak nézzen rá!... –ezzel rámutatok a srácra, rácsapja tenyeremet a vállára. – Nagyobb feneket kerítenek ennek a helyzetnek, mint amekkorát valóban megérdemel. Legjobb értesüléseim alapján Blake nagyon sokat tesz az iskolai életért, és ha nem is élvonalbeli tanuló, mert hallhatta, ő is mondta, hogy van miből javítania, de nincs is a legrosszabbak között, amivel rontaná a statisztikát. Úgy érzem, hogy jogtalanul kap ilyen léptékű büntetést… Az isten szerelmére, hát csak egy nyamvadt cigarettát szívott el, nem embert ölt! Mégis közellenségnek lett beállítva, csak azért, mert éli a fiatalok lázadó életét? Hát majd kinövi! –egészen szenvedélyesen élem bele magam a rögtönzött monológomba. Ökölbe szorított kezem kis híján az asztal lapján csattan, de kellő időben megálljt tudok parancsolni magamnak, hogy ennyire teátrális azért ne legyek, még ha szét is vet az ideg, hogy megtegyem. – Mr. Weaver. Nem ön ellen irányuló tiszteletlenségből, de szeretném kérni Blake büntetésének enyhítését. Igazgatói figyelmeztető helyett osztályfőnöki intő, és egy óra a többi suhanccal a teremben, ahol továbbiakban a tanulmányaira tud koncentrálni. Ezen felül az iskolai rendezvények szorgos közreműködője lesz az azt lebonyolító gárdában. Kérem, nem lenne elég ennyi? Én magam kezeskedek afelől, hogy ilyen helyzet a későbbiekben soha ne fordulhasson elő! – egészen fellélegzek ígéretemet követően, már-már egy kaján vigyor is megbújik ajkaim szélén, mikor Blake felé pillantok egy „látod, így kell ezt csinálni!” jellegű szemöldökvonással.
Nem tudom, mennyire volt jó ötlet Ansel részéről, hogy rámbízta önmagam bevédését - főleg mert basszus, ez most épp az ő feladata lett volna! Nekem itt most le fogják harapni a fejem minimum. Valójában jól esett amúgy, hogy saját magam is benyöghettem valamit, de amint jött a válasz, valahol kissé meg is bántam, hogy kaptam az alkalmon. Hát ettől nekem rohadtul nem lett jobb. Az viszont még mindig érdekelne, mikor lett börtön az iskolánkból. A lesújtó és abszolút lesajnáló válasz után pedig legalább végre a védelmemre kelt unokatestvérem is - és úgy a harmadik mondat után kezdett bennem körvonalazódni, hogy ez kicsit hosszabb lesz, mint először gondoltam, és nem tévedtem. Szinte kimondta az én gondolataimat is, csak az volt a különbség köztünk, hogy ha ugyanezt én játszom el, akkor valószínűleg ki is csapnak... a büntetések mértékét tekintve legalábbis biztosan nem úsztam volna meg egy szimpla súlyosbítással. De így, hogy nem én tettem, egészen más volt a helyzet, és azért magamban kissé kárörvendve (és persze kissé szájtátva) hallgattam végig, ahogy szinte leoltja a francba az igazgatómat, akinek álla dettó az asztalt verdeste. Amikor a végére ért, kedvem lett volna telepatikusan közölni, hogy "aztakurva, én komolyan nem hiszlek el néha", úgyhogy eléggé sajnáltam, hogy ilyen képességekkel nem rendelkezem. Ha más nem, akkor viszont az arcvonásaim valami hasonlót tükröztek. - El sem tudná hinni, mennyire örülnék, ha lenne olyan szíves elgondolkodni azon, hogy az imént felvázolt büntetést kaphassam, természetesen annak függvényében, hogy tényleg soha többé nem fog előfordulni ilyen és még csak hasonló sem - csatlakoztam azért a végére, hogy ne az legyen, hogy egyedül beszéli le az ügyemet. Bár bölcsebb lenne kussban maradnom, egy ilyen kis nyali azért mégsem lehet a világ vége. Vagyis bízom benne, hogy a kiskutyaszemeim bejönnek Ansel "produkciójával" együtt. - Azt hiszem, ebből is egy életre megtanulom a leckét... - tettem hozzá. Bár otthon így is ki fognak nyírni az osztályfőnökiért is, meg szimplán a tényért, hogy képes voltam iskolán belül cigizni, de mindjárt jobban hangzik az igazgatóinál, ahogy a továbbiak laza enyhítése is. Bár sosem voltam vallásos, most mégis elmondtam magamban vagy három Miatyánkot, hogy enyhüljön meg a diri szíve és ne legyek úgy kezelve, mint egy utolsó csöves bűnöző. Bár az biztos, hogy a rendezvények lebonyolításával kapcsolatos dolgon meg fogom szívni és kurvaélet, hogy ott közölni fogja az ezt felügyelő tanárokkal, hogy nyugodtan csicskáztassanak, bírom a strapát. Ha ez nem lenne elég, még az előkészítés után vagy az egyebek mellett fotóznom is kell majd a suliújságnak meg az iskola honlapjára. Szóval éljen a duplameló - de még mindig jobban hangzana, mint takarítani.
Kezdőlap
