Deborahnak megadatott mindaz, ami sokaknak nem, luxuskörülmények közt tölthette a gyermekkorát, szüleitől mindent megkapott, amire csak vágyott, legalábbis anyagi téren. Megkapta a legszebb ruhákat, a legdrágább biciklit és tíz éves koráig már lassan bejárta a fél világot. Cserébe nem is vártak tőle mást, csak hogy tökéletes legyen. Ez viszont olyan elvárás volt az irányába, mely hatalmas terheket rótt a nyakába. Deb persze igyekezett megfelelni szülei, s leginkább édesapja elvárásainak, szorgosan tanult, eljárt a külön órákra, időben megcsinálta a házi feladatot, mindig rendben tartotta a holmiját és a szobáját, illedelmes volt és segítőkész, s mindig azt a ruhát viselte, amit az édesanyja választott neki. Pedig Deb-nek voltak saját álmai, nagyon szeretett énekelni, imádta a mesefilmeket és imádott rajzolni. Gyerekként arról álmodozott, hogy egy napon majd énekesnő lesz, vagy híres rajzfilmillusztrátor, esetleg szinkronszínész. Ám akármikor is hozakodott elő ezekkel az ötletekkel, csak rosszalló pillantásokat kapott, ha énekelt, az apja haragosan szólt rá, hogy most már hagyja abba, és készüljön inkább a tenisz órájára, vagy a zongorára. Mert hogy, Deborah-nak meg kellett tanulnia zongorázni is, s természetes, hogy valamely sportban is jártas legyen. Szegénynek tényleg mindenből a maximumot kellett hoznia, ami aztán ahhoz vezetett, hogy a kreativitását nem tudta megélni, és társai sem akadtak, akikkel úgy igazán barátkozhatna. Élete a tanulás volt és a megfelelés.
Már hamar megtanulta azt, hogy ha nem hoz jó jegyet, vagy nem tűnik ki a többiek közül, akkor bizony nem jár a kedves mosoly és a fejsimi. Éppen ezért Deborah nem csak kitartó lett, de kialakult benne egyfajta versenyszellem is, hogy bizonyítva szüleinek, bárkit maga alá gyűrjön.
S bár jó eredményeket ért el, ezzel a hozzáállással előfordult az, hogy már-már maga is nagyképűnek tűnt és úgy viselkedett másokkal, ahogyan az apja. Negatív tulajdonságai miatt nem sokan szívlelték, sok sértést és bántást is kapott, így falat húzott maga köré, és nem sokan tudták megközelíteni a lányt. Akiket viszont közel engedett magához, azokat mindennél jobban szerette. Ilyen volt Lisandro, a vőlegénye és Lilibeth, a húga is. Igaz, utóbbival nem volt bennük túl sok közös, majd tíz év eltéréssel, más-más hatások érték őket, s míg Lili csinálhatta azt, amihez kedve volt, Deb-nek továbbra is kellett hoznia azt a kemény, határozott és céltudatos nőt, akivé vált. Pedig vagy ezerszer megfordult a fejében, hogy aznap nem húz fel magassarkút, és inkább szabadidőben marad, hogy szabadon hagyja pólójára esni a pizzáról a szalámit, és nem fog rögtön a mosdóba futni, hogy kiszedje a foltokat. Ez és ehhez hasonló képek sokszor játszódtak le a fejében, néha kedve lett volna csak úgy szabadnak lenni, elmenni egy bárba, iszogatni és hangosan énekelni a kedvenc dalait. Vagy mondjuk túllépni a megengedett sebességi korlátot, és tövig taposni a pedált, hogy száguldhasson át a városhatáron. Az is megfordult a fejében, hogy ott hagyja szüleit és külön költözzön. Ezek azonban csak kósza gondolatok voltak, ahhoz ugyanis már nem volt bátorsága, hogy meg is tegye ezeket a lépéseket. Valamiért mindig is rettegett attól, hogy a szülei meglátják majd a gyengeségeit, és máshogy néznek rá. Nem akar ő lenni a család szégyenfoltja, nem akarja , hogy az apja arcán csalódottságot lásson. Emiatt elfojtja kedvelt dolgait, és teszi azt, amiben a legjobb. Egy tökéletes képet mutat, hisz ő Deborah Marquez-Winchester.


Bár a húgával nagy korkülönbség van köztük, Deborah nagyon szereti Lily-t, még akkor is, ha ezt soha nem mondja a kisebbik Winchesternek. Tulajdonképp, egy kicsit önmagát látja benne, legalábbis azt a változatát, ami lehetett volna, ha nem lennének azok a hatalmas elvárások. Talán ez lehet az oka annak, hogy a lelke mélyén egy kicsit féltékeny is a húgára, s neheztel, amiért neki könnyebb sors jutott. Feltehetően ezek a ki nem beszélt sérelmek okozhatják a két lány közötti súrlódást, ami az elmúlt időszakban egyre inkább elhatalmasodott. Nem egyformák, más-más a prioritási sorrendjük, s Deb feszült lesz, ha azt látja, hogy a húga mindent megtehet. Persze, igyekszik kezelni a helyzetet és visszafogni magát, de az utóbbi időben egyre több stressz éri.
A munkahelyén nap, mint nap meg kell felelnie, közeleg az első rezidensi vizsga, ami nagyon sok energiát igényel tőle. Ha ez nem lenne elég, az egyik szakorvos nap, mint nap szívja a vérét, és próbál Deb-nek ott keresztbe tenni, ahol csak lehet. Emellett az utóbbi időben Lisandro-val sem könnyed a kapcsolata, ugyanis az anyósjelölték már a tudtára adták, hogy nem nézik jó szemmel kettejük kapcsolatát. Deborah ennek ellenére szerelmes Lisandro-ba, ám a fáradtsága, a távolság és a stressz miatt egyre többször akasztják össze a bajszukat.

- Greg meg elkezdte szidni, de érted ilyen nagy fennhangon, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, és a poén, hogy nem vette észre, Perkinst, aki meg már mögötte állt és majd szétrobbant az arca az idegtől. Aztán hirtelen ráordított Gregre, hogy akkor most irány a kettesbe egy rektális vizsgálatra! - színészi átéléssel, a végén már röhögve adta elő a kis történetet Daniel a kis asztaltársaságnak, miközben az indiai Manish visszatért hozzájuk, és egy újabb adag röviditalt pakolt le eléjük, egy-egy frissen habzó sörrel karöltve.
- Ide egy tequlia sörrel, ide még egy, a két hölgynek long island koktél, és ide még két tequila. Jót hoztam? - vigyorogva nézett körbe, meg is kapta az elismerő pillantásokat, csak épp egy valami hiányzott, pontosan egy valaki. A konferenciára ugyanis nyolcan érkeztek, most viszont csak hatan ültek az asztalnál.
- Deb hol van? - érdeklődve nézett végig az arcokon Manish, a csajok nem is figyeltek, mert épp értekeztek egy tik-tok videó fölött, Greg épp mogyorószemeket próbált kihalászni a pólójából, Daniel meg röhögve vonta meg a vállát.
- Mit tudom én? Biztos elment a klotyóra, vagy telefonozik a pasijával – látszólag nem izgatta, hogy kolléganője és egyben baráti társaságuk egy tagjának nyoma veszett. Köztudottan ellentét húzódott kettejük közt, s nem egyszer folytattak nyílt szakmai vitát, versengtek egymással.
- Ooké, megkeresem – Manish inkább nem tett megjegyzést, helyette sarkon fordult és elkezdte keresni Deborah-t. Ez persze nem volt egyszerű művelet, hisz a szórakozóhely tömve volt szórakozni vágyó fiatalokkal, ráadásul hangosan dübörgött a zene. Emiatt hiába is csörgette meg, úgy se hallotta volna, ha a közelben csörög a telefon. Ettől függetlenül próbálkozott, miközben a tömeg között próbált áthatolni, s tekintetével kereste a barátját…
- Deb, odabent vagy? Hahó – a mosdóajtónál kopogtatott, illendően, válasz azonban nem érkezett. Még egyszer kopogott volna, egyben nyílt is az ajtó, s szembe találta magát egy nővel, aki felvont szemöldökkel, kissé morcosan nézett az indiaira, majd kommentár nélkül sétált tovább, így Manish megláthatta odabent Deborah-t, aki épp a mosdókagylót támasztotta, s láthatóan illumináltan dülöngélt egyik lábáról a másikra.
- Már mindenütt kerestelek, jól vagy? - a kérdést nem is szó szerint értette, hisz látta, hogy nem rabolták el az ufók, és nem veszett nyoma, ahogyan viszont az is feltűnt neki, hogy a kelleténél már jóval többet ivott a Winchester lány, aki hirtelen ismét megingott.
- Ajjaj, oké, látom nem vagy jól! Sok volt a tequila, mi? - nevetve karolta át, hogy megtartsa, Deborah azonban nem tudta tartani magát tovább. A mázsás súly a mellkasán, s a torkát feszítő gombóc elviselhetetlenné vált. Ő pedig zokogni kezdett, s ha Manish nem lett volna ott, hogy megtartsa, akkor talán össze is rogy a padlón.
- Mi a baj? Ennyire rosszul vagy? Hánytál? - aggódva törtek fel belőle hirtelen a kérdések, miközben néhány hajtincset próbált félresöpörni a nő arcából, hogy orvosként is szemügyre vehesse őt. Deb viszont csak elfordította az arcát, s tovább folytak könnyei. Manish még sosem látta őt így, ezért sem tudta pontosan, hogy mi lehet a gond. Meg akart szólalni, mert rossz volt így látnia Winchestert.
- Debbie, ne sírj! Mi történt? Hallod? - próbálta nyugtatni, ahogy csak lehet, de egyre aggodalmasabban fürkészte őt. - Vettél be valamit? - nem tudhatta, nem úgy ismerte Deborah-t, mint aki bármiféle szerrel is élne, ezt a hirtelen hangulatváltozást viszont nem tudta mire vélni.
- Nem – szipogva felelt, miközben sírása kicsit alább hagyott. - Csak lerészegedtem – tört ki belőle, s újra zokogni kezdett. Manish ekkor lélegzett csak fel, s el is mosolyodott. - De hát ez nem baj, ilyen előfordul – mondta kedvesen, Debbie viszont a fejét rázta. - Nem viselkedhetem így, mit fognak gondolni? - látszólag semmiségnek tűnt, gond nélküli érzelemkitörésnek, és Manish is ezt hitte, egészen addig, míg Debből elő nem törtek a szavak, s el nem kezdte sorolni a gondjait. A srác meglepődött, már a mosoly is eltűnt az arcáról, s értetlenül hallgatta a lány elbeszélését. Hát eddig nem így ismerte, hisz mindig majd kicsattant az örömtől, sose ejtett egyetlen könnycseppet sem, még akkor se, ha beszóltak neki az osztályon. Most akkor mi a fene történt ezzel a lánnyal? Hogyan is lehetett benne ennyi fájdalom?
Manish érezte, hogy ez sokkal több annál, mint a tequila okozta érzelmek. Ezek valós, mélyről jövő gondolatok voltak, melyeket most hallott először. S mivel nagyon is kedvelte Debbie-t, fájt látnia így a lányt. Végig simított az arcán, miközben csitítani próbálta, félresöpört néhány tincset, és újra megsimogatta az arcát. Aztán közelebb hajolt és megcsókolta, Deborah pedig csak néhány másodperccel később eszmélt rá arra, hogy Manish-el csókolózik.
- Ne! Mit csinálsz? - ellökte magától a barátját, aki zavartan kapott észbe, s máris bánta azt, hogy hülyén viselkedett.
- Várj, hova mész? Segítek! - máris kelt fel, hogy menjen Debbie után, de a Winchester lány imbolygó léptekkel hagyta maga mögött a helyiséget, hogy kikavarodva a friss levegő felé vegye az irányt, s megpróbáljon visszamenni a szobájába.
Lehet, hogy összevesztek Lisannal az elutazása előtt, de esze ágában sem volt effélét tenni, hisz még mindig szerelmes volt a jegyesébe, aki nélkül jelenleg még nem tudta elképzelni az életét. Fogalma sem volt arról, hogy amíg küzd és szenved a benne tomboló érzésektől, addig élete értelme a húgával gyűri a lepedőt a csodás Staten Island fogságában.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nehéz folyamatosan egy olyan környezetben létezni, ahol megállás nélkül elvárásoknak vagy kivéve. Akaratlanul is kialakul benned a megfelelési kényszer, mely által mindenben a legjobbnak kell lenned, hisz csak így kaphatsz elismerést a szüleidtől. Így nevelkedni kimerítő, hisz a végén már a saját határaidat feszegeted, hogy aztán a minden se legyen elég. Épp emiatt érthető, hogy neheztelsz a húgodra, aki azt a könnyed életet kapta amiből neked sosem jutott. Mégis igyekszel ennek belső nehézségeit elrejteni mások előtt és úgy tenni mintha minden rendben lenne. Az a baj viszont ezekkel a nem túl őszinte álarcokkal, hogy amit elfednek az csak gyűlik meg gyűlik és nem tudni meddig tart majd. Ilyen körülmények után nehéz elképzelni egy másik életet vagy azt, hogy neked is jár a fellélegzés, amit már igazán megérdemelnél. Az utolsó soraidból ítélve meg főleg, hisz újabb bonyodalommal kell majd előbb vagy utóbb szembenézned. Remélem szépen lassan megpróbálod a saját igényeidet is előtérbe helyezni, mert ez a te életed és másoknak úgysem lesz semmi jó. Akkor miért ne az lenne a cél, hogy önmagadnak megfelelj?
Köszönöm, hogy olvashattalak és kíváncsian várom a folytatást.    

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!