John & Ally

**Allison Fay Danvers**

Jonathan and Allison

“Every new day is an opportunity to grow your love.”

Ahogy az várható volt, éjjel sokáig nem jött álom a szememre, azt hiszem, csak azután tudtam végre kikapcsolni az agyamat, hogy teljesen ráfókuszáltam John egyenletes szuszogására. Reggel pedig korán felébredtem, de úgy éreztem, mindkettőnknek jobb, ha nem kezdjük a napot kínos rövid beszélgetésekkel vagy még kínosabb csenddel, ezért inkább a másik oldalamra fordulva, alvást színlelve vártam meg, amíg távozik. És csak azután engedtem el ismét a könnyeimet, és adtam át magamat egy fél órára az önsajnálatnak - mielőtt úgy döntöttem volna, hogy ideje összekapnom magamat. Bár akárhogy nézzük, a legkevésbé sem szívderítő élmény egy titkos kormányzati bunkerben rejtőzni, bezárva, egyedül, minden értelemben elvágva a külvilágtól. Vajon miket gondolhatnak most a barátaim? És a húgom? Ha még nem aggódnak amiatt, hogy nem jelentkezem, hamarosan úgyis fognak... De ha közben már feltűnt valakinek az, ami a lakásomban történt... és hát az a lövöldözés szinte biztos, hogy felkeltette a szomszédok figyelmét, szóval az is lehet, hogy már a legrosszabbtól tartanak. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy Georgia és a szeretteim mennyire aggódhatnak most miattam, pedig nem kéne magamnak még több alapot adni, amin rágódhatok vagy izgulhatok. Éppen ezért igyekszem magamnak találni valami elfoglaltságot, ami egy időre lefoglalhatja a gondolataimat. Persze ez nem kis kihívás így, a körülményeket tekintve. Még a pandémia miatti bezártság sem adott ennyi okot a szorongásra, mint a jelenlegi körülmények. Mert az egy dolog, hogy be vagyok zárva itt egyedül, egész napra, de mi van, ha Jonathan közben bajba kerül, ha történik vele valami?

Tehát ahogy mondtam, nem kellene magamnak még több okod adni az aggódásra, de valahányszor elszabadulnak a gondolataim, csak tovább fokozódik a szorongásom, míg végül úgy döntök, apránként felfedezem magamnak az egész titkos lakást. Elég hamar meggyőződöm róla, hogy igazából lenyűgözően felszerelt, és simán el lehetne éldegélni benne hónapokig, vagy talán tovább is. Már ha valaki jól viseli a bezártságot. De azon túl, hogy fagyasztott és konzerv élelmiszerből nincs hiány, akad itt olvasnivaló, könyvek, még néhány régi magazin is, sőt, DVD formában filmek is, amivel leköthetem magam egy időre. Csakhogy ennek ellenére is lehetetlen feladatnak tűnik kikapcsolni, pedig még bele is olvasok az egyik olvasmányba, erővel igyekszem fókuszálni a fekete-fehér szavakra, de néhány sor után igazából feladom. Aztán találok papírt, és néhány ceruzát is, bár egyik sem túl minőséges, és ettől kissé nosztalgikus hangulatba kerülök, mintha újra egy iskoláslány lennék, aki valamelyik füzete hátulját firkálja tele, de igazából a rajzolás legalább tényleg lefoglal néhány órára, és addig is múlik az idő.

Az este közeledtével azonban már úrrá lesz rajtam az éhség, a félkész és konzerv ételek viszont ilyen formában nem túl íncsiklandozóak, ezért jó ötletnek tűnik készíteni belőlük valami ehetőbbet és finomabbat. És mivel ehhez a feladathoz még zenét is tudok indítani magamnak, újabb másfél-két órára szinte sikerül is kicsit megfeledkeznem arról, hogy épp hol vagyok.

Már a vacsorához tálalok, amikor végre nyílik a mágneszáras ajtó, a szívem pedig kihagy egy ütemet, mert egy pillanatra megijedek, hogy mi van, ha nem Jonathan az? Mi van, ha az FBI talált rám, vagy valaki, aki akár azonnal az életemre is törhet? Ennek következtében John valószínűleg láthatja is a tagadhatatlan megkönnyebbülést az arcomon, amikor megpillantom őt. - Megjöttél – állapítom meg szóban is, és végigpillantok rajta, remélve, hogy nem akad rajta újabb ellátásra szoruló sérülés, majd azonnal lehalkítom a zenét, és közelebb lépek. - Jól vagy? Találkoztál Gavinnel?

BEE

**Jonathan Danvers**

"I was high, I was hiding. You were knocking on the door. And I was standing behind it. Keeping quiet in the hall. Could've walked, Could've turned your eyes away, mmm. Nobody would've blamed ya"

Reggel annyira korán akart elindulni megfigyelni a barátját, ügynökként ezúttal, és nem úgy, mint aki ezer éve ismeri, hogy Allisont lehetőleg ne ébressze fel, és tudjon pihenni, amennyiben a jelenléte nélkül, egy ilyen helyen képes rá. Nem hibáztatná érte, ha nem sikerülne, és nem sokkal azelőtt, hogy elhagyná egy gyors átöltözést követően az óvóhelyet, egy bizonyos szögből látja, ahogy Allison nyitott szemekkel néz a szemközti falra, de amint úgy mozdul, hogy hangja legyen, összecsukja a szemeit. Tiszteletben tartja, hogy nem akar vele kommunikálni most, sőt, ezt tartja a legjobbnak a helyzetüket tekintve, és így indul neki a napnak.
Annyira érthetetlen az egész, hiszen egy kávéval az egyik padon ülve figyeli az ügynököket, ahogy az irodák felé sietnek, fel a lépcsőn, még kint az utcán. Ha jobban figyelnének, gyorsan elkaphatnák, de talán senki sem számít pont őrá, pont az FBI főhadiszállása előtt, hogy ücsörögve kávét iszik, és ezt pontosan kihasználja. Amint a mozgolódás gyanússá válik a számára, rögtön mozdul, változtat a pozícióján, meg a megfigyelés szögén is, és megvárja, amíg Gavin megérkezik, aztán csendesen addig van az épület környékén, észrevétlenül, amíg ebédelni nem indul.
Teljesen átlagos minden, és bár szüksége lenne még néhány napra, hogy megbizonyosodjon arról, a következő napon semmi sem fogja keresztül húzni a számításait, nincsen most erre ideje. Annyit tehet, hogy hazáig kíséri, végighallgatja az aktuális telefonbeszélgetését az autójáig, tőle lemaradva néhány utcán át még meggyőződik rajta, hogy nincsen az átlagostól eltérő most a férfi életében, és ekkor kanyarodik le az óvóhely irányába, hogy visszatérjen a feleségéhez, és sajnos, megint ő legyen a rossz hírek hozója.
A mágnesajtó a kód segítségével, és a szokásos hangjelzéssel ereszt a szorításon, ő pedig csak akkor veszi le a fejéről a pulcsija kapucniját, amikor már biztosan zárva van az ajtó mögötte. Vesz egy mély levegőt, mert bár Gavinnel úgy néz ki, holnap akadálymentesen tud majd beszélgetni, az utcán nem tudták elkerülni a figyelmét az újságok címlapjai, a kávézók és kocsmák tévéiből kiszűrődő információk, és bármi, amivel szembesétálva az ő arcát és az ő tetteit becsmérelte. Valami nagyon nincsen rendjén, és kezdi úgy gondolni, Allisonnak igaza lesz.
Mintha a gondolataival idézné meg a másikat, ahogy még mindig az ajtóban állva figyel fel a hangjára. Kiereszti a levegőt, amiért még mindig jól van a másik, és továbbra sem esett semmi baja, aztán lehunyja a szemét, mert ha most nem kap fejfájást a megtudott információktól, akkor soha.
Kivesz a pulcsijából egyet a ma reggel kiadott New York Times lapszámából, és átnyújtja a másiknak.
- Szia. Fogjuk rá. Olvasd el a címlapot, de ülj le előtte, kérlek. - Nem ezzel akart kezdeni, főleg úgy, hogy már látja, hogy Allison vacsorával készült kettejüknek, ami minden, amit most John meg sem érdemelne tőle, de muszáj, hogy a feladatra koncentráljanak most, ehhez pedig az kell, hogy ő is tudjon a hírekről.
- Colton és Georgia most azt gondolják, hogy megszöktem a börtönből, és elraboltalak. - Mondja ki egy sóhaj keretében, ahogy leül a vacsorája elé a székre, de oldalasan, hogy előre tudjon görnyedni, és egy kézzel masszírozni kezdje a halántékát. Kell neki pár perc, amíg meg is emészti, ami még pluszban a nyakába szakadt, és értelmes, racionális döntéseket tud hozni vele kapcsolatban.
- Köszönöm a vacsorát. - Teszi hozzá egy apró mosoly keretében, amit eddig nem igazán tudott produkálni a feleségének, de most ha fáradtan is, de őszintén jön tőle a gesztus. - Holnap beszélek vele, ma még korai lett volna. Gondolom minden ügynököt, akivel dolgoztam korábban, megfigyelnek egy bizonyos szintig - Magyarázza csendesen, és felegyenesedve a széken keresi a másik tekintetét, mert bár nem biztos, hogy tudja, de mindig az ő kedvességéből merítette korábban is az energiát ahhoz, hogy képes legyen tovább menni, legyen bármi.

Allison & Jonathan

♡

**Allison Fay Danvers**

Jonathan and Allison

“Every new day is an opportunity to grow your love.”

Kihúzok egy széket és leülök rá, mielőtt átveszem Jonhtól a felém nyújtott újságot, bár még végig sem olvasom a címlapon az igencsak nagybetűkkel szedett, szenzációhajhásznak tűnő címet, ő már össze is foglalja a lényeget. - Istenem! Ez kezd egyre kuszább lenni... - sóhajtok kissé elkeseredetten. Bár ismerjük el, az sem volna megnyugtatóbb a családunk számára, ha tudnák az igazat. Vagy igen? Őszintén szólva magam sem tudom. Szerintem így a veszély valóságosabb, a tényleges igazság tudatában, mert valaki olyan van a nyomunkban, aki valóban veszélyes, aki képes nekünk ártani, hisz már sokakkal megtette. Johnról viszont sosem tudnám elképzelni, hogy bántani akarna engem, vagy bárki mást. Legalábbis nem szándékosan, készakarva, nem rosszindulattal. De én a hazaárulással kapcsolatos hazugságokat sem tudtam teljes szívvel elhinni. A többiek viszont... Nos, elképzelésem sincs, hogy mit gondolhatnak most, csak remélni tudom, hogy a húgom nem hisz el minden szót, amit a lapokban olvas velünk kapcsolatban. Bárcsak tudnék neki valahogy üzenni, anélkül, hogy őt is bajba sodornám! - Oké, hát... Eddig is tudtuk, hogy idővel, ha elhárult a baj, tisztára kell mosnunk a nevedet, ez csupán még egy nyomós érv arra, hogy rendezzük a helyzetet. - Próbálom nyugtatni magamat is a saját szavaimmal, nem aggódni túl ezt az egészet. - Azt hiszem, elég, ha egyszerre egy problémával foglalkozunk. - Nem tudatosan, de többes számban beszélek, mintha én bármit is tehetnék most, azon kívül, hogy itt bujkálok, és lehetőleg túlélek... Ugyanakkor most már valóban ketten együtt vagyunk ebben a szituációban. Igazából szerintem már kezdettől fogva így kellett volna lennie, beavatnia amennyire lehet, hogy támogathassuk egymást. Mint zsák és a foltja, elválaszthatatlanul... Persze még kell egy kis idő, hogy el tudjam fogadni mindazt, ami történt, és tovább tudjak lépni. Közben pedig reménykedek, hogy a jövőben már senki nem akar bennünket elválasztani egymástól. Illetve... hacsak mi nem döntünk úgy, hogy külön utakon folytatjuk.

Halvány mosollyal biccentek, amikor Jonathan megköszöni a főztömet, és egyszerre jár át valami kellemes, nosztalgikus érzés és mély szomorúság. Ám a legkevésbé sem akarok most utat engedni ezeknek az érzéseknek. - Jó étvágyat hozzá! Csirke és rizs párolt zöldségekkel, ami friss alapanyagokból biztosan jobban sikerült volna, de abból dolgoztam, amit találtam, szóval... Remélem, ehető. - Bármibe le merném fogadni, hogy nem evett túl sokat a nap folyamán. Régen is volt így, mikor annyira belefeledkezett egy ügybe, hogy néha még enni is elfelejtett. Most viszont... nem kétlem, hogy ez az ügy mindennél előrébb való nála. Talán már csak emiatt is, bár kissé fura volt ismét kettőnkre főzni, mégis jó érzés újra kicsit gondoskodni róla. És a mai nap után jó érzés magam mellett tudni itt, ebben a betörhetetlen lakásban, biztonságban.

Szedek a tányéromra mindenből egy keveset, és közben a homlokom ráncba szalad, ahogy felpillantok rá. - Megfigyelik őket? Mármint Igor emberei? Miattad? - próbálom értelmezni, hangosan is, kérdésekbe szedve, amit az imént mondott. Egyébként elgondolkodtam ma, végül is amíg egyedül voltam, bőven volt időm gondolkodni, és akadnak újabb kérdéseim ezzel az egész helyzettel kapcsolatban. Ám mivel volt lehetőségem kicsit lehiggadni, elcsendesedni is, azzal szemben, amilyen dühös és feszült voltam tegnap, most nem áll szándékomban egy rakás kérdést egyszerre John nyakába zúdítani. Inkább abban reménykedem, hogy lépésről lépésre kitalálhatjuk majd, hogy hogyan tovább, mi lenne a legjobb. Aztán persze majd kiderül, mennyire leszek képes nyugodt maradni egy újabb lehetetlen szituációban. - Szóval akkor... holnap is maradok itt egyedül... bezárva?

BEE

**Jonathan Danvers**

"I was high, I was hiding. You were knocking on the door. And I was standing behind it. Keeping quiet in the hall. Could've walked, Could've turned your eyes away, mmm. Nobody would've blamed ya"

Mindig azt gondolta magáról, hogy ügynökként nem csak a kiképzések és oktatások miatt, de egyébként emberileg, természetéből fakadóan is kiváló megérzései vannak. Az elmúlt napok eseményeit, ha teljesen kívülállóként, racionálisan nézve a dolgokat megfigyeli, akkor eléggé egyértelművé válik, hogy nem kerek a történet, ami vele esett meg az elmúlt években. Valahol, valami elcsúszott, a megérzései pedig csak most kapcsolnak, ami számára idegen kissé, és nem is feltétlenül érti, hol vezethették meg ennyire.
Ugyanis úgy gondolja, normális esetben, ha nem tudnák, mi történt pontosan, inkább elhallgatni próbálnák a helyzetet, és ha törvényt is szegett, a tét fejében segíteni őt azzal, hogy a nyilvánosságban nem nehezítik meg a dolgát. Ennek azonban az ellenkezője történik, és őt kevésbé zavarja a nevének tisztasága - annál Allison élete kimondhatatlan mértékekkel fontosabb -, inkább az zavarja, hogy nem látja, ki a hunyó és hol a történetben. Illetve, ha Daniels az, akkor miért? Hiszen az sem tűnik túlságosan logikusnak.
- Allison, ez az egész azt jelenti, hogy Daniels nem, hogy nem akar segíteni, de hátráltat. Vissza kellett volna tartania az információkat, vagy hárítani, amíg nem teszi biztonságossá a helyzetet. - Vesz egy mélyebb levegőt, és örül annak, hogy azokra a megérzéseire, miszerint azonnal meg kell indulnia New Yorkba, hogy megvédje a másikat, hallgatott, hiszen ha nem tette volna, és hallgatva Danielsre bízik abban, hogy semmi baj nem lesz és csak őt akarják visszacsalogatni, abból kimondhatatlan tragédia lett volna.
A feje tisztul kissé, most már, hogy biztonságos helyen, a feleségével lehet, és a fogaskerekek működésbe lépve próbálják a helyükre tenni az eseményeket. Ebből némileg kizökkenti a másik lelkesedése, és ezúttal - főleg azért, mert holnapig úgy sem tud majd jutni semmire, szüksége van Gavinre - nem veszi el a másiktól az örömét az ételt illetően, hanem elengedi egy kicsit ezt a kuszaságot, ahogy a másik fogalmazott, és szedni kezd ő is a tányérjára. Evett napközben valamit, de aztán ez nehezebbé vált, ahogy a hírek egyre inkább az emberrablással, meg az arcával lettek tele. Akárki áll a dolog mögött, nagyon gyorsan intézte, hogy tovább sározzák a nevét a médiában.
- Így is tökéletes. - Jegyzi meg néhány falat után, és bár valóban, az íze nem feltétlenül azonos azzal, amit a múltban tapasztalt a feleségétől, de megtalálható benne minden jellegzetesség, amire Allison főztjéből emlékszik. Ettől, ha lehet, tovább lazulnak az izmai, és sokat segített rajta a tegnap esti beszélgetés is, hiszen tudta jól, hogy az egyetlen személy, aki képes őt bármilyen érzésre rábírni, az bizony a felesége.
A kérdésre felemeli a tekintetét a másikra, hiszen valóban, a családjuk is veszélyben lehet, amire ráhatása most nincsen. Egy pillanatra elgondolkozik, aztán kimondja, amiben eddig is bízott, hiszen Colton legalább annyira képzett ügynök, mint amilyen a bátyja. Hiába nem volt annyi elvárás a másodszülött fiúval szemben, az öccse mindent kompenzálva akart legalább olyan jó lenni, mint Jonathan. Az elképzelés, hogy ez a kép mennyit is sérülhetett az évek alatt a két testvér között, összeszorítja a szívét.
- Colton egész életében vigyázott Georgiára. Bízok benne, hogy most sem lesz ez másként. - Mondja csendesen kettejük közé, indikálva, hogy ha Igor emberei el is mennek ilyen távlatokba, akkor az öccsében bízhatnak. - Egyébként nem hiszem, hogy elmennének odáig. Téged és engem akarnak. - Ez számára teljesen egyértelmű, ráadásul Colton nevét a DEA védi, tehát nehezebben találhatnák meg, Georgia pedig az öccsére bízva szerinte biztonságban lesz.

Allison & Jonathan

♡

**Allison Fay Danvers**

Jonathan and Allison

“Every new day is an opportunity to grow your love.”

- Ó.. ó! Basszus! - meredek egyre nagyobb rémülettel Jonathanra, amint a szavai rendesen értelmet nyernek a fejemben. A tény, hogy hamis hírek keltek szárnyra róluk, először csak abban az értelemben ijesztett meg, hogy a szeretteink most valószínűleg nagyon aggódhatnak, és nem érthetik, mit történik velünk. Nem is gondoltam komolyabban bele abba, hogy ez most mit is jelent ránk nézve. Hogy ezzel plusz veszélynek tesznek ki bennünket. Elsősorban Johnt. Mintha az nem lett volna elég, hogy Igor emberei ránk vadásznak, most, hogy nyilvánosságot kapott az ügyünk, és Johnt továbbra is hamisan vádolják, rossz színben tüntetik fel, növelték annak esélyét, hogy lebukjon, hogy elkapják. Hogy vadidegenek a rendőrséget hívják miatta, vagy felhívják rá a figyelmet, csak mert észreveszik egy gyorsétteremnél vagy önkiszolgálóban. Persze így azonnal értelmet nyer az is, hogy miért érkezett az arcába húzott kapucnis pulcsiban az imént.

Egy pillanatra az egyik tenyerembe temetem az arcomat, megtámasztva a fejemet, miközben lassan mély levegőket veszek, mert hirtelen rám tör a pánik. Így is annyi szempontból ijesztő és szorongással teli volt ez a nap itt bent, egyedül. A holnapi még inkább az lesz, és egészen biztosan végig idegeskedem majd attól félve, hogy baja esik, vagy elkapják.

- Danielsnek meg kellett volna akadályoznia azt, hogy ezek a cikkek megjelenjenek rólunk. Épp úgy, ahogy meg kellett volna akadályoznia azt is, ahogy rám támadjanak, de a kisujját sem mozdította. Ezek után tényleg úgy véled, hogy Gavinben még bízhatunk? - pillantok fel néhány másodperc után a férjemre, mikor már elég erősnek érzem magam, hogy újra felnézzek vagy beszéljek, reszketés és kiborulás nélkül. Nyilván tudom, hogy Daniels és Gavin két különböző ember, de valaha az előbbiben is kérdés nélkül megbíztunk, ahogy teszik azt most is sokan a FBI-nál, és teljesítik az utasításait. - Mi van, ha csak feleslegesen kockáztatsz? Ez a helyzet egyre ijesztőbbnek és reménytelenebbnek tűnik... - Próbálok legyűrni néhány falatot magamba abból, amit készítettem, arra fókuszálni, ami előttem van, nem aggódni előre a holnap miatt, de őszintén szólva most eléggé elment az étvágyam. Még egy kicsit tologatom az ételt ide-oda a tányéron, végül inkább leteszem a villát.

- Remélem, igazad van – bólintok, miután már a testvéreink kerülnek szóba. Persze bízom Coltonban, és az ő képességeiben, legalább annyira, mint Jonathanéban, csak hát... most egy kicsit nehéz pozitívan látni a dolgokat.

- Na jó, és én mit tehetek? Mit tehetek, hogy segítsek neked? Vagy... magamnak? Mit kéne tennem, ha... nem is tudom... - A halántékomat masszírozom, miközben igyekszem összeszedni a gondolataimat, és értelmes mondatokba fűzni. - Segítene a rejtőzködésben, mármint majd amikor tovább kell mennünk innen, ha változtatnék valamit a külsőmön? A hajamon például...? Vághatok belőle, vagy befesthetem... - vonok vállat, és egyrészt kicsit nevetségesnek hat, hogy ilyeneken kell agyalnom, mintha valami kémfilmben lennénk, másfelől viszont a gyomrom szorul össze a gondolatra. Nem azért, mert félteném a frizurámat, ez érdekel a legkevésbé. Hanem mert ez az egész egyre ijesztőbbnek tűnik, minél többet foglalkozom vele, a lehetőségekkel, a veszélyekkel...

BEE

**Jonathan Danvers**

"I was high, I was hiding. You were knocking on the door. And I was standing behind it. Keeping quiet in the hall. Could've walked, Could've turned your eyes away, mmm. Nobody would've blamed ya"

John általában mindenre gondol, és talán azért érkezik meg ennyire nehezen a Daniels féle konklúzióhoz, mert az FBI-ban mindenki olyan volt neki, akikkel valaha dolgozott, mintha a családja lennének. Soha meg sem fordult a fejében, hogy megkérdőjelezze bárki bizalmát, sőt, ez egyik irányban sem volt sohasem kérdéses, most pedig úgy tűnik, olyan kézbe kell harapnia, ami eddig kvázi etette őt, közben meg lehet, hogy pont az ellenkezője történt, csak ő nem vette észre.
Ettől pedig Allison kérdése teljes értelmet és létjogosultságot nyer egyszerre, így hallgat néhány pillanatig, amíg át tudja gondolni. Nem a válaszra összerakott szavakat, meg azoknak a sorrendjét, hanem, hogy mennyire is kellene tartania egy régi jó baráttól, aki, ha minden információ birtokában van John, ott ragadt le, hogy ő hazaáruló, és eddig azt hitte, ezt áthidalni lesz a legnagyobb kihívás a másik ügynökkel szemben.
Vesz egy mély levegőt, kifújja az orrán keresztül, és a feleségére néz, mert szeretné, ha bízna benne legalább annyira, mint John bízik Gavinben, ha nem annál is sokkal jobban.
- Nincsen más lehetőségünk. - Jelenti ki csendesen a rút igazságot, mert ha Gavin is benne volt - nem is tudja, pontosan miben, de ha ellene irányult, azt nehezen tudná elképzelni -, akkor bentről nem lesz segítségük úgy, ahogyan azt elképzelte, annak pedig nem akarná kitenni a másikat, hogy egész életében meneküljön. Ha félresikerül a holnapi találkozója, talán még mindig az a legbiztonságosabb, ha feladja magát, de ezt még nem mondja el a másiknak.
Hiszen, ha őt akarják eltüntetni a képből, talán Allison többet nem lesz célkeresztben.
- De én bízom benne. Gavin egyébként is egy óvatos figura, ha ellenem játszott volna, nem enged az életébe, hiszen tudja, hogy minden apró részlet felhasználható ellene bármikor. - Persze John természete és lelke sohasem vetemedne olyasmire, hogy a kislányát belekeverje esetleg a felnőttek ügyeibe, mégis, a másik ügynöknek mérlegelnie kellett volna, mit kockáztat azzal, ha egyszerre akarja távol tudni Johnt, miközben ennyire nagyon közel tartja. Ennek nincsen sok értelme a fejében, de rengeteg mindennek nem volt, ami újdonság most mindenki számára, és amikre nem is gondolt eddig, mint eshetőség.
Nem tudja, hogy a teste, vagy a lelke torpan meg jobban Allison felajánlására, és ahogy a külseje szóba kerül, a tekintetét az arcára, a hajára, arra a nőre vezeti, akit elvett feleségül, és sóhajtva ingatni kezdi a fejét.
- Amíg nem szükséges, nem akarlak további változásoknak kitenni. Pszichológiailag rosszabbul viselnéd a helyzetet, ha a tükörbe nézve sem ismernél már teljesen magadra. Azzal tudsz segíteni, ha eszel és alszol rendesen, ha igyekszel folyamatosan résen lenni, és ha.. - Majdnem ugyanolyan lendülettel folytatja, mint ahogy belekezdett, aztán rájön, hogy az utolsó dolog a listán egy kicsivel nehezebben emészthető egy olyan csupa szív léleknek, mint amilyen a felesége. Nem várhat tőle semmit, akkor sem, ha mindent kéne, úgyhogy megvakarja a tarkóját, mielőtt folytatja, mert lehet ez nehezen érinti majd a másikat.
- .. az ügynököknek azt tanítják, hogy az igazság csak akkor derül ki, ha racionálisan vizsgáljuk a helyzetet. Így az elejétől azt tanítják nekünk, hogy minden érzelmet vegyünk ki az ügyekből, különben olyan útra tévedünk, ami eltakarja előlünk a lényeget. Ezzel nem azt kérem, hogy legyél érzéketlen, de.. minél kevesebbet gondolsz arra, mit érzel a helyzettel kapcsolatban, annál egyszerűbb lesz. - Már magának Allisonnak, és mivel tudja John, mennyire rosszul hangzik ez, először a falra néz, összeszedve a gondolatait, majd vissza a másikra.
- Tudom, hogy felfoghatatlan, ami történik, Allison. De itt vagyok.. - Néha azt kívánja, maradhatott volna a másik városban, hogy ne kelljen fájdalmat okoznia, de a másik élete volt a tét, így a kisebbik rosszat választotta, saját magát, és a vele érkező összes problémát és veszélyt. - Bármikor, ha túlcsordulnának az érzelmeid, szólj. Tudok segíteni. - Hihetetlen számára egyébként, hogy a tegnapi, érzéketlen, szinte fa merevségű férfi mára, aki néhány órát a feleségével tudott tölteni, mennyire képes meglágyulni legbelül. Tudja, hogy ahhoz, hogy sikeresen túléljék ezt, pont az ellenkezőjére lenne szüksége, de a lelke centiméterenként hordoz mély sebeket, a másik pedig anélkül kezdi el gyógyítani ezeket, hogy akár hozzáérne, hozzászólna. A puszta jelenléte volt mindig ilyen hatással erre a férfire, és talán ezért tartott tőle annak idején annyira.

Allison & Jonathan

♡

**Allison Fay Danvers**

Én sajnos nem tudok ennyire magabiztos vagy bizakodó lenni, sem Gavinnel kapcsolatban, sem semmi mással kapcsolatban, mint Jonathan. Persze sosem volt bajom Gavinnel, sőt, kedveltem őt, de ugyanezt elmondatnám Danielsről is, mégis itt vagyunk, ebben a fájdalmasan lehetetlen helyzetben, és értelmetlen tagadni, hogy megingott az emberekbe vetett bizalmam. Johnban viszont tényleg bízni szeretnék, a szavában, a képességeiben és az ítélőképességében is. Illetve próbálnám kicsit pozitívabban látni a dolgokat, nem túl sötéten, mert a reménytelenség, az egyedüllét, az aggódás, az ideges várakozás ezen az eldugott helyen, félek, néhány nap után könnyen kikezdheti az elmeállapotomat. Tehát bólintok John Whitlockkal kapcsolatos szavaira, és igyekszem tényleg hinni is benne, hogy számíthatunk majd rá.

Mindeközben azért jó lenne tudni, mivel járulhatok hozzá ahhoz, hogy egyben megússzuk ezt az egészet. Vagy legalább ne hátráltassam, ne húzzam vissza őt, miközben végzi a dolgát. Bár elismerem, jó lenne proaktívan kivenni a részemet a dolgokból, mert úgy talán majd kevésbé érezném magam kiszolgáltatva ennek az egész helyzetnek, illetve azoknak a személyeknek, akik miatt most itt vagyunk.

- Nem tudom, ez talán igaz, de másfelől meg... Annyira felborult most minden az életemben, hogy úgy érzem... Ha... Amikor ennek az egésznek vége lesz, valószínűleg nem leszek ugyanaz az ember, aki előtte voltam. Sőt, szerintem már most sem az vagyok, aki tegnap reggel voltam, és... azt hiszem, egyáltalán nem zavarna, ha ennek kézzel tapintható, vagy látható jelét találnám a tükörben... Van ennek értelme? - sóhajtok a tányéromról felpillantva a férjem arcára. - Ugyanakkor, azt hiszem, megnyugtatna, ha az egész napos várakozás és ücsörgés helyett... vagy közben tehetnék is valamit, ami akárcsak minimálisan is segít, csak hogy... legalább egy kicsit azt érezhessem, hogy nem veszítettem el minden kontrollt az életem felett – ingatom a fejemet, miközben beszélek, mert részben ki akarom mondani, ki akarom adni magamból ezt a feszültséget. Másrészt viszont haragszom magamra, amiért ezt így Jonathanra zúdítom, mert nem akarom benne növelni az aggódást vagy a bűntudatot, vagy bármit is érez a helyzettel kapcsolatban. Holnap is fontos nap lesz neki, arra kell fókuszálnia, hogy beszélni tudjon Gavinnel, és közben folyamatosan résen legyen, hogy ne bukjon le. Egyikünk dolgát sem fogom megkönnyíteni azzal, ha most ismét kiborulok és panaszkodom.

Kedvetlenül felnevetek, amikor a rendes alvást és evést említi. Egyik sem igazán megy most. De természetesen értem. Értem, hogy ez fontos, úgyhogy megpróbálom majd átkapcsolni az agyamat, tudatosítani magamban, hogy ezt KELL tennem. És ahogy folytatja a mondandóját, rámutatva, hogy jobb lenne, ha kevesebbet éreznék, egyre értetlenebbül nézek rá. Mert ez viszont kétlem, hogy nekem menne, bárhogy is próbálnám az agyamat edzeni rá.

- Minél kevesebbet gondolok...? - kérdezek vissza értetlen arcot vágva. - Azt mégis hogy kellene csinálnom? Mire kellene gondolnom a problémák helyett? Mivel tudnám lekötni magamat, amikor itt vagyok bezárva egész nap egyedül... ?- tárom szét a karjaimat. Itt nemigazán találhatok mankót ahhoz, hogy máshogy érezzem magam. - Tulajdonképpen szinte állandóan túlcsordulnak az érzéseim, és az agyam lüktet a sok gondolkodástól. Úgy érzem, itt nem is igen van más, amit tehetnék. Egy-két órán át lefoglaltam magam rajzolással meg főzéssel, de igazából... Én nem hiszem, hogy sokáig képes lennék elviselni ezt a bezártságot, miközben folyton amiatt stresszelek, hogy vajon visszatérsz-e hozzám élve és épségben? - Nem is tudok tovább ülve maradni, felállok, majd a tányéromat a mosogatóhoz viszem, aztán a hátamat a pultnak döntöm, és tanácstalanul nézek Jonathanra. Úgy érzem, ő olyan könnyen beszél, ami valószínűleg nem egészen fair tőlem, de nem tudok, most igazán nem is akarok tisztán látni, mert hiába beszél nekem erről, továbbra sem értem, hogy képes egyszerűen kikapcsolni az érzéseit, érzéketlenné válni. És őszintén, egy kicsit meg is ijeszt a gondolat, hogy nekem is ilyenné kellene válnom.

Jonathan and Allison

“Maybe it’s not about trying to fix something that’s broken. Maybe it’s about starting over and creating something better.”

BEE

**Jonathan Danvers**

"I was high, I was hiding. You were knocking on the door. And I was standing behind it. Keeping quiet in the hall. Could've walked, Could've turned your eyes away, mmm. Nobody would've blamed ya"

Figyelmesen hallgatja a másikat, ahogy a házasságuk összes évében tette, mert mikor végre rájött, mennyi kincs lapul a néha csacsogásnak álcázott szavak mögött, akkor már őt hallotta a másikban; a nőt, azt a nőt ráadásul, akit el akart venni feleségül, és aki mellett megértette, milyen érzés az, ha valakivel a hátrelévő életed minden percét együtt akarod tölteni.
Most még sem esik annyira jól hallgatni őt, hiszen ő okozta minden zavarát, csalódottságát, ő okozza most azt, hogy elveszve szemléli a felesége a körülötte történt dolgokat, és ha azt még mindig nem tudná mondani, hogy megbánta a tettét, ami ide vezette őket, azt sem, hogy jó szívvel gondolt az elért eredményre. Ebbe közrejátszik minden hír, ami ma csapta arcon, mert őszintén gondolja, hogy valami nincsen rendben, és az is, hogy nem tud segíteni Allisonnak, legalábbis most még érdemben nem, hogy jobban érezhesse magát.
- Ha úgy érzed, ez segít, akkor én nem látom akadályát. Változásra változás általában nem a legjobb kombináció, de ismerve téged, lehet nálad pontosan erre van szükség. - És szinte azonnal el akarna mosolyodni, hiszen az ő felesége valóban ennyire különleges, valószínűleg abból adódóan, hogy művészlélek, és ők sokszor nem csak az elkészített tárggyal, rajzzal, fejtménnyel fejezik ki magukat, de sok esetben a kinézetükkel, öltözködésükkel, és miegymással. Nem akarja ügynökként elemezgetni a másikat, ezt tudja róla nagyon jól, úgyhogy bólint, megerősítve mindkettejükben, hogy ha fizikai változást szeretne, és biztosan érzi, hogy nem zavarja majd össze jobban, Jonathannak nincsen kifogása ellene.
- Van már elképzelésed? - Talán még nincsen késő, és be tud szerezni mindent a változáshoz holnap, csak találnia kell egy nagyon félreeső, messzi drogériát majd, miután beszél Gavinnel, hogy véletlenül se tudják hamarabb megtalálni a tartózkodási helyüket, mint feltétlenül szükséges lenne, kvázi ne leplezze le ezzel a húzásával magukat. Biztosan megoldja majd, ha Allisonnak ez valóban fontos és szükséges, hogy az elkövetkezendő időszakot bírni tudja.
De sejti, és a másik hamar meg is fogalmazza, hogy ez nem ennyire egyszerű, és nem tudja magában úgy kikapcsolni az érzéseket, ahogy arra Jonathant hosszú éveken keresztül felkészítették. Ő bármilyen helyzetben meg tudja tenni, és ha képes lenne rá, hogy egy általa megszerzett bármilyen tudást átadjon a feleségének, akkor most erre esne a választása. Nem akarta egyébként még jobban összezavarni, vagy éppen megbántani, és tökéletesen érti, mennyire nehéz ez most neki, hiszen sosem volt ilyen helyzetben, ellentétben a férjével, aki elég sok mindent látott korábban, és az aktív éveiben.
Feláll a helyéről, és közelebb sétál a másikhoz, nem túl közel, de végül előtte áll meg, hogy ne csak az asztal felett beszélgessenek egymással. Régi berögződés, hogy nyúlni akarna a másik kezéért, de nem teszi most, mert öt év érintés nélkül elég sebet ejtett rajta ahhoz, hogy féljen.
- Még egy napot kérek tőled, aztán megyünk tovább. Reményeim szerint egy olyan helyre, ahol szabadon lehetsz majd, nem kell négy fal közé zárkózni feltétlenül. - Gondol itt egy kertre esetleg vidéken, mert a városban járkálni talán egy új külső ellenére sem lenne szerencsés, de akkor sem egy New York városa alatti, titkos, kis bunkerben kellene napokat egyedül töltenie.
- Sajnálom, hogy miattam át kell élned ezt a hullámvasutat, Allison, őszintén mondom. Gondolj arra, amire én is most; egyetlen, tiszta és egyértelmű információra van szükségünk csak ahhoz, hogy ne tűnjön ennyire kilátástalannak a helyzet. Ha azon eltudok indulni, semmi sem lesz már lehetetlen. Addig viszont türelmesnek kell lennünk, mert nem tehetünk mást. - És ennek sajnos az is része, hogy még holnap itt kell maradnia egyedül, de már nem egész napra, csak amíg Jonathan beszél a barátjával. Utána, ha visszatér, hiszen előfordulhat, hogy Gavin a grabancánál fogva viteti az irodákhoz, vagy a rendőrségre, és a változáshoz is be tudja szerezni a kellékeket, akár mehetnek is tovább az éjszakában, hogy ne legyenek annyira feltűnőek.

Allison & Jonathan

♡

**Allison Fay Danvers**

Csak egy egyszerű ötletnek indul, hogy némi változás talán segítene észrevétlennek maradni, amíg rejtőzködnünk kell, aztán hirtelen már azon kapom magam, hogy Johnt győzködöm arról, ez miért is lenne jó. Tulajdonképpen amíg fel nem hoztam a dolgot, nem gondoltam egészen bele ebbe, de azt hiszem, tényleg nem csupán azért tenne jót, ha változna a külsőm, mert már nem passzolna rám annyira egyértelműen a személyleírás – amit mostanra valószínűleg már nem csak a rosszfiúk ismerhetnek, hanem mindenki, aki látott a hírekben –, hanem azért is, mert segítene kifejezni, és egyidejűleg kiadni magamból azt, amin most keresztül megyek. Mintha én magam is egy vászon lennék, amire festenem kell. Valóban szükségem van erre.

- Igen, azt hiszem, tényleg ez kell most... - bólintok lassan, aztán egy egészen halvány, és kissé szórakozott mosoly jelenik meg a szám szegletében. - Nem úgy vagyok összerakva, mint a legtöbben, igaz? - Utalok arra, hogy szerinte mások esetében nem biztos hogy okos dolog volna ilyen helyzetben meglépni egy ilyen változtatást, de még ő is úgy véli, hogy én valószínűleg – ebben is – fordítva működöm.

- Igazából még nem gondoltam ezt teljesen végig, de szerintem valamennyit vágnék a hosszából, és... Úgyis azt terveztem már néhány hete, hogy frufrut vágatok, illetve... esetleg valamilyen vörös árnyalattal éppen elég különbséget jelentene... - tűnődöm félhangosan. - Tehát olló és hajfesték. Ezekre volna szükségem. Gondolod, hogy tudnál szerezni? De csak ha ezzel nem teszed ki magad még több kockázatnak – teszem sietve a végére. Nem tudom, mit csinál, amikor elhagyja ezt a lakást, milyen biztonsági óvintézkedéseket tesz, persze nem kétlem, hogy megvan annak a módja, hogy minél kevesebb feltűnést keltsen, de semmiképpen nem szeretném, ha miattam, egy hirtelen hóbort miatt még több veszélybe sodorná magát. Lehet, hogy megnyugtatna a változás, az érzés, hogy tettem valamit a saját biztonságomért, és lehet, hogy segítene megbirkóznom mindazzal, ami most történik, de annyit nem ér az egész, hogy John felesleges kockázatot vállaljon. Bonyolult és ijesztő ez a helyzet, de így vagy úgy, idővel képes leszek elfogadni és helyén kezelni a dolgokat, hisz nincs más választásom.

Bár az sajnos egyértelmű, hogy ez még nem az a pillanat, amikor uralni kezdem az érzéseimet. Nem akarok kiborulni, nem akarok hevesen reagálni Jonathan szavaira, nem akarok még egyel több okot adni neki arra, hogy aggódjon miattam, hisz tudom, mennyire igyekszik arra koncentrálni, hogy mindent megoldjon. Az eszemmel tudom azt is, hogy csak segíteni akar nekem a tanácsaival. Ám az érzések akkor is egyszer csak kitódulnak belőlem, és rázúdítom mindazt, ami az elmúlt nap folyamán, itt a bunker magányában összegyűlt bennem. Aztán pedig csak állok, tanácstalanul billentve a súlyt egyik lábamról a másikra, majd figyelem, ahogy John az asztalt megkerülve közelebb sétál hozzám.

- A szabad mozgás tényleg jól hangzik. Valahol a természet közelében? - rákérdezek, de sejtem, hogy ő is így értette. Vagy inkább csak remélem. Bár igazából jelenleg úgy érzem, szinte bármi jobb lesz ennél a világvége érzést keltő bunkernél. Illetve, bár szeretem a várost, most úgy sejtem, nagyobb biztonságban leszünk majd, miután elhagyjuk.

Amikor Jonathan szabadkozni kezd, néhány pillanatig csak szomorúan nézek rá, aztán mély levegőt veszek. - Tudod, tényleg ijesztő ez a helyzet, és valóban túl sok mindent érzek most egyszerre. Félelem, zavarodottság, aggódás, csalódottság... Valahogy egyszerre vagyok reményteli és reményvesztett. Azt sem tudom, hogy van-e ennek bármit értelme... De szeretném ha tudnád, hogy egy valamit határozottan nem érzek: haragot. Tegnap talán még nem így láttam, de már nincs kétségem afelől, hogy te mindvégig azt tetted, ami a legjobbnak és leghelyesebbnek tűnt... És meglehet, nem minden döntéseddel értek egyet, de nem haragszom rád. Nem okollak azért, ami történik. - Nem gondolom, hogy ez az egész helyzet megfelelően lett volna kezelve, hogy így lett volna helyes, és bárcsak őszinte lehetett volna velem, de tisztában vagyok vele, hogy ezekben nem csak ő döntött, és nem tudom hibáztatni amiatt, hogy segíteni akart az áldozatokon, vagy hogy végezte a munkáját. Ahogy nem ő tehet arról sem, hogy rajtam keresztül akarnak bosszút állni rajta.

Jonathan and Allison

“Maybe it’s not about trying to fix something that’s broken. Maybe it’s about starting over and creating something better.”

BEE

**Jonathan Danvers**

"I was high, I was hiding. You were knocking on the door. And I was standing behind it. Keeping quiet in the hall. Could've walked, Could've turned your eyes away, mmm. Nobody would've blamed ya"

Sosem volt az a fajta férfi, akinek a képzelőereje erős lenne; ő tényeken és nem meséken nevelkedett, és inkább irányították a szabályok, mint bármilyen kreatív eszme, amit esetleg követni tudott volna. A munkája során mindig abból táplálkozott, amit tanítottak neki, és az elméje hálószerű információhalmazzá nőtte ki magát az évek alatt, amiből könnyedén halászik mostanra, és teszi ezt gyorsan a legjobb eredmény érdekében, amire mindig törekszik.
A feleségével viszont ha akarna sem tudna ilyen lenni, és mivel őt ismeri minden kis aspektusában, azonnal el tudja képzelni, milyen lenne a hatás, amit el akar érni a változással. Még az asztalnál ülve mosolyog azon, amit Allison elképzelt magának az elkövetkezendő időszakra, és bár nem úgy kezeli a helyzetet, ahogy az a nagykönyvben az ügynököknek meg van írva, Jonathan mérhetetlenül büszke, amiért a másik a kreatív oldalán keresztül megtalálja a módját annak, hogy kezelje valahogy, amibe a férje miatt kerültek.
- Nem. Valóban nem. - Válaszolja arra, hogy nem úgy van összerakva a másik, ahogy a legtöbben, de valószínűleg ha így lenne, ez a férfi nem kérte volna meg annyi évvel ezelőtt a kezét. Pontosan ettől tartott először a másikkal szemben, amibe végül beleszeretett, ez pedig annyira különleges a férfi számára, hogy csak ezzel a halvány mosollyal tud most rágondolni. Nincsen ebben semmi furcsa, ez csak az ő felesége, aminek egyébként nagyon is örül.
- Megoldom, emiatt ne aggódj. - Már egyébként tudja is, hogy hogyan. A város tele van apró, félreeső drogériákkal, amiket kelet-ázsiai bevándorlók üzemeltetnek, akik annyit sem beszélnek angolul, hogy a köszönésen túljutnának bárkivel a közös nyelven. Ők alapvetően az a réteg, akik a saját tévéadóikat nézik, a saját országuk híreivel vannak elfoglalva, szóval hozzájuk kisebb eséllyel jutott el az arca, vagy az, ami vele kapcsolatban a hírekben terjeng, úgyhogy ha egy olyan környéket választ, ahol nincsen a közelben rendőrőrs, akkor ez könnyű feladat kell, hogy legyen a holnapi nap során.
Azért sétál végül közelebb a feleségéhez, mert ez az egyetlen eszköze arra, hogy valamennyire megnyugtassa. A szavai csököttek, főleg öt év után, amit Allison nélkül kellett eltöltenie, és bár próbálkozik, hogy öntse belé a lelket, nem feltétlenül gondolja, hogy sikeres a próbálkozása. De talán ha biztosítja a fizikai valójáról, és arról, hogy itt van és megtesz mindent és bármit, ami szükséges, akkor talán kicsit a másik is meg tud majd nyugodni. Ha már vidéken lesznek, akkor biztosan.
Kissé elfordul, amikor Allison azt mondja, hogy nem hibáztatja őt a történtekért, mert amennyire jól esik a lelkének, annyira váratlanul éri, hogy valójában rosszul érintik a szavak. Jonathan maximálisan magát hibáztatja, és őszintén szeretné, ha erre a felesége is képes lenne, mert mindenről ő tehet. Most már kezdi látni, hogy rossz döntések, vagy inkább rossz fel nem tett kérdések hada miatt kerültek ide, és sohasem fogja magának megbocsájtani, hogy tíz percen múlt a másik élete.
Éppen, csak meg tudta őt menteni.
- Én... - Kezd bele, de végül egy nagy sóhajba torkollik az egész, és megállja, hogy arrébb sétáljon, távolságot lopva kettejük közé. Eddig csak menekült, úgyhogy el kell kezdenie szembenézni a másikkal.
- Én ezt nem érdemlem meg, Allison. - Mondja ki teljesen őszintén, hiszen ha most valami igaz, akkor ez lesz az a részéről. Általában mindent a megfelelő helyére tud pakolni a fejében, de a bűntudat, a félelem, és az, amit tett, csak középen lebegnek, beárnyékolva kissé a józan, ügynöki gondolkodását, összezavarva őt annyira, hogy úgy érezze, akár hibázhat is. Még sem tud vele egyelőre mit kezdeni.
- Túl jó vagy hozzám. - Teszi hozzá, pedig milliónyi gondolata lenne még, csak a csökött érzelmi képességei most még nem engedik neki, hogy továbblendüljön a bűntudaton, és érdemben el tudjanak kezdeni építkezni a jövőre nézve. Ez a végcélja, ettől nem is tágít, de nehezen teszi meg az első lépést, nem úgy, mint a felesége. Hiszen az, hogy fel akarja őt oldozni akkora gesztus, amit John elképzelni sem tudott volna eddig.

Allison & Jonathan

♡

**Allison Fay Danvers**

Ahogy Jonathan egyetértően rábólint a megjegyzésemre magammal kapcsolatban, van valami a tekintetében, amitől megdobban a szívem. Amitől egy pillanatra megfeledkezem arról, hol is vagyunk, mi is történik éppen velünk; ami visszarepít abba az időszakba, amikor egymásba szerettünk. És ettől a másodpercnyi időutazástól egy egészen kicsit könnyebbnek érzem a lelkemet, mintha nem nehezedne rám teljes súlyával a jelen, a mosolyom pedig kiszélesedik.

Csak aztán hamar vissza kell térnem, hogy eldöntsem, mire is lesz szükségem ahhoz, hogy „újjászülessek”, hogy némi változtatással a külsőmön könnyebben bele tudjak simulni abba a helyzetbe, amibe belekényszerültünk. John pedig olyan magabiztosan jelenti ki, hogy nem jelent gondot beszereznie, amiket kértem, hogy tényleg hiszek neki. Legalábbis eléggé bízom benne, a képességeiben ahhoz, hogy ne aggódjak miatta a kelleténél is jobban. - Oké. Köszönöm – pillantok rá hálásan, és elfojtok egy megkönnyebbült sóhajt. Igazából sajnos így is épp elég aggasztóak a napközbeni kiruccanásai, a tény, hogy milyen veszélyeknek teszi ki magát, valahányszor elhagyja ezt a lakást, pláne annak tudatában, hogy az arcunkkal vannak tele a hírek. Féltem őt, és nyomasztó a magány meg a tétlenség, ami egy újabb kifakadáshoz vezet, ám aztán ezt kicsit megbánom, és úgy érzem, biztosítanom kell őt arról, hogy ez nem mind az ő hibája. Igen, vannak dolgok, amiket örültem volna, ha máshogy csinál, ha az FBI másképpen old meg, és van, ami még fáj... ami még fájni fog egy ideig, de ismerem őt, tudom, hogy azt tette, amit a legjobbnak hitt, és nem ő tehet arról, hogy most ebben a helyzetben vagyunk. Bár úgy látszik, ő ezzel nem ért egyet. Magát hibáztatja, és ettől összeszorul a szívem.

- John... - nézek utána szomorú szemekkel, és teszek felé egy fél lépést, de látva, hogy ő viszont távolodik tőlem, bezárkózik előttem, megtorpanok és elbizonytalanodom. Nem tudom, mit kellene mondanom, mit mondhatnék, amitől esetleg máshogy láthatná ezt az egészet. Jelenleg valószínűleg semmit, és nem is erőltethetem, hogy újra nyisson felém, hogy közelebb engedjen magához. De mégis próbálkozom, mert nehéz volna egyszerűen csak hagyni, hogy folyamatosan eltaszítson magától. - Ez... ez így nem igaz... Nem vagyok túl jó, csupán... a feleséged. - Örök hűséggel, jóban és rosszban. Erre talán nem árt, ha emlékeztetem. Aztán nagyot nyelek, és mivel valóban kétségbeesetten szeretnék tenni érte valamit, a vállára pillantok. - Hogy van a sérülésed? Talán nem ártana átkötözni... - jegyzem meg, de nem mozdulok felé, amíg bele nem egyezik, addig inkább, hogy ne érezzem magamat ilyen tétlennek, elkezdem lepakolni a vacsora maradékát az asztalról, és neki is állok elmosogatni. Persze ha neki még visszatérne az étvágya, és szeretne még enni, nem akadályozom benne.

- Szerettem volna kérdezni valamit igazából – pillantok valamivel később újra John felé. - Mikor vehetem fel a kapcsolatot a húgommal? Vagy legalább üzenhetnék neki esetleg valahogy? Akár segíthetne is, hogy tisztázzuk magunkat a hírekben... - félig hangosan gondolkodom, mert tudom, hogy egyszerűbb volna, ha a rólunk terjesztett álinfók miatt nem kellene még pluszban a hátunk mögé figyelnünk állandóan, de már annak is örülnék, ha tudathatnám vele valahogy, hogy jól vagyok, Jonathan nem akar nekem ártani. Amikor elmenekültünk tegnap a lakásomról, szerettem volna üzenetet hagyni a szeretteimnek, de akkor végül ez nem sikerült, és tényleg aggaszt, hogy a legrosszabbat feltételezhetik.

Jonathan and Allison

“Maybe it’s not about trying to fix something that’s broken. Maybe it’s about starting over and creating something better.”

♫ | BEE

**Jonathan Danvers**

"I was high, I was hiding. You were knocking on the door. And I was standing behind it. Keeping quiet in the hall. Could've walked, Could've turned your eyes away, mmm. Nobody would've blamed ya"

Melegséggel tölti meg a mellkasát, amikor ő is vissza tud gondolni a régi időkre, ahol még megbízható társa volt a másiknak, nem valaki, aki képes a döntéseivel felforgatni nem csak a felesége, de az egész családjuk életét, hiszen csalódott benne az apja, az öccsének már érzi, hogy nem lehet példaképe, és most miatta Allison a húgával sem tudja egyelőre felvenni a kapcsolatot. Nehezen dolgozza fel, hogy a jó cél érdekében majdnem minden szerepben megbukott, ezért is olyan rövid, amíg ez a melegség próbálja erővel feltölteni, mert a másik gesztusa váratlanul éri, és nem is tudja jól kezelni.
Nem akar azonban állandóan menekülni, ezért nem távolodik el annyira, mint eredendően szeretett volna. Figyeli a másikat, hiszen ügynökként ebben mindig remekelt; úgy olvas az emberekben, mint nagyon kevesen, és könnyedén megérti a cselekedeteik mögött lévő ok-okozati összefüggéseket, mégis, most összeütközik a fejében a felesége jósága, meg az, amit szerinte John érdemelne. Tudja, hogy Allison sokkal több annál, mint amire számítana tőle, mégis nehezen engedi a bőre alá a szavakat. Lehet, ha eltelik némi idő, képes lesz újra felvenni a ráosztott szerepeket, de ahhoz neki kell először az igazság, aztán a megoldás. Feltételezi, hogy ez évek kérdése lesz, és ez sok mindent befolyásol.
A nyelvére szökik, hogy nem érdemli meg a másikat, de sikerül megállítania a szavakat, így végül csak bólint.
- Tudom ki vagy, Allison. És köszönöm. - Ért ez alatt valami olyasmit, hogy ismeri a szívét a nőnek, és tudja, hogy mint a felesége, alaptermészetéből adódóan túl jó hozzá. Egy egészséges házasság legszebb alapköve lehetne ez, de ő elrontotta, úgyhogy ennek tudatában még inkább ott az a maró érzés a mellkasában, amit azóta érez, hogy kezd rájönni dolgokra, amik miatt bukik minden, amiben eddig hitt.
A vállára szalad a tekintete, aztán vissza a másikra, miközben elkezd elpakolni. Az étvágya szinte semmi, mióta elhagyta azt a várost, ahol addig a pillanatig élt, amíg Spencer meg nem jelent, és be nem avatta villámgyorsan abba, mi is készül a családja ellen. Mert neki Allison a legközelebbi családja.
- Valószínűleg nem ártana. Segítesz? - Tökéletesen tisztában van vele, hogy a válasz igen lesz, még sem tehet úgy, mint aki elvárja ezt a feleségétől azok után, amin keresztül ment miatta. Hosszú idő lesz, amíg természetesnek tudja érezni őt maga mellett ismét, már nem a kettejük közötti kapocsra gondol - azt olyan tisztán érzi, mint talán még soha -, hanem az óvatoskodásra, amit egyelőre nem tud elengedni.
Előkeresi az elsősegély dobozt, és azzal együtt visszaül a székre, amin eddig evett, aztán leveszi magáról a pólót óvatosan, mert amíg az első nap az adrenalin miatt szinte semmi fájdalmat nem érzett, azóta azért már nem ennyire egyszerű a történet. Ezúttal nem néma, és nem is merev annyira, sőt, előkészíti a dolgokat, hogy kicsit a másik keze alá dolgozzon, miután alkohollal áttörli a kezét.
- Ha adsz egy kis időt, akkor megoldom, hogy tudj beszélni Georgiával. Nekem is kelleni fog Colton, de még nem most. - Ennek több oka is, hiszen Colton is a szerveknek dolgozik, ezért őt biztosan erősen fogják figyelni, nehogy felvegye a bátyjával a kapcsolatot, azt pedig nem akarja, hogy ha még táplál iránta bármi reményt, akkor parancsot szegjen a vér nevében. Colton nem olyan, mint amilyen ő; a nevelés ellenére ott van benne az ellenkezés, szóval tudja, hogy ez lenne a vége.
- De még nem most. Ha Gavin segít nekünk, és reményeim szerint Jennifer is idővel, akkor bentről egyszerűbb vonalakat levédeni, vagy alibiket gyártani. - Azt már nem fűzi hozzá, hogy a legelső megoldandó probléma az lesz, hogy a szülei vidéki házába eljussanak, Észak-Karolinába, a tengerpart mellé. Ha ott már biztonságban lesznek, és bentről is biztosított a kapcsolat, akkor ez lesz a következő feladat, amit kitűz magának.

Allison & Jonathan

♡

**Allison Fay Danvers**

Azt hiszem, hogy tulajdonképpen sosem volt igazán egyszerű a kapcsolatunk. Sőt, határozottan állíthatom, hogy az eleje cseppet sem volt zökkenőmentes. Annyira különbözőek vagyunk, mint ég és föld, tűz és víz. És amennyire megtanultuk ezt idővel a javunkra formálni, vagy legalábbis látni az előnyeit, azt, hogy együtt mennyivel többek lehetünk, mint külön-külön, annyira nehéz volt kezdetben kijönnünk egymással. Igazából már akkor is titokban rajongtam érte, a csendes, komoly és az én szememben irtó menő, két évvel idősebb szomszéd srácért, csak közben néha vicces módon pont azok a dolgok idegesítettek és bosszantottak benne, amelyek máskor meg tetszettek. Szóval igen, sosem volt egyszerű. Később sem, csak akkor meg máshogy nem... Külső szemlélőként lehet egyeseknek érthetetlen is volt, hogy miért is voltunk annyira jó páros, hiszen olykor úgy tűnt, két teljesen külön világban élünk. Én a művészetekében, álmokban, festészetben, mesekönyvekben, ő pedig... ő pedig egy sokkal sötétebb és veszélyesebb világban. De – ha olykor bukkanókkal is – valahogy mégis működött. Ő néha lehúzott a földre, a ha túl magasra vitt a képzeletem, én pedig szárnyakat adtam neki, ha a munka túl mélyre húzta. Volt benne harmónia.

A lényeg, hogy nem volt könnyű, de megtanultunk alkalmazkodni, megtanultam látni a szépet, beletörődni abba, hogy minden nap aggódva néztem őt, ahogy kisétál az ajtón és munkába indul, majd azon voltam, hogy segítsek levenni a terheket a válláról, amikor hazaért. Megtanultam hinni magunkban akkor is, amikor ez épp kicsit komplikáltabb volt. És azt hiszem, ezért van az, hogy most is hinni akarok kettőnkben, bízni, hogy majd kialakul minden, még akkor is, ha az érzéseim most ennyire zavarosak, ködösek, összetettek... Mert egyrészt minden pillanatban érzem a veszteséget, mindannak a súlyát, amitől az elmúlt öt évben megfosztottak bennünket. Érzem a gyászt, az elárultságot, a félelmet és kilátástalanságot. Ám közben mégis remélni akarok, épp úgy, ahogy az elmúlt években, és nem, képtelen vagyok haragudni rá, dühösnek lenni, egyrészt mert nem gondolom, hogy megérdemelné. Bizonyos értelemben ő is áldozata volt ennek az egésznek. Másrészt minden más mellett ezek a negatív érzések csak felőrülnének. Nem úgy vagyok összerakva, hogy képes legyek működni állandó, mérgező haraggal a szervezetemben.

Annyi biztos, hogy régen is legyőztünk már sok akadályt, ezúttal is mennie kell. Persze idő kell ahhoz, hogy mi ketten újra összehangolódjunk úgy mint korábban, ám én inkább ezen szeretnék dolgozni, ahelyett hogy a negatívumokra koncentrálnék. Ha van még remény kettőnk számára, arra szeretnék építkezni. És szerintem van remény, mert még mindig szeretem, és úgy hiszem, hogy ő is engem. Így hát próbálkozom óvatosan, apránként ismét közelebb férkőzni hozzá, akkor is, ha eltaszít magától. Legalábbis megadni erre az esélyt, amíg képes vagyok erre erőt találni magamban.

- Igen, persze – bólintok a kérdésre, és örülök, hogy magától kér segítséget, már azelőtt, hogy felajánlanám. Nem mintha nem tudhatta volna magától is, hogy egyébként is ezért hoztam fel a témát, de akkor is. Elmosogatom a mosatlant, amíg ő előkészíti az elsősegélydobozt, és abból mindazt, amire szükség lehet. Aztán követem az asztalhoz, közelebb húzok egy széket, és leülök mellé.

- Az igazán nagyszerű lenne – felelem hálásan, enyhén felvillanyozódva a válaszára, mert a gondolat, hogy ha nem is most, de valamikor, ha biztonságos lesz, felvehetem a kapcsolatot a húgommal, máris kicsit pozitívabbá tesz. Bár úgy sejtem, Georgia nem lesz sokkal nyugodtabb attól a beszélgetéstől, amit meg kell majd ejtenünk, mert bizonyos szempontból ez a helyzet rám nézve talán még rosszabb, mint amit mindenki hisz az álhíreknek köszönhetően, de legalább ő is meggyőződhet arról, hogy Jonathan nem őrült meg, nem rabolt el, és jelenleg biztonságban vagyok mellette.

- Colton egyébként... - nézek fel egy pillanatra Johnra, miközben már nekilátok, hogy kitisztítsam és átkötözzem a sebét. - Azt hiszem, beépült valahová. Nem biztos, csak... az utóbbi időben nem tudtam elérni, és... - megvonom a vállam. Az évek során kettő, a bűnüldözésben dolgozó közeli családtag és az ő kollégáik, barátaik mellett azt hiszem, már megérzem, vagy csak megtanultam észrevenni, ha ilyesmi van. Vagyis... nyilván nem minden esetben, hisz bárcsak öt éve Johnnal is így megéreztem volna! Na mindegy!

A tegnapihoz képest ma már egy kicsit gyakorlottabban, magabiztosan jár a kezem, részben hála annak is, hogy mára valamivel nyugodtabb vagyok. Így némi összpontosítással viszonylag hamar végzek is a feladattal. És miután meggyőződöm róla, hogy biztosan tart a kötés, a kezem lesiklik John karján, és egyeneset a tenyerébe csúsztatom.

- Szóval... van esetleg már valami konkrétabb ötleted vagy terved is, hogy hol is lesz az a hely, ahol szabadon mozoghatok majd? Hová készülünk? - kérdezek rá anélkül, hogy a tekintetemet felemelném a kezeinkről. A korábbi szavaiból úgy tűnt, egy konkrét helyről beszél, talán már tud nekem mondani valamit róla, amivel legalább elterelheti a gondolataimat erről a kicsit sem kedvelt bunkerről.

Jonathan and Allison

“Maybe it’s not about trying to fix something that’s broken. Maybe it’s about starting over and creating something better.”

♫ | BEE

**Jonathan Danvers**

"I was high, I was hiding. You were knocking on the door. And I was standing behind it. Keeping quiet in the hall. Could've walked, Could've turned your eyes away, mmm. Nobody would've blamed ya"

Jonathan mindig is gyönyörűnek gondolta a feleségét, akkor is, amikor valósággal megrémítette őt a habitusa; nyilván nem volt ez ennyire drasztikus kettejük között, de mivel ő és a öccse elég kemény nevelést kaptak, John számára furcsa volt mindenki egy időben, akiket szeretetben neveltek. Mind harsánynak, boldognak, néha hiperaktívnak tűnt az ő szemében, akik ki akarták fejezni a szeretetüket minden lépésnél, amikor a lehetőség adott volt rá, ő pedig erre még felnőttkorában is képtelen volt sokszor.
Ez a férfi tudja, hogy Allison miatt működtek olyan jól éveken keresztül; a belőle áradó melegség és nyitottság ösztönözte erre, ha csak a saját kis világukban is, Jonathant is. Vele képes volt megélni a pillanatokat, amikről később úgy gondolta, az apjuk elvette azokat a családjuktól, és bár nem haragudott rá emiatt, megfogadta, hogy amint saját gyermekeik lesznek, nem az viszi tovább a Danvers nevet majd, amit belé neveltek annak idején. Nem az lesz a fontos és mindenek előtt álló, hogy ő a hazát szolgálja és ügynök, hanem az a szeretet és gyengédség, ami a feleségére jellemző. Mindig tudta, mennyire szerencsés, és csak ebbe tudott kapaszkodni, amikor a börtönben minden éjjelt szinte éberen álmodott attól tartva, most jön majd el a pillanat, amivel lezáródik számára minden.
Tudja egyébként, még most is érzi, hogy az volna a legokosabb, ha nem nyitna még Allison felé, hanem a kiképzésének megfelelően megmaradna ügynöknek mellette, és csak akkor engedne ezen, amikor már a megoldás felé haladnak. Így tudna maximálisan arra koncentrálni, amire szükséges, de öt évet tőle is elvettek ugyanúgy, ahogy a feleségétől, és ő már nem akarna további perceket elpazarolni azért, mert erre őt kiképezték.
Ezért türelmesen várja, hogy a másik megérkezzen elé egy székkel, és amíg a sebét tisztítja és átköti, ismét nem érez fájdalmat, de ezúttal nem az adrenalinnak köszönhető mindez. Szemeivel figyeli a feleségét, minden mozdulatát, az összes vonást, amik időről-időre mozdulnak, természetesen rándulnak, ahogy koncentrál ő is arra, amit éppen csinál. Nem szól, mert nem akarja, hogy a pillanat eltűnjön kettejük közül, és olyan nyugodttá válik mindettől a légzése, amilyet hosszú évek óta nem tapasztalt.
Ennek valahogy vége szakad a Coltonról kapott információnak hála, de nem látszik meg a férfin; nem lesz merevebb a tartása, ahogy ül, a tekintetén is inkább az aggódás, mintsem bármiféle düh az, ami megjelenik, végül pedig sóhajt, ahogy visszaveszi magára a pólót.
- Ezek szerint ez családi vonás. - Mosolyodik el halványan, de nem őszintén. Sokat gondolkodott, különösen azokban az időkben, amikor a tanúvédelmi programnak hála egyedül élte az életét azon, mennyivel másabb lehetne minden, ha a Danvers fiúk nem akarnák lépten-nyomon odadobni magukat a hazájuknak, mint kutyának a csontot, hogy az boldog lehessen. Persze a kötelességtudat nem olyasmi, amit egyik napról a másikra le lehetne vetkőzni, és önző sem lehet hirtelen, hogy magáért akarjon mindent, hiszen éppen John az, aki magát most az utolsó helyre teszi éppen.
De valami változik, hiszen ő sosem agyal olyasmin, ami a mi lett volna ha esetére hasonlít, akárcsak kicsit is.
- Megkérem Gavint, hogy nézzen utána. Mert ha igazad van, akkor az álcáját kockáztatom bármilyen lépéssel, amit felé teszek. - És, amint Coltonhoz eljutnak a hírek, csak nehezebbé teszi az életét majd ismét, úgyhogy megint sóhajt, mert amennyi jót szeretne tenni a világban, úgy érzi, valójában mindig és mindent csak megbonyolít másoknak.
A vonásai lágyulnak viszont, amint a úticél szóba kerül, és megszorítja kissé a másik kezét, ami akkor került a sajátjába, mikor Allison végigsimított a karján az előbb.
- A szüleimnek volt egy nyaralójuk Észak-Karolinában, egy óceán közeli városban. Olyan régen nem járt ott senki, hogy Colton valószínűleg nem is tud róla. - De még biztosan a tulajdonukat képezi, mindez csupán annyit jelent, hogy mindent benőtt ott a gaz, és le van pukkanva a ház, áram és lehet víz nélkül. De ezeket Jonathan gond nélkül meg fogja tudni oldani, csak nem lesz olyan kényelem, mint annak idején a közös házukban volt.
- Sok munka lesz vele, de hacsak az apám nem dobja fel a nyomozás során, mint lehetőséget, nem fognak ott keresni minket. - Mondja, és, hogy biztosítsa Allisont a szavairól, a hüvelykje kört ír le a másik bőrén, miközben a szemébe néz. Tisztában van vele, hogy minden családtagját ki fogják hallgatni - Coltont kivéve, ha valóban inkognitóban van -, hogy mit tudnak róla, neki pedig volt bőven esze, és inkább rohant Allisont megmenteni, mint bárkit megkérni erre, és bajba sodorni ezzel a családját.

Allison & Jonathan

♡

**Allison Fay Danvers**

John szavaitól az én arcomra is apró, kicsit talán szomorkás mosoly kerül. Igen, úgy tűnik, a Danvers fiúkat így kell elfogadnunk. Ők olyanok, akik nem félnek az életüket kockáztatva a veszélybe rohanni annak érdekében, hogy másokat megvédjenek vagy megmentsenek. Valójában ezt mindig is tudtam, hiszen már tinédzser korukban is ilyenek voltak. Kiálltak a fiatalabbakért, gyengébbekért. Az apjuk egyszerűen ilyenné nevelte őket. Hétköznapi hősökké. Bennünket is megvédtek Giával néhányszor, mikor a szomszédságukba költözésünk után nehézségekbe ütköztünk a beilleszkedéssel. Talán éppen emiatt kezdtem olyan hamar beleszeretni Johnba. Rajongtam érte, éppen azért, amilyen. Csak hát hiába tudtam, hogy milyen erős a kötelességtudata, az igazságérzete, a hazaszeretete, arra semmi sem készíthetett fel előre, ami az elmúlt öt évben történt. Ha tudtam volna, hogyan alakul majd az életünk, vajon akkor is mellette döntöttem volna? Hozzámentem volna? Erre nem tudok most válaszolni. Szerencsére épp eléggé le is köti a figyelmemet a sérülésének átkötözése. Még csak egy nap telt el, még mindig elég csúnya a sebe... Lehet, mégis csak jobb lett volna orvoshoz fordulnia vele, de reméljük, ha odafigyelek rá, szépen helyrejön majd.

- Igen, ez igaz. Nem árt óvatosnak lenni – értek egyet, bár sejtem, ettől most csak nehezebb lett Johnnak. Ha a tervei részét képezi az is, hogy bevonja Coltont is, és kiderül, hogy tényleg beépült, attól csak még komplikáltabb lesz minden. De ennyi év után egyébként is nehéz lehet, hogy itt volna a lehetőség beszélni az öccsével, és így nem teheti meg.

Végzek az átkötözéssel, majd amint Jonathan tenyerébe csúsztatom a kezemet, az úti célunkról kérdezek, reménykedve, hogy a következő állomásunk ennél a mostaninál azért barátságosabb lesz majd. Nem várok nagy dolgokat, csak valami kevésbé világvége hangulatút, de amit hallok, az őszintén szólva egészen felvillanyoz. Az embernek néha milyen kevés kell a boldogsághoz, ha eltölt egy-két napot bezárva egy föld alatti bunkerben, nem igaz?

- Egy vidéki nyaraló? Ez egészen jól hangzik – pillantok is fel a férjem szemeibe fellelkesülve. Azt mondja, sok munka lesz a hellyel, és el tudom képzelni, hogy egy régóta elhagyatott ház esetében ez mit jelent, de jelenleg én ennek is csak örülni tudok. - Legalább lesz mivel lefoglalni magamat. - Ez egy új kihívás, de biztos vagyok benne, hogy a legegyszerűbb dolgokkal is képesek lehetünk élhetőbbé és otthonosabbá varázsolni. Jó, igazából fogalmam sincs, mire is kellene számítanom, de tudom, érzem, hogy ennél a titkos lakásnál jobban fog tetszeni. Arra az eshetőségre viszont most próbálok nem gondolni, hogy a nyomozás során talán szóba kerülhet Észak-Karolina is, és megtalálhatnak.

- Azon gondolkodtam ma... az elmúlt években, amíg tanúvédelem alatt voltál, hol voltál? Mit csináltál? Mivel múltak a napjaid? Megismertél... valakit? Új embereket? - Csak szeretném megérteni, újra megismerni őt, valamilyen formában pótolni azt az időt, amit elvettek tőlünk. Nem igazán tudom elképzelni őt, egyedül, valahol a világ végén. Magányosan. Ez a kép túl szomorú, pedig valószínűleg így volt, de akkor is szeretném tudni. - Nyomon követted bármilyen formában is, hogy mi történt velem? Velünk? - Nyilván úgy értem, hogy volt-e, akitől a családjáról kérdezzen, vagy követett-e a közösségi médiában, esetleg látta-e az újságokban a híreket a karrierem változásáról. Azt hiszem, a kapcsolatot próbálom megtalálni kettőnk között, azt a láthatatlan köteléket, ami ott volt akkor is, amikor nem találkozhattunk.

Jonathan and Allison

“Maybe it’s not about trying to fix something that’s broken. Maybe it’s about starting over and creating something better.”

♫ | BEE

**Jonathan Danvers**

"I was high, I was hiding. You were knocking on the door. And I was standing behind it. Keeping quiet in the hall. Could've walked, Could've turned your eyes away, mmm. Nobody would've blamed ya"

Arra nevelték, hogy olyan legyen mint az apja, és emiatt igazából mindig is jobb akart lenni nála; John-t hosszú éveken keresztül az hajtotta, hogy az idősebbik Danverst büszkeséggel töltse el minden, amit csinál. Nem csak a karrierjében volt fontos az örege véleménye, de a családalapításban is, sőt, az esküvőjük napján beszélgetett vele, és tanácsot kért azt illetően, hogyan legyen jó társa és férje Allisonnak a későbbiekben. Akkor még nem jött rá, hogy sosem olyan választ kapott tőle, ami segítette volna előrébb jutni az érzelmeit illetően, ezt később a felesége tudta neki átadni, és tőle tanulta meg majdnem teljes egészében.
Nem az apja hibája, amiért most ott tartanak, ahol, és az sem, hogy Coltonnak mindennek fejében még a kisebb testvérekre jellemző túlteljesítés is osztályrésze lett. De, ha valaha megoldódik ez az egész, őszintén le akar ülni az öccsével beszélni arról, hogy nem ez a helyes irány, és ha boldogok akarnak lenni, akkor el kell engedniük az apjukat, mint példaképet, mert csak a hazát nem szolgálhatják, mert ahogy látszik, az sem szolgálja őket, ahogy azt elképzelték.
Persze ez nem ennyire egyszerű, de érzi, ahogy a bőre alatt munkálkodik az egész, ahogy az apja istenített szobráról lassan peregni kezd a rajta lévő, fényes bevonat. Lehet azért, mert a feleségét kellett volna választania, mindig és mindenek előtt, de a nevelése nem hagyta, és most Allison feje körül csapkodnak a villámok, úgy, hogy neki ebből semmit sem kellene cipelnie. A döntés felelőssége az övé volt, de választásnak nem volt hely a gyökerei miatt.
A másik lelkesedése kezdetben nem volt számára annyira ragadós, mert kellett idő, amíg hozzászokott, de most, hiába az öt év külön töltött idő, egy halványabb mosoly jelezheti Allisonnak, hogy egyébként ő is várja. Nagyon kicsi volt, amikor utoljára ott jártak a szüleivel, de valahogy az akkori, ápolt kert és szép faház képe él az emlékezetében. Furcsa lesz elhanyagoltan, szinte lakatlanul látni, a részleteket azonban, hogy miért nem foglalkoztak vele ennyi éven át, nem tudja.
- El sem tudom egyelőre képzelni, mennyi dolgunk lesz vele. - De ha a számításai jók, akkor egy ideig biztosan tudnak maradni. A városnak egyébként sem a forgalmas - már, ha egy olyan kisvárost, mint az annak lehet nevezni bármilyen módon -, sűrűn lakott részén helyezkedik el, hanem ahol a telkek között már legalább húsz perces séta választja el a házakat. Sosem fogja elfelejteni a fűzfákat, nem csak azért, mert alattuk mindig hűvösen érte őket a legmelegebb nyári nap is, de mert úgy koszoltak, hogy az apja mindig morgott miattuk.
- Szeretném remélni viszont, hogy némi békére találsz majd ott. Tudom, hogy az új hely nem másítja meg a történteket, amíg azokat meg nem oldom, de annyira könnyűvé akarom neked tenni, amennyire lehetséges. - Vallja be őszintén a másiknak, aztán ráemeli a tekintetét, amikor kérdezi őt a régi életéről, és ahelyett, hogy bezárkózna ettől teljesen, és magának akarná tudni ezeket az információkat, Jonathan úgy dönt, megosztja azokat Allisonnal. Semmi olyan boldog részletet ezek az évek nem tartalmaznak, amiről úgy gondolná, a felesége szívesen hallgatná akár órákig, ezért nem is fog belemenni ezekbe. Mert nincsenek.
- Sosem találtam ott meg magam, nem tekintettem az otthonomnak. A város kikötőjében dolgoztam éjszaka, a beérkező teherszállító hajókról pakoltunk le, és küldtük tovább, ami érkezett. Nem barátkoztam, nem beszéltem senkivel. A szomszédaim ragaszkodtak néha ahhoz, hogy rám nézzenek, de nem. Nem ismertem meg senkit. - Mivel nem a legerősebb érzelmek terén, nem veszi észre, ha ebben volt bármilyen utalás esetleg a másik nemre a felesége részéről, a válaszában azonban minden ott van, ami alátámaszthatja, hogy nem. Számára sohasem lesz más nő, akkor sem, ha végül Allison nem az ő oldalán akarja folytatni az életét.
- Nem tudhattam rólatok semmit. Csak, amikor már a hírekbe kerültél. - És elmosolyodna legszívesebben ismét, hiszen büszke a másikra, de azzal, hogy visszatért, a karrierjét is jószerével tönkretette Allisonnak. Ettől némileg elkomorodik, mielőtt folytatná.
- Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok, Allison. Őszintén. - Tudja, hogy már mondta, azt is tudja, hogy ami a lelkében van, megvallotta a legjobb tudása szerint. De megint eszébe jut egy részlet, ami miatta ment tönkre, és emiatt muszáj ismét tudatnia élete szerelmével, hogy ő nem ezt akarta.

Allison & Jonathan

♡

**Allison Fay Danvers**

Máris lelkesedem az ötletért, hogy egy vidéki házban rejtőzködhetünk majd a mostani föld alatti börtön helyett. És látom John arcán, hogy őt sem ijeszti el igazán a gondolat, hogy mennyi teendőnk lehet majd azzal a nyaralóval. A munka és a lehetőség, hogy kettesben lehetünk, remélhetőleg biztonságban, mindkettőnknek jót tenne most. Miközben ezek a gondolatok megfogalmazódnak a fejemben, ő ki is mondja őket hangosan, és megmelengeti a szívemet azzal, mennyire igyekszik nekem könnyebbé tenni ezt a helyzetet. Ez az a Jonathan, akit én ismerek. Nem a legjobb abban, hogy kimutassa, vagy még inkább szavakkal kifejezze az érzéseit, de a tettei mindennél többet mondanak, hisz bármit megtenne azokért, akik fontosak neki.

- Köszönöm – felelek csak ennyit halkan, majd közelebb hajolok, és egy puszit adok az arcára. Távol a várostól, a veszélytől, azt hiszem, tényleg könnyebb lesz megfeledkezni arról, milyen nagy bajban is vagyunk, és kicsit biztonságban érezni magunkat. Nekem legalábbis, mert valójában kétlem, hogy ez neki is ugyanúgy menne. Az ő agya máshogy működik, mint az enyém, és valószínűleg minden másodpercben a megoldást keresi majd ott, a világ végén is. Pedig neki is szüksége lenne egy kis lazításra, arra a békére, amit nekem igyekezne megadni. Vajon én képes leszek ezen segíteni valahogy?

De ez még mindig előttünk van, engem viszont érdekelne az is, amit maga mögött hagyott. Szeretném újra megismerni, közelebb kerülni hozzá, ehhez pedig tudnom kellene azt is, milyen volt az élete az elmúlt években. Hogy voltak-e jobb pillanatai, bármi, ami megkönnyíthette neki ezt az időszakot? Személyek, akiket közelebb engedett magához? Bár tudom, hogy ez sosem ment neki könnyen, és el tudom képzelni, hogy a börtönben töltött idő után sem vált könnyebbé. Mégis remélem, hogy nem volt annyira magányos, mint amennyire hiszem. Mint amennyire a tekintete üzeni. Reménykedem... de csak amíg el nem ismeri, mennyire monoton, üres, gépies volt minden napja ebben az időszakban. Ismét elfog a szomorúság. Nekem sem volt egyszerű, és igen, nem így kellett volna alakulnia, de... az amin ő átment, amit vele tettek... Ez annyira igazságtalan!

- Danielsnek kellene sajnálnia, nem neked! - mondom egy kicsivel több haraggal és indulattal, mint amit magamtól várnék. Aztán mély levegőt veszek, és lassan kifújom. Persze, ez most a karrierem szempontjából rosszul jön, de azt újra fel lehet építeni. Amiatt nem izgulok annyira. Ennél sokkal, de sokkal többet is veszítettünk ebben az öt évben, amit már nem kaphatunk vissza. Ha ez az egész nem történik meg, mostanra már egy igazi család lehetnénk. És tudom, most itt lehetne az alkalom, hogy erről beszéljek Johnnak, ha már az egymás nélkül töltött múltunk szóba került, de... Fogalmam sincs, milyen hatással lenne rá, hogy ha megtenném, csak abban vagyok biztos, szüksége van arra, hogy képes legyen fókuszálni a teendőire. Így hát most nem lehetek olyan önző, hogy kiöntöm neki a szívemet ezzel kapcsolatban. Még nem tehetem.

- Bocsánat – mondom halkan az iménti kirohanásomra, miközben visszanyelem a könnyeimet. - Túl leszünk ezen is, John. A lényeg, hogy túléljük, tisztázzuk a neved, aztán... a többit megoldjuk. A karrierem miatt nem aggódom. Lett néhány nagyon jó kontaktom az évek során, és tudom, hogy nem fognak cserben hagyni akkor sem, ha ennek vége lesz, és visszatérek. Szóval ez a része majd úgyis kialakul – vonok vállat. - De bárcsak tudhattam volna, mire vállalkoztál, vagy bárcsak veled tarthattam volna a tanúvédelembe! Olyan sok mindent elvettek tőlünk. És amit veled tettek... Gondolod, hogy képesek leszünk még mindent helyrehozni? - pillantok Jonathan szemeibe a válaszokat keresve. Ám a kérdés, amit igazából kérdezek: Gondolod, hogy lehetünk még az a boldog család, akiknek valójában lennünk kellene? Csak ezt most így nem tehetem fel; és egyébként is félnék a választól.

Jonathan and Allison

“Maybe it’s not about trying to fix something that’s broken. Maybe it’s about starting over and creating something better.”

♫ | BEE

**Jonathan Danvers**

"I was high, I was hiding. You were knocking on the door. And I was standing behind it. Keeping quiet in the hall. Could've walked, Could've turned your eyes away, mmm. Nobody would've blamed ya"

Szeretné, ha az elméje valóban a megszokott módon tudna működni, de a körülmények ezt a lehető összes szempontból megakadályozzák most benne. A kiképzései mindig alapos munkát követeltek meg, nem csak tőle, de egy egész csapattól mögötte, most viszont órák leforgása alatt kellett a tanúvédelmi álcáját eldobnia, és vállalnia, hogy semmi sem lesz már a régi. Addig a pillanatig sem úgy élt, ahogy szeretett volna, de mindig az lebegett a szemei előtt, hogy mindezt a jóért teszi; mások életéért és biztonságáért, idegenekért és a családjáért is, ez pedig elég volt ahhoz, hogy élni tudjon értük úgy, hogy valójában tőlük távol, titokban teszi mindezt.
Háttér és segítség nélkül ő is csak egy mezei ügynök, aki még emlékszik a tanításokra, de alternatív módokon kell azokat alkalmaznia, sutba vágva a törvényeket, ha úgy tetszik, mert, ahogy a médiahírek is mutatják, ő most nem csak hazaáruló jelenleg, de egy bűnöző, aki a börtönből szabadulva elrabolta a feleségét. A nagyközönség megítélése nem jut el a szívéig, de nehéz belegondolnia, hogy Colton, de legfőképp az apja most mit gondolhat róla, és milyen szégyen tapad továbbra is a Danvers névre, amit olyan nagy becsben tartott, mióta megszületett. Egyszer, ha minden malom megfelelően hajtja azt a bizonyos vizet az ő javára, talán hősként élhet majd tovább, őt mégis az érdekli csak és kizárólag, hogy Allison biztonságban lehessen.
A teste némileg megmerevedik a puszira, amit kap, de a halovány mosoly arról árulkodik, egyáltalán nem volt ellenére. Szeretne ennél jobban reagálni, de az elmúlt öt évben senki sem ért hozzá így, ezért neki is meg kell majd szépen lassan tanulnia újra közel engedni magához a saját feleségét, ami egy abszurd gondolat, viszont elég mindenen ment keresztül ahhoz, hogy ne legyen mégsem annyira meglepő a részéről mindez.
Egy része meglepődik Allison hirtelen jött indulatán, az őt mozgásban tartó logika azonban tökéletesen megérti. Ő még nem meri tökéletesen levonni azt a következtetést, hogy mindenről Daniels tehet, de vészvillogóként jelez az elméje, és folyamatosan azon gondolkozik a tudatalattija, hogyan lehetett annyira vak, hogy ő ezt eddig nem vette észre. Együtt dolgozott vele, a szándékait nem tudta volna, csak jóként értelmezni, hiszen elhivatott ügynök volt ő is egykoron, aki esküt tett a szolgálatra, ezt pedig alapesetben nem tiszte megkérdőjelezni.
A helyzetük azonban sok mindent tisztára mos benne, legyen a felismerés bármilyen fájdalmas valójában.
- Semmiért nem kell bocsánatot kérned. - Mondja óvatosan, azonban a hangjából kiérezni, hogy elfojtja az indulatait ő is, csak neki egyértelmű okokból ügyesebben megy, mint a feleségének, aki egy csupa szív lélek. Pontosan arra képezték ki egész életében, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, akkor higgadtnak kell maradnia, arra azonban semmilyen tankönyvi leírás nem tudná felkészíteni a legjobb ügynököt sem, hogy mi játszódik le fejben és szívben, amikor a számára legfontosabb élete a tét.
- Úgy éreztem, nincsen választásom. A tanúvédelemmel elhitették velem, hogy minél távolabb vagyok tőletek, annál nagyobb biztonságban lesztek. Hiszen, ha rám találtak volna bujkálás közben, akkor rád is. - Nem is volt olyan éjszaka a magány közepette, amikor biztonságban érezte volna magát, és nyugodtan tudott volna aludni. A börtönévek óta a legapróbb nesz is felveri éjszakánként, ezt pedig nem kívánta volna Allisonnak, főleg, mert álmában nem tudta volna megvédeni sem őt, sem magát a legváratlanabb helyzetben, amikor valaki életet akar kioltani.
- Mindezek után nem kérhetem, hogy engem válassz, amikor ennek vége, Allison. - Mondja csendesen, de a választott szavak ellenére nincsen elutasítás abban, ahogyan kimondja őket.
- De semminek nem örülnék jobban, ha az a férfi lehetnék idővel, akit megérdemelsz. - Rengeteg minden vár még rájuk, így a rejtekhely adta pillanatnyi biztonság elvakíthatja mindkettejük annyira, hogy ígéreteket akarjanak egymásnak tenni a jövőt illetően. Johnnak, bármilyen igazságtalan is, de könnyebb a dolga, hiszen bármi történjék is, itt most ő az, akinek mindent rendbe kell hoznia és jóvá kell tennie. Allisonnak viszont a férjébe ölt teljes bizalmát újra kell építenie, ha készen lesz erre valaha.
- Mindent megteszek majd, hogy rendbe hozhassunk mindent. Ezt meg tudom ígérni. - Azt már nehezebben tudná megígérni, hogy addig el is fognak jutni, de szerencsére az ő elméje valóban egyfolytában a megoldásokat keresi. Az első lépés Gavin lesz, de benne maximálisan megbízik, jobb ugródeszkára pedig nem is számíthatnának jelenleg a helyzetüket tekintve.

Allison & Jonathan

♡

**Allison Fay Danvers**

Látom John szemében a meglepettséget, ami a biztos jele annak, hogy tőlem nem várt módon kicsit elragadtattam magamat. Persze szoktam én is dühös és ingerült lenni, sőt, néha talán túl heves is vagyok. De nem szokásom másokról túl gyorsan következtetést levonni, másokat elítélni, alapvetően optimista ember vagyok, aki szeret naivan bízni másokban. Danielsszel kapcsolatban is természetesen simán tévedhetek, abszolút lehetséges, hogy ő maga is csak egy báb volt ebben a történetben, vagy egyszerűen csak rossz döntéseket hozott, mert egyedül rossz döntések közül válogathatott. Mondjuk úgy, szeretném róla is hinni, hogy alapvetően nem egy rossz ember, aki az ellenséggel szövetkezik. Ugyanakkor én nem ismerem és nem látom át úgy az egész ügyet, ahogy Jonathan, vagy bárki, aki ezeken dolgozott az elmúlt években. Én csak azt tudom, hogy Daniels volt a főnöke, így hát felelősséggel tartozott Jonathanért, illetve közvetetten a családunkért, és cserben hagyta őt is, bennünket is. Így vagy úgy, de bizonyos mértékben felelős mindazért, ami történt évekkel ezelőtt, illetve a tegnapiakért is. És a helyzet az, hogy ha nem akarok haragudni Johnra – kicsit sem, éppen elég dolgot érzek irányába ezen kívül is – tehát valakire irányítanom kell a haragomat, a csalódottságomat, a frusztráltságomat és tehetetlenségemet, és Daniels érzéseim szerint ezt igenis megérdemelné.

- Tudom... tudom, John – felelem sietve, megfogva a kezét, hogy magamra vonjam a figyelmét, mert rájövök, az iménti kijelentéseimet nem úgy értelmezte, mint ahogy én gondoltam. Valóban azt kívánom, bárcsak máshogy alakulhattak volna a dolgok, és elkeserít, hogy úgy hullott darabjaira az egész életünk, hogy semmibe sem lehetett beleszólásom. De ez nem azt jelenti, hogy őt tartanám felelősnek a történtekért. - Parancsot követtél, és azt tetted, ami a leginkább helyesnek tűnt. Ismerlek annyira, hogy tudjam, így van. Le kell tenned a válladról ezt a terhet. Nem te vagy felelős mindazért, ami történt. Egy kis részéért talán. - Hisz, el tudom képzelni, meghozott bizonyos döntéseket ő is, mégsem kellene magát ostoroznia miattuk, ez így nem helyes. - De nem fair, hogy egyedül cipeled magaddal ennek az egésznek a súlyát már évek óta. Nem fair, hogy egyedül bűnhődsz és bujkálsz és bűnbakot csinálnak belőled, miközben te életeket próbáltál megmenteni, és csak azt tetted, amit mondtak neked. - Ingatom a fejemet. Persze most már nem egyedül bujkál, és talán a bűnhődés része sem csak őt érintette, de a lényeg az, hogy az igazi felelősök tovább élük életüket, mintha mi sem történt volna, és öt év alatt semmit sem tettek azért, hogy Johnnak igazságot szolgáltassanak. Ez tényleg csak számomra ilyen dühítő? Mindezek után az volna a legkevesebb, hogy John végre átlátja a helyzetet, és belátja, hogy nem okolhatja magát tovább.

- Ó, Jonathan - nézek a szemeibe, miközben megint könnyek gyűlnek a szemeimbe, az elmúlt két nap alatt már sokadszor. Igazi érzelmi hullámvasút. - Mégis ki mást választanék, ha nem téged? - vonok vállat. Igen, az életünk most kész őrület, és minden annyira bonyolult, de... Még mindig a felesége vagyok, és még mindig ő jelenti számomra az otthont, a biztonságot, ahová ilyen hosszú idő óta még mindig hazavágyom. Sosem mondtam róla le teljesen, és most, hogy itt van, és végre érthetem is, mi történt valójában, egészen biztos, hogy nem most fogok lemondani róla. - Te vagy minden, amire szükségem lehet, már tizenéves korom óta. - Visszanyelem a könnyeimet, mielőtt azok igazán megerednének, aztán lassan egy nagyot bólintok, szavak nélkül adva jelét annak, hogy rendben, elfogadom, amiket mond. Nekem nincs szükségem arra, hogy bizonyítson, ígéreteket tegyen, de tudom, hogy neki igen. Neki erre van szüksége. Hogy rendbe hozhassa, ami tönkre ment. Nehezemre esne most beszélni, szavakba önteni a zavaros érzéseimet, és talán ő sem ezt várja tőlem, ezért marad csak a bólintás, az egyetértés, és egy finom kézszorítás.

- Hosszú napod volt, és holnap is az lesz, ha jól sejtem. Valószínűleg jobb volna lepihenned... - jegyzem meg csendesen egy kicsivel később. Ma egész nap Gavin nyomában volt, holnap pedig meg kell szerveznie egy találkát vele, lehetőleg úgy, hogy az senkinek ne tűnjön fel. Aztán ki kell találnia a részleteit annak, hogyan juttasson ki bennünket a városból, és mindemellett egy váll lövésből lábadozik. Muszáj pihennie és erőt gyűjtenie is valamikor.

Jonathan and Allison

“Maybe it’s not about trying to fix something that’s broken. Maybe it’s about starting over and creating something better.”

♫ | BEE

**Jonathan Danvers**

"I was high, I was hiding. You were knocking on the door. And I was standing behind it. Keeping quiet in the hall. Could've walked, Could've turned your eyes away, mmm. Nobody would've blamed ya"

Ha a tegnapi nap nem olyan lett volna, mintha rémálomból riadt volna fel, lehet eszébe sem jut Daniels, mint lehetséges bűnrészes; Jonathan fejében a volt főnökéről eddig csak olyan módon futottak a szálak, amiknek elejétől a végéig volt értelme a számára. Most, hogy mélyebben átgondolta a nap folyamán, hol is helyezkedhetnek el a bábok a táblán, már nem gondolja őt olyan tiszta lelkűnek, mint mondjuk korábban, de van egy olyan pont, ami túlmutat mindenen, aminek értelme volt eddig, és az az, hogy amikor Allison épségéért kért tőle ezúttal Jonathan bármit, még csak nem is akart hinni a szavának.
Akkor eszébe jutottak lesújtó, talán lesajnálónak is hívható félmondatok, megjegyzések, tekintetek, amikor Daniels időről-időre ellátogatott hozzá a legnagyobb titokban abba a kisvárosba, ahova most már úgy tűnik, száműzték ahelyett, hogy a saját, és a családja védelmét garantálták volna vele. A férfi száját ugyanis gyakran elhagyták a sajnálatos, a nem szerencsés, és a többet érdemeltél volna kifejezések, amikkel a száműzetés ürességében nem foglalkozott, talán nem is vette őket észre, hiába a profi kiképzés, hiszen a legjobb ügynökről sem várható el sok, ha több száz méter mély szakadékba lökik, nem gondolva bele, hogy ezt az esést talán már ő sem éli túl.
Fájdalom jelenik meg a tekintetében, hiszen megtenne ő sok mindent azért, hogy ne akarja mindenáron emlékeztetni a csodát, aki a kezeiért nyúl a helyzetük valóságára, mégis megteszi, hiszen ha nem tenné, az nem ő lenne.
- Csak azért kellett parancsot teljesítenem a tanúvédelmet illetően, mert önként belementem korábban az akcióba. - Jonathan tudja, hogy Allison végtelenül különleges nő, ahogyan azzal is tisztában van, hogy sem most, sem valószínűsíthetően a múltban nem érdemelte őt meg. Sosem fogja megbocsájtani magának, amiért így tönkretette a közös életüket, és nem csak kettejükét valójában, de a családjukét is, hiszen testvérek, szülők, nevek kerültek a kalapba, pedig ő tényleg csak olyan életeket akart megmenteni, akik rémálmokban kísértették fotókról.
Róluk nem tudott annál többet, hogy áldozatai lettek egy beteg ember tetteinek. De a családját kívülről-belülről ismeri, és ők nem ezt érdemelték tőle.
- A világ, amiben éltem gyakorta volt ilyen, amióta csak ismerem. Ne ebbe kapaszkodjunk. - Kéri lágyan a másikat, mert nem alapozhatnak arra, hogy valószínűleg átverték Johnt, aki ezért feláldozott mindent, és az élet nem fair, mert a világuk ettől most összeomlik. Ő a kezébe akarja venni a történet további részeit, el akarja mondani a sajátját, és visszafordítani, ha az idő kerekét nem is, de a látszólag megírt végkifejletet mindenképp.
Valóban érzelmi hullámvasútra ültek fel, éppen ezért a döbbeneten kívül eleinte nem sok minden jelenik meg az arcán; aztán, ha csak a szemeire is, de odaül a hálától kezdve az odaadáson át egészen a szereteten át minden. Nem érdemli meg a feleségét, de az, hogy bizalmat szavaz neki még egyszer a történtek ellenére, erővel ruházza fel, amire legalább annyira szüksége van, mint arra, hogy megoldja a kialakult helyzetet. Jobban mondva az egyik vezet majd a másikhoz, és bár enélkül is nekivágna, ég és föld a benne kavargó érzések közepette, mennyit jelent neki, ami történik, és mit élne át, ha Allison nem mondaná ki, amit.
- Nem tudom mit tettem, amivel kiérdemeltelek az élettől. - Mosolyodik el halványan, aztán még mielőtt pihenésre intenék, közelebb húzza magához óvatosan a másikat, és magához öleli csendesen, megerősítve ezzel mindkettejükben az elhangzottakat. Persze ez a részéről nem tudatos, ő sohasem lesz az az érzelmeit illetően, de valami mélyen belül a lelkében, ami minden sejtjével kapaszkodni szeretne a feleségébe azt súgja neki, megérdemlik ezt a káosz közepette.
- Igazad van. - Válaszolja, miután elengedi Allisont, és mivel túl egyszerűnek tűnik a válasz a másiktól elhangzottakra, érzi ő is, hogy muszáj lesz lepihennie hamarosan.
- Lezuhanyzok még előtte. Pihenj le addig te is, holnap sötétedés után remélem, már úton leszünk. - Gavinnel, vagy Gavin nélkül, de Jonathan tudja, hogy el kell indulniuk. Idő kérdése csak, hogy bemérjék őket a térfigyelő kamerákon keresztül, ahogy azt sem gondolná lehetetlen vállalkozásnak, hogy az óvóhely eszükbe jusson idővel, ha végül is nyomukat vesztik, és a családtagoknál kezdenek kérdezősködni. Azt is át kell még gondolnia, hogyan juttassa tudtukra, hogy New Yorkot elhagyták már, anélkül, hogy lebuktatná a célállomást, és a kijelölt útvonalukat addig. Jonathan őszintén nem akarja, hogy túlzóan faggassák a testvérét, vagy éppen Allisonét, hiszen a titkot ők ketten őrzik jelenleg, és Jonathan most úgy dönt, Daniels ellen fogja használni, hogy ezúttal ő tud többet a másik férfinél.

Allison & Jonathan

♡

**Allison Fay Danvers**

Látom, hogy szenved, folyamatosan... Magát okolja, magát kínozza a bűntudattal, ami belülről emészti fel, és nem csak most, hanem nyilvánvalóan az elmúlt években végig így tett. Ismerem annyira, hogy tudjam, már a lélegzetvételeiből érezzem, és bizonyos értelemben vele együtt átérezzem, amin átmegy, és amin keresztülment. És mindannak ellenére, amik történtek velünk, és amiken nekem magamnak is keresztül kellett mennem, nem kívánom ezt neki. Sosem kívánnám a szenvedését, épp ellenkezőleg. Enyhíteni szeretném, elvenni belőle, és keresem a szavakat, amik segíthetnek, amelyekkel levehetném ezt a terhet a válláról. Ám ahogy egyetlen mondattal elhárítja mindazt, amit közölni próbálnék vele, végül csak mélyet sóhajtok, majd lassan bólintok. Küzdhetnék tovább, bizonyíthatnám, hogy igenis áldozat ő is, és éppen eleget szenvedett már, de jelenleg erre nincs erőm. Kifogytam. Túl sokat elvett tőlem az elmúlt két nap, épp úgy, ahogy valójában az elmúlt évek is. Illetve azt is el kell ismernem, hogy némileg igaza van: az ő döntése volt. Meghozta ezt a döntést, helyettem is... mindkettőnk nevében. Önként választotta, hogy elhagy engem, bizonytalan időre, úgy, hogy tudja, közben a poklok poklát élhetem át, mert mindent megtennék érte, hogy szabad lábra helyeztessem, ám újra és újra falakba kell majd ütköznöm. Egy reménytelen szélmalomharcot vívtam érte, és fogalmam sem lehetett róla. Hiába tudom, hogy jó célért tette, kötelességtudatból, mégis túlságosan fáj még. Időre van szükségünk, mindkettőnknek.

Azt viszont valamivel fájdalmasabb tudomásul vennem, milyen beletörődéssel reagál arra, hogy ami vele történt, igazságtalan. Úgy érzem, mintha valójában azt mondaná, megérdemelte a sorstól a büntetést, amit kapott, és ezzel nem tudok egyetérteni. - Az, hogy ez a világ mindig is ilyen volt, nem teszi kevésbé rosszá vagy elfogadhatóbbá mindazt, ami történt - ingatom a fejemet. Ahogy mondtam, sosem kívánnék neki rosszat, és én még mindig csakis őt választanám. Ezt megfogalmazom hangosan is, amire egy ritka mosoly a válasza, majd magához húz, és a karjaiba von. Fejemet a mellkasára hajtva ölelem vissza, és ebben a pillanatban kicsit újra elhiszem, hogy ismét minden rendbe jöhet, a helyére kerülhet. A legnagyobb veszély közepén is mellette biztonságban és újra otthon érzem magamat. Ez pedig kimondhatatlanul hiányzott már.

- Rendben - bólintok, kibontakozva az öleléséből. A pihenés és az erőgyűjtés valóban mindkettőnkre ráfér. Holnap este hosszú útra indulunk. Bár lehet, az az utazásnál is több energiát kivesz majd belőlem, amíg nap közben érte izgulok és rá, illetve a híreire várok majd.

Jonathan and Allison

“Maybe it’s not about trying to fix something that’s broken. Maybe it’s about starting over and creating something better.” ♫

BEE

Ajánlott tartalom

» we're never going to be alone again - Ally & John
» John & Ally | Am I dreaming?
» Jas & John -
» John & Chloé
» John Taylor