Kicsit néha bánom, hogy jelentkeztem helyettesítő tanárnak, amellett, hogy a Columbián történelmet és irodalmat is tanítok. Nem azzal van gondom, hogy kevesebb a szabad időm, mert imádom a hivatásom, ezek az utazások kergetnek az őrületbe. Manhattanen belül utazgatni tömegközlekedéssel, miközben a hónom alatt az elektromos rolleremet szorongatom, szinte a nevetséges kategóriával vetekszik, leülni sincs lehetőségem így, mert a tahó punkok és a birodalmi lépegetők elfoglalnak minden szabad szélső helyet és a csomagjaikat belőlre rakják, hogy még csak véletlen se tudjon más leülni melléjük.
Ma is egy nénike kedvesen megjegyezte, hogy feldughatnám magamnak a rolleremet, mert akkor talán kényelmesebben elférnénk egymás mellett. Mosolyogva bólintottam a javaslatára, a másik oldalamon álló nagy szakállas férfi pedig önelégülten vigyorogva bólogatott, akit teljesen hidegen hagyott a tény, hogy az arcszörzete folyamatosan csiklandozta a nyakamat. Válaszul megjátszva tüsszentettem kettőt és egyből nagyobb helyem lett, bár megvakarni a nyakam így sem tudtam, egy pillanatig elgondolkodtam, hogy a nénikét megkérem rá, ha már a seggemben nyúlkálna, biztos nem derogálna neki a nyakamat is megérinteni utána.  
Ezekkel a gondolatokkal száguldottam az egyetem felé és ciccegve konstatáltam, hogy késésben is vagyok. Az órára még nyilván lesz időm beérni, de előtte szerettem volna megnézni magamnak a tantermet és a felszereltséget, hiszen annyira hírtelen szóltak nekem a változásról, hogy még a megfelelő tankönyvet sem sikerült magamhoz vennem, igazából azt sem tudom, melyik csapathoz kell bemenjek leadni az anyagot, a rohanás közben pedig erre nem volt időm. Gondoltam, hogyha majd beérek az udvarba, majd akkor lesz időm elővenni a telefont és visszahívnom a dékánt a szükséges infókkal, mert ígért nekem egy emailt a megfelelő adatokkal, de valamiért nem érkezett meg.
A nagy kapu nyitva volt, így gond nélkül be tudtam kanyarodni és tervemhez mérten a főbejáratig menetelek a kis rolleremmel, maximum beviszem majd magammal az órára, legalább látják, milyen sportos és menő a tanár, aki helyettesít, mind amellett, hogy mennyire fiatal is a sok elnyűtt, öreg, dohos és penészes pokróc mellett, akiknek az óráját kínszenvedés végigülni.
A két szárnyú, nagy kapu előtti lépcsősoron felrohanva azonban szomorúan kellett tapasztalnom, hogy azt bizony már bezárták. Néhányszor megrángattam azt, majd ismét az órámra néztem. De hát még van időm, miért van zárva? Amikor elhaladtam a bejárat mellett láttam, hogy a biztonsági őri bódé üres volt, netán ebéd vagy kávészünetet tartanak.
- Hahó! Engedjenek be! Órát tartanék! – kopogtam az ajtón, majd nagyot fújtatva tekintettem körbe az udvaron, remélve, hogy valaki tud nekem segíteni.

Ilyen az én formám. Lehetetlen tömegközlekedést követően rámzárják az ajtót és most telefonon próbálom elérni a dékánt, hátha el tudja intézni, hogy beengedjenek. Az idő egyébként nem volt túl hüvös, néha húzta félre a szél a nyitott kabátomat, de jobban zavart az a tény, hogy nem tudok dűlőre jutni az ajtóval és a telefon is néma marad, amit a kezemben tartottam. Cipő kopogása zökkentett ki a bosszankodásomból, reménykedve és meglepetten fordítottam oda a tekintetem, majd a szemöldököm a homlokomig szaladt, ahogy megláttam a vélhetően fiatal diákot abban a falat kis ruhájában, nyitott kabátban. Ez itt a hivatalos öltözék? Mert akkor nem igen fogok tudni a tanításra koncentrállni, ha mindenki ilyen ruhában ücsörög bent az órámon. Figyelem, ahogy mellém kocok és miután én független attól, hogy én már megtettem, ő is bekopog az ajtón, miközben felém intéz egy kérdést. Ugye nem? Furcsa bemutatkozási forma, de úgy döntök, csak sodródok az árral, miközben még mindig a kezemben szorongatom a telefonom, a másikban a rollerem és úgy meredek rá. – De – válaszolok kurtán, majd figyelem, ahogy előkapja a telefonját és pötyögni kezd. Közelebb hajolok hozzá, hogy lehetőleg ne vegye észre, hátha meglátom miféle segítéget kér, majd ha észre veszi és rám néz, másfelé kapom a tekintetem és a fejem kezdem vakarni.
Ekkor hang csapja meg a fülemet fentről, mire zavartan felpillantok a mellettem álló hölggyel egyetemben. Miért zárták be tíz perce az ajtót? Milyen e-mail? Nem kaptam semmilyen e-mailt. Zavartan lapozgatom a leveleimet, a lány trágárkodására fel se kapok a fejem, megszoktam már a diákok stílusát, a szétszórtságom és az információ hiányom jobban zavart.
A barátnő további mondandójára ismét felnéztem, s bár nem igen voltam tudatában, hol is van ez a mosdó, zavartan pislogtam a mellettem áldogáló diákra.
- Óh, öhm hogyne, megyek – bólogattam, majd zavartan mellé léptem, megigazítva hónom alatt a rolleremet, a telefon-omat pedig zsebre vágva. – Ne aggódj miatta, ha nem vagy a diákom, tegezz nyugodtan – mosolyogtam rá, bár még mindig zavart a megjelenése, mégis csak együtt voltunk a kutyaszorítóban, hiszen neki a vizsgájára kell odaérnie, nekem órát kellene tartani. – A nevem… - mutatkoztam volna be, ahogy azt illik, mikor a fejem felett kinyilt egy ablak és ijedten kaptam oda a tekintetem.
- Siess – jött a válasz fentről, akinek a hangját felismertem, a korábbi leányzó lehetett, aki kinézett a tanteremből. Nos, a probléma csak azzal van, hogy még nekem is magasan van ez az ablak, bár ha felugrok, talán meg tudok kapaszkodni, na de felhúznom magam már nehéz lesz, arról nem is beszélve, hogy az a női mosdó.
- Oda kellene felmászni? – kérdeztem a leányzót, teljesen el is felejtve a bemutatkozást, miután az ablak nyílása megzavart benne. -  Tartsak bakot? Mész előre? – kérdezem nevetve a helyzeten, hiszen, az, hogy egy tanár a női mosdó ablakán keresztül másszon be az egyetem épületébe abszurdum, bár csak ilyen hülyeségek szoktak velem történni.
- Milyen vizsgád lesz? – kérdeztem próbálván oldani a felgyülemlett feszültséget, hiszen igen csak kényelmetlenül érez-tem magam.  

Hirtelen megint diáknak érzem magam, aki rosszban sántikál. Kicsit zavarba is jövök, ugyanis a két beszélgető lány keresztüzébe kerülök és nyilván a professzori mivoltom miatt sokszor öregebbnek gondolom magam, mint, amennyi éves valójában vagyok, de most valóban öreg tatának érzem magam mellettük.
Leteszek arról a tervemről, hogy én is felmászok, tekintve, hogy a rolleremet nem fogom dobálni, plusz az, hogy egy helyettesítő tanár, professzori kiadásban, női mosdókba mászkáljon fel, miközben a hírneve ígyis a béke segge alatt van, a diák kapcsolataimnak köszönhetően, az már magában visszatoló erő.
Emlékezne rám? Miért? Gáz vagyok? Akaratlanul elkámpicsorodok, de nem adok hangot elégedetlenségemnek, a mosol-ya is olyan lenéző volt, biztos vagyok benne, hogy kifogtam magamnak a suli legvagányabb csaját és az amúgyis kelletlen hírnevemet tovább fogja rombolni. A félelmem bebizonyosodott, válaszolt a kérdésemre, hogy bizony a mosdóba fog felmászni és én leszek az az erős férfi, aki segíteni fog neki benne, ám bár kicsit túlzásnak érzem pipaszár karjaimat elnézve, nem vagyok az a kimondott kigyúrt alkat. Bizonytalanul bólintok. – Hát rendben – tettem azért hozzá, hogy ne éreztessem annyira lányos zavaromat irányukba, hiszen ők olyan gondtalannak tűntek.
- Én Lennox Walker vagyok. Örvendek – válaszoltam a lánynak, aki kikukucskált az ablakon, majd a mellettem álló, illetlen viseletben lévő lányra nézve kezdek mentegetőzni. – Nem kell hivatalosnak lennünk, csak lazán – emeltem fel védekezően a kezeimet, majd a homlokomra emeltem a kezemet. Csak lazán? Hogy mondattam ilyet, ez maximum az én időmben volt divat, jézusom, mennyire öregnek érzem most magam.
- Vállalatgazdaság? Az jó téma – bólintottam elégedetten, mert független a lány kinézetétől, azért nyugtató volt, hogy a tanulást és a jövőjét azért komolyan veszi.
Aztán bemutatkozik. Egy enyhe mosoly jelenik meg az arcomon. Hozzászoktam már, hogy a diákok gúnyolódnak a tanáraikkal, sokszor flegmáznak vagy trollkodnak, így most sem húzom fel magam a Bambi néven, lehet csak így becézik, mint Joannát is JoJonak. Nem voltam az a szigorú tanár, tudtam kezelni a fiatalok humorát, szerintem sokkal rosszabb, ha azzal szemben szigorúan lépünk fel, inkább a következetes nevelés híve vagyok. – Örvendek Bambi, Lennox Toppancs Walker vagyok. Történelmet és Irodalmat tanítok és helyettesíteni jöttem a suliba – mutattam az épület felé, miközben elnyomtam egy Bambi rajzfilmes poént, célozva itt a nyuszikára, aki az őzike jó barátja volt a történetben. Büszke vagyok a Disney filmes tudásomra, bár nem tudom, gáz-e hogy tudok ilyeneket vagy inkább menő a lexikális tudásom.
Bakot tartottam neki, majd vártam, hogy rálépjen és akkor amennyire csak tudtam felemeltem. Szinte görcsösen figyeltem arra, hogy ne dörgölőzzön nekem, vagy az arcom ne kerüljön kellemetlenül közel hozzá, főleg, hogy ennyire alul volt öltözve. A szemeimet lesütöttem és arra gondoltam, hogyha a szoknyája alá kukkantok, olyan lenne, mintha a napba néznék. Nem szabad a napba nézni, nem szabad a napba nézni. – Hogy álltok? – kérdeztem, próbálván olyan hangszínt felvenni, mintha csak csevegnék és nem tűnne erőlködésnek az, hogy egy falat lánykát felemelek a fejem feletti ablakig. – Ha kell, állj a vállamra – ajánlottam fel a kis őzikének, miközben tovább strófoltam magamban, hogy nem szabad a napba nézni, nem szabad a napba nézni.
- Hé, maguk! Mi folyik ott! – jött a távolból egy felszólító hang, mire kinyitottam a szemem és azon nyomban belenéz-tem a napba. – Neeee, a szemeeeeem! Belenéztem a napbaaa! – fordultam el a látványtól, majd löktem Bambin egyet, hogy a lendületnek köszönhetően beessen a mosdóba, míg én kapadozva, szememet takarva estem be a mögöttünk lévő buxusba.
- Ki maga? Ki ment be az ablakon?! – ért mostmár közelebb a nagy darab, idős biztonsági őr, mire végül már kibírtam nyitni a szemem. – Én. Hát én – hebegtem, habogtam, mire feltápászkodtam a bokorból és komoly fájdalmak közepette leporoltam magam. – Én Lennox Walker professzor vagyok – feleltem némi büszkeséget erőltetve magamra, ami a helyzetet tekintve, igen komoly megerőltetés volt. – Kiesett valaki az ablakon és segítettem neki, nehogy megüsse magát. Nagyobb kérdés az, hogy maga hol volt ekkor?! Miért nem volt a helyén?! – bökdöstem meg keményen a mellkasát, mire az ujjam szinte elnyelte a zsíros melle, amin egy névtábla feszült. Frank McAllister.

A lány elszántságát akkor sem kérdőjeleztem volna meg, ha most az ajtó elött ülne szomorkodva, amiért lekéste a vizsgáját, de így, hogy egy emeleti mosdó ablakán készül belógni, el is hiszem neki, hogy odafigyel a tanulmányaira. Igaz, ekkor még elképzelni se tudtam volna, hogy fogjuk azt a bejutást megoldani, főleg, mert a fejem felett volt az ablak párkánya, még talán nekem sikerült volna felkapaszkodnom és felmásznom, de a lány még nálam is alacsonyabb, ami nem kis szó.
A bemutatkozásán jót szórakozom, még ha tényleg trollkodik is, legalább méltányolom a poén ízlésességét, azonban ahogy helyeselve közlik, hogy valóban ez a neve, elkerekedik a szemem. Nem is átall visszavágni a poénomra és Top-pancsnak szólít, így nincs időm elnézést kérni vagy elszégyellni magam, elnevetem magam a lány talpraesettségén.
- Elnézést. Nem találkoztam még valakivel, akinek ilyen bájos neve van – mosolyogtam végül, főleg, mert meg is dícsérte a tantárgyaimat, amiket oktatok. Oké, biztos túlzott illemből tette, de azért mégis csak jól esik az egómnak az ilyesmi, főleg, az előtt, hogy magam fogom felemelni őt az ablakhoz és némi illetlen kontaktus csak lesz köztünk, így valóban nem hátrány, ha előtte símogatjuk egymás egóját. – Köszönöm, magam is így gondolom – válaszoltam kihúzva magam, mint egy farktollait mutogató páva, még egy büszke mosolyt is megengedtem magamnak.
Végül is elég ügyesen bemutatkoztunk a kényes helyzet ellenére, így akár már zavar nélkül letudhatjuk ezt a bejutást, bár könnyelmű dolog volt ilyesmire gondolnom, hiszen ennél kellemetlenebb nem is lehetett volna a művelet. Próbáltam bicepszből feltolni, amennyire a kis izmaim engedték, már ha létezett nekem olyan, ha igen, akkor ezután biztos elmennek egy hét szabadságra, még akkor is, ha a lány alig lehet 50 kg vaságyastól. Szerencsére illetlen érintés és helyzet nem történt, így is elég volt nekem, hogy ha akartam volna, simán végigpanorámázhattam volna az egész, nem is lett volna ellenemre a dolog, de az ablakból figyelő diáktárs elég ellenálló erő volt.
Addig pedig marad a “nem nézünk a napba” szálló ige, ami addig jól is ment, míg nem jött a helyi zsaru és nem kért minket számon az alakításért, ami azért valljuk meg közönség siker lenne, ha színpadon adtuk volna elő.
Azonban sikert értünk el, mert neki köszönhetően Bambi bejutott, s igaz én a bokrok között kötöttem ki, de hé, ma is láttam valami szépet és úgy néz ki, bejutok az órámra, minimális késéssel.
Éppen elmagyaráztam hősünknek, hogy a helyén kellett volna tartózkodnia, a veszélybe került diákot meg tudja menteni, mikor a WC-ből nevetés zaja szűrődött ki.
- Ez mi volt? Ki van ott? – kérdezte a sheriff figyelmen kívül hagyva a a számonkérésem.
- Senki – válaszoltam még mindig bökdösbe a mellkasát, miközben én is felfelé néztem.
- Dehát valaki megköszönt valamit.
- Én köszönöm a munkáját és, hogy beenged a főépületbe, mert szeretnék órát tartani. Így is késésben vagyok maga miatt, amiért hamarabb bezárta a főépület ajtaját, mert gondolom dolga akadt. – szigorítottam a hanglejtésemen, mire a pacák nagyokat kezdett pislogni. Zavarba jött, biztos vagyok benne, hogy olyan dolga volt, amit nem szívesen ecsetelne el nekem. Nem is kötöszködött tovább Bambi ablakon való beszökésével,igazoltuk a személyemet és már rohantam is az irodába, hogy mély bocsánatkérések mellett elkezdhessem az órát. Ám ekkor még nem tudtam, hogy a késésem változásokat igényelt.


Bizonytalanul nyitottam be a terem ajtaján, ahol meglepő módon csak kisebb nyüzsgés fogadott. Nem is mondanám, hogy a professzori személyem okozta a csendet, ami rátelepedett a teremre, inkább a meglepettség, hiszen akár a diá-ktársuk is lehetnék, 5-10 évvel vagyok öregebb náluk és idősebb korosztályhoz szoktak. Hát igen, mit tesz egy kis protekció az öcsém részéről.
- Üdvözlök mindenkit – tettem le az aktatáskámat a pódiumon lévő tanári asztalra, amely mögött már egy hatalmas ki-vetítő tábla terebélyesedett a falhoz rögzítve. A gép már el lett indítva, az asztalon lévő laptop azonban készenléti módban várta, hogy feloldjam a borítékban magamal hozott kóddal és fellelje a vizsgához szükséges tudnivalókat.
- Még időben jöttél öreg, késik a tanár! Valami idióta lesz helyette! – magyarázott a hátsó sorból valaki, mire hunyorogva figyeltem fel a bekiabálóra. – Köszönöm pajtás vagy Bro vagy mi?!  – integettem fel szórakozottan, majd mosolyogva megvakartam az állam. – A helyzet, hogy én vagyok az az idióta. Kérem Bro - itt nyomtam egy reppelésnél használatos kézmozdulatot. Igen, tudom, béna voltam. – fáradjon le az előttem lévő padhoz, hogy újdonsült barátságunkat megpecsételjük. – most végignéztem a termen, ami olyan volt akár egy színházi előadó terem, fentről magasodott és egyre csökkent a tanári pódiummal bezárva, akár egy főiskolai tanterem.
A kivetítőtábla mellé felkanyarítottam nagy betűkkel a nevem, majd amint a cimborám helyet foglalt duzzogva, úgy for-dultam ismét az évfolyam felé. – Lennox Walker professzor vagyok, én fogom felügyelni a mai vizsgát. Elnézést a késésért, volt némi probléma a beléptetésnél és… - ekkor akadt meg a szemem Bambin, de csak egy fél mosolyt engedtem el felé – és az eredetileg kiírt vizsgáztató elment megtartani az én órámat. Így ma én izgulom végig veletek ezt az órát. Örülök, hogy mindenki itt van. – jegyeztem meg még pluszban, holott fingom nincs ki hiányzik az óráról és ki van jelen, ez leginkább Bambinak szólt.
- David hiányzik. David Whittacker – szólalt meg a duzzogó férfi, gondolom ezzel az remélte, hogy empátiát fog nyerni tőlem a lelkes közbekiabálással. – Köszönöm Bro – mutattam rá, majd összecsaptam a tenyereimet. – Amint megszólal a csengő elindítom a laptopot és megjelennek a tudnivalók, kérdezzetek, ha valami nem tiszta, habár a Vállalatgazdaság nem az erősségem, legjobb tudásomhoz mérten próbálok segíteni – fejeztem be a mondandóm és szétnéztem a terem-ben. – Van kérdés?