Furcsa csend telepszik a lakásra, miután Kira szavak nélkül elmegy aludni; Alfonso csak néz a konyhaszigetnél ülve maga elé egy darabig, mintha akkor és ott kapná el az érzés, hogy valójában mi történhetett volna, és mennyin is múlt a dolog, Marco pedig hallgat és várja, hogy a másik olasz mondjon valamit. Pedig maga Marcello szívesen kiadná magából a sok szart, amit erről az egészről gondol, és szívesen felpofozná Alfonsot a valósággal, meg azzal, hogy mi lenne az igazi megoldás, de nem teszi. Csak sóhajt, ránéz az órára, és ingatni kezdi a fejét, mert megint alvás nélkül kell szart takarítania, amire ő nem feltétlenül alkalmas.
Bedobja, hogy menjenek és beszéljenek most Alvizével, ha már Kirát gyógyszerekkel kiütötték. Ha arra várnak, hogy felébredjen, és úgy induljanak meg, megint fél napot veszítenek, ebbe az épületbe meg úgy sem jut be senki, akit nem akarnak itt tudni, már csak azért sem, mert a liftet nem tudják felfeszíteni, ami egyenesen a lakásba nyílik. Alfonso azonban úgy dönt, nem ez a megoldás, mert ő nem akar innen most elmenni, ha nem muszáj, ezért felhívja az öreget, hogy ha a városon belül van, akkor a kedvéért, lehetőleg minél hamarabb jöjjön ide.
Csak amíg rá várnak jut eszébe rákérdezni Marconál, hogy mennyire gáz, ha a pofája most Alvize elé kerül, de a barátja biztosítja arról, hogy egyelőre semmi olyan nincsen, amiért ez ne történhetne meg. Van úgy fél órájuk, mielőtt ideér az öreg, és ő szívesen megkérdezné a barátját, hogyan állnak most Fabiolával, de Marco kezdeményezésére inkább átbeszélik az összes lehetőséget, meg azoknak a következményeit, és talán annyiban jó a helyzetük, hogy Alfonso különösen kedves az öregnek, Kira az új üdvöskéje, és még Marcoval sincsen semmi baja, bár ő csak, mint józan ész van itt most jelen.
Ha Kira nem aludna, Alvize biztosan üvöltene már velük, hiszen nem ez lenne az első, és ilyenkor Alfonso bátran emeli fel vele szemben a hangját, hiszen apja helyett apja volt mindig, ahogyan most is az, és ez náluk nem újdonság. Az öreg minden arcizma megfeszül, a ráncai egészen kisimulnak tőle, és akkora atyai pofont ver le Alfonsonak, hogy még ő is egészen meglepődik rajta. Lehet még nem egészen felejtette el a másiknak, hogyan viselkedett egy hónapon keresztül, hiszen akkor őt is bőven megbántotta minden szarral, de a pofont követően annyit hozzáfűz az öreg, hogy legalább most már érti.
Két, talán három óra is, amíg normális hangnemben, a megoldásra koncentrálva próbálnak minden lehetőséget megvizsgálni, végül jutnak nagyjából valamire, de Alvize is tökéletesen egyetért abban, hogy el kell menniük most Kirával a városból. A sérülése nem tudni, mikor engedi majd utazni, ezért felajánlja a magángépét az öreg a célra, csak menjenek minél hamarabb. Ő addig elkezdi itt a munkát, meg is állapodnak egy nagy csattanóban, mire visszajönnek, és valamennyi nyugalom végre átjárja Alfonso testét ennek hála. Hamarabb kellett volna szólnia, de olasz, férfi, ráadásul oroszlán, szóval a büszkesége nem engedte amíg csak az volt a tét, hogy a lánnyal lehet, vagy egyedül, alkoholba döglik meg. Ez most más, csak azt sajnálja, hogy hagyta idáig fajulni ezt a szarságot.
Alvize elmegy, mire Kira felébred, és éppen beszélgetnek valamiről Marcoval, amikor a lány kijön a szobájából, valamikor a kora esti órákban. Alfonso észrevette, mennyi idő telt el, és feláll a kanapéról, hogy közelebb sétáljon a másikhoz, és csókot nyomjon a homlokára.
- Hogy érzed magad? - Kérdezi, aztán hátrafordítja a fejét, mert Marco szól, hogy ő most akkor megy a clubba, végigviszi az estét. Alfonso annyit tud tenni, hogy hátrabiccent neki, és kurva hálásan néz, mert egyikük sem aludt egy szemhunyásnyit sem, csak mondjuk tudja, Marco ezt egy csíkkal majd megoldja. Nem szokott ő sem használni, de vannak kényszerhelyzetek, ez pedig most az lesz, mert megbeszélték, hogy Alfonso Kirával marad.
Akkor szólal meg legközelebb, mikor Marco mögött csukódik a lift ajtaja, ő meg visszafordul a másikhoz. - Vannak hírek. De előbb szükséged van valamire? Nem vagy éhes? - Kérdezi most már sokkal nyugodtabb kisugárzással, ahogy a másik haját a füle mögé söpri, és a szemeit vizsgálja, egyrészről azért, hogy lássa, tényleg hogy érzi magát, másrészről, hogy mi járhat most a lány fejében.

A vicc valóban korai, mert Alfonsot kicsit később csapta arcon a valóság, szóval máshogy érinti most, mint talán kellene, ezért sem mond semmit a másiknak. Hátratekint a távozó Marcora, aztán visszanézve már kapja is a puszit, amit hasonlóképpen viszonoz, aztán hagyja menni a vízért a másikat.
Az elmúlt néhány óra már csak arról szólt, hogyan kellene beadagolnia Nápoly ötletét; ami már nem is igazán csak egy ötlet, sokkal inkább minősül tervnek, amit, ha Alvize nem is parancsolt meg, de a támogatását adta az egészre, szóval nem lenne már jó ötlet megvariálni a dolgokat. Nem tudja egyébként, hová vihetné még a lányt, ahol ténylegesen biztonságban lenne, mert ide tudja jól, nem zárhatja csak úgy be, de nem is lehet állandóan a sarkában, hogy legközelebb ő lökje el egy autó elől, ha arra van szükség.
Nem mondaná őszintén, hogy fel van készülve a beszélgetésre, de nem is fél tőle, hiszen ez mindenki érdekét képviseli; vagy ez, vagy Kira elhagyja megint, Alfonso azonban azt sem mondaná már biztonságosnak, úgyhogy ha valami, akkor ez hozzáláncolja majd az állandóan menekülni vágyó lányt.
- Elég volt Marcoból mára. - Mondja halkan, ahogy követi a másikat, és nem bántani akarja a barátját, csak a stílusa valóban olyasmi, amihez türelem meg hangulat kell. Segített mindenben, még Alvizével is hatékonyabban tudott kommunikálni, mint Alfonso, aki még nem nagyon tért magához a történtekből, de az őszinte szavaira nem volt kíváncsi. Boldogítsa az este hátralévő részében mondjuk Fabiolát, aztán örüljön majd a kiskirályi pozíciójának, mert amíg távol lesznek, a club teljes mértékben az övé lesz.
- Holnap akkor többet fogsz tudni. Mekkora volt a szar? - Már, ami a műtéti komplikációt illeti, és igyekszik érdeklődő lenni, mert tudja, hogy a srác élete Kirának fontos, de ezzel Alfonso is így van, mert megmentette, akit szeret, úgyhogy tényleg nagyon hálás lesz, csak nem úgy, mint a lány. Alfonsonak pénze van, ő azt tudja adni, vagy valami szépet és kibaszott drágát, ő ehhez ért. A gyengéd oldala ezé a lányé, mert mások évek óta keresik benne, de a családján kívül nem ismeri azt senki.
Ingatja a fejét a kérdésre, de nem foglalkozik vele, mert órákkal ezelőtt átesett a holtponton, és amíg az agya ennyire kattog a történtek körül, nem fog összeesni. Ha már elég nyugodtnak érzi magát - márpedig a másik társaságában erre minden esély megvan hamarosan -, akkor könnyen lehet, hogy nem jut el az ágyig, de ez nem várhatott semeddig. Amúgy sem tudott volna aludni egy percet sem, hogy majd órákkal később jöjjön ide az öreg, ez Alfonsonál nem így működik. Vagy megoldja helyben, vagy szarik az egészre, és nyilván ebben a helyzetben az utóbbi egyáltalán nem volt opció.
- Itt volt Alvize. - Ül fel felvezetve a történteket a konyhaszigethez, amíg vizet tölt magának a másik. - Ráér holnapig, ha nem akarsz most belemenni. - Kira sem tűnik úgy, mint aki tökéletesen a toppra került ennyi alvástól, azt pedig már jól tudja róla, hogy a nehéz szart valamivel könnyebben kezeli, amikor a teste is jobb állapotban van. Nyilván a fájdalom, az aggódás maguk, meg a srác miatt, illetve a pihentető alvás hiánya most nem teszi lehetővé a jobbik helyzetet, de bízik abban, hogy Kira fel tudja mérni magának, mit akar hallani. Hallott már ettől a férfitől eleget ahhoz, hogy tudja, nem egyszerű dolgok következnek, ha belekezd.
- Milyen a fájdalom? - Az olaszok nem használnak tízes skálát ennek a meghatározásához, hanem a szitokszavat mértékével írják le a fájdalmat. Ettől függetlenül érteni fogja, ha ezt használja a másik, de valahogy az utóbbit még is egyszerűbben lövi be általában.  

Nem veszi magára a másik modorát, hiszen tudja jól, hogy nem neki szól, és Alfonso amúgy sem ért egyáltalán az orvosláshoz, akkora arca meg talán nincsen, hogy ebben is okosabbnak higgye magát másoknál. Az is lehet, hogy észre sem veszi a modort valójában, mert annyira a terv, meg Kira épsége körül forognak a gondolatai, hogy bár ő is nagyon hálás lesz a srácnak, de jelenleg nem tud vele még szóban sem érdemileg foglalkozni.
Elmosolyodik halványan a megjegyzésre, és a tekintetét a konyhapulton hagyja egy pillanat erejéig, aztán néz fel a másikra. Először meg sem akart szólalni, mert a helyzet komoly, ő pedig ilyenkor kevésbé van viccelődős kedvében, mégis; Kira olyanra tesz megjegyzést, ami magasra repülő labda, ő meg ha ennyit tehet még magukért, mielőtt ismét valószínűleg veszekedni kezdenek, akkor legyen.
- Szívesebben beszélnék megint arról, hogyan lett orgazmusod attól, hogy beléd csúsztam, de most nem ennek van itt az ideje. - És sóhajt, mert ezerszer inkább szeretné azt a nyugalmat, ahol nem kell a másiknak felépülnie, ő meg kerülhetné ezt a mérhetetlen aggódást, ami szaporává teszi a szívverését, és lassan félő, a ketyegője feladja ettől a sok szarságtól. Igen, jobb lenne megint feldobni a másikat a szigetre, nem a két végéből farkasszemet nézve várni arra, ki és mit fog szólni a másik által elhangzottakhoz, de most itt járnak. Alfonsonak az a célja, hogy kikerüljenek belőle.
- Én csak nem akarok elhallgatni semmit, de közben megadom a lehetőséget, hogy akkor halld, amikor te szeretnéd. - És ez tényleg így van. Neki nem célja piszkálni a másik elméjét, hogy csak azért is most beszéljék meg, mert megoldja ő magában annyira a helyzetet, hogy tényleg várhasson ez az egész reggelig. Amúgy is lesz lassan olyan fáradt, hogy ledőljön az egyik ágyba mindenféle gondolatok nélkül, maximum forgolódni fog és sokat, de az nem újdonság valószínűleg a másiknak. Alfonso évek óta nem alszik nyugodtan, mondjuk az, hogy miért nem, egy érdekes kérdés.
Hallva, hogy minél előbb dolgozni akar a másik arra készteti, hogy a tarkójához érve megmasszírozza azt kissé, majd a pultra támaszkodjon, és úgy kezdjen bele.
- Kivételesen a lényeggel fogom kezdeni. - Jelenti ki egyenesen, ahogy Kira szemébe nézve vár még néhány pillanatot, hogy elkezdje, és ne kerülje meg a témát úgy, ahogy szokta. Valahogy ő sosem a jó irányból kezdi, de most megerőlteti magát.
- Szombaton lesz a szülésnapom. Az még három nap. Mindenki egyetértett abban Kira, hogy néhány hétre el kell hagynunk a várost. És ez erre egy jó indok lenne. - Beszélhetne előzékenyebben is, talán úgy fogalmazva, hogy el kellene hagyniuk a várost, de mivel más lehetőség a lány biztonsága érdekében senkinek nem jutott eszébe, nem ámítja feleslegesen őt.
- A családomhoz szoktam ilyenkor hazamenni Nápolyba. Ott lennél a legnagyobb biztonságban a jelenlegi helyzetben. - Tudja, hogy ellentmondásos az egész, mert eddig azt mondta, New York a biztonságosabb, és számít is rá, hogy ezt most Kira rá fogja olvasni. Emellett kiállna még mindig, hiszen alapvetően a közeg krémjétől távol a legbiztonságosabb, de most pont a tömeg közepén lesz így. És Alfonsoék ezt megértették.
- Alvize felajánlotta a magángépét, hogy kényelmesen tudjunk utazni a sérülésedre való tekintettel. Az orvosaim rád nézhetnek, és el tudom intézni, hogy dolgozhass, amint visszaérünk, ha tényleg jól leszel. - Nem akart ennyire előre szaladni, nehogy azt érezze Kira, hogy ez most kötelező, de tényleg nincsen másik mód a jelen helyzetben.
- Addig az öreg itt intézkedik, hogy Francesco ne jelentsen már gondot, ha hazaértünk. - De ezt, ha nem muszáj, nem fogja részletezni a másiknak, hiszen ez maffia megoldás, amit Kira gyomra nem biztos, hogy be fog tudni venni.

Valóban nem kérdezték meg a másikat, mert ez nem az ő világa, erről nem neki kell tudni gondoskodni. Az, hogy ez az egyetlen értelmes és biztonságos konklúzió, egyik férfinek sem hibája, a prezentáció pedig olyan, amire az állapotához mérten a férfi most képes. Senki sem szokott vele úgy ágálni egyébként sem, mint ez a lány, úgyhogy ennek tudatában fogalmazott egyébként is, tehát elmondható, hogy visszafogta magát.
Nem lepődik meg a másik reakcióján, éppen csak ereje nem maradt rá, és ezzel számolnia kellett volna. Csak talán a lelke vágyik arra, vagy csak időről-időre eszébe jut, hogy Kira talán felveszi vele a fonalat, de ha még nem történik meg, akkor majd vár erre türelmesen.
- Olyanokról beszélsz, akik szeretnek vagy kedvelnek, de biztosan tisztelnek téged. Átgondolnám kétszer, hogyan fogalmazol. - Mondja kicsit hitetlenül, hiszen ez nem a maffia féle hatalomról eredő, én megtehetem rángatás, hanem a másik életéért való kvázi harc, mert ha itt maradnak, annak tragédia lesz a vége. A másik mégis magára veszi a szóhasználatot, mintha egyáltalán Alfonsonak bármi választása lenne; az utazás amúgy is adott volt, a terv pedig akkor ennek a része lenne, Alvize pedig hatalmas kockázatot vállal elsősorban Alfonso kedvéért, de Kiráért is, és bár hálát nem gondolt a lánytól, ezt most nem tudja hová tenni.
Sóhajt egyet, és a két kezébe temeti az arcát, ha még nem harapták azt le a helyéről azért, amit az előbb mondott, aztán ingatva a fejét egyenesedik ki, és áll fel a szigettől, távolságot keresve és valószínűleg, a lányt ismerve, találva is.
- Pedig egyszerű, Kira. A nápolyi közegben hosszútávon tartózkodnod öngyilkosság. De Francesco most itt van, messze az ottani szartól, és őt teleportálni nem tudom, hogy igazad legyen. - Egyébként Alfonso tudja, hogy a másik valószínűleg érti, miért mondta azt a múltkor, amit, és mit ért a mostani helyzet miatt a mondandójával, mégis ráolvasta. Erre is számított, csak fáradt hozzá, hogy türelmesen kezelje, ezért a bárpulthoz lép, hogy italt töltsön magának. Nincs baja az alkohollal, nem kívánta, de nem is vonta volna meg magától az elmúlt napokban, úgyhogy elővesz egy poharat és már tölti is.
- Sosem kezeltelek semmi másként, mint egyenlőként. Úgyhogy ez kurvára nem fair. - Mondja, és már érezni a hangján, ahogy kezd egyre idegesebb lenni. Kirának szokása, hogy olyanokat vágjon a fejéhez, aminek semmilyen alapja nincsen, csak azért mondjuk, mert valami bántót hallott előtte, szóval igyekszik elvonatkoztatni tőle, egészen addig, amíg a munkájáról nem kezd el beszélni, meg arról, hogy ő azt nem fogja emiatt kihagyni.
Ekkor a poharat, amit már az ajkához emelt volna, visszacsapja a bárpultra. A whisky kiömlik belőle, a pohárral nem figyeli, hogy mi lesz, csak sóhajt megint.
- Halottan nem mindegy, mi történik a műtőben? - Kérdezi egészen komolyan, éles tekintetét pedig a másikra vetíti. Egész nap ébren volt, hogy megoldja ezt a szart, annak érdekében, hogy biztonságban tudja azt a nőt, akit szeret, úgyhogy valóban a türelme végét járja azzal kapcsolatban, hogy magyarázkodjon.
- Nincsen más lehetőség, Kira, tetszik vagy sem. Ha akarsz, kísérj, ha meg már végleg semmi sem jó neked, akkor felteszlek én magam a kibaszott gépre, érted? - Mondja a fáradtság végét járva, mert az idegesség, és a majdnem elalvás nem jó párosítás, úgyhogy tölt megint a pohárba, ami látszólag egyben maradt, és az ajkához emelve ledönti az egészet.

Az ő családjában a súlyos döntéseket mindig a férfiak hozták, talán ez jelentette a tradíciók követését náluk, vagy a maffia közeg hozta magával, nem is annyira lényeges. Számára ez sosem volt lealacsonyító, vagy nem egyenlő félként kezelés, mert náluk a nők engedték ezt a férfiaknak, és azóta sem látott semmi mást a környezetéből, mint ezt.
Kira minden elképzelését próbára teszi néha a viselkedésével azzal kapcsolatban, milyen az élet otthon, milyen az élet itt, és hogyan kellene kezelnie az ehhez hasonló helyzeteket. A legjobb szándék vezérelte, le akarta venni a válláról a terhet, és azon semmit sem változtat a számonkérése, hogy nincsen más megoldás. Kérhette volna szépen, de Alfonso zsigerig hatoló félelemet érez a másik épségével kapcsolatban, ezért sem tudta úgy előadni ezt, ahogyan elvárják tőle.
Éppen ezért nem is válaszol arra, mit jelenthet a másiknak az egyenlő félként kezelés, mert már ezerszer bizonyította, hogy nem dominálja úgy, mint ahogy a természete mondjuk alapvetően diktálná. Alfonso bőven látja a különbséget helyzeteket között, hiszen nem az lett megmondva Kirának hová mehet, mit vehet fel, mikor dolgozhat és mit, hanem az életéről van szó, amit nem vesz látszólag a másik elég komolyan.
Mert, hogy dolgozni akar, amint lehet. Itt egy ház, ami belülről ég, de már kívülről is látszik az egész, hiszen füstöl, a tetőszerkezet talán már össze is dőlt, de ő dolgozni akar.
Ezért jön ki az ideg belőle, és amikor a másikra néz, látja a védekezést, a félelmet. Legszívesebben felnevetne rajta, hiszen annyira abszurd, mert ő sosem bántotta, és soha nem is fogja bántani ezt a lányt. Szobákat szedett már szét előtte, most pedig, amikor éppen az épségét akarja foggal-körömmel védeni, egy pulthoz csapódó pohár miatt kezd tőle félni.
Lehet neki most ez itt elég. Túl fáradt az agya, hogy felfogja, ami történik, és bár nem várta a másiktól, hogy könnyedén egyetért vele bármiben is, ez az egész most számára felfoghatatlan.
- Azt csinálsz, amit akarsz. Én lemegyek a clubba. - Mondja, és mivel nem is számít válaszra, nem vár arra, hogy érkezzen, inkább csak kifordul a konyhából, hogy a fürdőszobába menjen. Ott leveszi magáról azt a ruhát, amit még előző éjjel viselt szintén a clubban, és megpróbálja az elméjét felfrissíteni egy hidegebb zuhannyal, hátha képes lesz végigcsinálni az éjszakát Marco módszere nélkül, mert tart tőle, hogy bármilyen drog most megborítaná, jobban, mint egy ital képes lenne.
Beletelik fél órába is, mire fekete öltönyt vesz magára fehér inggel, kölnit használ, belövi a haját, és ténylegesen szándékában áll dolgozni indulni, de végül a liftajtó előtt állva, a kártyájával a kezében úgy dönt, erre ő nem képes. Tudja, hogy az épületből sikerült bástyát csinálnia, azt is tudja, hogy nem engedné senki távozni a másikat, amíg nem rendeli úgy. De a baleset óta az jár a fejében, hogy ha ő nincsen a közelben, abból tragédia lehet, ezért eszébe jut hirtelen a semmiből az, mit csinált az édesanyja éveken át, amikor nem tudott aludni.
A konyha felé veszi az irányt, miközben leveszi magáról a zakóját, és elkezdi feltűrni az ingét mindkét karján a könyökéig bezárólag. Az édesanyja ugyanis, amikor a közeg már túl sok lett neki, és amikor nem tudta a helyén kezelni a nehéznek tűnő dolgokat, éjszakánként, amikor mindenki aludni látszott, főzni kezdett. Alfonso tiniként gyakran találta őt ilyen állapotban a villa hatalmas konyhájában, és bár sosem zavarta meg azzal, hogy beszéljenek, volt, hogy a pulthoz leülve csatlakozott hozzá, és nézte, hogyan vezeti le a feszültséget.
Elég messze van Kira szobája a konyhától, de ettől függetlenül igyekszik nem zajt csapni. Alfonso egyébként tud és szeret is főzni, de sem az életének a tempója, sem a jellege nem engedi neki gyakran, hogy ide tévedjen. De most kikapcsolja az agyát, nem keres további megoldásokat, mert azt a rendszer a fejében már nem tudja ma elcipelni további pihenés nélkül, hanem csak nekilát zöldséget aprítani, húst kockázni, hogy a végén egy olaszos jellegű akármi szülessen abból, amit csinál, látszólag cél nélkül.

Valahol már érti, miért ezt és miért így csinálta az édesanyja annyi éven keresztül; nem mélyül el úgy a főzésben, mintha képet festene, nincsen flow a kezében, nem viszi el a gondolatait messze innen, de teljesen kikapcsolja. Képes úgy forgatni a kést a vágódeszkán, hogy szinte nem is figyel, még sem vágja meg magát, ugyanígy tudja aprítani a zöldséget, később, ahogy a serpenyőbe kerül a csirkehús, hogy pirítani kezdje a tejszínes mártás előtt, már szinte nem is gondol arra, ami történt.
Túl sok volt már a gondolat a fejében, túlságosan kényszerítette ki magából a megoldást, és mivel általában nem szokta engedni az érzelmeinek, hogy túlcsorduljanak benne - kivéve az elmúlt harminc napot, ugyebár - kellett neki egy eszköz arra, hogy leföldelje, hogy megint két lábbal a földön járjon, és képes legyen úgy megtenni majd néhány lépést az ágyáig, hogy már nem a félelemmel keveredett aggódás és düh vezeti a lépteit, hanem csak egy üres testként vegye rá magát hamarosan az alvásra. Nem tudja, fog-e enni bárki abból, amit készít, talán nem is lényeges, mert minden mozdulattól mintha kicsit jobban otthon érezné magát, és bár a családja nagyon hamar az idegeire tud menni, most mintha hazavágyna, főleg azóta, hogy beszéltek róla, ez lenne az egyetlen értelmes megoldás.
Sót szór hanyagul a csirkére, aztán felönti azzal a mozdulattal tejszínnel, amit mindig az anyjától látott, ám ekkor kizökken egy pillanatra az egészből, ugyanis meghallja Kira hangját, amire egyáltalán nem számított. Azt hitte, visszafeküdt aludni, vagy a szobájában csinál valamit, hogy hasonlóképpen elterelje a gondolatait, mindenesetre arra őszintén nem gondolt, hogy kijön a konyhába, még a hangok vagy az illatok ellenére sem.
- Főzök. - Jelenti ki a teljesen egyértelműt bárki számára, holott ismeri már annyira a másikat, hogy tudja, nem erre volt kíváncsi. Nem akarja elkezdeni magyarázni, mennyire nem akarta egyetlen porcikája sem magára hagyni, bár az öltözéke, az illata a kölnitől, a haja, ami tökéletesen áll, mind arra enged következtetni, hogy ő innen elindult, de valami marasztalta. Innen pedig úgy gondolja, már nincsen mit magyarázni, hacsak nem lett a másik szentimentális, és nem akarja hallani kimondva, hogy miatta maradt végül. Különben meg teljesen egyértelmű.
Elkeveri a tejszínt a csirkével a serpenyőben, közben felforr a víz a lábasban, ő pedig széttörés nélkül engedi bele a spagetti tésztát, hogy olasz módon, amikor az alja kissé felpuhul, majd beleférjen a teteje is. Nem sok minden zavarja más kultúrákban, de a széttört tészta pontosan ilyen.
- Miért nem pihensz? - Kérdezi meglepően gyengéden, mintha a fáradtság elterelné a figyelmét a dühéről, ha már a főzés okozta ürességnek annyi, és megint a gondolataival, meg a lehetőségekkel kell magában viaskodnia. Lehet, hogy Kira majd éhes lesz, de most nem tud a másikkal nagyon mit kezdeni, úgyhogy amikor végez, akkor valószínűleg magára hagyja, amíg eszik. Nem is fordul meg egyelőre, mert ha meglátja a másik mélybarna szemeit, még a végén teljesen kiakad a vállán lévő súlytól, meg a mellkasára nehezedő sok szartól, amit egy olyan figura, mintha Alfonso nem igazán tud elcipelni, csak sikeresen tartja magát, mert ebben a szent pillanatban nincsen baj.

Biztosan képes lenne felülkerekedni ezen is, ha reggel nem pillanatokon múlt volt az élete annak a nőnek, akit szeret. Lehet akkor is meg tudná tenni, ha egyszer ez a nő hallgatna rá és elhinné neki, hogy amit mond, az úgy van, és tényleg nincsen másik lehetőség. Az is megkönnyítené a dolgát, ha a helyébe igyekezne képzelni magát, akár csak egy pillanatra, és akkor nem lenne kérdés, mit és miért csinál. Ezek mind arra ösztökélnék, hogy engedjen, ahogy mindig szokott, de egész nap ébren volt, nagyon fáradt, nagyon össze van ő is zavarodva, úgyhogy inkább választja, hogy háttal marad a másiknak, és látszólag nem figyel rá, amikor minden érzékszerve igazából csak rá figyel egyfolytában.
Például felismeri, mennyire okos döntés volt maradni, mert még így is, hogy nincsenek a legjobb hullámhosszon - ha azon vannak most bármilyen formában egyáltalán - örül, hogy biztonságban van a másik, és erről úgy tud megbizonyosodni, ha a testileg jelen van. Lelkileg fogalma sincsen, merre jár, mert az üresség megszűnésével a káosz maradt, amiben bár jól mozog, most kurvára nincsen kedve hozzá, ezért sem magyaráz megint egyértelműt, vagy enged érintéssel, ahogy az általában lenni szokott.
Szóval főz tovább, és mivel gyors ételt választott, nagyjából még húsz percébe telik, hogy elkészüljön vele, miután a másik magára hagyja. Valószínűleg jó döntés volt ez Kira részéről, mert Alfonso vagy veszekedett volna tovább, vagy tartotta volna a távolságot, amivel még a végén meg is bántotta volna a lányt, így meg jobb a békesség. Amint elkészül összekeveri a tésztát a fűszeres, tejszínes, csirkés mártással, és kint hagyja a pulton, mert még forró, így pedig nem teszi hűtőbe. Mivel nyugtalanul alszik, majd az első ébredésnél, ha már kihűlt, beteszi a hűtőbe.
És mivel most zuhanyozott egy órája se szinte, nem teszi meg ismét, hanem leveszi magáról a ruhákat, és alsónadrágban érkezik meg az ágyra, abban reménykedve, hogy szinte azonnal el fog aludni, de ez nincsen így; nyitott szemmel nézi a faltól falig tartó üvegen keresztül a város fényeit, és bár nincsenek magasan, azért az arcát még itt a másodikon is ez világítja meg. A gondolatai nem engedik, hogy az elméje kikapcsoljon, úgyhogy azon kívül, hogy néha hatalmasat emelkedik így félig hason fekve a mellkasa, amikor sóhajt, az ajtóból olyan hatást kelt, mintha aludna.

Ő is rengeteget változott, hiszen úgy két-három hónappal ezelőtt, ha valaki azt mondja neki, hogy egy nő miatt akár egyetlen éjszakát is kihagy a clubban, valószínűleg addig nevetett volna, amíg a tüdeje bírja. Most meg szinte magától értetődő az egész, nem kifogás, nem felesleges magyarázás, hanem mélyről jön belőle, és teljesen természetes. Tisztában van vele, hogy ez Kirának néhány héttel ezelőtt egyáltalán nem tetszett, mégis, nagyon sokat jelent Alfonso tekintetében az, hogy az ajtóban visszafordult, és főzni kezdett inkább. Nem is maga a főzés, ami idegen volt tőle, hanem a döntés, hogy marad, mert valaki van annyira fontos, hogy egy pillanatra se akarja magára hagyni, ha előfordulhat, hogy veszélyben van.
A gondolatai az Alvizével történt megegyezés körül forognak, meg azon, hogy a kapcsolatára minden döntés amit a közeljövőben hoznak, ilyen hatással lesz. A Francescoról született döntés is ilyen lesz, azt sem fogja Kira egy percig sem szívlelni, mégis meg kell tenni, hiszen ott sincsen más lehetőség. És ezt bátran jelentené ki megint csak bármikor, mert ha három, a maffiában nevelkedett, és annak üzelmeiben igencsak jártas, ráadásul idősebb férfi arra jut, nem lehet mást tenni, akkor a lánynak idővel el kell fogadnia, hogy ez így van. Nem akarja ráerőltetni, nem is akarta ennyire mély vízbe dobni, sőt, a kondicionálás sem célja, a világa egyszerűen csak ilyen. És egyelőre nem tudja, hogyan segíthetne a másiknak, hogy ne legyen minden alkalommal ilyen kiakadás és veszekedés, de ahogy mindig, erre is kitalál majd valamit.
Az ajtó felé fordul, amikor a másik hangját meghallja, mert olyan csendesen jött be, neki meg annyifelé járnak a gondolatai, hogy most az apró neszekre nem figyelt fel. Ezek a gondolatok nem szabnak határt semminek, a kezét szinte ösztönösen nyújtja a másik felé, de most nem mond semmit, sőt, inkább az ágy szélére csúszik, hogy üljön rajta, amikor a másik odaér hozzá. Az arcára simít, eltűrve az útból a füle mögé a sötét tincseket, és az ajkára csókol, mert hiányzott neki ebben az időben is, amíg igyekezett távolságot tartani, hogy ne veszekedjenek tovább.
- Hogy tudsz aludni? - Bök finoman a fejével a másik válla felé, hogy tudja, hogyan helyezkedjenek el az ágyon, mert nem akarja, hogy kényelmetlen legyen neki, vagy úgy nyomja, hogy az fájdalmat okozzon.
A testét a másik közelségének ellenére visszafogja, megállít magában minden gondolatot, a vérét kizárólag az agyába koncentrálja, és a szemeit vizsgálja, miközben beszél. Nem mozdul azonnal azonban, akkor sem, ha Kira elmondta, hogyan feküdjenek, csak ül egy kicsit a másik előtt, mintha mondani akarna valamit, csak vagy nehezen találja a szavakat, vagy erősen átgondolja, hogy megszólaljon-e.
- Jól áll neked az ingem. - Suttogja végül a másik ajkaira, már csak közelség miatt is, és igyekszik mindenféle szexuális tónust elkerülni, mert bár nem ezt akarta mondani, vagy inkább felajánlani a feszültség levezetésére, ahol kizárólag ő dolgozik, a másik csak élvezi, de ezt fedezte most fel, úgyhogy legalább mondott valamit, amin tud vigyorogni, és ezzel oldani a feszültséget mindenféle más tevékenység helyett. Pedig ő gátat akar szabni mindennek, egy pillanatig el is hitte, hogy sikerült, és mivel nem mondott semmi olyat, akár el is hiheti magának, hogy ez most fél-siker.

Nem vádolták még azzal, hogy horkolna, bár az alvásának a minőségéből - ami elég csapnivaló - akár még erre is következtethetne, arról nem is beszélve, hogy eddig nem nagyon volt bárki az életében, aki igazán panaszkodhatott volna neki ezzel kapcsolatban, úgyhogy lehet Kira ebben is első lesz majd.
- Eddig nem mondtad, hogy horkolnék. - Mondjuk nem is volt még ennyire fáradt, mint most, arról meg nagyjából tudja, hogyan hat a horkolásra, mint jelenségre. Viszont aludtak már együtt eleget ahhoz, hogy úgy érezze, ez nem lesz probléma, és ő sokkal inkább aggódik a másik sérülése miatt, mint bármilyen hang miatt. Egyébként sem ilyen hangok szoktak köztük lenni az éjszaka nagy részében, a következő időszak pedig kivételes lesz, mert kímélnie kell a másikat, és ahhoz hozzátartozik most ezeknek a hangoknak a teljes hiánya.
Aztán Kira szavai mentén hirtelen rájön, mennyire érzéketlen volt, amiért nem segített neki öltözködni, de valamiért eszébe sem jutott, hogy zuhanyozni fog, aztán pedig kell neki segítség felvenni az ingét akár. Ingatni kezdi a fejét, és a másik mellkasára hajol, hogy a szegycsontja felé csókoljon, miközben bocsánatot kér.
- Ne haragudj, hatalmas bunkó vagyok. - Egyébként az, szóval nem is ez lepi meg különösebben, inkább a tény, hogy Kirával amikor csak lehet, igyekszik egyáltalán nem az lenni. Foghatná az érzéketlenségét a fáradtságra, a mai napon történtekre, de bele sem kezd ilyesmibe, mert teljesen felesleges szerinte. Annyit tehet, hogy jobban odafigyel a másikra, mert a főzésével pont nem juttatja őt előrébb a felépülésben, inkább abban lehetne a segítségére, hogy támogatja a válla kímélésében.
- Gyászos hónap? - Kérdezi halkan nevetve, aztán, mintha választ sem várna arra, amit kérdezett, elkezd helyezkedni az ágyon, arrébb csúszva, hogy Kira is le tudjon dőlni mellé. Nem megy nagyon messzire, csak annyira, hogy ha mozdulna a másik az éjszaka, ne legyen az útjában, és a távirányítóért nyúlva indítja a tévén az alkalmazást, hogy folytassák a sorozatukat. Tudja ő is egyébként, hogy beszélniük kell még rengeteg mindenről, de most semmi ereje nincsen rá, ilyenkor pedig, ha mélyebben belemegy valamibe, csak veszekedés lesz a vége megint. Annyit tesz, hogy húsz perc múlva, ha Kira még nem alszik, feltesz halkan egy kérdést.
- Eljönnél velem Nápolyba meglátogatni a családomat? - Azt mondta, csak kérnie kell. Nyilván azt nem teszi hozzá, hogy ha erre most nem úgy válaszol a másik, akkor tényleg felcipeli Alvize magángépére, inkább csak reméli, hogy nem generál vele veszekedést, és értékelni fogja a másik, amiért megerőszakolja most az agyát, és a kedvére akar tenni annak ellenére is, hogy nem fogják átbeszélni az elhangzottakat.

Most hallja először a másiktól, hogy valaha horkolt volna mellette, de ahelyett, hogy magára venné, elkezd nevetni, mert egészen más jut eszébe az egészről. Meglepő, hogy ma még nem kapott megjegyzést a korára, ez nem Kirára jellemző, úgyhogy a gyógyszerekre fogja, és átveszi tőle ezúttal a szokás lehetőségét, nehogy kimaradjon az életükből véletlenül.
- Látod, ezek szerint a korom ellenére is bírom még az éjszakázást. - Mondja a másik bőrébe a nevetés után, mert még nem távolodott el a szegycsontjától. Nem beszéltek még erről hosszabban, Kira nem is kérné sosem valószínűleg, hogy változtasson, hiszen tisztelik egymás karrierjét, mégis Alfonso úgy gondolja, nem feltétlenül ért egyet a tempójával, meg ezekkel a nem alvásokkal, de most viccet csinálni belőle a horkolás miatt okosabb, mint ebbe is mélyebben belemenni.
Annyit beszélgetne amúgy a másikkal, ha nem rohanna az élet mindkettejük mellett, és talán most érzi először, hogy ez így nem a legideálisabb, de ez jutott nekik, úgyhogy nem panaszkodik különösebben. Talán Nápolyban, ahol egyiküknek sem kell az álmaikat hajtani több idejük lesz ezekre a mélyebb eszmecserékre, amiket egyébként nagyon szeret, és úgy gondolja, Kira is partner lenne bennük, ha tudna ő is még időt szánni az alapoknak a lefektetésére.
- Semmi jó nincsen ezekben a mosolyszünetekben. - Vallja be őszintén, és pontosan azért fogalmaz így, mert nem fognak mélyebben belemenni most a témába. Ezzel csak jelezni szeretné, hogy hiába duzzogott, és hiába fordított hátat a másiknak, ő ezt nem élvezte, még az olasz vére ellenére sem. A családjára inkább jellemző, hogy drámázzanak, mert mondjuk megtehetik, Alfonso inkább a földön járás híve, de nem hibáztatja magát, amiért ezt a sok szart már néha ő sem tudja kezelni.
- Ennyitől nem fogom feldobni a talpam. - Vigyorog a tévé fényébe, és bár valóban baja nem gondolja, hogy lesz ennyitől, hiszen elég sok éjszakázást követett fontos maffiamegbeszélés, vagy tizenkét órás repülőút, ahol ő nem igazán tud aludni, szóval edzett ilyen téren. De a tévében lejátszódó jelenetek tényleg csak annyira jók, hogy alfába rakják hamarosan, mert nem fog fel semmit a párbeszédekből sem, talán nem is akar, majd megnézik a részt megint. Azt amúgy is gyakran meg kell ejteniük, mert valaki mindig a nehéz, hosszú nap, vagy a sok szex miatt bealszik a rész elején.
Jóleső a békesség, amikor egymás mellett fekszenek végre, neki meg talán még tíz perc kellene, hogy annyira megnyugodjon Kirával az oldalán az elméje, hogy a fáradtság végre magával ragadja. De van itt még egy kérdés, ami nélkül nem fog tudni pihenni, ezért inkább felteszi a másiknak, egyébként vállalva, hogyha a lány végül beleáll, akkor ő is kénytelen lesz megint.
- Rendben. - Mondja, ezzel megígérve szinte, hogy nem maradnak sokáig, és majd beszél Alvizével, hogy a két-három hétből a terv szerint le kell faragniuk. Francesco szempontjából ez sajnálatos, mert hamarabb fogja beszopni, de Alfonsot természetesen ez egyáltalán nem zavarja. Az már más kérdés, hogy az öregnek sikerül-e rövidebb idő alatt véghezvinni, amit megbeszéltek, mert így is rengeteg a kockázat, amit ezért a kettőért önként bevállalt az egyik vezér. Az ötlet mondjuk, nem meglepő, de Marcoé volt.