“Amikor ott ragadsz a hegyekben egy buszmegállóban, vagy egy vidéki úton, vagy ha a folyó kiöntött a medréből és keresztülhömpölygött a hálószobádon, vagy ha totálkárosra törted az autódat, vagy ha minden barátod kidőlt mellőled az influenzajárvány miatt, ha nem akar elmúlni az a csúnya, makacs fejfájásod... a nővéred egyszerűen csak ott van veled.”
A Lisannal közösen eltöltött hétvégénk is épp olyan tökéletes volt, mint amilyenek együtt is vagyunk, és szívesen élveztem volna még egy kicsit, de sajnos csak ennyi jutott nekünk. Mégis a ház előtt leparkolva nem szomorúságot érzek amiért vissza kell térnem a valóságomba, hanem inkább hálát, hogy megadatott egy ilyen fantasztikus élmény, és, hogy ilyen nagyszerű ember a vőlegényem, aki mindig tudja, hogy mivel vehet le a lábamról. A gyerekek a gyengéim, ő pedig ezzel nagyon is tisztában van. Ezért is hiszem azt, hogy hiába bizonytalanodok el egyre többször az esküvőt illetően, de Lisan nélkül tényleg nem lennék én sem ilyen. Szóval ha voltak is kétségeim azzal kapcsolatban, hogy mit és kit akarok, akkor azok el is tűntek ez a pár nap alatt. Szeretem a vőlegényem, ez az amiben teljesen biztos vagyok. Ezekkel a gondolatokkal veszem magamhoz a húgom ajándékát és lépek be a házba, ahol először meg lep a csend, de Lilyt megpillantva rögtön széles mosolyra is húzódik a szám és egy kicsit örülök is annak, hogy csak ketten vagyunk látszólag itthon. Néha olyan távolinak érzem őt magamtól, talán egyszer felolvad a köztünk lévő jég és képes lesz ő is úgy tekinteni rám, ahogyan én ő rá. Szeret, ebben biztos vagyok, azt hiszem, hogy a köztünk lévő elég nagy korkülönbség az oka, hogy nem tudott engem eléggé közel engedni magához, csak épp annyira, amennyire egy testvért kell. Megpuszilom az arca mindkét oldalát, szélesen mosolyogva. - Azt hiszem, hogy sikerült ismét igazán egymásra hangolódnunk. Valóban hiányzott már, hogy egy kicsit kettesben lehessünk. - azt hiszem, hogy a tekintetemből is kiolvashatja a húgom, hogy mennyire boldog vagyok. Na meg ismét határozott. Biztos vagyok abban, hogy Lisandro az, akivel az egész életem el tudom képzelni. Ha volt is bennem kétely, a meseszép hétvégénk azt kiűzte belőlem. Egyenlőre. Felé nyújtom a neki szánt ajándékot, majd leülök mellé. Kicsit megemelkedik a szemöldököm a reakciója miatt, mert az a Lily, akit ismerek, meg se várta volna, hogy átadjam a csomagot, már ki is kapta volna a kezemből, hogy megnézze mi lapul benne. - Nem kell megköszönnöd. De... meg sem nézed? - érdeklődöm még mindig meglepetten, de nem akarom erőlteteni. Lehet, hogy egyedüllétre vágyik, én meg elrontottam azt. Mégsem bírok uralkodni az érzelmeimen, és szeretném megosztani vele is aboldogságomat, meg azt a rengeteg érzést, amit ez a pár nap váltott ki belőlem. Untatni azonban semmi esetre sem szeretném. Kicsit mégis hátra hökkölök a szavait meghallva, mert azért valami másmilyen reakcióra számítottam. Az rendben van, hogy nem vagyunk egyformák, sőt olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz, de ezt mindig annak tudtam le, hogy a korkülömbség tehet róla. Még szinte gyerek. Nyílván nem érdekelhetik őt azok, ami minket. Hiszen Lisan is boldog volt. Láttam rajta. - Most miért mondod ezt? Azoknak a gyerekeknek senkijük nincs. Árvák. Tudod te, hogy milyen csillogás volt a szemükben ahogy meglátták azokat a játékokat és édességeket? Lily... neked mindened meg van, és ennek örülj. De bennük minden apró figyelmesség vissza hozza a reményt... - nem akarok szónokolni neki, össze veszni sem szeretnék vele, hiszen semmi baj nincs azzal, ha nem ugyanazok a dolgok érdekelnek, de a lelkem legalább megnyugodott azzal, hogy valakiknek mosolyt csalhattam az arcukra. A masszázsra meg koktélozásra pedig még bőven lesz időm. - Nem kell aggódnod. Lisan nem érezte a hiányom. - nyugtatom meg, bár nem értem igazából, hogy ezt mióta is viseli ő ennyire a lelkén. Mióta érdekli, hogy mit csinálok, ha a vőlegényemmel vagyok? Sóhajtok egyet, majd mintha meg sem hallanám a kérédését, fordulok oldalasan felé és fogom meg az egyik kezét. Valami biztosan bántja. Talán egy fiú van a dologban. Ha szerencsém lesz még meg is nyílik nekem egy kicsit. - Mondd csak minden rendben? Történ valami? Nekem tudod, hogy elmondhatod... - mosolygok rá ismét bátorítóan, felkészülve arra, hogy ha ki akarná önteni a lelkét, akkor türelemmel hallgassam végig.
Soha nem akartam , hogy a legnagyobb árulás Deb életében én legyek. Nem vagyunk túlságosan közeli kapcsolatban, ami leginkább a különböző személyiségünk miatt van, de azért szeretem a nővérem és tiszteletben tartom a magánéletét. Legalábbis tiszteltben tartottam addig a bizonyos estéig, amíg össze nem keveredtem a vőlegényével. A férfivel, akit kislány óta ismerek és akit nagyon kedvelek, a férfivel aki szerelmes a nővérembe és aki éppen készül elvenni őt. Ami történt megtörtént, abban legalább egyetértünk Lisandroval, hogy soha nem szabad megismétlődnie. Ezért is örültem ennyire annak, hogy hallgatva a józan eszére szervezett egy csodálatos hétvégét kettejüknek. Tényleg örülök, de akkor mégis miért zavar az, hogy minden bizonnyal turbékolással töltötték az idejüket? Miért érzem a féltékenység ízét a számban, hiszen semmi okom rá. Lisan és Deb egymáshoz tartoznak, ez mindig is így volt és így is kell maradnia. Azt terveztem, hogy rajzolással és tervezéssel töltöm a hétvégémet, de egyszerűen nem bírtam rajzolni, a papír fölött görnyedtem órákig de semmi értelmeset nem sikerült alkotnom. Tudom, hogy lassan tervekkel kell előállnom, hiszen az esküvő dátuma közeledik és a ruha megtervezésétől, a kivitelezésen keresztül a próbákig még sok feladat van. Összeszedtem tehát néhány régebbi rajzomat, amiket felturbóztam egy kicsit, hogy jobban hasonlítson a koszorúslányruhához és ezekkel az ötletekkel várakozok a nővéremre. Azt hiszem az egész életem rövid lesz ahhoz, hogy vezekeljek a bűneimért, de azért megpróbálom. A lakásban uralkodó csend, most még nyomasztóbb, mint máskor, ezért, hogy eltereljem a gondolataimat bekapcsolom a TV készüléket. Kell valami háttérzaj, hogy ki tudjon kapcsolódni az agyam, hogy képes legyek valami másra gondolni és figyelni. Nem segít a helyzetemen, hogy tudom nemsokára mindketten hazaérnek és újra szembesülnöm kell a tetteim következményével. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogom megoldani, de Lisandrot a lehető legtávolabbról kell kerülnöm, soha többé nem szabad kettesben maradjunk egy légtérben. Legalábbis addig biztos nem, amíg az érzéseink nem csillapodnak. Hiába minden próbálkozásom, az egymást kergető rajzfilmfigurák sem tudják elterelni a figyelmem és a gondolataimat, amikor meghallom Deborah autójának ismerős hangját a szívem sebesebben kezd verdesni a mellkasomban. Minden színészi tehetségemre szükségem van, hogy ne vegye észre rajtam a nővérem, hogy ki vagyok borulva. Hatalmas mosollyal az arcomon fordulok a bejárat irányába, ahol másodpercek múlva megpillantom a Deb arcát. Első ránézésre úgy tűnik, hogy elégedett és jól sikerült a hétvégéje. Aminek örülnöm kellene mégis keserű ízt hagy a számban a gondolat. Egy kicsit azért fellélegzem, hogy egyedül érkezett és nem kísérte a vőlegénye, így egy kicsivel több időm marad arra, hogy bezárkózzak a szobámba mielőtt haza jönne. Kicsit felemelkedem ültömből, hogy viszonozzam az arcomra hintett puszikat, majd visszahuppanva a kanapéra, magam alá húzom a lábaimat. Tekintetemmel követem a nővéremet. Boldognak néz ki. Talán nincs minden veszve és Lisannak sikerült rendbe hoznia a dolgokat. - Biztos ő is érezte, hogy nagy szükségetek van most egy kis kikapcsolódásra. A munkátok mellett kevés idő jut egymásra, kellett már neketek ez a kis hétvége megveregetem a kanapé üres párnáját, jelezve, hogy foglaljon helyet mellettem. Hagyom, hogy egy keveset meséljen a romantikus hétvégéjéről aztán rátérek a ruhákra, mert úgy érzem jelenleg az a legbiztonságosabb terep amiről beszélni lehet. Következő szavai és mozdulata azonban teljes mértékben a frászt hozzák rám. Érzem, hogy szívverésem felgyorsul, ideges leszek és izzadni kezd a tenyerem. Ez hülye? Hogy gondolta, hogy ajándékot vesz nekem a saját nővérem társaságában? Kissé remegő ujjakkal veszem át a felém nyújtott közepes méretű, szépen becsomagolt dobozt, mindeközben próbálok mosolyogni, hogy véletlenül se legyen feltünő a viselkedésem. - Igazán kedves tőletek, nem kellett volna. Köszönöm. anélkül, hogy kibontanám az ajándékot egyszeráen csak lerakom magam mellé a kanapéra. Ez most tényleg megtörténik? Deb szavai már alig jutnak el az elmémig, teljességgel le vagyok sokkolódva az előbbi ajándékozás miatt. Persze, normális körülmények között imádom az ajándékokat, de ez az egész abszurd hármas egyáltalán nem normális körülmény és egyáltalán nem voltam felkészülve rá. - Ne mond, hogy a romantikus hétvégéd alatt rászoruló gyerekeket látogattatok. ugrik magasba a szemöldököm. - Ne már Deb! Nem tudnál legalább egyszer normálisan viselkedni és olyan dolgokra vágyni, mint egy normális nő? Masszázs, koktél, séta a holdfényben, vásárlás. Bármi ilyesmi? Most vagy ennyire vak, vagy ennyire hülye vagy egy kibaszott szent a nővérem. - Az éhező kölykök mellett azért remélem a vőlegényedre is figyeltél egy kicsit. mert igazán örülnék, ha legközelebb nem nálam keresné azt, amit tőle nem kap meg. Felsóhajtok. - Most akarod megnézni a terveket, vagy zuhanyzás után? próbáálom kicsit elterelni a beszélgetést nyugodtabb vizekre.
“He’s forbidden fruit in hot brooding Spanish man form, and just like Eve before me, I can’t resist taking a bite or two.”
★ lakhely ★ :
Staten Island
★ :
★ foglalkozás ★ :
Tanuló, divattervező
★ play by ★ :
Bruna Marquezine
★ hozzászólások száma ★ :
28
★ :
Re: Deborah és Lilibeth
Vas. Nov. 05 2023, 12:21
Lilibeth & Deborah
“Amikor ott ragadsz a hegyekben egy buszmegállóban, vagy egy vidéki úton, vagy ha a folyó kiöntött a medréből és keresztülhömpölygött a hálószobádon, vagy ha totálkárosra törted az autódat, vagy ha minden barátod kidőlt mellőled az influenzajárvány miatt, ha nem akar elmúlni az a csúnya, makacs fejfájásod... a nővéred egyszerűen csak ott van veled.”
Miközben végig haladok az autópályán, szinte fájdalmasan tudatosul bennem az, hogy mennyire gyorsan eltelt ez a pár nap, amit szívesen meghosszabbítottam volna, ha csakis rajtam múlna. De bármennyire is nehezemre esik, muszáj, hogy vissza rázódjak a hétköznapjaimba és megelégedjek ennyivel egyenlőre. Végtére is össze fogunk hézasodni, még rengeteg időnk lesz közös programokat szervezni. Bár még nagyon sok idő van az esküvőnkig, valahogy mégis minél jobban telnek a napok, annál inkább érzem azt, hogy szeretnék ki hátrálni. Nem azért, mert ne akarnám, vagy változtak volna az érzéseim, csak az a darab papír miatt, amit alá fogunk írni, valamiért olyan érzésem van, mintha egy bilincs lenne, ami egy életen át össze köt minket. Vagyis felesleges felhajtás. Így is tökéletesek vagyunk együtt, egy álompár mindenki szemében, amit talán nem egy boldogító igennel kéne megpecsételnünk. Legalábbis még nem. Nem mintha nem vágynék arra, hogy fehér ruhában, az apám kíséretébe sétáljak az oltár elé, hogy aztán össze kössem az életem azzal a férfivel, aki nélkül talán még lélegezni sem tudnék, de valahogy mintha egyre inkább pánikolnék a helyzettől. Pedig ez nem vall rám, mert mindig tudom, hogy mit akarok. Most is. Sőt... ez a pár nap azt hiszem, hogy ráébresztett arra, hogy nekünk együtt kell lennünk. Szerencsémre ma nincs olyan nagy forgalom, így viszonylag elég hamar elérem a házunkat, aminek rögtön nyílik a kapuja és bár kicsit nehéz szívvel, de leparkolom az autómat. Még mindig az elmúlt napok hatása alatt vagyok és kicsit nehezen megy vissza térnem a valóságomba. Az életem egyébként is tökéletesen alakul - majdnem -, de néha igenis jól esik kiszakadni a megszokott kerékvágásból, talán gyakrabban kéne elutaznunk Lisannal, hogy minél többet lehessünk kettesben. Nem mintha nem szeretnék itt élni, együtt a családommal, viszont néha olyan, mintha nem lenne igazán magén életünk. Valahogy sokkal jobb volt minden az egyetemi éveink alatt, ahol nem voltunk ennyire szem előtt. Nem mintha rejtegetni valóm lenne, viszont szerintem minden nő az én koromban szeretne egy saját kis fészket felépíteni azzal a férfival, akit szeret. Napszemüvegemet fel tolom a fejem tetejére mielőtt ki szállok az autóból, és a csomagtartóban lévő bőröndökkel nem törődve, csak elkapom a hátsó ülésről a húgomnak szánt ajándékot. Nem tudnék úgy haza jönni egy hosszú útról, hogy ne gondoljak rá. Bár fogalmam sincs, hogy itthon van-e, de ha nem, akkor majd megkapja mikor haza ér. Amint be nyitok az ajtón, kicsit meglep a házra telepedett csend, viszont amint megpillantom a húgomat, mosolyora húzódik a szám. - Szia. Elég jól. Lisannak akadt egykis dolga, majd csak később jön haza. - bár nem kérdezte, hogy miért vagyok egyedül, de én mégis az orrára kötöm, hogy véletlenül se gondolja, hogy bármi baj lenne köztünk. Közben közelebb lépek hozzá és lehajolok, hogy az arca mindkét felére adhassak egy puszit. - Mindent tökéletesen megszervezett. Nem is értem, hog honnan jött ez neki ilyen hirtelen, de nagyon örülök, hogy kettesben lehettünk egy kicsit. - nem tudom és nem is akarom elrejteni a boldogságomat, amit ez a pár nap okozott bennem, szeretném a húgommal megosztani a tökéletes pillanataink minden egyes mozzanatát. - Hoztunk neked egy kis apróságot. Lisandro választotta. Remélem tetszeni fog. - adom át a gondsan becsomagolt dobozt neki, közben pedig leülök mellé. Le veszem a napszemüvegemet a fejemről és kényelmesen dőlök hátra a kanapén, kinyújtóztatva a lábaimat. - Képzeld... meglátogattunk néhány rászoruló gyereket, akiknek vittünk néhány apróságot. Látnod kellett volna, hogy örültek mindennek... na és Lisan... igazán aranyos volt a gyerekekkel. Majd mutatok képeket, csak előbb szükségem van egy zuhanyra. - végig mosolygok miközben beszélek és felidéződnek bennem újra az emlékek.
Nem akarok találkozni Deborahval, a távollétében történtek súlya most nyomja igazán a lelkem. Soha de soha az életben nem lett volna szabad megtörténnie annak ami történt, és fogalmam sincs, hogy hogyan fogok túllépni ezen. Szerencsére Lisan és Deborah elutaztak valahova néhány napra, így volt lehetőségem arra, hogy távol maradjak tőlük és ezen idő alatt végiggondoljak mindent. Egyértelmű, hogy soha de soha nem ismétlődhet meg újra az, amit műveltünk. Egyetértünk abban, hogy hatalmas hiba volt, amire még csak gondolni sem lett volna szabad. Most már nem tehetek mást, minthogy együtt éljek a bűntudattal, ami az elmúlt napokban egyre csak erősödött bennem. Elég sok időt töltöttem egyedül, hogy mindent végig tudjak gondolni, és valamiért minden egyes gondolatom végére felidéződtek elmémben a történtek. Tudom, hogy soha nem történhetett volna meg, mégis ha visszaemlékszem rá, nem a bűn az első érzés ami eszembe jut arról a néhány óráról. Talán a tiltott gyümölcs íze ennyire édes. Idegesen túrok bele a hajamba, miközben újra kiradírozok valamit a papírról. Már régen kész kellene lennem ezekkel a tervekkel, de az agyam folyamatosan elkalandozik. Deborah üzent, hogyha megérkeznek szeretné látni a koszorúslányruhák terveit, de valahogy most egyikkel sem vagyok megelégedve. Lassan már abban a szakaszban kellene tartanunk, amikor kiválasztja rajz alapján a legmegfelelőbbet, megbeszéljük az anyagot, a színeket és megvarrom az első példát. De mindegyik tervem annyira bénának tűnik most. Egyszerűen nem szúrhato ki a nővérem szemét ezekkel a semmitmondó rajzokkal. Mégiscsak az ő tökéletes esküvője, mindennek olyannak kelle lennie, mint ő. Hibátlannak. Lustán nyúlok a távirányító után, hogy bekapcsoljam a klímát, a mai nap kifejezetten forróság van és ahogy közeledik a haza érkezésük egyre inkább melegem van. Azt a néhány rajzot, amit úgy döntök, hogy végül megmutatok a testvéremnek, mappába fogva ölelem magamhoz, és magam mögött hagyva a hűtött kis dolgozószobámat kisétálok a nappaliba. Muszáj összeszednem magam egy kicsit, Deb azonnal ki fogja szúrni rajtam, hogy valami nem stimmel, ha ilyen furán viselkedem. Olyan éles a szeme, mint a sasnak. A hatalmas étkezőasztalunkra hajítom a papírokat, majd lassú, lomha lépésekkel sétálok a hűtőszekrényhez, hogy kiszolgáljam magam egy pohár jeges vízzel. Most kivételesen értékelem, hogy nincs senki körülöttem, akit kerülgetnem kellene, vagy aki bárgyún vigyorogva leshetné minden mozdulatomat. Ritka ebben a házban, amikor egyedül lehetek a saját szobáimon kívül, általában mindig mozgolódnak körülöttünk a személyzet tagjai, szinte lesve a kívánságainkat. Lehuppanok a kanapéra, lábaimat végignyújtva a kényelmes matracokon, kezemben a jóleső hideg pohárral. Bekapcsolom a TV készüléket, de igazából teljesen hidegen hagy, hogy milyen idiótaság csipog éppen benne, arra viszont jó, hogy kikapcsoljam az agyam. Nem akarok újra a történteken gondolkodni. Nem akarom felzaklatni saját magam. Nem szeretnék Lisandróra gondolni. Éppen a Szilveszter a macska üldözi csőrikét, amikor hallom, hogy a testvérem autója leparkol a feljárón. Mély lélegzetvétellel nyugtatom le magam és igazán remélem, hogy a vőlegénye nélkül lépi át a küszöböt. Belekortyolok a hideg vízbe, amikor nyílik az ajtó és szerencsére a nővérem egyedül lép be rajta. Rámosolygok, a lehető legőszintébben. - Szia! Hogy utaztatok? remélem túlságsan mély részleteket nem kapok tőle, de a látszatot fenn kell tartanom. - remélem jól érezted magad és Lisan királynőként bánt veled. ülő helyzetbe húzom magam, a poharam leteszem a kisasztalra. - Gyere ülj ide mellém, és mesélj! aztán majd rátérünk a ruhákra is, de nem akarok ajtóstól a házba rontani. Remélem, hogy Lisan nem rontott el mindent, és még véletlenül sem buktatott le minket idegességében.
Kezdőlap
