Donna &

Szorosabbra húztam magamon a bőrkabátot, ahogyan egy erősebb északi széllöket szaladt át rajtam és borzolta fel a hajamat is. Az indián nyárnak már nem csak hivatalosan, hanem sajnos gyakorlatilag is vége volt, a nappalok egyre rövidebbek, az éjszakák pedig egyre hosszabbak lettek. A nap is egyre ritkábban bújt elő, a helyét szürke felhők vették át. Mégis mikor otthon kinéztem a szobám ablakán a nap erőlködött kisütni, így jó ötletnek tűnt egy vékonyabb fekete bőrkabátot kivenni a szekrényemből. Ezt azon nyomban megbántam, hogy kiléptem az ajtón és nyakon csapott a hideg szél. A nap valójában sütött valamennyire, viszont a meleg sugarai erejüket vesztették a hűvös széllöketekkel szemben. Megfordult a fejemben, hogy visszaszaladok egy vastagabb kabátért, viszont az órámra pillantva konstatáltam, hogy már majdnem késésben vagyok a kick box edzésemről. Ráadásul még át is kell buszoznom Bronxba. Ha pedig nem akarok 100 fekvővel kezdeni, akkor nem késhetek el. Felugrottam az éppen indulni készülő buszra a hátsó ajtaján és levágódtam az egyik székre az ablak mellé. Éppen csúcsidő volt, az emberek szorgos hangyák létére igyekeztek hazafelé a munkából. Már csak a gondolata is elborzasztott a napi 8 órás, monoton munkának.
Kereken 17:00-kor libbentem be a box klubb ajtaján. Tyrese megütögette az csuklóján lévő óra számlapját, ezzel jelezve, hogy jobb ha sietek az öltözéssel, ha nem akarok fekvőtámaszokkal kezdeni. Gyorsan átvettem a felsőmet, nadrágomat és cipőmet, majd rutinos, gyors mozdulatokkal befásliztam a kézfejeimet. Összekötöttem lófarokba a hajamat és tíz perc múlva már csinálhattam is a fekvőtámaszokat, mert kerek 10 perccel később léptem a ringbe, mint kellett volna. Mindig is imádtam a kick boxot, ugyanis remek módszer volt a felgyülemlett feszültség levezetésére. Emellett egy remek közösség jár ebbe a box terembe, akik szinte már a második családommá váltak. Azóta járok ide, hogy New Yorkba költöztem, aminek már legalább 3 éve. 3 éve, heti 3 alkalommal tiszteletemet teszem ezen a remek helyen. Ez persze a kondíciómon is meglátszik, de ezzel sosem szoktam kérkedni. Ahogy azzal sem, hogy milyen állkapocstörő a jobbosom. Az edzés végeztével letusoltam és visszaöltöztem az utcai ruháimba. Mielőtt kiléptem volna a csípős időbe, még lehúztunk egy feles tequilát Makaylával, aki a recepciós volt.  A tequila egy kis melegséggel töltötte fel a testemet, viszont még ez se nyújtott teljes védelmet a hideg idő ellen.
Gyorsan szedtem a lábaimat a legközelebbi metrólejáró felé, ugyanis úgy döntöttem, hogy hazafelé inkább a földalattit választom. Egy nem túl forgalmas utcán vágtam le az utat, mikor egy gyönyörű maserati quattroportét pillantottam meg. Lelassítottam a lépteimet, hogy jobban szemügyre vehessem a kicsikét. Zsír új darabnak tűnt, aminek mind a 4 ablaka sötétített volt. Már önmagában ez sem volt bizalomgerjesztő, viszont szerencsére engem sosem érdekeltek az ehhez hasonló dolgok. A sofőr oldali ajtóhoz léptem és végigsimítottam a kilincsen. Nevezzük megszokásnak, viszont a táskám mélyén mindig lapul egy-két aranyos kis eszköz, amiknek ilyen esetekben a hasznát veszem. Gyakorlott mozdulatokkal csúsztattam a fémlapot az ajtóba az ablak mentén, majd egy rövidke motoszkálás után már fel is oldott a kocsi zárja, anélkül hogy a riasztó bekapcsolódott volna. Habozás nélkül beültem a volán mögé. Az ilyen autókat már többlépcsős biztonsági védelemmel látják el, így a megfelelő vezetékek átvágásával és össze illesztése után beírtam egy fantom kódot a megfelelő számlapra, amit követően a motor gyönyörű búgással életre kelt. Mivel ez az egész egy spontán ötlet volt, így nem volt tervem a kocsival, csupán kicsit ki szerettem volna próbálni, hogy mennyire harap.
A Maserati pontosan olyan harapós volt, mint gondoltam, én pedig úgy cikáztam vele a városban az autók között, majd a sztrádán, mintha legalább 7 életem lenne. Miután kiszórakoztam magam egy kiesőbb sikátorba gurultam vele, ahol nem volt egy árva lélek sem. Mielőtt még távoztam volna, elkezdtem átkutatni a verdát. A kesztyűtartóban talált kokainnak meg kellett volna ijesztenie, de én csak zsebre tettem. Ahogy a köteg pénzt, illetve a Rolex karórát is, ami mellette volt. Miután más értékes dolgot nem találtam benne, érzékeny búcsút vettem a kényelmes bőrüléstől, kiszálltam az autóból, a kapucnimat a fejemre húztam, a hátizsákomat pedig feldobtam a hátamra.
Nevezzük hetedik érzéknek, de rossz érzésem támadt, ezért sietős léptekkel indultam a főutca felé, ahol eltűnhetek a tömegben. A vészcsengők okkal szólaltak meg a fejemben, ugyanis a sikátor bejáratához egy szintén sötétített üvegű autó húzódott le, aminek már nyílt is az ajtaja. Minden végtagom megfeszült, felkészülve a következőkre.

☾

- Kimegyek dohányozni… - mondom a srácoknak odabent a dohos alagsori szórakozóhelyen, mire Sainz csak széttárja a karjait, mert nem érti, hogy mi a franciért megyek ki ezért. Hát tény, hogy nem az angyal beszél belőlem, szimplán csak kell már néhány perc csend, nyugalom és kutyahúgytól szagos utcakép. Már a számban lóg a cigi, mikor meglököm az vehemens faajtót és kilépek a kihaltnak mutatkozó utcára. Még meg is gyújtom, mintha minden normális lenne, aztán nagyjából fél perc után tűnik fel, hogy hát basszameg. Telefonálok, naivan azt remélve, hogy a bent bulizó feka meghallja és még foglalkozik is a hívásommal.
- Gyere ki!
- Fasznak megyek ki. Gyere be te.
- Told ki azonnal a marhanagy segged, mert gáz van! - Üvöltöm le hatezer pulzussal és jó tudni, hogy ez még mindig hatásos nála. Még a dohányomat is elfelejtem szívni, annyira szétbasz a hirtelen jött ideg, csak a mögöttem nyíló ajtó késztet arra, hogy szívjak még egyet belőle mielőtt megpillantom az óvatosan, fegyverrel érkező Sainzot.
- Na mi van? Nincs is itt senki. - Lép ki értetlenkedve végül egyértelműen arra számítva, hogy egy csapat mexikói barom sortüzet enged ránk.
- Jah, meg a kocsid se.
- Baszki! - Neki sem tűnt volna fel elsőre, hogy nincs itt egy kurvadrága luxusautó, mi? Maga sem tudja eldönteni, hogy a szájába nyomja az öklét, vagy inkább a haját tépje. Előveszi a telefonját, gondolom a kocsi adatait keresi.
- Ki leszek herélve… - nyögi remegő hangon még mindig a telefonját nyomkodva, mire én nyilván egy dologra tudok gondolni csak. De ezerszer megmondták nekünk, hogy a kocsink nem raktár.
- Ugye nem tartottál benne semmit?
- Rosszabb! A kocsi hivatalosan Garridoé, csak kölcsön adta, mikor szabadlábra kerültünk. - Szétrágnám a cigarettámat meg még a teljes dobozt is. Mély levegőt veszek, kis időre hátat is fordítok neki, de csak szétbasz az ideg annyira, hogy én is rátapadjak a kijelzőre, mikor újra megszólal.
- Megvan!

Mármint a kocsi koordinátái, meg sebességadatai, maga a járgány marhára nincs a kezünk ügyében, ellentétben a sajátoméval, mert most marhára jól jön, hogy nem egy autóval érkeztünk. A hirtelen gáztól kipörgő kerék nyikorgó zaja visszhangzik a kihalt utcán így éjszaka közepén, én meg telibe lebaszom ezt a négert mellettem, hogy hogy lehet ennyire balfasz, hogy ellopják a kocsiját, ami nem is az ő tulajdona. Mondjuk, ha már itt tartunk, semmi sem igazán a mi tulajdonunk, amibe bármilyen chip van, de ez ennél nyilván bonyolultabb. Mindenesetre néhány tíz percnyi egymással és a telefonjainkban lévő személyekkel való ordibálás és pánikolás után végül Sainz mellettem kiadja a sokadik utasítást, hogy merre forduljak és ez kezd irtó furcsa lenni.
- Ugye vágod, hogy ugyanarra megy, ahonnan indultunk? - Nekem ez nagyon nem tetszik. Mindazonáltal elég okos gondolat volt Garrido helyett először Qadirt felhívni, mert ő némileg nyugodtabb természetű vezető és mivel nem személyes dolgát lopták el, ezért talán részben szarik is bele és ami azt illeti, ez félig-meddig is így történt. A feladat mert a szavai nélkül is evidens: szerezzük vissza az autót mindenáron, ha már drog és fegyver is van benne és kapjuk el a tetteseket lehetőleg úgy, hogy ne legyen belőle bandaharc már megint, hiszen így is most poroltuk le a szaros seggünket a dutyi után.
-  Állj meg! - mondja halkan Sainz, ahogy visszaérkezünk az eredeti utcába és megpillantja az immáron álló autót és megállítom a fekete kocsimat keresztbe állva az utcán, jelezvén, hogy erről biztosan nem hajt be senki amíg nem akarom. A várttal ellentétben viszont nem egy csapatnyi latino csávó szállt ki az ellopott járgányból. Mi a fasz? - Várj - mondom Sainznak, aki már tarolná le a csajt, de előbb még elküldöm az üzenetet a szórakozóhelyen már jócskán felfegyverzett srácoknak, hogy fél perc múlja léphetnek.
Aztán kiszállunk és egyenletes tempóban közeledünk a lány felé. Én már sok mindent láttam életemben, szóval nem nagyon hiszem el, hogy egyedül van, vagy hogy ne lenne nála fegyver. Nagyjából egy méterre állunk meg előtte.
- Nem sok jó magyarázatot tudsz adni, drágám, de egy próbát azért tehetsz… - mondom miután enyhén oldalra döntöm a fejemet és végigmérem. Kellemetlenül nagy és nyomasztó a csend, még bennem is megindul az adrenalin, pedig pontosan tudom, mi fog történni. Két másodperc múlva a lány válaszától függetlenül szinte kirobban a mellettünk lévő szórakozóhely ajtaja és három csávó szalad ki belőle, egy a Maseratit, kettő meg a lányt ragadja meg két oldalról, hogy mozdulni se tudjon. Ettől még persze kíváncsiak vagyunk a válaszára, még ha nagyon hamar le is fogunk innen lépni. Mint mondtam, nem akarjuk senki figyelmét magunkra vonni.